csütörtök, november 05, 2009

Porcupine Tree, Bp. PeCsa, 2009. november 1.

A Demians utolsó másfél számára értem a helyszínre. A francia trió (ami valójában Nicholas Chapel énekes-gitáros egymaga, hiszen a lemezre mindent ő játszott fel) már az Anathema előtt is fellépett Budapesten, de mivel azóta sem mélyültem el Building An Empire c. debütalbumukban, most sem mondott sokat. Aki ismeri, az mind odavolt, de nekem csak az jött le, hogy jó zenészek befordult, nehéz muzsikával, amire épp az este főbandája hatott tán a legtöbbet, és hogy ezt inkább élvezné az ember otthon, nyugiban. Azzal együtt szép volt.

A Porcupine Tree egy angol prog.rock csapat. A ’80-as években kezdték, még elszálósabb, pszichedelikusabb zenével, aztán mikor
Steven Wilson énekes-gitáros-agy-stúdióguru producerként megcsinálta az Opeth-tel a Damnation albumot, a munka kölcsönhatása folytán bejöttek a metal hatások a PT muzsikájába. Azelőtt csak szőrmentén ismertem őket, de azóta legnagyobb kedvenceim közé léptek. Ennek ellenére most láttam őket először.

Több dologtól tartottam a koncert kapcsán. Egyrészt, hogy ugyan hány rajongó gyűlik majd össze a Petőfi Csarnokban, de kellemes meglepetésként erős félház fogadta Wilsonékat. Másrészt meg tudható volt, hogy a koncert két részes lesz, és az első felében az ezévi
The Incident album egyes CD-jét fogják tolni egy az egyben. Márpedig az, minden erénye elismerése mellett is, számomra jellemzően unalmas. Ha rászánja az ember az időt, belemászik a szövegekbe meg minden, akkor ott vannak a mélységek, de egyébként csak elvétve szórakoztató, és azt nem viselem már olyan jól. A Porcupine Tree mindig is erősen Pink Floyd hatású banda volt, de az új lemezen Wilson egyenest átment Roger Waters-be.
Mindazonáltal élőben jobb volt egy fokkal, bár egy szék jól jött volna a fenekem alá :) Jobb pedig azért volt, mert a műsor kb. felében mentek a háttérvásznon
Lasse Hoile filmecskéi. Hol Tool-osan borult dolgok, hol másként betegesek, hol meg régesrégi családi felvételeket idézők, és ezek nagyon sokat adtak az élményhez. Na meg az is, hogy álomszerűen szólt a hangcucc. Jó, ha két évente van az embernek része ilyen hangzásban. Én ugyan nem vagyok egy soundfreak, számomra a hangulat messze fontosabb, mint hogy minden kristálytisztán szóljon, de ami jó, az jó, ez meg egyenest kiváló, párját ritkító, csúcsszuper volt.
Persze voltak az Incident-részben is nagy pillanatok, jól esett a
Time Flies nosztalgiázása, vagy a nyitás zúzása, stb. De miután vége lett, és a háttérvásznon megjelent a tíz perc szünetet visszaszámláló óra, azt mondtam, másnap AC/DC-t kell hallgatnom.

Aztán jött a második felvonás, és abban aztán hiba nem volt! Ezeket játszották:
Start of Something Beautiful (Deadwing album), Russia on Ice pt. 1 (Lightbulb Sun), Anesthetize pt. 2 (Fear of a Blank Planet), Lazarus (Deadwing), Way Out Of Here (Fear…), Normal (Nil Recurring EP), Blackest Eyes (In Absentia), ráadás: Sound of Muzak (In Absentia), Trains (In Absentia). A Blackest Eyes-t csak nekünk tolták, mivel először jártak Magyarországon, de a Normal talán még kellemesebb meglepetés volt. A Lazarus-nál egyként olvadt el a közönség, máskor viszont a jobbára konszolidált népek meglepően nagy része zúzásba fogott, akárcsak maga Steven, és voltak pillanatok, amikor ha nem tudom, hogy Wilsonékat hallom, azt mondtam volna, Opeth.

Szóval látvány és hang tökéletes volt, maguk a zenészek mondjuk, Wilsont kivéve hol enerváltabban, hol csak lazán muzsikáltak, persze végig remekül (kivéve, hogy a Lazarus elejét elszúrták és kezdhették újra). Gavin Harrison dobosnak azért voltak lélegzetelállító megmozdulásai. Steven meg párszor megvillogtatta fanyar humorát is, bár néha inkább volt fanyar, mint humoros.

Akárhogy is, óriási élmény volt ez a koncert. Az meg már csak a hab a tortán, hogy egy olyan taxis vitt haza, akiről kiderült, hogy nagy AC/DC fan, és úgy döngette a kocsiban a Whole Lotta Rosie-t, hogy mikor kiszálltam, félő volt, hogy felébred a környék. :) Szóval, minden jókívánságom így teljesüljön! :)