Ha valaki, hát Bradbury teljes életet élt. Legalábbis azt gondolom, közel
mit sem tudva arról, valójában hogy élt, miket gondolt hosszas betegsége alatt,
és így tovább. De 91 éves volt, és egész életében azt csinálta, amit a
legjobban szeretett: írt. Remélem, hogy boldog volt, és remélem, most is az. A
ray szó (amúgy a neve persze Raymond) sugarat jelent, és ahogy ő írt, abból azt
kell, hogy gondoljam, most egyszerűen visszatért oda, ahonnan jött: a Fénybe.
Ha jól emlékszem, viszonylag későn, épp 10 éve olvastam tőle először teljes
könyvet, a Gonosz lélek közeleg című regényt, és azonnal totális, feltétlen
hívévé váltam. Manapság az Agave adja ki évi egy kötetes sebességgel a műveit,
s ha ez így marad, pár évtizedre biztosítva van az ellátás, hiszen ez az ember
rengeteg-rengeteg novellát írt, amik szintén nagy számú kötetben jelentek meg,
és volt úgy hellyel-közzel 10 regénye is, stb. Még csak belegondolni is
szédítő, hogy a Marsbéli krónikák, majdnem első műve, 1950-ben jelent meg. Épp pár
hónapja adta ki újra az Agave, és micsoda könyv még ma is!
Tudom, hogy vannak nála nagyobb hatású meg fontosabb írók. Még akkor is, ha
Amerikában szépirodalmi berkekben is elfogadták, ami Magyarországon, gondolom,
elképzelhetetlen. Pedig nem sokan vannak, akik olyan szép irodalmat tudnak
írni, mint Bradbury.
Annyi minden jut róla eszembe, de elsősorban nem is idézetek, meg egyes
írások, hanem az érzés, hogy milyen Bradbury-t olvasni. Ő azon kevesek egyike,
akik az első mondatukkal elvarázsolnak, ám soha nem éreztem azt nála, hogy
varázslata bűvésztrükk csupán. Amit eddig olvastam tőle, az mind jó volt, még
ha nem is tetszett minden írása ugyanolyan nagyon. Ha Bradbury-t olvastam,
kinyílt a világ. Olyan nyelvezetet használ, hogy ízlelgetni lehet, elveszni
benne, s közben, hatására, rácsodálkozni mindenekre. Mint egy gyermek. Nála a
leírt szó egyenlő a szó jelentésével. Érzem, látom, hallom, ott van. Ha őt
olvasom, fellelkesülök, és megihlet, írni akarok tőle én is, amit aztán nem
teszek meg, és élni, amit viszont, azt hiszem, remélem, igen.
Rengeteg nosztalgikus írása van, nagyon szeretem őket. Visszavisznek a
saját emlékeimbe, régmúlt napokba, órákba, percekbe. De a jelenre is
ráébresztenek. Azt hiszem, a rossz napjain írta a Fahrenheit 451-et meg a
többi, az emberiségről, annak állapotáról meg jövőjéről szóló lesújtó, komor
dolgát, és amikor jó napja volt, akkor a ragyogókat.
Még a sok évnyi metal zene hallgatás sem volt képes arra, hogy elfogadjam a
számunkra idegen Halloween ünnepet, nekem az Halottak napja, és temető, és
hideg, és gyertyák, és család. De Bradbury megmutatta, mi a jó benne, az írásai
nyomán átéreztem, és miatta történt, hogy múlt évben kifaragtunk a nagyobbik
fiammal két tököt Halloween lámpásnak, és egyszerűen csak jó volt.
Szoktam mondani, hogy a rockzene Bradbury-je a Rush, épp most jön ki az új
albumuk. Ők is réges rég itt vannak, és mindig jót csinálnak, és mindig annyi
emberség meg szeretet meg megértés meg fény van abban, amit alkotnak. Épp ma
jöttem rá, hogy mennyiségi és minőségi szempontokból is a Rush a legjobb
zenekar a világon, és azt hiszem, Bradbury meg a legjobb író volt.
Olyan sokan tanultak tőle, de senki nem érhet a nyomába. Ennyi csodát,
ennyi káprázatos ötletet, ennyi magával ragadó, gyönyörű gondolatot és sort
ugyan ki írhatna még? Lassan minden igazán nagy kedvencem elmegy… Peter S. Beagle,
élj még nagyon soká, és írj még nagyon sok mindent! Philip Pullman, David
Almond, Alessandro Baricco… őket is nagyon szeretem, és még sok más írót, de
ilyen hatást egyikük sem tud kiváltani belőlem, mint Bradbury. Szóval jó is,
hogy még oly sok minden nem jelent meg magyarul.
Ó, és Bradbury volt az első, akinek magyar kiadásában tőlem idéztek a könyv
eleji ajánlók között. Tudjátok, olyanok között, mint Spielberg, a San Francisco
Chronicle vagy a Daily Mail. És ez nekem valahogy nagy megtiszteltetés. OK, nem
egy életcél, de akkor is… Ez: „Bradbury a legigazabb történeteket írja, amiket
csak képzelet alkothat. Úgy képzelem, nem ő keresi a történeteket, árgus
szemmel, vizslatva járva utcákat, berkeket, hanem azok jönnek elé, mert tudják,
ő majd híven és szépen meséli el őket.” - ekultura.hu
Ragyogjék rá a Fény!
Végül néhány idézet, amiket már felraktam Facebook, s az elejére még egy,
mert ilyen érzés ez most, csak másért, A nyári futás hangja c. novellából (Az
időgép c. válogatás): "Június volt, és a föld megtelt nyers erővel, s
minden, mindenhol mozgott. A fű még mindig özönlött be vidékről, körbevette a
járdákat, gyökeret vert a házak közt. A város bármelyik pillanatban készen állt
arra, hogy tótágast álljon, majd visszabucskázzon, meg se rezzentve a lóherét
és a gyomot. És ott állt Douglas, csapdába esve a halott aszfaltdarabon, a
vörös téglás utcán, moccanásra képtelenül."
"Fiatal voltam, amikor meghalt a nagyapám. Szobrász volt. Jó ember
volt, s nagyon szerette az embereket. Részt vett a nyomortanyák eltüntetésében.
Játékokat is csinált nekünk. Élete folyamán millió dolgot alkotott; sohasem
volt tétlen a keze. Amikor meghalt, hirtelen rádöbbentem: nem őt siratom, hanem
mindazt, amit alkotott. Azért sírtam, mert soha többé nem csinál már semmit,
nem farag egy darab fát, nem segít nekünk galambot nevelni a hátsó udvaron;
sohasem fog hegedülni, sohasem fog többé velünk tréfálkozni, ahogy csak ő
tudott. Hozzánk tartozott, s amikor lefogta a kezét a halál, nem volt senki,
aki a munkáját folytatta volna. Egyéniség volt; jelentős ember. Halálát sohasem
tudtam feledni. Sokszor gondolok arra, hogy mennyi gyönyörű faragvány nem készült
el soha csak azért, mert meghalt. Hány tréfa hiányzik a világból, s hány szelíd
galambot nem simogatott meg a keze. Alakította a világot, cselekedett az
érdekében. Azon az éjszakán, amikor meghalt, a világ tízmillió szép
cselekedettel lett szegényebb." - Fahrenheit 451
"Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a
nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet
felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett.
Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie
halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi
ültettünk – minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk, csak az a
lényeg, hogy ha valamihez hozzányúlunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk
emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket. A hozzányúlás módjában
különbözik az igazi kertész attól, aki csak nyírja a füvet. A fűnyíró
tevékenysége olyan, mintha soha nem is lett volna, a kertész egy életen át
jelen van a munkájában." - Fahrenheit 451
"Mindennek rendelt ideje van. Igen. Ideje a rontásnak, és ideje az
építésnek. Igen. Ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Igen – ez
minden." - Fahrenheit 451
"– A Mars-lakók az állatok körében fedezték fel az élet titkát. Az
állat nem kérdi az élet értelmét. Él. Magáért az életért. Élvezi és
gyönyörűségesnek találja az életet. Nézze a szobrokat, az állatszimbólumokat.
– Pogány dolog.
– Ellenkezőleg, ezek Istennek szimbólumai, az élet szimbólumai. Az ember
túlságosan emberi lett és túl kevéssé állati a Marson is. És a marsbeliek
rájöttek, hogy fennmaradásuk érdekében nem szabad megkérdezniük többé, hogy
miért élnek. Az élet válasz önmagára. Az élet újabb élet létrehozása, és olyan
szép élet élése, amilyen csak lehetséges. A Mars-lakók rájöttek, hogy azt a
kérdést: „Miért is élünk egyáltalán?” mindig háború és reménytelenség idején
tették fel, amikor erre úgysem lehetett válaszolni. És amint a civilizáció
kitisztult és megnyugodott, és a háborúk megszűntek, a kérdés, más módon,
megint értelmetlenné vált. Az élet jó volt, és nem volt szüksége
bizonyítékokra." - Marsbéli krónikák
"A magány nem magány, csak egy gondolat. Az ember fején mindenféle
lyukak vannak, amiken ki lehet kukucskálni. Talán suta és furcsa a
megfogalmazás, de akkor is igaz; lyukak vannak, amelyeken keresztül ki lehet
látni, amelyeken kikukucskálva feltárul előttünk a világ és benne az emberek,
akik ugyanazokkal a nehézségekkel küzdenek és akik ugyanúgy szoronganak, mint
mi magunk; aztán ott vannak a lyukak, amikkel hallunk, meg a lyuk, amivel
kibeszéljük magunkból a fájdalmunkat, és a lyukak, amelyekkel felismerjük a
változó évszakok, a nyári gabona, a tél jég és az őszi tüzek illatát. Azért
használjuk ezeket a lyukakat, hogy ne legyünk egyedül. A magány az, amikor a szem
csukva van. És a hit, amikor kinyílik." - Transzformátorház c. novella
(Szép arany almáit a nap)
"Hiszen jóval a papok, suttogások és bűnbánatok előtt a barátok
sétáltak, beszélgettek, hallgattak, és közben kikúrálták egymást a keresű
gondokból. A jóbarátok állandóan ezt csinálják, egymásnak ajándékozzák
csüggedtségüket, így szabadulnak meg azoktól." - A férfi rorschach-ingben
c. novella (A villamos testet énekelem)
"Adjunk az embereknek „Ki mit tud” vetélkedőket, amelyeket az nyer
meg, aki a legtöbb slágerszövegre emlékszik, vagy az államok fővárosainak
nevére, esetleg arra: mennyi búza termett tavaly Iowában. Tömjük tele az
agyukat érdektelen adatokkal; verjünk a fejükbe annyi tényt, hogy telítettnek s
ragyogóan informáltnak érezhessék magukat. Akkor majd gondolkodó lénynek
álmodják magukat, azt hiszik, messzire jutnak a tudományukkal, holott meg sem
tudnak vele moccanni. De boldogok lesznek, hiszen az ilyen „tények” sohasem
változnak. Ne adjunk a kezükbe olyan veszedelmes játékszert, mint a filozófia meg
a társadalomtudomány, melyek segítségével a tényeket esetleg kapcsolatba
hozhatnák egymással. Ez az út vezet a búskomorság felé." -Fahrenheit 451
"A könyv: csak egyike volt azoknak a tartályoknak, amelyekbe
felhalmoztuk azt, ami annyira fontos volt, hogy féltünk attól hogy elfelejtjük.
Nincs bennük semmi varázs, a varázs abban van, amit a könyvek mondanak, ahogy a
világmindenség darabjaiból ruhát varrnak nekünk." - Fahrenheit 451
"...tudja-e, miért olyan fontosak a könyvek, mint például ez itt? Mert
színvonaluk van. S mit jelent ez a szó: színvonal? Nekem ez a könyv váza, a
lelke. Ennek a könyvnek is pórusai vannak, arca van; ha nagyító alá tesszük,
végtelenül gazdag életet fedezünk fel benne. Minél több pórusa van, minél több
életszerűen megragadott részlet kerül egy arasznyi papírra, annál inkább
irodalom. Legalábbis nekem ez a véleményem. Valósághű megfigyeléseket közölni,
mindig új megfigyeléseket. A jó írók meg tudják ragadni az életet. A közepesek
elsiklanak a felszínén, a rosszak pedig megerőszakolják, és otthagyják a
legyeknek." - Fahrenheit 451