Riverbend: All Our Luggage

A Riverbend úgy indult, hogy Dudás Tamás és Sztaroszta Adamo lementek a Sajó partjára, pengették az akusztikus gitárjukat, Tom énekelt, ami eszébe jutott, felvették mobillal, kirakták a netre, „oszt jónapot”. Tamás a legendás, kultikus sajószentpéteri Screen dalszerzője volt, a ’90-es évek elején megjelent egyetlen, kiadó által kiadott albumuk (Being the Season!) örök kedvence a beavatott keveseknek. Adamo a Damn Natural nevű bandában került Tomi mellé, de annak is sok éve már. Aztán ha csak ennyit csináltak volna, annak is nagyon örültünk volna maroknyian, akik egyáltalán látták azokat a videókat.

De végül lett teljes zenekar, két énekesnővel, s ez az első hivatalos anyaguk öt végtelenül egyszerű, mégis nagyon erős, főleg akusztikus gitárra épülő dalt rejt. Teljes cikkem róla a Hammer honlapján.

Macuie Maszasi: A vulkán lábánál

Az 1980-as évek Japánjában játszódik Macuie Maszasi regénye. Egy kicsi, ám annál jelentősebb építésziroda adja a történet keretét, s két főszereplőjét is. Egyikük a hetvenes éveiben járó, sajátos módszerekkel és filozófiával dolgozó professzor, a Murai Tervezőiroda névadója, másikuk az egyetemet épp csak elvégzett mesélő, Szakanasi, aki nem pusztán felnéz Muraira, de azzal is tisztában van, hogy az irodába a ritkánál is ritkábban vesznek fel ennyire újoncot.

Hogy mégis így történt, annak alighanem az az oka, hogy az idős mester elvállal még egy, talán utolsó, nagy feladatot: indul a Kortárs Nemzeti Könyvtár megtervezésére kiírt pályázaton. Nincs már mit bizonyítania, jellegzetes, a hangsúlyt a praktikumra helyező, visszafogott, letisztult stílusát számos kisebb-nagyobb épület képviseli szerte Japánban. De most az őt legjobban ismerő munkatársait is meglepi néhány újító húzásával.

A tervpályázat alakulása és az ehhez kapcsolódó megannyi, az építészetről szóló rész mellett mester és tanítványa kapcsolatának alakulását is nyomon követhetjük a regényben, ahogy a fiatal, magának való Szakanasi első komolyabb párkapcsolata is az olvasó szeme előtt kezd el kibontakozni.

Nem olvastam elég japán irodalmat, még a mangákat is idevéve sem, hogy el tudjam helyezni ezt a könyvet a japán irodalomban. Azt sem tudom, a japán olvasóknak mit adhat, akik minden bizonnyal mást találnak benne, mint én, egy az övéktől gyökeresen eltérő kultúra szülötte. A regény eleje számomra megnyugtatóan lassú volt, épp jól esett a tomboló nyárban ez a hűvös, visszafogott szöveg, és később sem zavart, hogy a cselekmény itt szinte mellékes. Illetve egyáltalán nem az, és Macuie nagyon is univerzális, emberi dolgokról mesél. Ám amit mond, azt épp a hogyan-nal teszi számomra érdekessé. Azzal, ahogy mesél róla. Egyszerre realistán, mégis olyan költőien. Nagyon japánul, miközben néha-néha felmerültek bennem kérdések, hogy egyik-másik szereplő miért hoz be olyan elemet, ami annyira nem japán (kezdve azzal, hogy a professzorra milyen nagy hatással volt több európai építész és egy amerikai is). De aztán eszembe jutott, hogy én itt magyar létemre rendelhetek szusit vagy elmehetek ilyen-olyan keleti éttermekbe, étkezdékbe Budapesten. Vagy ott van a Városligetben a Magyar Zene Háza, amelyet egy japán építész, Fudzsimoto Szószuke tervezett. (Arról sajnos nincs infóm, hogy az író merített-e ihletet valamely japán építész életéből és műveiből.) Akkor meg miért ne ünnepelhetne egy japán cég mondjuk egy olasz étteremben, ami történetesen Tokióban van?!

Az ám, csakhogy a történet zöme nem ott játszódik, hanem néhány órányi autóútra onnan (vagy ha a valaha működött, keskeny nyomtávú vasúttal mentünk volna, hát lett volna az hat is), a japán hegyek között, egy vulkán közelében, a Nyári Laknak nevezett helyen. Azt is Murai tervezte, s túl azon, hogy a leírások alapján még Mijazaki filmjeiben is helye volna, az az a hely, ahova a nyári hőség elől felköltözik az iroda, s ott folytatják mély koncentrációba merülve a munkát. A természet, maga a vulkán is fontos eleme lesz így a regénynek, ahogy a madarak és a komolyzene is, s persze maga a Nyári Lak.

Nem lennék meglepve, ha kiderülne, Macuie klasszikus zenei műveket követve szerkesztette meg a regényt, egyes visszatérő, repetitív részletek is erre utalnak. S bár az effajta muzsikához épp úgy nem értek, ahogy a japán irodalomhoz, még nekem is feltűnik, hogy nem csupán az idős, révbe ért mester és a kezdő tanítvány, de a keleti és nyugati világ találkozásáról is szól a regény. Nem összeütközéséről, de a változásról mindenképp. S persze az idő múlásáról, arról, hogy van, hogy az események váratlanul és elsöprő erővel jönnek, ahogy egy vulkán kitör (nem spoiler!), de általában a lassan csordogáló, mégis egyre fogyó napok hozzák el a változást.

Azt gondolom, ez egy szép és bölcs regény, és nagyon sűrű mondanivalója van, miközben épp oly elegáns és távolságtartó, mint amilyennek sokszor Japán és a japán kultúra tűnnek. Érdekes látni, hogy a lassú mesélés közepette mennyivel visszafogottabban sugalmaz a szerző, mint a nyugati írók szoktak. Amik történnek a könyvben, ahová kifut a főszereplők élete, egy ponton már sejti az olvasó, mégsincs olyan érzése, hogy a mindentudó író játszik vele.

Olyan könyv ez, amit érdemes időről időre újraolvasni, hogy vajon mit mond adott korban. Mégis kicsit ellentmondásosnak érzem, az én (Japánból nézve) nyugati elmémmel. Miközben megismeri és részben megkedveli az ember az egyes szereplőket, és nem csak az egész könyvből áradó melankóliát, de konkrét, élesebb bánatot vagy gyászt is érez egyes részeknél, tehát a „rideg” japánság ellenére is érzelmeket ébreszt, valahogy mégsem megy annyira mélyre. Vagy de, csak nem tűnik fel elsőre. Meglehet, ez olyan fajta írás, amely beépül, s hosszabb távon hat. De most, utólag visszagondolva, úgy érzem, a leírásai hatottak rám leginkább, a helyekről, az épületekről, s néha az emberekről.

 

 

Magvető, Budapest, 2025

374 oldal

Fordította: Vihar Judit

The Gathering: Mandylion 30

Ma 30 éve jelent meg az album, aminek nyomán szerte a világon metalos férfiak és fiúk szerettek bele egy bizonyos holland hölgybe... De mondjuk ezen túlmenően is van miért megemlékezni a harmadik The Gathering albumról, minthogy forradalmi anyag volt, énekesnős ill. gothic/death/doom metal vonalon is. De azt is bebizonyította, hogy ilyen zenét is előadhat valaki úgy, hogy közben aranyos. Bizony.

Az alábbi cikk nem korabeli, nem volt olyan szerencsém, hogy a megjelenésekor én írjak róla, hát pótoltam a dolgot 2012-ben, a Hammer Hatásokk rovatában.

---

 

A holland the Gathering-et 1989-ben alapították a Rutten testvérek (René gitáros és Hans dobos). Első két albumuk, az atmoszférikus death metalt rejtő Always…, és a számos irányba kísérletező, de emiatt széteső Almost a Dance hosszú távon nem sok vizet kavart, noha mindkettőn volt női ének és szinti is, amik abban a korszakban ritkaság számba mentek. Ám a harmadik lemez, a Mandylion kapcsán ismerték meg őket tömegek. Ezen mutatkozott be Anneke van Giersbergen nevű énekesnőjük, aki jobbára pop, jazz és rock zenéken nőtt fel.

Bár a csapatot az underground szintről egyre feljebb törő dark/gothic/death/doom metal vonulathoz sorolták, zenéjükben már ekkor rengeteg pszichedelikus és progresszív rock hatás érvényesült. Ám, elismerve a zenészek minden erényét, Anneke nélkül sosem lettek volna azzá a közkedvelt csapattá, amellyé a Mandylionnal kezdődően váltak.

Részemről ez nem volt szerelem első hallásra. Az lejött, hogy érdekes és újító csapat, az is, hogy metal bandáktól szokatlan dolgokat hoznak a zenéjükbe (pl. a javarészt instrumentális, legalábbis szöveg nélküli címadó erősen Dead Can Dance hatású, szóval egyszerre sötét és világzenei), de úgy éreztem, hajlamosak a dalaikat túl hosszúra nyújtani nem eléggé érdekes, fogós témákkal. A mai napig az a véleményem, hogy az ezt követő Nighttime Birds album a Mandylion befogadhatóbb, tökélyre csiszolt verziója volt.

Ez azonban mit sem változtat azon, hogy rockerek ezrei szerettek bele Annekébe, amint meglátták a Strange Machines klipjét. Vagy a Leaves-ét, tudom is én, melyik volt előbb. Az én véleményem is akkor változott meg. Azért is, mert a lány szakított mindenféle metalos hagyománnyal, mind énekében, mind külsőségekben: sem drámai áriázást, sem keménykedést nem hallhattunk tőle soha, ahogy fekete csipkét vagy szegecses bőrt sem viselt. Ő csak önmagát adta, bűbájos természetességgel, és hol vidám, hol szomorkás dallamai mindig megtették a magukét.

A kő egyszerű, doom-os riffre épülő, de szárnyaló Strange Machines és az érzékeny szövegű, monumentálisabb és finomabb részeket is hozó Leaves volt tehát az album két nagy slágere. De emlékezetes a többi is: a régi prog.rock és szimfo hatásokat is mutató, kissé dagályos, de Anneke dallamai miatt remek Eléanor, a szépséges In Motion #1 és a lemezt lezáró hömpölygősebb, álmodozó folytatása (In Motion #2), a tenger erejét áthatóan megidéző Fear the Sea, és a megintcsak terjengős instru részekkel teli, Pink Floyd-os szólót is felvonultató, énekileg szívet tépően fájdalmas Sand and Mercury.

Bár a későbbiekben egyre inkább kiveszett a metal a Gathering zenéjéből, kísérletező kedvük, képességük az átható atmoszféra megteremtésére, legyen az vidám és felszabadult vagy gyászos, szomorú, Anneke beszállásával lett védjegyük, és tartott is kiválásáig. A nélküle készült lemez sem rossz persze, csak már messze nem ugyanaz, ahogy Anneke szólóalbumai meg néha túl pop-osak, túl könnyedek.

 

 

Lipták Gábor: Délibáb

Lipták Gábor (1912-1985) ezen kötete alföldi regék, mondák, történetek igen olvasmányos és szórakoztató gyűjteménye. Nem túl meglepő módon az Alföld kapcsán sűrűn kerül elő a török hódoltság kora, több történet szól hajdúkról és betyárokról, és a gonosz elnyomót (legyen bár külhoni vagy magyar) megleckéztető szegénylegény is gyakran feltűnik a történetekben. Jut hely a romantikának is, bár a happy endre nincs garancia, és hátborzongató írás is akad. Ahogy ma, a régmúlt időkben is olyan hely volt az Alföld, amelynek megvan a szép, költői arca, de a kegyetlen, kopár, embertpróbáló is. 

Teljes cikkem ekulton. 

Jean-Luc Bannalec: Bretagne-i büszkeség

Negyedszerre kísértem el Georges Dupin felügyelőt egy csavaros bretagne-i nyomozásra. Nem is tudom, krimiként mennyire működik a regény, mert nem értek hozzá. De amikor Bretagne-ról mesél Bannalec, a mindenféle apróbb-nagyobb dolgokról, onnantól, hogy persze a bretonok fedezték fel Amerikát (is), át a különféle tájakon, helyeken, ételeken, odáig, hogy hogy működik az osztrigatenyésztés, én ugyan le nem tudnám tenni.

Teljes cikkem ekulton. 

David Almond: The Tightrope Walkers

David Almond brit szerző elsősorban ifjúsági- és gyermekkönyvek írójaként ismert, s hazájában hovatovább a legnagyobb sztárok közé tartozik. De írt azért néhány novellát a felnőtteknek is (akiknek amúgy csont nélkül merem ajánlani a fiatalabbaknak szánt, csoda bölcs és megindító könyveit is) – és ez a regénye is nekik szól.

Függetlenül attól, hogy amúgy nagyon olyan, mint a legtöbb további írása. Észak-Anglia, ’60-as évek, munkásosztály. Felnövéstörténet abban a korban és azon a helyen. A hétköznapi rögvalóság, a mindennapokban mégis megtalált szépség, és némi kis varázs, vagy legalábbis valami megmagyarázhatatlan...

Teljes cikkem ekulton. 

FEKETE ZAJ Fesztivál, Sástó (2025. aug. 2.)

Nem múlik a Fekete Zaj fesztivál varázsa. Megérkezni a hegyek közé, újra látni megannyi ismerős arcot és/vagy jópofa fazont, nem szólva a kacsákról, a tóról, a kilátóról, valami csoda. Gyerekkoromban jó párszor jártam Sástón, emiatt is kicsit visszamegyek gyerekbe ilyenkor, és ez ott van az élet legjobb dolgai között.

Most mondjuk nem láttam olyan sok koncertet, s persze, hogy a Thy Catafalque nagyon-nagyon jó volt.

Hammer honlapon írtam le az élményeimet, s ott van link sok fotóhoz is.