Brendan Perry a kultikus Dead Can Dance duó férfitagja, akit messze ritkábban emlegetünk, mint a különleges és egyéni stílussal bíró énekesnőt, Lisa Gerrard-ot. Részben azért is, mert 1999-ben adott ki utoljára szólóalbumot (Eye of the Hunter), és bár azóta sem tétlenkedett az írországi templomban, ahol a stúdióját berendezte, a második szólóanyag, a rég várt és ígérgetett ARK még mindig nem jött ki. Azt mondja, majd júniusban…A Dead Can Dance egyike azon kevés nem-metal formációknak, amik óriási hatással voltak számos metal bandára. Főleg persze a gothic/dark vonalon, de nem kizárólag. Általában világzenének hívják, amit csináltak, és ennél szűkebb kategóriába aligha férne bele. És jelen sorok írója az egyik szomszédja mindkét kezét odaadná, ha jelen lehetett volna a duó egyetlen budapesti koncertjén még ’96-ban, amire rém rövid idő alatt fogytak el a rém drága jegyek…
Ennek fényében azt hittem, a Diesel is tömve lesz, de bizony szellősen álldogáltunk. Nem volt gáz, de azért csak meglátszott a válság hatása. Mondjuk kíváncsi lennék, mi lett volna, ha valamelyik nagy koncertszervező hozta volna Perry-t, nagy csinnadrattával, mondjuk a Művészetek Palotájába. De így viszont nyilván csak azok voltak jelen, akiket tényleg érdekelt, sznobizmustól mentesen.
A bő másfél órás program zömét az ARK dalai tették ki, de nem csak emiatt nem volt közönségénekeltetés meg hasonlók. Perry szólóban is befeléforduló, hol melankólikus, hol fájdalmas, de mindenképp komoly, odafigyelést igénylő zenét játszik, ahogy tette a DCD-ben is. De az is világos volt, ha az ember rápillantott a színpadra, hogy itt nem lesz egzotikus hangszer-kavalkád, ahogy a DCD utolsó lemezein, csupán valami apróbb húros hangszer került elő pár dalban, amúgy a zene egy vagy két szintiből, hasonló számú gitárból, egy basszusgitárból és egy dobból, meg némi samplerből jött.
Perry maga sem az a kiköpött sztáralkat (mérsékelten zorkó építkezési vállalkozónak néztem volna), de a többiek egyenest antifazonok voltak, kivéve a kedves mosolyú, szolídan industro-gothic külsejű basszerlányt, Rachel Hadent. De mind remekül zenéltek, Rachel és a böhöm Triton szintit nyomkodó arc sokat és szépen vokáloztak is. Perry hangja meg elképesztő tisztasággal és erővel szólt. Gondolom, hogy volt valami effekt a hangján, hogy úgy áradjon, ahogy talán csak odahaza a templomában, de ez önmagában nem lenne elég, hogy ilyen kristálytisztán jöjjenek belőle a dallamok.
A DCD-ben Perry-t mindig Lisa Gerrard ellentéteként értékeltem: számos ottani dalában olyan távolságtartással és tárgyilagossággal énekelt, mint valami érzéketlen, Istenítéletet végrehajtó angyal, míg Lisa a lélek legeslegmélyéről dalolt, ahol már szavakra sincs szükség. Máskor viszont épp a hétköznapibb emberi érzéseket közvetítette Brendan, míg Lisa a felfoghatatlanul ősi, örök dolgokat. Szólódalaiban inkább az utóbbi vonal került előtérbe, bár most is azt éreztem, hogy ez a fickó egyazon megrázó erővel énekelhetné el mondjuk Kafka, Camus vagy akár Platón műveit, mint mondjuk egy ír népdalt. De már az Eye of the Hunter-en is a személyes érzéseit, gondolatait osztotta meg velünk, és az az érzésem, hogy az ARK zöme is ebbe az irányba mutat.
A koncertet a The Arcane című DCD dallal nyitotta a ’84-es Garden of the Arcane Delights EP-ről, majd rögtön egy új következett, a kicsit élénkebb Love on the Vine. Ez biztosan nagy kedvenc lesz – leginkább az utolsó két Anathema album legszebb, legemelkedettebb pillanataira emlékeztet. Dead Can Dance-ből kaptunk még örökzöld The Carnival is Over-t (Into the Labyrinth, 1993), A Passage in Time-ot (DCD ’84), Spirit-et (a ’91-es válogatásról) és zárásul Severance-t (The Serpent’s Egg ’88). Szóval sok minden kimaradt, nem is sorolom. De nincs okom panaszra, sőt, megkockáztatom, az első ráadásban elhangzott, Eye… lemezes Voyage of Bran volt a koncert egyik legszebb, legmegragadóbb dala. Plusz volt Tim Buckley feldolgozás is (Dream Letter).
A számok zöme a DCD-nél is jellemző módon egy adott, markáns ritmusra épül (amit pl. a Tiamat is átvett tőlük a Wildhoney lemezen), és többségük inkább hömpölygő, elmélázásra késztető, semmint lelkesítő vagy táncra hívó. Voltak is pillanatok, amikor hasznát vettem volna egy kempingágynak, vagy legalább egy kissámlinak, de összességében magával ragadott a zene, élmény volt ezeket a szépséges hangokat, dalokat hallgatni, amik olyanok, akár az ír vagy skót természet egyszerű szépségei: nem kérkednek, nem harsányak, de (gondolom én) órákra beléjük lehet feledkezni. Másfél órára sikerült is, jó volt, köszönjük!
Fotó: Wera
The Arcane
Love on the Vine
The Carnival is Over
The Golden Rule
A Passage in Time
Dream Letter
This Boy
You Never Loved This City
Winter Sun
Medusa
Eros
Utopia
Ráadás:
Voyage of Bran
Spirit
Ráadás 2.:
Severance