A Hatásokkban nem feltétlenül olyan albumokról van szó, amik a cikk írójának is "hatásai". Pl. az Anacrusist, bár jó ideje sejtettem, hogy be kellene szerezni, igazából csak múlt év végén ismertem meg, mivel újra kiadásra került két albumuk.
A Manic Impressions állítólag már a harmadik lemeze volt a Missouri államból származó négyesnek, és az egyetlen, amiről valaha is (kb. 4 sorban) szó volt az MHH-ban; a régebbiekről mit sem tudok. Azt azonban igen, hogy ha ez a csapat ma bukkanna fel, azonnal kikiáltanám a legnagyobb reménységnek, még ha volna is kihez hasonlítani őket. Így azonban az derül ki, mely bandáknak voltak kortársai és melyeknek esetleg gyökerei. Mert a VoiVod, King Diamond (halld Idle Hours) vagy az Annihilator már '91-ben is működött (de még hogy!), s ha nem tévedek, a Cynic is létezett már valamilyen formában. Ezekkel a csapatokkal ugyanis párhuzamot lehet vonni az albumot hallgatva. De a Nevermore akkoriban még csak ötletként élt a Sanctuary feloszlását megélő Warrel Dane fejében, Chuck Schuldiner Death-je pedig még messze volt attól a technikás, progresszív fémzenétől, ami a csapat három utolsó albumát jellemezte. Márpedig ezekkel is érzek hasonlóságot, és ennél jobb ajánlást aligha találhatnék ki az Anacrusis számára. Tehát technikás, progresszív power/thrash metalt játszott ez a méltatlanul elfelejtett csapat, melyre az olyan jelzők, mint zseniális, elképesztő, bámulatos maximálisan illenek.
A csapat lelke Kenn Nardi énekes-gitáros volt, ő írta a dalok nagy részét, melyek szövegileg és zeneileg mind a mai napig előremutatóak. Hangjából számtalan árnyalatot, hangfekvést képes volt kihozni: kegyetlen thrash-üvöltéseket, az utolsó Death albumra jellemző sikolyokat, félelmetes hörgést, elszállt, megfoghatatlan dallamokat, amikhez hasonlót manapság Warrel Dane-től hallhat az ember (pl. Explained Away), és olyan tiszta, kissé dark-os éneket, amivel az Anacrusisra amúgy is hatott New Model Army '88-as albumáról származó I Love The World-öt is képes volt jól interpretálni. Érdekes ez a feldolgozás, hiszen ki várna egy ilyen látszólag egyszerű dalt egy ilyen bonyolult zenei világú bandától - újabb bizonyíték a korai ítélet helytelenségére. És emellett Kevin Heidbrederrel együtt hozta a megtekert riffeket és a helyenként tudatveszejtő szólókat. A dalok túlnyomó részére jellemző egyfajta hideg, hátborzongató technokrata hangulat, de ez is csak a felszín, hisz' a mélyben nagyon is emberi ez a zene, ahogy a rendre felbukkanó fénylően vagy finoman szépséges pillanatok is jelzik.
'93-ban kijött a még egy fokkal elvontabb, előremutatóbb Screams And Whispers, s azóta semmi hír. Az Our Reunion-ban van ez a sor: "Már rettentően várom az újraegyesülésünket". Én is.