Nem én írtam róla anno, de a Hatásokkban megemlékeztem róla 2017-ben. Ez a cikk következzék itt.
---
A fehér hollónál is ritkább, hogy egy szupergrup igazán jó zenét csináljon. A Down ezen kivételek egyike: a NOLA-t ismernie kell mindenkinek, aki metalosnak vallja magát.
Phil Anselmo Pantera-énekes, Pepper Keenan (Corrosion Of Conformity) és Kirk Windstein (Crowbar) gitárosok, valamint Todd „Sexy T” Strange (Crowbar) basszer és Jimmy Bower dobos (aki az Eyehategodban gitáros) merő szórakozásból hozták össze a Downt még ’91-ben, és sokáig nem is árulták el senkinek, hogy ők zenélnek azokon a demókon, amiket amúgy maguk osztogattak trükkösen. Mikor aztán fény derült a titokra, nyomban kaptak szerződést a kor egyik óriáskiadójánál. A Down debütanyaga mégsem lett akkora siker, mint a Pantera korongok, ám aki nem csak divatból szereti a metalt, az azonnal ráérzett. Legendás album ez, melynek már a borítója is emblematikus a Jézus arccal, akinek szájából joint lóg.
Bizony, az öt nehézfiú áthatolhatatlan marihuána füstben alkotta meg haveri dzsemmelések közepette a doom/stoner/sludge metal csúcslemezét, aminél alapvetőbb cuccot tényleg csak a mindenható Black Sabbath csinált, amúgy meg max. néhány Trouble meg St.Vitus/The Obsessed lemezt lehet vele egy lapon emlegetni, s persze a COC-től a Blind/Deliverance kettőst is ide kell sorolni, meg a Crowbartól a csak később megjelent Odd Fellows Rest-et, de azok is mind mások voltak. Mert persze a Down pontosan olyan zenét tolt, amilyet ettől a névsortól elvárnánk. Anselmo nagyon sokat rekeszt és üvölt pont úgy, mint a Panterában, viszont sokkal több és baromi jó tiszta éneket is hallani tőle. És épp úgy vannak Crowbar módra tonnás, falrepesztő sludge riffek, mint a COC-t idéző, irgalmatlanul feelinges southern témák. S mindezeket úgy hatja át New Orleans mocsarainak dögletes kipárolgása meg a fű és az alkohol, ahogy a Kyuss zenéjét a sivatag. Mocskos, durva, kíméletlen, de közben a southern rock és blues zenékre jellemzően hangulatos és lélekig ható riffek, szólók és énektémák sorakoznak minden nótában.
A 12 számot (plusz a Pray for the Locust című átvezetőt) rejtő NOLA (New Orleans, Louisiana, innen a cím) az elejétől a végéig zseniális, de ha semmi mást nem is teszel, a kedvemért hallgasd meg ezeket a neten: Temptations Wings, Lifer, Losing All, Stone the Crow, Bury Me in Smoke. A többi is szuper, de ezek olyan alapvető metal nóták, amiket mindenkinek hallania kell. A Stone The Crow-ban amúgy még valami kis grunge hatás is érződik (akárcsak a Rehabban), és kitörölhetetlen a refrénje, a verze alatti szomorkás gitártéma meg olyan, mint a méz, amire gyerekkorodból emlékszel. Persze a többi nóta refrénje is óriási. A Bury Me in Smoke meg… baszki, Az A Riff. Annál parasztabb, tahóbb téma a világon nincs, és ahogy tolják a végén, majd elhalkul és visszajön, abba bele lehet pusztulni.
A Jail konkrétan a Pantera által feldolgozott Sabbath-dal, a Planet Caravan második része, végig perka megy benne, Phil halkan énekli, de így is hátborzongató. Ám ami igazán beteg, az az Underneath Everything, mely olyan pszichés képet mutat Anselmóról, hogy csoda, hogy még él…
A későbbi Down anyagok is nagyok, de a NOLA tömény zsenialitását (és meglepetését) nem tudták megismételni. Ez a cucc kortalan, máig úgy hat, mint mikor először hallottam, és túlélné még az atomháborút is.