Azt hiszem, abban, ha valakid meghal, nem pusztán az ő elveszítése fáj,
hanem az is, hogy soha többé nem leszel már az, aki az ő szemében voltál. Vele
hal egy részed, aki csak neki voltál. Nem jön vissza többé soha már…
Warrel Dane nem ilyen valakim volt. Nem rokon, nem barát. Találkoztunk néhányszor,
de én nem adtam neki semmit. Ő nekem egy ikon volt, és akármilyen jók voltak az
interjúk, amiket vele készítettem, nem merült fel bennem, hogy elkérjem az
emailcímét. Most már bánom. De a múlt évi koncertje után sokat gondoltam rá,
kiküldtem az Univerzumba a kívánságomat, hogy gyógyuljon meg. Ennél többre lett
volna szükség…
Szóval Warrel nem olyasvalaki volt, akinek el tudnék menni a temetésére.
Mégis vele halt egy részem. Magától értetődő, hogy ahogy telik az idő, egyre
több kedvencünk fog elmenni, így-úgy híres emberek, akik nekünk adtak, mi meg
ott voltunk a közönségben, és örültünk. Chris Cornell esete bizonyítja, hogy
akármekkora közönség szeretete sem elég. És neki volt szerető családja, s az
sem volt elég. Az általa írt dalokat hallgatva nincs is min csodálkozni. Ő is
túl érzékeny volt erre a világra. Olyan társadalomban élünk, ahol az az
elfogadott norma, az az elvárás, hogy ne legyél érzékeny. Miközben az egyik,
ami emberré tesz minket, az érzékenységünk.
Warrel viszont, amennyire én tudom, egyedül volt, szinte mindig. Túl sok
biztosat nem tudok róla (hiszen még a születési dátumával is folyton
trollkodott… :)), de sajnos a megérzésem a 2016-os pesti szólókoncertjén
beigazolódott. Láttam rajta, hogy meg fog halni. Látszott.
Szóval amit itt leírok róla, azt csak én gondolom, s nem biztos, hogy
igazam van. De azt gondolom, hogy ez az ember sokkal mélyebbre ásott, mint a
legtöbben a metal történetében. A sátánról, a világban lévő borzalmakról, az
emberek ostobaságáról baromi könnyű ordibálni. Amúgy lehet ez hasznos is.
Ahhoz, hogy egy problémát megoldjunk, előbb fel kell ismerni, hogy létezik, és
el kell ismerni, hogy az probléma. Ebben a metal mindig jó volt. De ha
leragadsz ott, hogy csak üvöltözöl, hogy minden milyen szar, attól nem lesz
jobb semmi. És Warrel azon kevesek egyike volt, akik meg akarták érteni a
problémát, fel akarták tárni annak gyökereit. A leginkább politikus meg "közéletiző"
dalain is ez érződik. De nekem a legtöbbet azok a számai jelentik, amikor nem a
külvilágról beszélt.
Don't be afraid to dream outside the
lines
Don't be afraid of painting pictures
within your mind
Don't be afraid, your path is not of
sorrow
Don't be afraid, dreams are immortal
Warrel már az egészen korai időkben, már az első Sanctuary lemezen is a
nagy kérdésekre kereste a választ. Hogy mi van a halál után, és mi van előtte,
amiért érdemes egyáltalán élni. És azt hiszem, valahol, valamikor rossz utat
választott. Miközben tudta, hogy a válaszok belül vannak, olyan mélységekbe
ásott, ahova nagyon kevesen merészkednek, és ő maga sem tudta feldolgozni…
Van ez a kb. buddhista mondás, hogy a hegy tetejére több úton is fel lehet
jutni. Meglehet, ha lett volna Warrel mellett valaki, aki szereti úgy igazán,
vagy lett volna előtte valaki, aki segíti az útján, sosem lett volna belőle
alkoholista. De ez olyasmi, ami nagyon keveseknek adatik meg. Ahogy nagyon
kevesen vannak azok is, akik képesek felülemelkedni bármely függőségükön. És
nem csak az olyasmik taszítanak függőségbe, mint az ital vagy a drogok. A
reggeli kávé, a zenehallgatás, az, hogy mindig kell, hogy legyen valakid, és
még sorolhatnám, ez mind-mind függőség. És azt hiszem, most, 42 évesen, zene-,
könyv-, film-, és még-halom-egyéb-függőként, hogy ez mind azért is van, mert
nem merünk szembenézni a halállal. Nem tudunk. Nem lehet felfogni. Hogy egyszer
majd mi sem leszünk.
Warrel pedig megpróbálta. A dalai alapján azt gondolom, nagyon sok mindent
talált, de békét, szeretetet, Istent nem. Azt hiszem, érezte, talán tudta,
talán meg is élte, hogy "Több dolgok vannak földön és égen, (…) mintsem
bölcselmetek álmodni képes", de talán túl sok mást, félelmetest és
félelmet talált mellé. Nem tudom, miket élt meg. Nem tudom, tényleg azért
ivott-e, mert nem bírta elviselni a körülötte levő semmit, és a válaszok
hiányát odabenn. Azt sem tudom, hogy amit én találni vélek, az valóban van-e, s
nem csupán por és hamu leszek-e, ha meghalok, és semmi más. De azt tudom, hogy
ennek a világnak totálisan mindegy, miben hiszek, és bár a mélység, az éjsötét
semmi nekem is nap mint nap az arcomba sikolt és igyekszik megtépázni az
elmémet, azért valamit én találtam, azt hiszem. És mélységesen elszomorít, hogy
Warrel, aki sokkal messzebbre ment, mint én valaha, nem találta ezt meg, holott
ott volt benne, még a dalaiban is.
Egy barátommal beszélgettünk róla, hogy vajon miért nem lett Warrel soha
sikeresebb. A Dead Heart in a Dead World (milyen cím ez…) idején voltak a
csúcson a Nevermore-ral, akkor sokan, akik előtte meg utána nem tudtak
kapcsolódni a zenéjükhöz, megszerették őket. Pedig az is irdatlan mélységekkel
volt tele. Szóval azt gondolom, a Nevermore-t, de már a Sanctuaryt is,
meghatározta Warrel személyisége, és amiről énekelt (és ami beszőtte a zenét,
az egész hangulatát is), az sokszor egész egyszerűen túl sok volt a legtöbb
embernek. Mert Warrel gondolkodó és érző ember volt (abban az értelemben, hogy
nem tudott másmilyen lenni), és szembesítette a hallgatót. A halállal, az élet
értelmetlenségeivel, a világ romlásával, azzal, hogy kell lennie valaminek,
kell találni valamit, aminek van értelme, és amiért megéri szenvedni. És ő
szenvedett. Olyan figura volt, mint Poe vagy Lovecraft: túl sokat látott, és ez
magányossá tette. És szembenézni a halállal és mellé még az életben is
magányosnak lenni… Ki bírná ezt ki?! Nem csoda, hogy ivott. Bár megvolt benne
az a késztetés, az a belső tűz, és az a szenvedés is, ami a megvilágosodás felé
löki az embert, ő valahol kisiklott. És ezt nem kritikaként írom, félre ne
értsd. Néha úgy látom, megvilágosodni könnyű. Megtenni azt a lépést viszont
iszonyatosan nehéz, az egész emberi élet legnehezebb lépése. Szembenézni
önmagunkkal és a léttel, azzal, hogy a test romlandó, és nem biztos, hogy jut
elég idő megtalálni a kiutat. Warrel ezt néha mesterségesen próbálta megoldani
– legalábbis egyik-másik dala alapján úgy sejtem, kísérletezett kábítószerekkel
is. És Isten tudja csak, hogy megszületett volna-e annyi zseniális zene az
ilyen-olyan tudatmódosítók nélkül. Warrel is Seattle-i volt, ott nagy
hagyománya van ennek, meg az emiatti elpusztulásnak… Layne Staley, Andy Wood,
Kurt Cobain, Chris Cornell, és még sorolhatnám… Egyikük sem azért csinálta,
amit csinált, hogy ezrek és milliók hallgassák. Hanem mert nem volt más
választásuk: belenéztek a mélybe, és nem bírták elviselni. Senki nem marad
ugyanaz az ember, ha egyszer szembenéz a halállal, és senkinek nincs joga
megítélni őket. Amíg nem élted meg ugyanazt, addig nem tudhatod. És ez a világ,
ez az elbaszott társadalom attól is ilyen élhetetlen, hogy mindenki kurvára
okos, és mindenki megítél mindenkit, holott szart sem tud róla… Hagyjatok már
élni mindenkit úgy, ahogy van! Keressétek végre magatokban a hibát, ne mindig
másokban! És ha megtaláltátok, és meg fogjátok, mert emberek vagytok, és
embernek lenni annyi, mint hibázni, akkor lássatok neki kijavítani. Az a
valami. Az az, amiért megszülettünk.
Igen, és még akarok írni arról, nekem mit jelentett Warrel zenéje. Először
úgy '90-'91-ben láttam, a Sanctuary Future Tense klipjét. Akkor már Queensryche
rajongó voltam, és nyomban érdekesnek tűnt a csapat, lévén szintén seattle-iek.
Sokkoló élmény volt az a klip. Úgy zúztak, mint egy thrash banda, de közben úgy
énekelt az a szőke őrült, ahogy mondjuk Rob Halford. Teljesen kész voltam tőle.
Plusz véglegesen eldöntöttem, hogy márpedig megnövesztem a hajamat. Olyan
derékig érő, mint nekik volt, sosem lett, és még sorolhatnám, mi minden nem
lett meg, amit akkoriban szerettem volna. Viszont az Into the Mirror Black
bekerült azon lemezek közé, amik örökre, kitörölhetetlenül belém égtek.
Aztán feloszlottak, és úgy 5 évet kellett várni, hogy Warrel visszatérjen.
Addigra a grunge és a pop-punk minden metalt kiölt a médiából, és a Nevermore egy
végtelenül sötét, depresszív, mégis erőteljes anyaggal válaszolt minderre.
Újabb megrázó élmény. Majd az EP, azokkal a kristálytiszta, gyönyörű dalokkal,
és aztán a The Politics of Ecstasy, ami maga volt a tökély. Azt gondolom, hogy
a metal '90-es évekbeli túlélése egyrészt a Paradise Lostnak köszönhető, mert
amikor a hagyományos metal irányzatok teljesen underground szintre szorultak
vissza, és számtalan zenekar adta fel, akkor ők mutattak új irányt. Azt is
gondolom, hogy Bruce Dickinson két szólólemeze (az Accident és a Chemical)
mutatták meg, hogy lehet még újat és igazán súlyosat alkotni a tradicionális
heavy metalban. És hálásak lehetünk a Hammerfallnak meg a többi,
Accept/Manowar/Maiden/Priest témákat újrahasznosító bandának, mert a nagyobb
közönség számára ők hozták vissza a metalt, noha szerintem minimális, amit
ténylegesen hozzátettek a zenéhez magához. Viszont a Nevermore volt az, aki
képes volt a régit valahogy megújítani. Náluk egybeforrt a Priest és a
Queensryche öröksége a Death/Carcass/Morbid Angel-féle technikás, progresszív
death metallal, meg azzal, hogy Warrel képes volt aktuális témákról is úgy
fogalmazni, hogy az túlmutasson a szimpla ökölrázáson és szájhabzáson.
Nyilvánvaló, hogy túl intelligens, túl agyas volt mindez az átlagembernek. Hogy
túl súlyos volt a tradicionális heavy metal híveinek, és túl dallamos a brutál
zenék rajongóinak. Igen, a Dead Heart… működött, a Heart Collector szerelmi
fájdalmát például elég sokan át tudták érezni (korábban a Dreaming Neon
Black-ét még kevésbé…), és biztos vagyok benne, hogy underground szinten nagyon
sok emberre, és azon belül is sok zenészre hatottak. De Warrelt most az egész
metal világnak siratnia kellene, nem csak egy underground körnek. Tudom én,
hogy az ő hatását nem lehet a legnagyobbakéhoz mérni, de attól még amit
csinált, az mérhető hozzájuk.
Még aznap, hogy meghalt, olvastam a Blabbermouth-on, hogy a zenészek,
akikkel Brazíliában épp a második szólólemezén dolgozott, még nem döntötték el,
hogy befejezzék-e vendégénekesekkel az anyagot. Warrelnek már nem maradt ideje
felénekelni. És én azt gondolom, hogy ez az a kivételes eset, amikor meg
kellene csinálni. Senki nem pótolhatja őt, senki nem lesz képes úgy elénekelni,
ahogy ő tette volna. De az élete volt ez, és szeretném tudni, az utóbbi években
miket írt, mik foglalkoztatták. Mert Warrel ugyan nem volt az ismerősöm, de
amit csak csinált, az visszhangot keltett bennem. Először azt, hogy lehet
máshogy is metalt csinálni, hogy lehet bátran kísérletezni zenében és szövegben
is. Aztán azt, hogy vannak utak, és hogy nem vagyok egyedül azzal az érzéssel,
hogy a hétköznapi valóság nem minden, és hogy a hatalomnak, a rendszernek az az
érdeke, hogy a hétköznapi ember mégse eszméljen rá erre. És alighanem a második
szólóalbum az egyetlen esélyem, hogy megtudjam, mi járt a fejében.
Mérhetetlenül sajnálom, hogy nem volt mellette senki az évek folyamán, aki
segített volna neki, aki ki tudta volna hozni őt a maga alkotta börtönből. Hogy
nem talált rá arra a kristálytiszta belső hangra, amin pedig annyi dalában
énekelt.
Sokszor tapasztaltam már, hogy egy zenész, vagy bármely más művész a
legjobbját a dalaiba teszi bele, és hogy nagy árat kell fizetnie érte. Nehéz
meghatározni, hogy egy olyan embernél, aki kiáll a színpadra, hogy előadja a
maga dolgait, mennyi az exhibicionizmus, mennyi az egó, és mennyi az isteni
szikra. Nem ítélem el én azokat sem, akikben az utóbbi nem mutatkozik meg. De
Warrel Dane-ből ragyogott. És lehet, hogy az alkohol vitte el, meg a szívét ért
megannyi törés és fájdalom, és az, hogy "I have never seen God", de
amit maga után hagyott, a zenei öröksége, abban nem az egó sütkérezik, az nem
az alantas én sugaraitól fénylik. Nagy tanítás Warreltől az is, hogy óvatosnak
kell lenni, hogy hova, milyen mélyre ásol, milyen utakat választasz, mert
könnyen megsérülhetsz, ahogy vele is történt. De mindeközben, azt remélem, ő
maga is közelebb került ahhoz a ragyogáshoz, ami még az olyan, éjsötét és
fájdalmas dalaiból is árad, mint a No More Will…
Remélem, Warrel, most már megérkeztél arra a helyre, amiről a SorrowedMan-ben énekeltél. Hitem szerint ott vagy már…
Take me away to the quiet place
Where the doors of perception open
wide
Smiling faces greet me there
Loved and lost, lost inside
Take me away to the netherworld
Where we dance in the waves, the
universe shines
The place that holds my beautiful
dream
When I awake, I look to the sky and
Pray that I will live forever
The sorrow man will not be me
Today I'll change my life forever
For what I've seen must surely be
Fly me away on the wings of a dove
To the temple of knowledge we can
fly
Smiling inside, peace so clear
One with the all, one within mind
Fly me away to a better world
Where there's no more war and can be
no shame
The place that holds the great
mystery
When I awake, I look to the sky and
Pray that I will live forever
The sorrow man will not be me
Today I'll change my life forever
For what I've seen must surely be
Here I am, body and soul
Flesh and blood, on this stage I
play my role
No, there's no time left for gazing
at the sky
No, there's no time left, kiss the
wind goodbye and
Pray that I will live forever
The sorrow man will not be me
Today I'll change my life forever
For what I've seen must surely be
In the eyes of the sorrowed man...