Neil Gaiman: Anansi fiúk

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Pék Zoltán
Kategória: sci-fi / fantasy / horror
Eredeti cím: Anansi Boys
Oldalszám: 280
Ár: 2680 Ft

Ez volt Neil Gaiman negyedik önálló regénye, 2005-ben jelent meg, a kultszerzőből sztárt csináló, számos díjjal kitüntetett Amerikai istenek után, amiben már szerepelt Anansi, de annak ismerete nélkül is maximálisan élvezhető ez a regény. Már annak, aki szereti az ilyesmit.

Az Anansi fiúk ugyanis könnyedebb, mint korábbi művei. A humor mindig is jelen volt Gaiman írásaiban, de ilyen koncentráltan és hatásfokkal soha. A könyv eleji kalapemelés rovatban meg is említi P.G.Wodehouse-t, ami szép és őszinte húzás tőle. Mindazonáltal Gaiman rajongói nem fogadták igazán jól ezt a regényt, sokan fanyalogtak. Nem tisztem megvédeni, meg szerintem sem annyira fontos és a maga módján megrázó és meghatározó erejű könyv ez, mint a korábbi dolgai, bár így is legfeljebb azokhoz képest gyengébb. De elég botor dolog azt képzelni, hogy létezik író, aki minden művével képes valami újat, valami addig nem voltat, valami óriásit és különlegeset alkotni, vagy hogy ez lenne a Gaiman-féle, újító szellemű írók dolga.

Az Anansi fiúk elsősorban és mindenek fölött szórakoztató regény. Átlag 10-15 oldalanként nevetésre késztet, és ezt még Christopher Moore vagy akár Douglas Adams sem érte el nálam minden egyes könyvével. Emellett pont olyan kavalkád, mint szinte minden, amit eddig ez az ember írt, még beteges és félelmetes pillanatai is vannak, és biztos vagyok benne, hogy azért van így, mert Gaiman képtelen máshogy írni. Ő ugyanis szenvedélyes mesélő, és az Anansi fiúk egyben a történetek, mesék és dalok iránti szeretetének ékes bizonyítéka. De miközben ezekről ír szépeket és okosakat, másról is szó van ám itt.

A történet főszereplője egy lúzer, Charles Nancy, akit vénzsivány apja még gyerekkorában Kövér Charlie-nak nevezett el, ami, mint minden név, amit az apuci adott bárkinek és bárminek, rajta ragadt. De az öreg ennél is kínosabb élmények hosszú sorát okozta már a fiának. Aztán, ill. nem is aztán, mert már a regény elején, meghal. A szülei válása után, anyjával Floridából Londonba költözött Charlie visszarepül szörnyű gyermekkora helyszínére, csak hogy lekéssen apja temetéséről. Ott aztán találkozik négy öregasszonnyal, akik picikora óta ismerik, és akiktől megtudja, hogy 1. apja isten volt, 2. van egy testvére, akire legalábbis nem emlékszik. A fater nem más, mint Anansi, egy nyugat-afrikai, ill. a rabszolgák leszármazottai által benépesített Karib-térségben is ismert pókisten. Ravasz, ármányos, bajkeverő típus, mint mondjuk a germán mitológia Lokija. Nem tisztán gonosz, inkább mindenkit megviccelő, felelőtlen, de roppant szórakoztató típus, aki egy karaoke bulin veszti életét, a színpadról egy szőke turistalány méretes keblei közé bucskázva. Ami meg a tesót illeti, ő úgy kerül Charlie életébe, hogy egy elhibázott pillanatban magához hívja. Póknak hívják, igazi menő, és úgy fest, az isteni vonalat ő örökölte a papitól. És úgy dönt, ott is marad Charlie életében, ami azzal jár, hogy emberünk létének minden szegmense veszélybe kerül. Igen, még a menyasszonya is, bár a könyv számos hihetetlen részlete között az egyik legdöbbenetesebb az, hogy Charlie-nak van olyanja.

Eztán sok-sok kaland következik, de istenigazából a végére pörög fel a regény. A természeti népek mítoszaiból ill. népmesékből ismerős istenek (totemállatok) tűnnek fel, köztük Tigris, aki régóta szeretné megbosszulni, hogy Anansi elvette tőle a történeteket, amiket korábban csak ő birtokolt. Ugyanakkor a modern, valós világ is itt van annyira, hogy urban fantasy-nek becézhessük a regényt. Még romantikus szál is akad, meg nyomozós, meg amit akartok. Mondom, szerintem rém élvezetes.

De mindezeken túl úgy éreztem, Gaiman ebben a könyvében ír igazán a valós életről. Arról az igazi, hétköznapiról. Persze, korábban is írt róla néha, meg minden, de valahogy ezelőtt szerintem jobbára az volt számára a fontos, hogy olyat meséljen és úgy, amit és ahogy más még nem, hogy a mindenféle és legkülönfélébb elemeket sajátosan, üdítő frissességgel kombinálja, ahogy tette azt ugye már a Sandman képregényekben is. Lubickolt, mondjuk így, az emberiség mérhetetlen kultúrkincsében, a miriádnyi történetben és dalban, ami az örökségünk, és aminek újrafelfedezésében valóban nagy szerep jut Gaimannek. Még ebben a könyvben is ezt teszi. És közben néha az az érzésem, hogy egynémely mítosznak nem is tárja fel a valódi mélységeit, hacsak úgy nem, hogy néha érthetetlen vagy magyarázat nélkül maradó húzásokat visz a történeteibe (itt is van ilyen). De lehet, hogy mi már nem is érthetjük meg ez említett mélységeket. Lehet. Viszont van, amit értünk, a saját, mindennapi életünk, és ez a könyv arról is szól.

Már az eleje is a Daniel Wallace-féle Big Fish (Nagy hal) c. könyvre emlékeztet (amiből Tim Burton rendezett csodás filmet), magyarán az apa-fiú kapcsolatról van szó, és aztán, ahogy Kövér Charlie élete és vele maga is változik, arról, hogy az embernek előbb-utóbb fel kell nőnie, és Gaiman épp azt mutatja meg, hogy lehet azt jól is, úgy, hogy jobbá, többé válik az adott ember. Bár önmagában ez nem valami döbbenetesen új dolog, amit még senki nem írt le, mégis jó ezt épp tőle olvasni. És persze, minderről mítoszok és mesék is szólnak, szóval nem fordult ki magából Neil.

Pék Zoltán talán eddigi legjobb Gaiman fordítását hozza, átsüt a szövegen, hogy élvezte a munkát, a nyelvi poénokat. Ugyanakkor, és ez nem az ő számlájára írandó, a narráció váltásai néha elég esetlegesnek tűnnek, máskor meg kimódoltnak, szóval nincs bennük harmónia. Úgy értem, Gaiman néha mesélőt játszik, mintha ott ülnénk körülötte, ő meg ránk kacsintana néha, de aztán elmerül az egyáltalán nem élőszót idéző cselekményszövésben, és mindebben nem nagyon látom a rendszert, de attól még lehet, hogy van.

Azt hiszem, nagyjából ez minden, amit el akartam mondani erről a könyvről. Lehet, hogy röviden csak ennyit kellett volna: szerethető mese.