Moore, amint azt újra meg újra, és egyre inkább felismerem, nagyon tud
írni. Először is, amellett, hogy a jobb krimiszerzők szintjén tudja akár
egy-egy mondattal is bemutatni szereplőit és azok motivációit, a maga
módján rendkívüli empátiával és megértéssel fordul feléjük. Miközben
simán beleférnek nála politikailag inkorrekt poénok is, úgy ábrázol
drogost, öregembert, kiközösített bolondot, négert, és a többi,
társadalom-periférikus alakot, hogy abban nincs semmi álszent, mégis
lejön az emberség, és hogy látja, érti őket. Igen, még az ősgyíkokat is.
Emellett társadalomkritikaként sem utolsó, amit ír – itt épp a pszichés
problémák és az antidepresszánsok és ezek civilizációs (evolúciós?)
hatását veszi górcső alá. Szóval van mondanivalója is, amit a maga
sajátos módján közöl.