Majoros Nóra: Bonyolult egy család meg az Olga

Majoros Nóra első könyve 2012-ben jelent meg 3x1 család címmel (majd 2014-ben oroszul is). A Bonyolult egy család meg az Olga ennek az új kiadása, melyhez nem csupán új illusztrációk készültek (Megyeri Annamária aranyos-mókás, fekete-fehér-narancssárga művei), de új fejezetek is. Vagyis dehogy újak, megvoltak azok már akkor is, csak az első kiadás szűkösebb terjedelme miatt nem került be mind oda. Mi több, ezt-azt modernizáltak is a könyvben, figyelembe véve, hogy a kisiskolások (akiknek, akikről szól) már sokkal inkább használják az internetet meg ilyesmiket.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Katya Balen: Mindenhol látom a fényt

A brit Katya Balen Október, október című regénye 2023-ban jelent meg magyarul, és 2022-ben többek között a Carnegie Medalt is elnyerte, mely az egyik legrangosabb gyermek/ifjúsági irodalmi díj. Nagyon szerettem azt a könyvet, s végre újabb művét olvashatjuk magyarul.

Mely sok szempontból hasonlít az Október…-re, minthogy az egyik főszereplő itt is egy öntörvényű, szabadságra vágyó (vagy inkább azt élő) lány, a viharban született Zofia, aki valahol Anglia egyik tengerpartja mellett él lengyel származású édesapjával. Édesanyja kiskorában elhunyt, nem is emlékszik rá, de ő maga két ember helyett is kitölti a teret, olyan lobogó, viharos, nyüzsgő személyiség.

A másik főszereplő egyidős Zofiával, bár róla pont a lány el sem akarja hinni első látásra, hogy tizenegy éves. Tom egy nagyobb városból költözik az édesanyjával a tengerparti kisvárosba, és a magának való, szemlátomást mindentől félő fiú tökéletes ellentéte a vagány, szélvész lánynak. 

Rétegzett, szép nyelvezetű, elgondolkodtató regény ez. Teljes cikkem róla ekulton. 

Kovács Gáborján - Császár Róbert: Madárerdő

Kovács Gáborján a Bran nevű, 1993-ban indult zenekar vezetője, énekese-multiinstrumentalistája, és Császár Róbert gitáros is jó ideje tagja a Brannek (ahogy a lemez két további muzsikusának is van köze hozzá). Hogy a Madárerdő miért nem Bran név alatt jelent meg, arra csak tippelni tudok, méghozzá azt, hogy itt jóval kevésbé az ír és breton (s egyéb kelta származék) népek népzenéjéből merítenek, ahogy teszi a Bran. Van azért az is, nem is kevés, de a magyar népzene, meglehet, a históriás énekek hatása, bizonyára némi komolyzene és ki tudja, még mi minden is keveredik ezen az elképesztő albumon. Melyet azonban, amellett, hogy zeneisége, zenei gazdagsága is párját ritkítja, az egészen egyedi koncepció jellemez leginkább: ez az első teljesen ószirmi albuma Gáborjánéknak.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Ann My Guard: Gemini / Roseblood

A Baumann Eszter Anna énekesnő / basszusgitáros / dalszerző vezette Ann my Guard tavasszal jelentkezett utoljára hosszabb anyaggal, és a She of the Sea and Stars minden ízében különleges és változatos volt. A novemberben kiadott két újabb dalra szintén illenek ezek a jelzők, még a She...-hez mérten is.

Teljes cikkem az Underworld oldalán.  

 

The Answer Lies In The Black Void interjú

A számos formációban zenélő, holland Jason Köhnen és a legfőképp talán a Thy Catafalque-ból ismert Horváth Martina közös zenekara az Answer. Harmadik albumuk Transcendental címmel jelent meg ősszel, és címéhez illően különleges, akár spirituális élményt ad – mindezt a gothic/death/doom metal legszebb hagyományaira és Martina egyedi hangjára építve. Őt kérdezte meg az aktualitásokról.

Az interjú az Underworld oldalán olvasható. 

 

 

Watchtower: Energetic Disassembly – 40

 Épp 40 éve, 1985-ben jelent meg az első Watchtower album, egy őrületes progresszív-thrash metal anyag, amire aligha volt még felkészülve a világ. Az alábbi lemezkritikát persze később, 2016-ban írtam (ja, nem 10 évesen, haha).

 

Ha nem tévedek, ez volt minden idők első színtisztán progresszív metal albuma. S nyomban minden idők egyik legborultabbja, legkomplexebbje, legnehezebben emészthetője is…

Nem a texasi csapat hozta be a prog témákat a metalba. A Black Sabbath már korábban beleszőtt ilyesmiket a zenéjébe, az Iron Maiden is bátran kísérletezett tempóváltásokkal, komplex témákkal már néhány éve, a Metallica ’84-es Ride The Lightning-ján is hallani ilyen törekvéseket, a Mercyful Fate ugyanazon évben megjelent Don’t Break The Oath albuma pedig megmutatta, hogy a heavy metalban mennyi lehetőség van még. A Fates Warning is elindult már a progresszív úton, ahogy a Queensryche debütanyaga is úttörő volt. Az egyes Watchtower mégis totális újdonság volt. Ők ugyanis a Rush és King Crimson féle komplexitást és zenészi játékot oltották bele a korszak thrash metaljába. A sikoltozós ének, a dzsesszbe hajló szólók, a döbbenetesen intenzív ritmusszekció együttese messzire elkerült minden bevett heavy metal tradíciót. Nem mondom, hogy nincsenek verzék és refrének, épp csak annyira borult mind, hogy nagyon nehéz beléjük kapaszkodni. Még úgy is, hogy az album nincs 38 percnyi, és a ’70-es évek progjára jellemző hosszú tételeket nem is írtak. Csupán két 6 perc körüli dal van, de azok sem monumentálisak. Viszont máig lezúzzák az embert.

A később a jóval divatosabb zenét, csajozós hard rockot játszó Dangerous Toys-ba távozott Jason McMaster magas hangú, agresszív szóköpködését csak ritkán váltja csordavokál szerű rész vagy mélyebb fekvésű ének, de ez tökéletesen passzol a tördelt ritmusokhoz, az ujjficamító riffekhez – na meg a szövegekhez. Ahogy a borító is sejteti, a nukleáris fegyverkezés, a hidegháború és az ezekből megjósolható jövő erősen jelen van a dalszövegekben, akárcsak a kortárs VoiVodnál. Viszont a Watchtower emellé politikai-társadalmi kérdéseket is feszeget, amikből nem tudom, mennyi mehetett át a korabeli hallgatóknak ezzel az idegesítő, nehezen érthető énekkel, de hogy máig érvényes megállapítások vannak benne a nyugati civilizációról, az biztos. Még amikor a világtörténelem egyik legvéresebb eseményéről (Argonne Forest) énekelnek, vagy egy ókori népet (netán Conan atyját, Robert E. Howardot) idéznek meg (Cimmerian Shadows), akkor is az azóta sem sokat változott jelenről van szó.

A zene pedig ennek megfelelően zaklatott, bonyolult és súlyos. Utóbbi szót nem a mai értelemben értem, mert ez a ’85-ös, eleve is szerény anyagi keretekből kihozott hangzás ma már vékonykának hat, de ha beleásod magad az albumba, ráébredsz, hogy iszonyatos mélységei vannak minden tekintetben. A dalok legtöbbje thrash témákra épül, de a Watchtower nem igazán illik sem a Bay Area-, sem a Slayer-vonalba, itt nem a sebesség és brutalitás a lényeg, hanem a mondanivaló zenei megjelenítése. Legalábbis én azt érzem, hogy a zene és a szövegek ritkán tapasztalható egységben vannak, és mindkettő pont olyan hideglelős, félelmetes, bizonyos értelemben gépies és elembertelenedett, mint a kor, amit ábrázol. És minden dalban van valami plusz (egy leállás, egy elmebeteg szóló), meg persze rengeteg hirtelen váltás. A címadóban például egy pillantra felvillan a Maiden szelleme, az Argonne Forestben van valami fura, egzotikus téma, a Violent Change „refrénjében”, ami pusztán a címből áll, szinte doomba áll a zene, a Cimmerian Shadows-t pedig olyan, misztikus atmoszféra lengi be, ami miatt kicsit ki is lógna az anyagról, ha nem lenne amúgy pont olyan, egyszerre zsibbasztóan és zseniálisan komplex, mint az összes többi. Talán a nyitó Asylum meg a Meltdown olyan, amit könnyebb befogadni, netán a Tyrants in Distress azzal a már-már megjegyezhető refrénnel, de amúgy mindmáig kihívás Watchtowert hallgatni. S hogy mégis kell, azt bizonyítja azok listája, akik biztosan tanultak tőlük: Dream Theater, Fates Warning, Psychotic Waltz, Cynic, Atheist, Death, Sieges Even, Spiral Architect, Meshuggah. Na meg a Metallica. Lars az …And Justice for All korszak fotóin rendre Watchtower pólót visel, egy olyan zenekarét, ahol szinte minden dalt a basszer Doug Keyser írt, míg ők pont a Justice-ról irtották ki a basszusgitárt…

’89-ben jelent meg a második, az elsőnél pengébb, de így is baromi nehéz Watchtower lemez, módosult felállással, aztán hol voltak, hol nem, de kézzel fogható új kiadványra mostanáig kellett várni, mert a napokban jelenik meg a Concepts of Math: Book One EP.

 

 

 

 

Rick Wakeman: Melancholia

Rick Wakeman 1949-ben született billentyűs-zeneszerző, akit a legtöbben a Yes nevű alap progresszív rock zenekarból ismernek, de szólóban is maradandót alkotott. A Melancholia című album egy zongorára épülő trilógia befejező darabja, de jóval színesebb, hogysem csak melankólikus hangulatú darabokból álljon.

Teljes cikkem róla az Underworld honlapon. 

Nagyúr: Miami lemezkritika és interjú

A 2021 első napján alakult Nagyúr a kultikus Isten Háta Mögött két tagjának (Pálinkás Tamás énekes, Bokros Csaba gitáros) zenekara. Második albumuk Miami címmel jelent meg novemberben, és bár nem annyira elvont és súlyos, mint az IHM volt, azért így is bőven fura zene, melyre táncolni épp úgy lehet, mint zúzni.

Itt írtam a lemezről.

Ide kattintva a Palikával készült interjú egy része olvasható.

Emitt meg letölthető az első Underworld magazin, melyben a teljes interjú szerepel, és érdemes is elolvasni, nagyon-nagyon jókat mond az ember. 

A Hammerből az Underworldbe / vallomás

November közepétől már nem írok a HammerWorld magazinba (ex-Metal Hammer H.). Több más exhammeres kollégámmal az újonnan indult Underworld magazinban folytatjuk. Megpróbáltam röviden megfogalmazni, miért (néhányan legalábbis kérdeztétek). De aztán számvetés lett belőle, úgyhogy hosszú lett, de elöl van rövidebben a lényeg, aztán kihagytam pár üres sort, és jön némi önvallomás erről az egész zenei újságíróskodásról. 

  Az első cikkem a Metal Hammer Hungaricában annak 54. számában jelent meg, 1994 áprilisában. Nyilván nem sejtettem előre, hogy több, mint 31 évig leszek majd ott a metal szolgálatában. Nagyon sok mindent köszönhetek a Hammernek, és máig büszke vagyok rá, hogy anno Lénárd Laci bizalmat szavazott nekem, és egy s másra abból is, amit aztán véghezvittem. (Erről később.)

Hogy most miért jöttem el a Hammertől, a stáb egy részével egyetemben, az végül is inkább csak ránk tartozik. Nyilván mindig voltak súrlódások, mindenki követett el hibát, volt rá elég időnk, és számtalanszor éreztem úgy, hogy abba akarom hagyni. Mindig a zene tartott ott, és az utóbbi három évben a 2022 augusztusában elhunyt főszerkesztőnk, Lénárd Laci emléke miatt is folytatni akartam, de most eljött a pillanat, amikor már inkább máshol írok a zenéről. Hosszan zajlott az elszakadás, és benne van, hogy elmúltam 50 éves, és ennyi idősen már azt a nagyon kevés szabadidőmet (mert az újságírás mindannyiunknak, mindig is szabadidős tevékenység volt!) úgy szeretném eltölteni, hogy az nekem is jól essen. És az utóbbi kb. másfél évben annyira flottul mentek a dolgok a lapnál (a háttérben, miközben ugye a nyomtatott magazin nem tudott többé megjelenni), hogy amikor kiderült, hogy az az ember, akinek ezt elsősorban és legfőképp köszönhettük, eljön a laptól, elindult egy folyamat, aminek az eredménye az lett, hogy többen is követtük.

Ő (nem titok, Posta János a neve) új lapot indított, a több évtizedes tapasztalatára, tudására és kapcsolatrendszerére építve. És mivel továbbra sem tudom még letenni a zenét, az írást, úgy döntöttem, csatlakozom én is az Underworldhöz. Itt remélhetőleg nem kell senki olyannak velem dolgoznia, aki nem akar velem dolgozni, itt nem kell magyarázni senkinek, hogy hahó, különben azért van lap, mert mi megírjuk.

Nyilván sajnálom.

Amikor Lénárd Laci meghalt, azt mondtam magamnak, megyek, amíg tart a lap, ha már az indulásakor nem lehettem ott, legalább a végéig ott leszek, ha tudok, Laciért. Ez mégsem lesz meg, mindazonáltal azt gondolom, ugyanaz mozgatja az UW stábját is, ami őt.

A világnak nyilván nem pont egy újabb metal lapra van szüksége. Még a hazai színtér is megvolna nélküle, sőt, az én cikkeim nélkül is. De továbbra is szeretnék szólni a nekem valamit adó zenékről, megszólaltatni a zenekarokat, ahogy tettem eddig is. Csak most már fontosabb nekem magamnak, hogy olyan közegben tegyem, ahol elismernek, ahol megvan a megfelelő háttér ahhoz, hogy nyugton cseszhessem el a nemlétező szabadidőmet ingyen írva különféle fura zenékről. Tart, amíg tart. Talán senkit nem érdekel majd, talán lesz sok ember, akit mégiscsak.

  

 

Itt jön a hosszú rész:

Látom, hogy 2025-ben már avítt, lefutott dolog a lemezkritika, még a koncertbeszámoló is. Az internet korában már nincs szükség fix pontokra, akiknek az ízlésére támaszkodhatsz (akár úgy is, hogy tudod, hogy ha UN-nek 10 pont, neked 3). Az ifjabb generációkat nem érdekli, a zene sem úgy általában, és ha belegondolsz, ez az egész rock & roll őrület elkezdődött úgy az 1950-es években, azelőtt (vagy még inkább a mozik elterjedése előtt) nem volt ilyen, pláne nem volt sztárkultusz, úgyhogy nem csoda, hogy ez is lefutott, és ma már nagyon kevés zenei előadóból lesz világsztár. Nem baj. Mindennek van vége. Részemről a Hammernek most, az újságírásnak még nem, de majd egyszer ahhoz is öreg vagy halott leszek, oszt jónapot.

 

Némi önvallomás. Engem sosem érdekelt, hogy én legyek a Valaki. Biztos, hogy volt olyan korszakom, amikor élveztem a pezsgést, azt, hogy zajlott a metal és részese voltam, de akkor sem tudtam mit kezdeni azzal, ha valaki dicsért. Ahogy azzal sem, ha szidott, bár eddig szinte soha nem állt elém senki, hogy elmondja, mi baja velem meg az írásaimmal. Ez az „összetartó, őszinte és kemény” metal táborban is csak a hátam mögött esett meg, és nem is érdekelt. Úgyis csak én lehetek én, hiába felcserélhető mindenki, helyettem senki nem fogja leélni az életemet, és már jó ideje kisebb bajom is nagyobb annál, hogy akkor mi zajlik a metal óvodában. De amíg van szabad akaratom meg cseppnyi szabadidőm, meg kedvem, hát csinálom. Mert csak. Mert mindig van valami jó új zene.

Anno, '89 környékén, nekem a Hammer (sőt, az elődjének számító Metallica Hungarica utolsó száma) sorsfordító volt, 14 évesen hirtelen megismertem életre szóló zenéket. Ugyanez történt könyves vonalon, amikor a Commodore Világban olvastam A Gyűrűk Uráról, amit sikerült beszerezni, és egy életre megváltoztatott. Nekem ez az alapélményem, egy olyan korból, amikor nem volt internet, a tévében sem igen találtam olyat, ami hozzám szólt, de bezzeg ezek a zenék és könyvek! Falun laktam, hasonló érdeklődésű barátokat is csak az után találtam, hogy a Metallica Hungarica miatt beütött nálam a Queensryche. Innen jött a vágy, hogy magam is eljuttassam a jó dolgok hírét azokhoz, akik szintén keresik.

 

Tudom, hogy nem marad utánam semmi. Ha pl. arra gondolok, milyen magyar bandákat dicsőítettem a Hammerben a '90-es években, hát a zömük már sehol nincs, rég feloszlottak, alig emlékeznek rájuk. Ilyen az élet. De a covid alatt a Facebook oldalamon pörgetett visszaemlékezős sorozatom, amelyben előástam koncertbeszámolókat, melyek x évvel korábbi, adott napi koncertekről szóltak, rájöttem, hogy mi értelme van egyáltalán ennek az egésznek. Korábban arra jutottam ugyanis, hogy nincs sok, hát pl. a gyerekeimnek sem tudom átadni életem legjobb koncertélményeit. Viszont a reakciókból kiderült, hogy nem is csak az olvasóknak, haveroknak, de főleg a (magyar) zenészeknek nagyon sokat jelentett. Nem az, hogy "Úristen, Az Uzseka azt írta, hogy jó volt a koncert, most már tuti befutunk és meggazdagszunk", hanem az, hogy egyáltalán valaki figyelt rájuk és megemlékezett róluk. Kicsit, mint mikor az Avatarban azt mondják: „Látlak téged.”

És én látni akartam a másik emberben a jót, ahogy a zenékben is. Meglátni az embert a felszín mögött. Néha tán sikerült is. 100 év múlva senki nem fog emlékezni egyikünkre sem. Viszont abban az adott pillanatban, amikor mindez történt, ez igenis számított. Mert a figyelem energia (igen, még a negatív előjelű is, ld. politikusok), és azok a bandák, akik játszottak 20-30 embernek valami ótvar pinceklubban, sokszor csak tőlem (vagy tőlünk, a hammeres vagy más sajtóorgánumnál ténykedő kollégáktól) kaptak figyelmet. Számít ez? Aligha. 1000 emberből, aki gitárt vesz a kezébe, hogy majd akkor ő befut, jó, ha egy jut valamire, s nem biztos, hogy közben nem veszít el valami emberileg fontosat. Igen, zenésznek lenni iszonyat áldozatokkal jár. És ha bárkit valaha megbántottam az írásaimmal, netán az zavarja, hogy túl vajszívű voltam, akkor bocsánatot kérek. Mégis, mai fejjel azt látom, hogy bár évtizedeken át egész a covidig nem is tudatosodott bennem, ez volt a lényeg: hogy figyelmet adtam a művészeknek. Mert végül is az, aki a maga gondolatait, érzéseit, fájdalmait beleteszi egy akármilyen zenébe, szövegbe, az művész, akkor is, ha sosem jut vele semmire.

És a zömük nem is jutott. Azzal is tisztában vagyok, hogy jóllehet, én már tényleg a demós korszakban is jókat írtam a Thy Catafalque-ról vagy az Isten Háta Mögöttről, meg én ajánlottam a Dalriadát a későbbi kiadója figyelmébe, egyikük sem miattam, az én cikkeim miatt vitte valamire. Ha nincs bennük kitartás, ha nem tudnak megszólítani további embereket is a zenéjükkel, akkor nem lettek volna azzá, amikké lettek. Nem rajtam múlott.

Sőt, ha már így ömlik belőlem a szó, elmondanám azt is, hogy zenei újságírónak lenni magányos élmény. Igen, ismersz nagy csomó zenészt, mondhatni, hogy spanok vagytok, de egyszer írjál bármelyikükről egy rossz szót, és vége a haverságnak. Természetesen. Nem, én inkább távolságot tartottam, ahogy Lénárd Laci is tette - ugye ő nyilatkozta anno egy interjúban a Wanted magazinban, hogy Ozzynak a falon, a poszteren a helye, nem akarja emberként ismerni. Mi bölcsesség van ebben! De nyilván rengeteg remek embert ismertem meg a Hammernek köszönhetően, zenészeket, egyéb szakmabelieket egyaránt, ahogy az olvasók közül is. Még úgy is, hogy én mindig szürke eminenciás voltam, aki nem vágyott a megmondóember-szerepre, sem a rivaldafényre, és ez mit sem változott.

Ahogy az sem, hogy mindig próbáltam nyitott lenni, nyilván a magam keretei között. Mindig úgy gondoltam, a lapnak függetlennek kell lennie, de teret kell adnia a színtéren meglévő különféle véleményeknek. Ha egy zenekar olyat nyilatkozik is, ami nekem nem szimpatikus, attól még helye van a lapban. Az évek során ebben is voltak egyensúlyvesztések a lapnál, de mindig úgy voltam vele, az nem az én véleményem, itt vagyok balansznak, majd én szót adok azoknak is, akik más vonalon mozognak. Relatív, hogy ez mennyire sikerült, de nekem alapvető fontosságú, hogy az nem gyengeség, ha látod és elfogadod, hogy van más is azon kívül, amit te jónak meg helyesnek tartasz. És hogy nem az én dolgom megítélni a többieket. De mindenféle beállítottságú emberrel készítettem már interjút, aki kevés barátom vagy jobb ismerősöm van, azok között is van mindenféle, és azt látom, hogy a legtöbbjüknek bizony vannak jó meglátásai erről vagy arról, és hogy nem a beállítottságukon, hovatartozásukon múlik, hogy emberileg  jófejek vagy sem, vagy hogy amit csinálnak, azt jól csinálják-e. És nem igen van ember hiba nélkül, de számít a szándék, s még inkább a cselekedet. És azt is tudja mindenki, hogy az érmének két oldala van, fentebb látható az enyém, de azt kevesen tudják, hogy az érem jobb híján gitárpengetőként is használható J és hogy a holtak szemére azért raktak régen érmét, hogy Kharón révész átvigye az elhunyt lelkét a Sztüx folyón az Alvilágba (angolul: Underworld – nem mintha ehhez sok köze lenne a lapnak).

  Nos, az Underworld viszont ingyenes, a honlapon is van már rengeteg anyag, és kijött az első PDF lapszám, itt tölthető le. Olvasd és teljen benne örömöd! S persze: let the metal flow!

 

Bigfoot Preston / Redbreast Wilson – Bp. Muzikum, 2025.11.22.

Kellett némi akaraterő ezen a rusnya, rideg novemberi estén, hogy elvándoroljak a Muzikumba, de bíztam benne, hogy majd a zene felmelegít. Aztán úgy is lett.

Redbreast Wilson egyszemélyes előzenekarként frankó countryval melegítette be az egybegyűlteket, aztán a Bigfoot Preston band tolta az ízes, derűs americana/southern rockot.

Koncertbeszámolóm az Underworld oldalán. 

 

 

Varga Krisztián interjú

Varga Krisztián gitárost a legtöbben a Thy Catafalque koncertfelállásából ismerik, de aki járatos a magyar underground színtéren, jó pár egyéb zenekarban láthatta már őt gitározni. Néhány hónapja kiadott egy szóló EP-t Departures címmel, melyen színes, izgalmas, de azért nagyon is metal instrumentális dalok hallhatók.

Az Underworld oldalán olvasható az interjú. 

 

J. R. R. Tolkien - Charles Dixon - Sean Deming - David Wenzel: A hobbit (képregény)

Manapság ritka, hogy egy képregényben ennyi legyen a szöveg, de ezt 1989-ben adták ki eredetileg, akkor még belefért, és jó is így, mert így kerek, így tudja átadni a történetet a kötet. Mindazonáltal A hobbit képregény legfőbb erényét képregényes szempontból számomra az illusztrációk hangulata adja. Wenzel akvareljei nem tobzódnak harsány színekben, számtalan természetes, valós árnyalatot használva adja át egy-egy hely, jelenet atmoszféráját. Megannyi apróbb-nagyobb képkocka van itt, amit nagyban boldogan kitennék a lakásom falaira.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Back to 80s Thrash / Thrash Mosh Club 2025 – Bp., Instant, 2025.11.15.

Dolgok, amikre nem számítottam: 1. Hogy eljutok valaha Undertaking koncertre. 2. Hogy 2025-ben még láthatom a Slogant, 3. Hogy közel 32 évvel az első hammeres cikkem után, mely a Slogan egyik koncertjéről szólt, az első már-nem-vagyok-hammeres cikkem, egy új magazinban, szintén a Sloganről (is) fog szólni.

Szóval fogadjátok szeretettel az Underworld-öt! 

 

Tuesday The Sky: Indoor Enthusiast

A Tuesday The Sky a Fates Warning gitáros-főnök Jim Matheos szólóprojektje, és ez már a harmadik albuma. A teljesen instrumentális anyag az előzőek vonalát viszi tovább, amennyiben különösebb határok nélkül kalandozik, ugyanakkor minden dalában felismerhető, hogy ki is zenél itt.

Nekem nagyon tetszik, s ezt a Hammer honlapon olvasható kritikában alaposabban is kifejtem.

Moonspell: Opus Diabolicum

A portugál Moonspell bő három évtizedes pályafutása alatt számos emlékezetes dolgot vitt véghez, de alighanem pályájuk csúcsa lehetett a 2024. október 26-i koncertjük, melyet Lisszabon (és egész Portugália) egyik legfontosabb rendezvénycsarnokában, a MEO Arenában tartottak. A koncerten részt vett a 45 tagú Lisbon Sinfonietta Orchestra, Vasco Pearce de Azevedo vezényletével, és mindezt hangban és képben is rögzítették. Ez lett az Opus Diabolicum, mely egyben az egyik leghangulatosabb koncertfelvétel az utóbbi évekből.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapon. 

Tesla: Five Man Acoustical Jam - 35

1990-ben épp e napon jelent meg a Tesla nevű fura hard rock banda akusztikus koncertfelvétele, ami alighanem a legnagyobb sikerük lett, plusz nagyban okolható az unplugged bulik akkoriban indult divatjáért. Én is annyira szerettem, hogy aztán 2014-ben ezt a cikket írtam róla.

 

Most, hogy a Tesla visszatalált az igazi ösvényre (a visszatérésük óta kiadott két korábbi lemez nem akadt be nálam, de ez a Simplicity eléggé), ideje lenne szólni a Hatásokk rovatban a klasszikus első három albumról (Mechanical Resonance 1986, The Great Radio Controversy 1989, Psychotic Supper 1991), de mivel ezt már megtettük korábban, hát mesélek erről az unplugged koncertalbumról.

A kaliforniai Sacramentóban még 1982-ben indult banda ekkortájt ért sikerei csúcsára, bár a Great Radio… dupla platina lett az USA-ban, míg a Five Man… "csak" szimpla. A Tesla mindig kilógott a sorból, már eleve a nevük (Nikola Tesla egy zseniális-őrült szerb feltaláló volt, különc alak, akinek nevét máig legendák övezik) is kiemelte őket a korszak hard rock bandái közül. Bár az MTV-s hajmetal korszakban arattak ők is, sosem tartoztak a rágógumi slágereket toló, szex-pia-rakenroll vonalas bandák közé. Zenéjükben rengeteg '60-as és '70-es évekbeli hatás érvényesül, szövegeik is messze mélyebbek, és amúgy is kerülnek minden sztárallűrt. Egyszerre egyszerű és fifikás muzsikájukért azok voltak és vannak oda, akik a zenét magáért szeretik.

'90-ben már nem volt teljesen új dolog az unplugged, vagyis torzított-, elektromos- helyett akusztikus gitárokon zajló zenélés, de így is az elsők között voltak rock vonalon, akik ilyet műveltek. Akkoriban több ilyen koncertet is adtak (megvan egy olyan felvétel is, amin Don Dokken is vendégszerepel, és együtt tolják a Dokken klasszikus Breaking the Chains-ét!), de lemezre (meg a Five Man Video Band című videóra) a '90. július 2-i philadelphiai buli került.

A 14(+1) számos anyag maga a megtestesült Feeling. Van valami laza elegancia is abban, ahogy zenélnek, de a lényege az az esszenciális jókedv, ami minden komolysága mellett is oly’ nagyon jellemező a Teslára. Öt feldolgozás is van az anyagon: a Truckin' a Grateful Deadtől (egybeszőve a nyitó Comin' Atcha Live-val), The Beatles: We Can Work It Out, Creedence Clearwater Revival: Lodi, Rolling Stones: Mother's Little Helper, na meg a Signs a kanadai Five Man Electrical Bandtől, akiknek a nevét átköltve lett meg az album címe. Ezt a Signs-t '90 vége felé naponta sokszor lehetett látni az MTV-n, de még így sem tudtam megutálni.

Az anyag többi része meg amolyan best of az első két Tesla lemezből, olyan zseniális dalokkal, mint a Before My Eyes, a Paradise, a hátborzongató Modern Day Cowboy, vagy a Love Song, aminek simán ott a helye minden idők legjobb szerelmes dalai között.

Az is jó a Five Man…-ben, hogy a hibák, idétlenkedések, Jeff Keith sajátos humorú konferálásai is rajta vannak, még a közönség reakciói is kézzelfoghatónak hatnak. Igazi mágia van ebben a cuccban, nem holmi szemfényvesztés. Elcseszett, rossz kedvű napokon, de még amikor igazán mélyen van az ember, akkor is jobb, mint bármi gyógyszer. 

 

 

Varga Krisztián: Departures

Varga Krisztiánt a legtöbben talán a Thy Catafalque koncertfelállásából ismerik, de pengetett a Tales Of Evening-ben és az Ann My Guard-ban is, stb. Ez a szűk 20 perces EP az első szólóanyaga, és igen remek.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapján. 

EiLEMA: Scales Pt. 01 EP kritika és interjú

A rhythm ’n’ grunge-ot játszó budapesti EiLEMA második albuma, a Scales két részletben jelenik meg. Október utolsó napján érkezett az első rész öt dallal, és ennek kapcsán kérdeztem ki Gyurácz Németh Ivánt.

Ide kattintva olvasható az EP-kritika.

Ide kattintva viszont az interjút olvashatod. 

Badár Sándor - Horváth János: Jappán

A Jappán című könyv először 2005-ben jelent meg, és nem túlzás azt állítani, hogy hamar kultkönyvvé vált, mindazonáltal 2007 óta nem adták ki újra, egész mostanáig. Ennek örömére kapott még egy előszót, a borítója szebb, mint valaha, és mai fejjel olvasni talán még érdekesebb.

De már első megjelenésekor is igaz volt rá a Retró útikalandkönyv alcím, ugyanis a két szerző azt meséli el, hogy 1987-ben, ifjú karatésként hogy jutottak el Japánba.

Teljes cikkem róla ekulton. 

De Facto: Celebratum 1996 – 2026

Az 1996-ban alakult De Facto hazánk egyik legkirályabb dark rock bandája. A Celebratum pedig egy eléggé speciális válogatás a csapat dalaival, két új nótával megfejelve. 10 korábbi dalt ugyanis újra felvett a gárda mai felállása, és ezeket többé vagy kevésbé át is gyúrták. 

Teljes cikkem róla a Hammer honlapján.