Április 21-én jött a hír, hogy meghalt Janeth, a Land Of Charon énekes-gitárosa. A következő két napban írtam le az alábbiakat, de még sokat gondolkodtam rajta, hogy mit tegyek ki ide egyáltalán, mert nem csak róla szól. Végül erre jutottam:
Kavarognak bennem az érzések, a gondolatok. Bár életemnek csak egy kis
részében volt jelen Janeth, Veress János, a Land Of Charon énekes-gitárosa,
mióta ismerem, részese volt. A feloszlásukat követően ritkán találkoztunk,
beszéltünk, de tudtam, hogy él, és ez jó volt, mert azok közé tartozott,
akiknek pusztán a léte is elegendő bizonyíték arra, hogy van remény; hogy van,
aki máshogy él (nem csak gondol, beszél, de ÉL), mint a szerencsétlen
agymosott, programozott emberek. Akikkel nincs semmi baj, emberek ők is, épp
csak nem szállnak szembe azzal, ami elveszi létük értelmét. Akik nem tesznek
semmit azért, hogy jobb legyen nekik, mert elhitték, hogy nekik így jó. És
persze Janeth meghalt, tehát könnyű azt gondolni, hogy neki annyira mégsem
lehetett jó… De ő ilyennek született, nem lehetett másmilyen: egy konok,
látomásos ember, aki végül is sosem volt képes szemet hunyni a világban zajló
rontás, lehúzás, üresség felett.
Áldott és átkozott volt, tehetségtől, belső láztól űzött, aki a zenéjét
magából és magának csinálta, de mégis, ezerszer is pofon vágta, hogy ezt milyen
kevesen ismerik el, értékelik, foglalkoznak vele. Olyan teher ez, amit nagyon
nehéz elviselnie egy olyan embernek, aki magából ad valamit a többieknek.
Márpedig Magyarországon ezt kell hordoznia kb. minden művésznek. Egyszerűen egy
ilyen kicsi helyen ennyire fussa. És ezért érzem ma már hősnek mindazon
zenészeket, akik kitartanak, akik újra meg újra feladják és mégis folytatják,
mert már jobban értem, hogy ami belülről jön, amit el kell mondaniuk, meg kell
alkotniuk, az addig űzi őket, amíg ki nem hozzák vagy bele nem halnak.
Nem tudom, Janeth miért, mibe, hogyan halt meg. 44 évesen senkinek nem
kellene meghalnia. És lehetett az bármi, ami elvitte. Koncerten sosem
hivalkodott ilyesmivel, de ő aztán tényleg mindent kipróbált, amit az élet
adhat, velejéig megélte azt, amit mások rakenrollnak hívnak, de neki ez, azt
hiszem, több és más volt. Egyfelől a keserűség, a felejtés, másfelől viszont az
útkeresés. Olyan mélységekbe ment a zenéjével (és felteszem, az életében is),
ahova sokan féltünk akár csak belenézni is. Csak remélni tudom, hogy amit
talált, az segíti most őt odaát. Mert Istent kereste, a válaszokat, az
igazságot. És a dalaiban ez épp úgy ott van, mint az őt szétfeszítő, belső láz.
És mai füllel hallgatva, látom, hogy válaszai is voltak.
És voltak tervei. Április 11-én még zenéltek az újra összeállt Land Of
Charonnal. Nem voltam ott, nem tudtam elmenni, mert már egész más az életem,
mint volt a Charon fénykorában, már nem vagyok az a fanatikus ifjú metalos, aki
egykor voltam. De szerettem volna ott lenni. Szerettem volna hallani, mire
jutott az eltelt évek alatt ez a dermesztően mély hangú, különös ember.
Talált-e kiutat a sötétből, talált-e fényt is, vagy kiábrándulás lett-e az
osztályrésze, vagy még sűrűbb, még setétebb misztériumok, melyek léteznek, de
az én szemszögemből nézve nem a jó irányba visznek (ha van egyáltalán jó
irány). Mindig sajnálni fogom, hogy nem voltam ott.
Mióta apa lettem, sokat gondolkoztam azon, hogy mi értelme volt az apaság
előtti életemnek. Sokáig haragudtam magamra a zenére eltékozolt évekért,
különösen a dark-gót korszakomért, amikor túl mélyre merültem a sötét
gondolatok és érzések világába, a depresszióba. Utólag visszanézve, ugyan mi a
csök bajom volt nekem akkor?! Túlvoltam pár szakításon, pár csalódáson? Tudtam
bármit a valódi életről, arról, hogy milyen szülőnek lenni? Ugyan, dehogy. Persze,
nem véletlenül talált meg engem a zene, megvolt nekem is a magam batyuja, de
alapvetően fiatal voltam, és rendben lehettem volna. És volt persze a
fogcsikorgató küzdés, hogy az imádott zene fennmaradhasson. De mi maradt
belőle? Hol vannak most a koncertek? Mit tudok belőlük átadni a fiaimnak?
Aztán egy ideje már megbékéltem, meg is bocsátottam magamnak. Nem kell
mindennek hosszú távra szólnia. Nem számít, hogy a Land Of Charon vagy
akármelyik más kedvenc zenekarom végül mire jutott. Akkor és ott létezett a
dolog, akkor és ott adott valami jót mindazon keveseknek, akik jelen voltak, és
ez minden, ami számít. Nem tudom átadni a fiaimnak az élményt, de a régmúlt
koncertek nélkül nem lennék én sem ugyanaz az ember.
Mit adott nekem Janeth, a Charon? Kazincbarcikán láttam őket először
élőben, egy tehetségkutatón, ahol Milán Péterrel együtt a zsűri tagjai voltunk.
Azonnal rajongója lettem a zenéjüknek. Igen, nagyon hatott rájuk a The Fields
Of The Nephilim, s különösen Janeth mintegy követte McCoyt, az ő okkult
dolgait. De már akkor nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy szimpla kópia, hogy
megvan a saját hangjuk. Igazából a második album, A Láz idején beszéltünk
többet, interjúztam vele nem csak a Hammernek, de külön a Vol.10 nevű fanzinnak
is. Az egy hosszú beszélgetés volt, a Hunnia mozi kávézójában, s a végére már
jó pár pálinka lecsúszott a torkán. És mondott megrázó dolgokat. Megkérdeztem
tőle azt is, hogy miért járta végig a Santiago de Compostelába tartó, ősi
katolikus zarándokutat, minthogy nem néz ki épp jókereszténynek. Azt mondta,
mágia és kereszténység nincs olyan távol egymástól. Ma már sokkal inkább értem,
miért mondta ezt. Ő egyébként Coelho A zarándoklat (első magyar kiadásban: Egy
mágus naplója) könyve kapcsán hallott erről az útról. Coelho akkoriban még nem
volt az a milliárdos megfejtőgép, akivé később vált. Janeth pedig cselekvő
ember volt, nyílt és bátor, tehát ment (és ment később Castro, a dobos is).
Mondják, hogy a zarándoklat élményét szokás valamiféle alkotásban megörökíteni.
Ebből lett A Csillagút szerelmesei című daluk, ami magáért beszél.
Természetesen Janeth is ember volt. A színpadon dark istenség, azon kívül
pedig egy sajátosan morbid humorú, a nőket imádó fazon, aki valószínűleg
csinált egy halom rosszat az életében, de volt benne emberség, kedvesség, jó
kedély is. És persze mindig ott volt a láz. Lehet, hogy lehetett vele
beszélgetni is, de én jobbára csak őt hallgattam, és nem fordítva, és ez jól
volt így. Túl kevéssé ismertem, hogy bármi egyebet mondjak róla, és ezt is
nagyon sajnálom. Mert olyan ember volt ő, olyan emblematikus figura, akihez
hasonló kevés van széles e világon. Ő tett valamit, ő alkotott, és mellékes,
hogy hány emberhez jutott el vele. De az is lehet, hogy amire jutottak, azzal
el is érték a plafont, amit az elvont zenéjükkel meg szövegeikkel el lehetett.
Mert valószínű, hogy Magyarországon százalékosan ugyanannyi embernek jön be
mondjuk a Charon zenéje, mint teszem azt amennyinek a Neph Németországban – épp
csak az akkora ország, olyan sok emberrel, hogy ott az már elég valamiféle
szinthez, amiről egy magyar zenekar itt nem is álmodhat. Itt küzdeni kell, és
akkor sem lehetsz biztos benne, hogy jutsz valamire. Nem teljesen reménytelen,
de van, hogy túl sokat kell feladni érte.
Nem tudom, Janeth úgy ment-e el, hogy amiért idejött, azt el is végezte.
Talán igen. Remélem. De hogy több zenét nem kapunk tőle, az biztos. És arra
jöttem rá, hogy, túl az elpocsékolt éveken, meg amíg elpocsékoltnak éreztem
őket, meg amióta már elfogadtam, ami volt – ha ma meghallgatom a Charon dalait
(és ez sok más régi kedvencemre is igaz), még mindig tetszenek. Még mindig
mondanak nekem valamit. Nem feltétlenül ugyanazt, és mérhetetlenül sajnálom,
hogy mai fejjel látom, hogy Janeth már akkor beleírta, hogy ő el fog menni
korán, mert ezt itt nem bírja elviselni, de akkor eszembe sem jutott, hogy
talán segítségre van szüksége. De ez megint túl messzire vezet… Ki tudja,
segített-e neki, hogy órákon át hallgattam, segített-e neki, hogy szerettem a zenéit,
és ezt le is írtam, hátha lesz még pár ember, akinek szintén bejön. Ahhoz
mérten, hogy Janeth meghalt, ezek mit sem jelentenek, de most értettem meg,
hogy nem az számít, hogy utólag mit gondolunk, hanem az, hogy akkor és ott mit
jelent. Nekem ez az ember akkor és ott nagyon sokat adott, és felvételről máig
ad. És ez egy nagyon furcsa állapot. Tudni, hogy miközben én írom ezeket,
miközben járok-kelek, teszem a dolgom, élek, ő már nem tesz semmit ebben az
életében. Kívánom, hogy annyi sötétjárás után most a Fénybe menj, testvér!