Steve von Till / Greet koncert – Budapest A38 hajó, 2025. július 18.

Steve von Tillt a legtöbben a Neurosis gitáros-énekeseként ismertük meg. Ez a csapat amiatt lett a ’90-es évek egyik legfontosabb, úttörő zenekarává, ahogy a metalt, a hardcore-t ötvözte ambient témákkal, felkavaró, sokkoló, irdatlanul súlyos dalokba. Magam ott voltam a legendássá lett, 1999-es, Almássy téri fellépésükön, mely a legmaradandóbb koncertélményeim közé tartozik. Viszont azóta nem láttam őt, pedig járt itt szólóban (ill. a Harvestman nevű projectjével) és a Neurosisszal is. Hanem új szólóalbuma, az Alone In A World Of Wounds mélységesen megérintett, és hiába volt előtte cefet éjszakám, hiába fájt a fejem és fogam, úgy döntöttem, ezt a koncertet nem vagyok hajlandó kihagyni.

Teljes cikkem a koncertről ekulton, a végén linkkel további fotóimhoz. 

Sigrid Nunez: A barát

Néhány hónapja szembejött velem az ezen regényből készült film előzetese, és az alapján arra jutottam, hogy jó lenne a film előtt elolvasni (már ha ugyan eljut a magyar mozikba). A trailer felkészített rá, hogy nem lesz vidám, de minthogy láttam, hogy amúgy szépirodalom, az sem lepett meg, hogy részint az okoskodós-önboncolgatós-depresszív írói sztorik közé tartozik. New York, írói lét, egy öngyilkos barát, aki után a hatalmas dán dog a jobbára egyes szám első személyben mesélő főszereplőnőre marad. Aki, mint idővel elég világossá válik, szerelmes volt ebbe a barátjába, aki viszont, hiába volt nagy nőcsábász (s mellette író és tanár, akárcsak mesélőnk), vele ugyan nem igazán kezdett viszonyt. Ilyenek. Felnőtt regény. Sok idézet az írásról, a már említett írói létről, sok, de rövid fejtegetés nagyon komoly és mély témákról, nem is feltétlenül az elvárt PC irány szerint, annál sokkal okosabb Nunez – s mégis, közben sokáig magának sem vallja be (a regénybéli írónő), hogy minden okosság sem elég feldolgozni a tragédiát, megélni a gyászt.

Ritkán olvasok ilyesmit, egyszerűen azért, mert túlságosan átérzek mindent, amit olvasok (látok, hallok stb.), és az ilyesmitől befordulok. Úgyhogy Bill Murray miatt olvastam el (ő a film egyik főszereplője). Meg a kutya miatt. És ahogy a mesélő lassan megismerkedik Apollóval (a dán doggal), ahogy egyre inkább egymás segítői lesznek, az valami csodaszép. Nyilván más, kutyákról szóló könyvekben-sztorikban is megtalálni ugyanezt, Sigrid Nunez regényét tán az teszi különlegessé, hogy szépirodalomba szőtte bele a kutyák iránt érzett, ill. tőlük kapott szeretetet. Még ha ő maga idéz is több korábbi szépirodalmi művet, amelyben szerepelnek ebek. Hanem mivel magam is „kutyás” vagyok, és velejéig át tudom érezni, s jobbára meg is éltem sok mindent, amiről ez a könyv szól, hát nekem végül nagyon tetszett, még ha a szépségén túl átjött a fájdalma és az íróilétes nyomorgása is.

Gaupa: Fyr EP

Számos különféle hatás érvényesül a svéd Gaupa zenéjében (folk, stoner, pszichedelikus, progresszív rock/metal). Fekete Zajra való cucc ez, mágikus, elvarázsolt dallamokkal és témákkal, és Emma Näslund személyében egy olyan énekesnővel, akiből jó eséllyel hamarosan sokak kedvence lesz. A szőke hölgy ugyanis igazi jelenség, olyan hanggal, mellyel csak nagyon ritkán megy magasabb tartományokba, s nem is igazán mélyen dörmögő, ám ebben a középfekvésben nagyon kifejező és magával ragadó tud lenni. 

Teljes cikkem az EP-ről a Hammer honlapján olvasható.

Lipták Gábor: Ezüsthíd

Lipták Gábor (Budapest, 1912. június 30. – Balatonfüred, 1985. május 30.) író, újságíró, kultúrtörténész volt, aki először 1961-ben, az Aranyhíd című kötetben gyűjtött össze különféle balatoni meséket, mondákat, történeteket. Ezt több másik könyv is követte, melyekben hazánk egyéb tájegységeiről regélt, ám 1977-ben visszatért a Balatonhoz.

Hanem az Ezüsthíd mégis más, mint az Aranyhíd, s nem pusztán azért, mert nem a Nap, hanem a Hold fényének sajátos játéka a vízen adja a címét. Kevesebb a mesés elem, több a történelmi, s általában az olyan írás, amit inkább elbeszélésnek, akár anekdotának lehetne mondani, még ha a szerző a jelenéről nem írt is. Az első kötetnél nem éreztem ilyen gyakran az oktató-nevelő szándékot, mint itt, de még így is inkább irodalmi szöveggyűjtemény ez a kötet, mintsem történelemkönyv.

Teljes cikkem róla ekulton.

Tom Taylor - Matyáš Namai: A Dalai Láma útja

Nyilván nagyon erős képregény ez, a Dalai Láma története miatt is, meg Matyáš Namai rajzai miatt is. De néha kicsit nehéz volt követni, ill. elviseltem volna egy kicsit többet a tibeti buddhizmusból, hogy jobban átjöjjön, miért / hogyan képes ezt az egészet ilyen békésen viselni (sőt, kezelni) ez az ember.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Jukimura Makoto: Vinland Saga 1.

Ha az a kérdés, hogy egy japán képregényíró-rajzoló képes lehet-e hitelesen írni-rajzolni a vikingekről japán létére, akkor a Vinland Saga első kötete elég egyértelmű választ ad rá. Túl azon, hogy Jukimura Makoto hű maradt a mangák stílusához és eszköztárához, szemlátomást mindent megtett, hogy hitelesen ábrázolja mind a vikingeket, mind a többi népet, akikkel találkoznak. Mind a történet, mind a szereplők, mind a történelmi háttér, és igen, még a rajzok is hűen hozzák azt, amit ma a vikingekről tudni lehet. 

Teljes cikkem az első kötetről ekulton. 

Kyuss: …And The Circus Leaves Town – 1995

Ma 30 éve jelent meg a Kyuss utolsó albuma. Az alábbi cikket 10 éve írtam, annyit kell hozzáadni a húszhoz, hogy most is érvényesek legyenek benne a számok, máskülönben javarészt ugyanígy gondolom.

 

 

Húsz év telt el azóta, hogy a kalifornia Palm Deserben lakozó Kyuss kiadta utolsó albumát és feloszlott. Pont, mielőtt divatba jött volna az a sivatagi- vagy stoner rock, amit ugyan nem ők találtak ki (a Hawkwind meg más bandák már a '70-es években tolták a rakétát, csak akkor space rocknak meg pszichedelikusnak hívták az ilyesmit), mégis valahogy a keresztapjai lettek.

Így aztán a Kyuss legendává vált, és tény, hogy a négyből három albumuk máig etalon (valahogy a '91-es debüt, a Wretch sosem talált be nálam, bezzeg a Blues for the Red Sun és a Welcome to Sky Valley!). A beszédes című utolsó anyagot néha hajlamos vagyok a kedvencemnek gondolni, bár ez nem ilyen egyszerű. Talán ez a legszínesebb albumuk, vagy a legkiegyensúlyozottabb, vagy tudom is én, mindenesetre a borító sugallta kékeges, napsütötte hangulat uralja, míg a korábbiak valahogy borultabbnak és sötétebbnek hatnak. De alapvetően ugyanazt csinálták a végén is: mélyen búgó-dohogó riffek, húzós rock & roll dobolás, kattant, játékos kis témák, meg John Garcia hol a punk, hol meg a pszichedelia felé hajló dallamai. Emberünk hangja emlékeztet a The Cult-os Ian Astbury-ére, bár nem olyan öblös, és ugyanúgy mérhetetlen sok feeling van benne, mint a többiek játékában.

Persze a banda agya Josh Homme gitáros volt, aki a Kyuss történet lezárása után egyedüliként tudott igazán sikeres lenni, ő viszont a Queens Of The Stone Age-dzsel kb. milliomos lett. Azért a bandáért kevésbé vagyok oda, hiányzik Garcia óbégatása, meg az orbitális riffek, viszont túl sok van Homme agymenéseiből.

A lemezt a 3 percnél is rövidebb, ám annál ütősebb Hurricane nyitja. Picit olyan, mint az alap "slágerük", a Green Machine, és nincs akkora, mint a másik alap, a Demon Cleaner, de így is nyomban legyalul mindent. A klipes One Inch Man sem kutya, groove-os, elvarázsolt cucc, de nem annyira, hogy ne robbanjon be a végén. Az instrumentális Thee Of Boozeroony sem kisebb kolosszus, egyszerűen nem bírok betelni ezekkel az irdatlan, dohogó riffekkel. Mintha a föld gyomrából törne elő, olyan mélyen búg az album zöme, s mellé, akármennyi füvet fogyasztott is a négyes, olyan húzása van, amilyenre nagyon kevés banda lenne képes. Ott van még remek példának az El Rodeo vagy a Gloria Lewis.

A Kyuss másik arca meg, ami amúgy nem válik el élesen emettől, az elszállós, gyakran akusztikus gitáros témáké, meg a hosszas jammeléseké. A Phototropic olyasmi, belassult cucc, amilyet a kemény rockban talán a Black Sabbath csinált először (Planet Caravan). Ebben, akárcsak a Catamaranban olyan finom, kellemes, lebegős hangok vannak, hogy az ember csak valami végtelen elégedettséget tud érezni tőlük. Utóbbi picit olyan, mint amit később a Red Hot Chili csinált, amikor funk helyett akusztikus témákkal operált (Scar Tissue meg ezek). Tudom, hogy durván szabad asszociáció (még úgy is, hogy nem tudnám megfejteni Garcia szövegeit) de a gyerekkorom békés, bensőséges pillanatai jutnak eszembe erről a két dalról. Ami elég fura egy stoner bandánál, nem igaz?

Bár a Kyuss pont attól volt nagy, hogy fura volt, hogy szart minden szabályra, ahogy azt a három részből álló, 11 perces Spaceship Landing is bizonyít. Ezt jó sok csönd követi, meg két rövidke rejtett track.

Garcia meg a többiek azóta sem bírtak leállni a zenéléssel, számtalan formációban muzsikáltak az elmúlt két évtizedben, és ez klassz, de a Kyuss volt az igazi zsírság, és jó, hogy feloszlottak, mert ennyire jó nem lehet semmi nagyon hosszú távon. Ez így volt kerek, és máig az ő cuccaik a legnagyobbak ezen a vonalon.