nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

vasárnap, november 01, 2009

7. Stagediving Fesztivál, Bp. Diesel, 2009. szept. 19.

Ezt a cikket a novemberi Hammerbe adtam le, de nem került be, így kirakom ide, hogy ha már leírtam, elolvashassa, akit érdekel.

A Stage Diving fesztnek csak a felét láttam. A Cadaveres utolsó két dalára értem oda, így tapasztalhattam, hogy az új énekes csóka teljesen rendben van. Azt gondoltam, nehéz lesz Gabó Ádám helyére megfelelő embert találni, talán az is volt, de Bölcsföldi Zoli (North6) jól hozta mind a zorkóbb, mind a dallamos témákat.

Mivel a Watch My Dying-ot a múlt évi Szigeten láttam utoljára, főleg az foglalkoztatott, hogy egy gitárral milyen lesz a dolog. Az Utolsó hívás-sal kezdtek, amit lemezen Lukács Lacival énekel Gaobr, és ez a nagyon beállt, hideglelős dal alaposan odatett a hangulatnak is. Lehet, csak az enyémnek, de valahogy a koncert java keserűbb, sötétebb atmoszférában telt, mint amihez szokva voltam. Nem volt sok vigyorgás, poénkodás, viszont a Moebius összes elhangzó dalánál azt éreztem, hogy iszonyú jók, akár zseniálisnak is nevezhetők. A címadó meg a pörgős Hattyúdal volt az est fénypontja számomra, de a Neck Sprain-torok Andrissal közösen tolt A leggyorsabb mártír, és a ráadásban BZ-vel leadott Éter is sütött. A régebbi számok meg szintén, de azokban, s főleg a szólók alatt, nekem nagyon is hiányzott a második gitár. Tény, hogy így sokkal érthetőbb a WMD zenéje, és az olyan dalgigászok, mint a Fényérzékeny, a Túladagolt idő vagy a Nicht vor dem Kind meg a többi, most is megtették a magukét. Mégis más volt, és nem 100%-os, csak úgy 85…

A Dalriada intro-ja abból állt, hogy az Arany-albumon szereplő Fajkusz Banda különféle nótákat húzott, a srácok és a lány meg énekeltek hozzá. Ezzel rögtön megalapozták a parázs hangulatot, bár az a félig német téma picit kínos volt, de legalább vicces. Merész húzás, de nekem bejött, és még sokaknak.

Ez volt az első teljes Dalriada koncertem, és roppant jól szórakoztam ám! A program javarészt best of volt, és a közönség teljes mellszélességgel állt Andrásék mellé. A különlegességet meg az jelentette, hogy említett Fajkusz Banda újra feljött a színpadra, és két dalt (Szent László 1., Bor vitéz) elhúztak nekünk az Arany János balladáit feldolgozó friss anyagról. Féltem, hogy ennyi hangszer, ráadásul ilyen speciális keverékben meg tud-e szólalni a Dieselben, de jobb volt a hangzás, mint mikor csak Dalriadáék voltak a színpadon. A metal hangszereket némileg visszább húzta a keverős, és így a hegedű, brácsa és nagybőgő is tudott érvényesülni, és nem túlzok, ha azt mondom, ez a két nóta szenzációs volt így. Különösen a Szent László sütött, a másik, még jobbára ismeretlen dal finomságait inkább figyelték a népek.

Ezek mellett a zárásul elhangzó Szondi két apródja ill. A Walesi bárdok 1. és 2. része voltak a koncert legcsodásabb pillanatai számomra, de az egészet élveztem. Nem mondom, némi lazulás még ráférne a csapatra, Laura pedig aranyos lány, de nem igazi frontasszony, ezzel együtt a Dalriada tényleg egyre jobb, és jobban érzem bennük az igazán nagy bandává válás lehetőségét, mint valaha.

Címkék: