Sorozat: VámpírkrónikákKiadó: Dáin 2000 Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: Blackwood Farm
Oldalszám: 525
Ára: 4400 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror
Az Interjú a vámpírral első megjelenésekor (1976-ban) még aligha sejtette bárki, hogy egy döbbenetesen terjedelmes (10 részes) és sikeres sorozat, a Vámpírkrónikák első része lesz belőle. Manapság a vámpírok divatosabbak, mint valaha, már a mainstream ill. popkultúrában is ott vannak, és ez nagyban köszönhető Anne Rice-nak.
S milyen fura az élet, az 1941-ben született írónő 1996-ban visszatért gyermekkora római katolikus vallásához, és a X. Vámpírkrónika megjelenése után bejelentette, hogy ezentúl nem ír vámpírokról, s csak az Urat dicsőítő művek várhatóak tőle. S valóban, belefogott a Jézus gyermek/ifjúkorát feldolgozó Christ the Lord trilógiába, amiből eddig két rész jelent meg angolul.
Magyar kiadásban most jutottunk el a Krónikák IX. részéig, és már ezen az eredeti nyelven 2002-ben (az írónő férje, Stan Rice halálának évében) megjelent Blackwood Farm-on is erősen érződik a vallásos befolyás. Ami számos érdekes kérdést, nézőpontot vet fel, hogy hogy is lehet a vámpírokat és a katolikus értékrendet összeegyeztetni meg ilyenek. De mindez szinte mellékes - sokkal fontosabb, hogy ez újra egy jó regény.
Nem először írom le, hogy szerintem a Vámpírkrónikák első három része (II.: Lestat a vámpír, III.: A Kárhozottak királynője) ill. az V. (Memnoch a Sátán) voltak igazán kimagaslóak, helyenként zseniálisak a maguk műfajában. Meg persze a Mayfair-boszorkányok élete trilógia első két része is. Ezekhez a Blackwood Farm nem ér fel, de mindenképpen jobb, mint az előző kötet, a meglehetőst fölösleges Vér és arany, és azt hiszem, az azt megelőző Armand a vámpír ill. Merrick c. részeknél is jobban tetszett.
A vallásos színezettől eltekintve (ami amúgy mindig is megvolt valamilyen formában Anne Rice világában) most sem hoz semmi újat. Ezalkalommal is megvannak a tipikus rice-i jegyek: a monumentalitásra törekvés, a sötét romantika, a merész (vagy legalábbis jobbára nem általános) erotikus jelenetek, a vonzódás a széphez, különlegeshez és magasztoshoz, ill. a túlírás (ami nem csak barokkos megfogalmazású leírásokban jelentkezik) és túlfinomultság, ha úgy tetszik, a sznobizmus. Ezek olyan tulajdonságok, amiket a rajongói rég elfogadtak. Ahogy arra is fel vannak készülve, hogy írónőnk bármikor képes gyomorforgató jelenetekkel előállni.
Maga a történet azért izgalmas, mert egyesíti a Mayfair-boszorkányok és a vérivók szálait. Eddig is volt, hogy a két faj találkozott (különösen Merrick esetében, aki a kiterjedt, ágas-bogas Mayfair-családfa egyik vad oldalhajtása, egyszersmind boszorkány, akiből aztán vámpír lett), de ezalkalommal mindkét "fél" fontos szerepet kap, hovatovább összekapcsolódik sorsuk. Mi több, Rice megismertet minket egy másik nagy New Orleans-i családdal, a Blackwood-okkal, akiknek ifjú sarja, Tarquin, azaz Quinn a regény főszereplője és mesélője. (És nem kevésbé fontos szereplő maga a Blackwood birtok, ami ugyanolyan kidolgozott és élő, mint a Mayfair-ek nagy háza.)
Az már a könyv elején kiderül, hogy a huszas évei elején járó Quinn vámpír, s aztán el is meséli (méghozzá kedvenc Lestat-unknak), hogy hogy is lett azzá. Ám történetének ez szinte mellékszála, sokkal fontosabb ennél az, hogy Quinnek van egy saját, külön bejáratú szelleme, Lidérc, egy ugyanúgy kinéző dopplergänger, aki hősünkkel kicsi kora óta együtt nő, változik és tanul. Legalábbis egy darabig. Egy idő után ugyanis önállósodni kezd, és bár sokáig nagyon jó a kapcsolatuk, s a szellem védelmezi is Quinn-t, idővel, részint féltékenységből, önállósodni kezd. A regény jelenében pedig már kimondottan ellenségesen lép fel régi társával szemben. Ezért is keresi meg Quinn Lestat-ot: a híres-hírhedt vámpír segítségét kéri.
Mindezek mellett apránként tudomást szerezhetünk a Blackwood család hosszú, titkokkal teli történetéről, ill. arról is, hogyan szeret bele Quinn a Mayfair-boszorkányok élete trilógiából már ismert, elbűvölő Mona Mayfair-be. Apránként mindenre fény derül, kibogozódnak a szálak, és bár nagy meglepetések talán nem érik az edzett olvasót, mégis elégedetten teheti le a könyvet, mert érdekes történetet kapott.
Ám számomra mindezeknél is többet jelent a könyv két másik vetülete. Az egyik az, ahogy Rice bemutatja a családi titkok, az elfojtott ill. nyílt gyűlölködések működését. Ebben semmi természetfeletti nincs, sőt, megkockáztatom, ritkán írt ilyen szépirodalmi igényességgel és mélységgel, mint ahogy ezeket a mérgező, borzalmas dolgokat elénk tárja. Azt, hogy micsoda rombolást, mennyi fájdalmat és tragédiát tudnak okozni a tagadás és elhallgatás sötétjébe zártan rákos szövet módjára egyre burjánzó titkok.
A másik, ami nagyon tetszik, az a könyv szellemi-lelki tartalma, egész pontosan néhány sora. Régebben a szépség, költőiség ill. a filozófiai és vallási kérdések koncentráltabban, erőteljesebben voltak jelen Anne Rice műveiben, s olyan fűszert adtak a regényekhez, amik nélkül nem is tudom, mit értek volna. Most persze a katolikus elemek kerültek a helyükre, amik még leginkább olyanok, amilyenek. Engem nem zavarnak, de nem is érzem teljesen hitelesnek őket, ahogy maga Quinn is eléggé ellentmondásos figura (bár a Blackwood család összetartó szeretete és nyitottsága megindító). Viszont ő teszi fel a kérdést egy ősöreg, hatalmas vérvadásznak: "Több mint kétezer évet éltél, inkább hármat. (...) Mit adtál cserébe a világnak?"
S bár a kapott válasz eléggé semmilyen, Quinn lelkiismerete, tisztessége ott van abban, amit végül ő mond: "Úgy érzem, ha örökké fogok élni, akkor ezt viszonoznom kell valamivel." És ez egy olyan gondolat, egy olyan kérdés, ami a többi önző, szofisztikált, kisstílű vagy nagy hatalmú vámpírnál úgy istenigazából még fel sem merült.
Emellett pedig a befejezés, az utolsó 50 oldal sok izgalma is csak azt szolgálják, hogy újra és nagyon várjam az utolsó részt, a Vérhozsánnát.