Hogy mégis így történt, annak alighanem az az oka, hogy az idős mester elvállal még egy, talán utolsó, nagy feladatot: indul a Kortárs Nemzeti Könyvtár megtervezésére kiírt pályázaton. Nincs már mit bizonyítania, jellegzetes, a hangsúlyt a praktikumra helyező, visszafogott, letisztult stílusát számos kisebb-nagyobb épület képviseli szerte Japánban. De most az őt legjobban ismerő munkatársait is meglepi néhány újító húzásával.
A tervpályázat alakulása és az ehhez kapcsolódó megannyi, az építészetről szóló rész mellett mester és tanítványa kapcsolatának alakulását is nyomon követhetjük a regényben, ahogy a fiatal, magának való Szakanasi első komolyabb párkapcsolata is az olvasó szeme előtt kezd el kibontakozni.
Nem olvastam elég japán irodalmat, még a mangákat is idevéve sem, hogy el tudjam helyezni ezt a könyvet a japán irodalomban. Azt sem tudom, a japán olvasóknak mit adhat, akik minden bizonnyal mást találnak benne, mint én, egy az övéktől gyökeresen eltérő kultúra szülötte. A regény eleje számomra megnyugtatóan lassú volt, épp jól esett a tomboló nyárban ez a hűvös, visszafogott szöveg, és később sem zavart, hogy a cselekmény itt szinte mellékes. Illetve egyáltalán nem az, és Macuie nagyon is univerzális, emberi dolgokról mesél. Ám amit mond, azt épp a hogyan-nal teszi számomra érdekessé. Azzal, ahogy mesél róla. Egyszerre realistán, mégis olyan költőien. Nagyon japánul, miközben néha-néha felmerültek bennem kérdések, hogy egyik-másik szereplő miért hoz be olyan elemet, ami annyira nem japán (kezdve azzal, hogy a professzorra milyen nagy hatással volt több európai építész és egy amerikai is). De aztán eszembe jutott, hogy én itt magyar létemre rendelhetek szusit vagy elmehetek ilyen-olyan keleti éttermekbe, étkezdékbe Budapesten. Vagy ott van a Városligetben a Magyar Zene Háza, amelyet egy japán építész, Fudzsimoto Szószuke tervezett. (Arról sajnos nincs infóm, hogy az író merített-e ihletet valamely japán építész életéből és műveiből.) Akkor meg miért ne ünnepelhetne egy japán cég mondjuk egy olasz étteremben, ami történetesen Tokióban van?!
Az ám, csakhogy a történet zöme nem ott játszódik, hanem néhány órányi autóútra onnan (vagy ha a valaha működött, keskeny nyomtávú vasúttal mentünk volna, hát lett volna az hat is), a japán hegyek között, egy vulkán közelében, a Nyári Laknak nevezett helyen. Azt is Murai tervezte, s túl azon, hogy a leírások alapján még Mijazaki filmjeiben is helye volna, az az a hely, ahova a nyári hőség elől felköltözik az iroda, s ott folytatják mély koncentrációba merülve a munkát. A természet, maga a vulkán is fontos eleme lesz így a regénynek, ahogy a madarak és a komolyzene is, s persze maga a Nyári Lak.
Nem lennék meglepve, ha kiderülne, Macuie klasszikus zenei műveket követve szerkesztette meg a regényt, egyes visszatérő, repetitív részletek is erre utalnak. S bár az effajta muzsikához épp úgy nem értek, ahogy a japán irodalomhoz, még nekem is feltűnik, hogy nem csupán az idős, révbe ért mester és a kezdő tanítvány, de a keleti és nyugati világ találkozásáról is szól a regény. Nem összeütközéséről, de a változásról mindenképp. S persze az idő múlásáról, arról, hogy van, hogy az események váratlanul és elsöprő erővel jönnek, ahogy egy vulkán kitör (nem spoiler!), de általában a lassan csordogáló, mégis egyre fogyó napok hozzák el a változást.
Azt gondolom, ez egy szép és bölcs regény, és nagyon sűrű mondanivalója van, miközben épp oly elegáns és távolságtartó, mint amilyennek sokszor Japán és a japán kultúra tűnnek. Érdekes látni, hogy a lassú mesélés közepette mennyivel visszafogottabban sugalmaz a szerző, mint a nyugati írók szoktak. Amik történnek a könyvben, ahová kifut a főszereplők élete, egy ponton már sejti az olvasó, mégsincs olyan érzése, hogy a mindentudó író játszik vele.
Olyan könyv ez, amit érdemes időről időre újraolvasni, hogy vajon mit mond adott korban. Mégis kicsit ellentmondásosnak érzem, az én (Japánból nézve) nyugati elmémmel. Miközben megismeri és részben megkedveli az ember az egyes szereplőket, és nem csak az egész könyvből áradó melankóliát, de konkrét, élesebb bánatot vagy gyászt is érez egyes részeknél, tehát a „rideg” japánság ellenére is érzelmeket ébreszt, valahogy mégsem megy annyira mélyre. Vagy de, csak nem tűnik fel elsőre. Meglehet, ez olyan fajta írás, amely beépül, s hosszabb távon hat. De most, utólag visszagondolva, úgy érzem, a leírásai hatottak rám leginkább, a helyekről, az épületekről, s néha az emberekről.
Magvető, Budapest, 2025
374 oldal
Fordította: Vihar Judit