Christopher Moore nem először nyúl klasszikus anyaghoz, hiszen eddigi legjobb műve, a Biff evangéliuma Jézus életének egy szintén sajátos átdolgozása volt. A Bolondban sem tagadja meg önmagát, csak épp itt Shakespeare egyik leginkább érfelmetszősen nyomorúságos drámáját, a Lear királyt szabta át csúnyán. Sokat nevettem rajta, de sokszor inkább zsibbasztott az öncélúba átcsapó trágárkodása.
Brooke Davis egy ausztrál írónő, akinek az első regénye öregedésről, halálról, gyászról szól - és a jól megélt életről, rengeteg humorral, megértéssel, mindenféle pátosz nélkül. Olyan könyv, amilyet én szeretnék írni. Olyan könyv, amitől
máshogy nézek az emberekre, és máshogy is látom őket. Mindenféle
hangzatos jelszavak, nemes elvek, vigasztaló szavak és Istenhez való
fohászok nélkül, csak így, ahogy Millie mondja: „Mind meg fogtok halni. Semmi baj.” De hogy ez mit jelent, ahhoz el kell olvasni a könyvet.
Október 28-án a Púderben lesz könyvbemutató, de már Budapestre érkezése előtt, e-mailben interjúztam az írónővel. Hát, az is olyan jó, mint a regény, csak máshogy. Valójában azt hiszem, mindenkinek érdemes volna elolvasnia (mindkettőt), akinek már meghalt valakije, vagy aki meg fog, de még nem tud mit kezdeni ezzel. Itt lehet elolvasni.
Ez egy roppant összetett, több síkon is értelmezhető alkotás. Több
helyen kalandfilmnek írják, ami helytálló, de ugyanannyira filozofikus
művészfilm is, mely több szinten is hat, és ezen szintek nem mindegyike
tudatos. Egy amazonasi sámán a főszereplője, ha lehet itt ilyesmiről beszélni, és nagy utazás a film minden tekintetben. Megrázó és kemény sokszor, de nagyon kevés film ad ennyit, mint ez.
Ahogy a cím sejteni engedi, Bornai azok közé tartozik, akik üdvözlik,
hogy a tudomány a kvantumfizika terén olyan (f)elismerésekre jutott,
melyek messze meghaladják az évszázadok óta fennálló tudományos
világképet. Ókori filozófusokat, Hamvas Bélát, hindu/buddhista
bölcsességeket egyaránt idézve, de saját tapasztalataira építve mondja
el, hogy mire jutott eddigi élete során az élettel, a világmindenséggel
meg mindennel kapcsolatban. És egyebek mellett arra jutott, hogy minden
egy, és ennek minden egyes apró része (úgyis, mint az egyének) fontos,
azért is, mert minden mindenre hatással van.
Fantasy tinilányoknak, nem az én asztalom, de munkám volt vele, és az első száz oldal után, ami alatt szenvedtem, egész jól beindult a dolog, és a végére határozottan élveztem, és várom a folytatást.
Baktay Ervin (1890. június 24. - 1963. május 7.) nevével alighanem
gyerekkoromban találkoztam először, indiános könyveket is fordított
ugyanis (pl. Szürke Bagoly: Két kicsi hód), de igazán akkor
jegyeztem meg, amikor elkezdett érdekelni a távol-keleti kultúra. Aki
Indiával, netán Nepállal, Tibettel foglalkozik, vagy jógával, esetleg
asztrológiával, az egy ponton túl mindenképpen kezébe fogja venni
valamelyik művét. Életműve puszta lista formájában, életútja dióhéjba
foglalva is impozáns és elismerésre méltó. De hogy mekkora fazon volt,
azt eddig nem tudtam. Viszont a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum november 1-ig megtekinthető kiállításából ez is kiderült.
A héten betöltöttem a 40-et, és ha végiggondolom, ki meg mi volt igazán számottevő hatással rám, a sorsomra, erre a négy évtizedre, akkor a Slogan nevű kultikus underground zenekar az elsők között jut eszembe, már persze a család és egyéb evidenciák után.
A Forgotten Moods című demókazettájuk az első volt, amit megrendeltem egy zenekartól. Máig őrzöm a mellé csatolt levelüket, melyben arra biztattak, hogy gondolkodjak. Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem fogadom meg a tanácsukat, de most már kár ezen keseregni :) 15 éves voltam akkor, és később az ő koncertjeikre kezdtem el életemben először szülői felügyelet/segítség nélkül járni. A Slogan Sun Clubok örök emléket jelentenek, még azok is, amiken annyira átmentek avantgarde-ba, hogy a saját rajongóik (köztük én) is utálták őket :) Sosem felejtem el azt az érzést, ami például az On Obese Bodies (Elhízott testeken) c. daluk alatt rohant meg, a villódzó stroboszkóp, a hátborzongatóan jövőbe- és lényeget látó szöveg és a kifacsart, disszonáns, mégis káprázatos dallamok és zenei témák hatására.
De nem csak a zene, a koncertek és a mentalitás miatt jelentett meghatározó élményt számomra a Slogan. Sorsfordító élményt hozott a velük (s különösen a két Valachyval) való néhány beszélgetés is. A Metal Hammer és a Queensryche mellett a Slogan az, amit a család-barátok-meghatározó-gyermekkori-vagy-későbbi-események köre mellett felemlegethetek, mint olyan részeit az életemnek, amik és akik nélkül nem az lennék, aki, s nem ott, ahol. S esetükben ez tisztán pozitív, és köszönöm szépen.
Az ekultra írtam egy, a fentitől teljesen eltérőt a nem rég végre CD-n is megjelent Slogan életműről. És ahogy 40 után is van élet, úgy a Slogan is újjáalakult, más formában ugyan, és biztosan más lesz sok szempontból, de ha töredékét adja majd, mint '90 és '94 között, meg azóta is, akkor már nagyon fogok neki örülni. Elvileg hamarosan érkezik az új album.
Floria Aemilia levele Aurelius Augustinushoz – így az alcím. Utóbbi
személy nem más, mint Szent Ágoston, a nyugati keresztény gondolkodás
egyik legfontosabb alakítója, kinek Vallomások című írása máig
alapműnek számít a mi kultúrkörünkben. Floria Aemilia az ő szeretője
volt, egyben gyermeke anyja, akinek A. A. nem kimondottan keresztényi
könyörületességről és szeretetről árulkodó módon fordított hátat. Már ha
hihetünk ennek a könyvnek – de amennyiben helyt adunk a kételynek, úgy
azt talán illő és helyes Szent Ágoston műveivel kapcsolatban is
alkalmazni. Lévén ember volt ő is, s ennek felismeréséhez nem szükséges
Gaarder könyvét elolvasni…
Az V. Tattoo The Sun fesztiválon sajnos csak két zenekar koncertjét
tudtam megnézni, de azok is épp elég jók voltak, hogy meséljek róluk.
A divideD egy új formáció, akik nagyon sokféle elemet kevernek, de európai szinten, a Watch My Dying meg régi nagy kedvencem, akik még mindig úgy zúznak, ahogy kevesen.
100 idegen szó verses magyarázata, írja az alcím. Őszinte leszek: nem
olyasmi, amit ezt meglátva azonnal lekapnék a polcról. De miután
elolvastam, igen megváltozott a hozzáállásom, és szeretném a hátoldali
fülszövegben emlegetett gyerekeknek és játékos kedvű felnőtteknek
ajánlani. Jól fognak szórakozni.
Riley 11 éves lányka, aki szüleivel Minnesotából San Franciscóba
költözik, ez pedig igen megterhelő a számára. Ebből a bátran lerágott
csontnak nevezhető alaphelyzetből igen sokféle filmet, könyvet
készítettek már, de a Pixar animációs filmje valami üdítőt hoz: a
történetet nem csak Riley, de a fejében élő, különféle mókás figurákkal
megszemélyesített öt alapvető érzelem (Derű, Harag, Majré, Bánat, Undor)
szemszögéből is elmeséli.
Rövid kis könyv ez, de azt hiszem, azt remélem, hosszú-hosszú élete
lesz. Attól a perctől fogva, hogy valakiben elkezd nyiladozni a nemiség,
addig, míg utolsókat lélegez ez életben, a Senki madara minden embernek mondhat, adhat valamit. Újra meg újra elő lehet majd venni, hogy az olvasó megnézhesse magát ennek a lenyűgöző-megrázó mesének a tükrében.
Gaiman öregszik. És hogy ezt vállalja is, amint a Felkavaró tartalom című friss novellaválogatás számos
írása bizonyítja, roppant szimpatikus húzás a részéről. Sokat
foglalkozik ezzel, meg a halállal, de volt-e ez nála valaha is máshogy?
Aligha meglepő, ahogy bizonyos értelemben semmi más sem az ebben a
kötetben, kivéve egynémely ötletét, de Gaimant pont azért szerettük meg,
mert annyi meglepő ötlete volt. S van is még mindig.
Ez egy szerethető könyv. Bátran elolvashatja bárki, de kb. 8 és 13 év
között minden kisiskolásnak jó lenne odaadni. Ha szeret tanulni, azért,
ha nem, azért. Merthogy ez a könyv a tudományról szól, de ha csak arról
szólna, nem szeretném. Az ízét a többi adja.
Bár Nebula- és World Fantasy-díjra is jelölték, és két
természetfeletti lény a főszereplője, én legalább annyira ajánlanám a
történelmi regények és a szépirodalom kedvelőinek Helene Wecker első
könyvét, mint azon fantasy rajongóknak, akik az üdítően újat, a kevésbé
kliséset szeretik. Az Illinois államból származó írónő ugyanis
elsősorban az emberről, az emberiről mesél.
Nem először írom le, de le kell: aki szereti a History Channelen
vetített Vikingek sorozatot (vagy úgy általában a vikingeket), az bátran
lásson neki a Felesküdöttek-sagának. Ne rettentse el sem a könyvek
vastagsága, sem az, hogy a Varjúcsont már az ötödik kötet, mert
a két sorozat kb. ugyanazt a színvonalat hozza. Low is mindent megtesz,
hogy a lehető leghitelesebb képet fesse a korszakról (a 10. század
második fele), a vikingekről, és a többi, a sagában felbukkanó népről. S
emellé igen izgalmas történetet is gyárt, mely persze jó adag valós
történelmi elemet is tartalmaz.
Graham Joyce írásai egyaránt ajánlhatók a szépirodalom illetve a fantasy-horror közönségének. A katicák éve
mondjuk inkább az előbbibe tartozik, fantasztikum minimális van benne –
az viszont meghatározza a regény atmoszféráját (ahogy a borítón
olvasható Kísértethistória alcím is sejteti). Kifinomult,
mesteri módon szövi az író a történetet, építi fel a hangulatot, a
feszültséget, soha, egy pillanatra sem esve túlzásba – úgy, hogy az
ember csak a könyv végére érve fogja fel igazán, milyen mélységekről is
szól a könyv.
Ez az igen vaskos regény valójában kettő. Két történet váltja
egymást fejezetenként. Az egyikben egy fiatal, szépreményű írólányról,
az indiai származású, de Amerikában élő Darcy Patelről olvashatunk,
akinek az első regényét egy menő kiadó vette meg jó vaskos összegért. A másik pedig maga Darcy könyve, egy természetfeletti YA thriller. És ezt a kettőt szuperül fűzte össze Westerfeld. Könyvmolyoknak, szárnybontogató íróknak különösen ajánlott.
Bár több, mint harminc éve jelent meg eredetiben, a Mitágó-erdő
című regény máig üdítően egyéninek hat a fantasy irodalomban.
Nemkülönben folytatása, az 1988-ban (magyarul pedig pár hete) kiadott Lavondyss. Még akkor is, ha épp olyan hosszan lehetne sorolni a két könyv közötti különbségeket, mint a párhuzamokat.
Nehéz, súlyos, sötét regény ez, de igazi gyöngyszem, nem csak fantasy, de szépirodalom szempontjából is kimagasló. Teljes cikkem ekulton.
A Grungery egy szuperjó blog, melyet Pintér Miklós készít, és persze a grunge zenéről szól. Miki úgy gondolta, hogy "A grunge és én" c. sorozatához velem is készít egy interjút, merthogy én milyen sok grunge zenéről írtam a Hammerbe, és az számára milyen meghatározó volt. Nem viselem jól az efféle figyelmet, nem tartom rá magamat méltónak (komolyan, nem álszerénykedés), mert én csak egy újságíró vagyok, nem alkotó, hanem közvetítő. De Mikivel jó volt beszélgetni. Mert ez igazából beszélgetés volt, az interjú második része pláne olyan, hogy arról dumáltunk, hogy ki mit gondol a Pearl Jamről meg a többi bandáról. Szóval ott van, hogy szerintem, és ez a kulcsszó. Nem kinyilatkoztatás, csak az én saját véleményem, ami nem kell, hogy bárkit érdekeljen. Viszont Miki ritka jó arc, a lelkesedése, meg ahogy a Grungeryt csinálja, frankón inspirálólag hat rám.
Azt még hozzátenném, hogy a grunge 1991-ben kezdődött, és kb. '94-ben ért véget Kurt Cobain halálával (de legkésőbb 2002-ben, mikor Layne Stayley meghalt). Ennyire régi dolgokról beszélgettünk. Viszont a grunge ma is él, ahogy a még működő klasszikus bandák (Pearl Jam, Alice In Chains, Soundgarden) bizonyítják, nem szólva számos egyéb zenekarról, amilyen például idehaza a Clue, a Flop vagy a Bálnalovas. Szóval, lehet, hogy mind öregek vagyunk, de still alive... :)
