Riverbend: All Our Luggage

A Riverbend úgy indult, hogy Dudás Tamás és Sztaroszta Adamo lementek a Sajó partjára, pengették az akusztikus gitárjukat, Tom énekelt, ami eszébe jutott, felvették mobillal, kirakták a netre, „oszt jónapot”. Tamás a legendás, kultikus sajószentpéteri Screen dalszerzője volt, a ’90-es évek elején megjelent egyetlen, kiadó által kiadott albumuk (Being the Season!) örök kedvence a beavatott keveseknek. Adamo a Damn Natural nevű bandában került Tomi mellé, de annak is sok éve már. Aztán ha csak ennyit csináltak volna, annak is nagyon örültünk volna maroknyian, akik egyáltalán látták azokat a videókat.

De végül lett teljes zenekar, két énekesnővel, s ez az első hivatalos anyaguk öt végtelenül egyszerű, mégis nagyon erős, főleg akusztikus gitárra épülő dalt rejt. Teljes cikkem róla a Hammer honlapján.

Macuie Maszasi: A vulkán lábánál

Az 1980-as évek Japánjában játszódik Macuie Maszasi regénye. Egy kicsi, ám annál jelentősebb építésziroda adja a történet keretét, s két főszereplőjét is. Egyikük a hetvenes éveiben járó, sajátos módszerekkel és filozófiával dolgozó professzor, a Murai Tervezőiroda névadója, másikuk az egyetemet épp csak elvégzett mesélő, Szakanasi, aki nem pusztán felnéz Muraira, de azzal is tisztában van, hogy az irodába a ritkánál is ritkábban vesznek fel ennyire újoncot.

Hogy mégis így történt, annak alighanem az az oka, hogy az idős mester elvállal még egy, talán utolsó, nagy feladatot: indul a Kortárs Nemzeti Könyvtár megtervezésére kiírt pályázaton. Nincs már mit bizonyítania, jellegzetes, a hangsúlyt a praktikumra helyező, visszafogott, letisztult stílusát számos kisebb-nagyobb épület képviseli szerte Japánban. De most az őt legjobban ismerő munkatársait is meglepi néhány újító húzásával.

A tervpályázat alakulása és az ehhez kapcsolódó megannyi, az építészetről szóló rész mellett mester és tanítványa kapcsolatának alakulását is nyomon követhetjük a regényben, ahogy a fiatal, magának való Szakanasi első komolyabb párkapcsolata is az olvasó szeme előtt kezd el kibontakozni.

Nem olvastam elég japán irodalmat, még a mangákat is idevéve sem, hogy el tudjam helyezni ezt a könyvet a japán irodalomban. Azt sem tudom, a japán olvasóknak mit adhat, akik minden bizonnyal mást találnak benne, mint én, egy az övéktől gyökeresen eltérő kultúra szülötte. A regény eleje számomra megnyugtatóan lassú volt, épp jól esett a tomboló nyárban ez a hűvös, visszafogott szöveg, és később sem zavart, hogy a cselekmény itt szinte mellékes. Illetve egyáltalán nem az, és Macuie nagyon is univerzális, emberi dolgokról mesél. Ám amit mond, azt épp a hogyan-nal teszi számomra érdekessé. Azzal, ahogy mesél róla. Egyszerre realistán, mégis olyan költőien. Nagyon japánul, miközben néha-néha felmerültek bennem kérdések, hogy egyik-másik szereplő miért hoz be olyan elemet, ami annyira nem japán (kezdve azzal, hogy a professzorra milyen nagy hatással volt több európai építész és egy amerikai is). De aztán eszembe jutott, hogy én itt magyar létemre rendelhetek szusit vagy elmehetek ilyen-olyan keleti éttermekbe, étkezdékbe Budapesten. Vagy ott van a Városligetben a Magyar Zene Háza, amelyet egy japán építész, Fudzsimoto Szószuke tervezett. (Arról sajnos nincs infóm, hogy az író merített-e ihletet valamely japán építész életéből és műveiből.) Akkor meg miért ne ünnepelhetne egy japán cég mondjuk egy olasz étteremben, ami történetesen Tokióban van?!

Az ám, csakhogy a történet zöme nem ott játszódik, hanem néhány órányi autóútra onnan (vagy ha a valaha működött, keskeny nyomtávú vasúttal mentünk volna, hát lett volna az hat is), a japán hegyek között, egy vulkán közelében, a Nyári Laknak nevezett helyen. Azt is Murai tervezte, s túl azon, hogy a leírások alapján még Mijazaki filmjeiben is helye volna, az az a hely, ahova a nyári hőség elől felköltözik az iroda, s ott folytatják mély koncentrációba merülve a munkát. A természet, maga a vulkán is fontos eleme lesz így a regénynek, ahogy a madarak és a komolyzene is, s persze maga a Nyári Lak.

Nem lennék meglepve, ha kiderülne, Macuie klasszikus zenei műveket követve szerkesztette meg a regényt, egyes visszatérő, repetitív részletek is erre utalnak. S bár az effajta muzsikához épp úgy nem értek, ahogy a japán irodalomhoz, még nekem is feltűnik, hogy nem csupán az idős, révbe ért mester és a kezdő tanítvány, de a keleti és nyugati világ találkozásáról is szól a regény. Nem összeütközéséről, de a változásról mindenképp. S persze az idő múlásáról, arról, hogy van, hogy az események váratlanul és elsöprő erővel jönnek, ahogy egy vulkán kitör (nem spoiler!), de általában a lassan csordogáló, mégis egyre fogyó napok hozzák el a változást.

Azt gondolom, ez egy szép és bölcs regény, és nagyon sűrű mondanivalója van, miközben épp oly elegáns és távolságtartó, mint amilyennek sokszor Japán és a japán kultúra tűnnek. Érdekes látni, hogy a lassú mesélés közepette mennyivel visszafogottabban sugalmaz a szerző, mint a nyugati írók szoktak. Amik történnek a könyvben, ahová kifut a főszereplők élete, egy ponton már sejti az olvasó, mégsincs olyan érzése, hogy a mindentudó író játszik vele.

Olyan könyv ez, amit érdemes időről időre újraolvasni, hogy vajon mit mond adott korban. Mégis kicsit ellentmondásosnak érzem, az én (Japánból nézve) nyugati elmémmel. Miközben megismeri és részben megkedveli az ember az egyes szereplőket, és nem csak az egész könyvből áradó melankóliát, de konkrét, élesebb bánatot vagy gyászt is érez egyes részeknél, tehát a „rideg” japánság ellenére is érzelmeket ébreszt, valahogy mégsem megy annyira mélyre. Vagy de, csak nem tűnik fel elsőre. Meglehet, ez olyan fajta írás, amely beépül, s hosszabb távon hat. De most, utólag visszagondolva, úgy érzem, a leírásai hatottak rám leginkább, a helyekről, az épületekről, s néha az emberekről.

 

 

Magvető, Budapest, 2025

374 oldal

Fordította: Vihar Judit

The Gathering: Mandylion 30

Ma 30 éve jelent meg az album, aminek nyomán szerte a világon metalos férfiak és fiúk szerettek bele egy bizonyos holland hölgybe... De mondjuk ezen túlmenően is van miért megemlékezni a harmadik The Gathering albumról, minthogy forradalmi anyag volt, énekesnős ill. gothic/death/doom metal vonalon is. De azt is bebizonyította, hogy ilyen zenét is előadhat valaki úgy, hogy közben aranyos. Bizony.

Az alábbi cikk nem korabeli, nem volt olyan szerencsém, hogy a megjelenésekor én írjak róla, hát pótoltam a dolgot 2012-ben, a Hammer Hatásokk rovatában.

---

 

A holland the Gathering-et 1989-ben alapították a Rutten testvérek (René gitáros és Hans dobos). Első két albumuk, az atmoszférikus death metalt rejtő Always…, és a számos irányba kísérletező, de emiatt széteső Almost a Dance hosszú távon nem sok vizet kavart, noha mindkettőn volt női ének és szinti is, amik abban a korszakban ritkaság számba mentek. Ám a harmadik lemez, a Mandylion kapcsán ismerték meg őket tömegek. Ezen mutatkozott be Anneke van Giersbergen nevű énekesnőjük, aki jobbára pop, jazz és rock zenéken nőtt fel.

Bár a csapatot az underground szintről egyre feljebb törő dark/gothic/death/doom metal vonulathoz sorolták, zenéjükben már ekkor rengeteg pszichedelikus és progresszív rock hatás érvényesült. Ám, elismerve a zenészek minden erényét, Anneke nélkül sosem lettek volna azzá a közkedvelt csapattá, amellyé a Mandylionnal kezdődően váltak.

Részemről ez nem volt szerelem első hallásra. Az lejött, hogy érdekes és újító csapat, az is, hogy metal bandáktól szokatlan dolgokat hoznak a zenéjükbe (pl. a javarészt instrumentális, legalábbis szöveg nélküli címadó erősen Dead Can Dance hatású, szóval egyszerre sötét és világzenei), de úgy éreztem, hajlamosak a dalaikat túl hosszúra nyújtani nem eléggé érdekes, fogós témákkal. A mai napig az a véleményem, hogy az ezt követő Nighttime Birds album a Mandylion befogadhatóbb, tökélyre csiszolt verziója volt.

Ez azonban mit sem változtat azon, hogy rockerek ezrei szerettek bele Annekébe, amint meglátták a Strange Machines klipjét. Vagy a Leaves-ét, tudom is én, melyik volt előbb. Az én véleményem is akkor változott meg. Azért is, mert a lány szakított mindenféle metalos hagyománnyal, mind énekében, mind külsőségekben: sem drámai áriázást, sem keménykedést nem hallhattunk tőle soha, ahogy fekete csipkét vagy szegecses bőrt sem viselt. Ő csak önmagát adta, bűbájos természetességgel, és hol vidám, hol szomorkás dallamai mindig megtették a magukét.

A kő egyszerű, doom-os riffre épülő, de szárnyaló Strange Machines és az érzékeny szövegű, monumentálisabb és finomabb részeket is hozó Leaves volt tehát az album két nagy slágere. De emlékezetes a többi is: a régi prog.rock és szimfo hatásokat is mutató, kissé dagályos, de Anneke dallamai miatt remek Eléanor, a szépséges In Motion #1 és a lemezt lezáró hömpölygősebb, álmodozó folytatása (In Motion #2), a tenger erejét áthatóan megidéző Fear the Sea, és a megintcsak terjengős instru részekkel teli, Pink Floyd-os szólót is felvonultató, énekileg szívet tépően fájdalmas Sand and Mercury.

Bár a későbbiekben egyre inkább kiveszett a metal a Gathering zenéjéből, kísérletező kedvük, képességük az átható atmoszféra megteremtésére, legyen az vidám és felszabadult vagy gyászos, szomorú, Anneke beszállásával lett védjegyük, és tartott is kiválásáig. A nélküle készült lemez sem rossz persze, csak már messze nem ugyanaz, ahogy Anneke szólóalbumai meg néha túl pop-osak, túl könnyedek.

 

 

Lipták Gábor: Délibáb

Lipták Gábor (1912-1985) ezen kötete alföldi regék, mondák, történetek igen olvasmányos és szórakoztató gyűjteménye. Nem túl meglepő módon az Alföld kapcsán sűrűn kerül elő a török hódoltság kora, több történet szól hajdúkról és betyárokról, és a gonosz elnyomót (legyen bár külhoni vagy magyar) megleckéztető szegénylegény is gyakran feltűnik a történetekben. Jut hely a romantikának is, bár a happy endre nincs garancia, és hátborzongató írás is akad. Ahogy ma, a régmúlt időkben is olyan hely volt az Alföld, amelynek megvan a szép, költői arca, de a kegyetlen, kopár, embertpróbáló is. 

Teljes cikkem ekulton. 

Jean-Luc Bannalec: Bretagne-i büszkeség

Negyedszerre kísértem el Georges Dupin felügyelőt egy csavaros bretagne-i nyomozásra. Nem is tudom, krimiként mennyire működik a regény, mert nem értek hozzá. De amikor Bretagne-ról mesél Bannalec, a mindenféle apróbb-nagyobb dolgokról, onnantól, hogy persze a bretonok fedezték fel Amerikát (is), át a különféle tájakon, helyeken, ételeken, odáig, hogy hogy működik az osztrigatenyésztés, én ugyan le nem tudnám tenni.

Teljes cikkem ekulton. 

David Almond: The Tightrope Walkers

David Almond brit szerző elsősorban ifjúsági- és gyermekkönyvek írójaként ismert, s hazájában hovatovább a legnagyobb sztárok közé tartozik. De írt azért néhány novellát a felnőtteknek is (akiknek amúgy csont nélkül merem ajánlani a fiatalabbaknak szánt, csoda bölcs és megindító könyveit is) – és ez a regénye is nekik szól.

Függetlenül attól, hogy amúgy nagyon olyan, mint a legtöbb további írása. Észak-Anglia, ’60-as évek, munkásosztály. Felnövéstörténet abban a korban és azon a helyen. A hétköznapi rögvalóság, a mindennapokban mégis megtalált szépség, és némi kis varázs, vagy legalábbis valami megmagyarázhatatlan...

Teljes cikkem ekulton. 

FEKETE ZAJ Fesztivál, Sástó (2025. aug. 2.)

Nem múlik a Fekete Zaj fesztivál varázsa. Megérkezni a hegyek közé, újra látni megannyi ismerős arcot és/vagy jópofa fazont, nem szólva a kacsákról, a tóról, a kilátóról, valami csoda. Gyerekkoromban jó párszor jártam Sástón, emiatt is kicsit visszamegyek gyerekbe ilyenkor, és ez ott van az élet legjobb dolgai között.

Most mondjuk nem láttam olyan sok koncertet, s persze, hogy a Thy Catafalque nagyon-nagyon jó volt.

Hammer honlapon írtam le az élményeimet, s ott van link sok fotóhoz is. 

 

Steve von Till / Greet koncert – Budapest A38 hajó, 2025. július 18.

Steve von Tillt a legtöbben a Neurosis gitáros-énekeseként ismertük meg. Ez a csapat amiatt lett a ’90-es évek egyik legfontosabb, úttörő zenekarává, ahogy a metalt, a hardcore-t ötvözte ambient témákkal, felkavaró, sokkoló, irdatlanul súlyos dalokba. Magam ott voltam a legendássá lett, 1999-es, Almássy téri fellépésükön, mely a legmaradandóbb koncertélményeim közé tartozik. Viszont azóta nem láttam őt, pedig járt itt szólóban (ill. a Harvestman nevű projectjével) és a Neurosisszal is. Hanem új szólóalbuma, az Alone In A World Of Wounds mélységesen megérintett, és hiába volt előtte cefet éjszakám, hiába fájt a fejem és fogam, úgy döntöttem, ezt a koncertet nem vagyok hajlandó kihagyni.

Teljes cikkem a koncertről ekulton, a végén linkkel további fotóimhoz. 

Sigrid Nunez: A barát

Néhány hónapja szembejött velem az ezen regényből készült film előzetese, és az alapján arra jutottam, hogy jó lenne a film előtt elolvasni (már ha ugyan eljut a magyar mozikba). A trailer felkészített rá, hogy nem lesz vidám, de minthogy láttam, hogy amúgy szépirodalom, az sem lepett meg, hogy részint az okoskodós-önboncolgatós-depresszív írói sztorik közé tartozik. New York, írói lét, egy öngyilkos barát, aki után a hatalmas dán dog a jobbára egyes szám első személyben mesélő főszereplőnőre marad. Aki, mint idővel elég világossá válik, szerelmes volt ebbe a barátjába, aki viszont, hiába volt nagy nőcsábász (s mellette író és tanár, akárcsak mesélőnk), vele ugyan nem igazán kezdett viszonyt. Ilyenek. Felnőtt regény. Sok idézet az írásról, a már említett írói létről, sok, de rövid fejtegetés nagyon komoly és mély témákról, nem is feltétlenül az elvárt PC irány szerint, annál sokkal okosabb Nunez – s mégis, közben sokáig magának sem vallja be (a regénybéli írónő), hogy minden okosság sem elég feldolgozni a tragédiát, megélni a gyászt.

Ritkán olvasok ilyesmit, egyszerűen azért, mert túlságosan átérzek mindent, amit olvasok (látok, hallok stb.), és az ilyesmitől befordulok. Úgyhogy Bill Murray miatt olvastam el (ő a film egyik főszereplője). Meg a kutya miatt. És ahogy a mesélő lassan megismerkedik Apollóval (a dán doggal), ahogy egyre inkább egymás segítői lesznek, az valami csodaszép. Nyilván más, kutyákról szóló könyvekben-sztorikban is megtalálni ugyanezt, Sigrid Nunez regényét tán az teszi különlegessé, hogy szépirodalomba szőtte bele a kutyák iránt érzett, ill. tőlük kapott szeretetet. Még ha ő maga idéz is több korábbi szépirodalmi művet, amelyben szerepelnek ebek. Hanem mivel magam is „kutyás” vagyok, és velejéig át tudom érezni, s jobbára meg is éltem sok mindent, amiről ez a könyv szól, hát nekem végül nagyon tetszett, még ha a szépségén túl átjött a fájdalma és az íróilétes nyomorgása is.

Gaupa: Fyr EP

Számos különféle hatás érvényesül a svéd Gaupa zenéjében (folk, stoner, pszichedelikus, progresszív rock/metal). Fekete Zajra való cucc ez, mágikus, elvarázsolt dallamokkal és témákkal, és Emma Näslund személyében egy olyan énekesnővel, akiből jó eséllyel hamarosan sokak kedvence lesz. A szőke hölgy ugyanis igazi jelenség, olyan hanggal, mellyel csak nagyon ritkán megy magasabb tartományokba, s nem is igazán mélyen dörmögő, ám ebben a középfekvésben nagyon kifejező és magával ragadó tud lenni. 

Teljes cikkem az EP-ről a Hammer honlapján olvasható.

Lipták Gábor: Ezüsthíd

Lipták Gábor (Budapest, 1912. június 30. – Balatonfüred, 1985. május 30.) író, újságíró, kultúrtörténész volt, aki először 1961-ben, az Aranyhíd című kötetben gyűjtött össze különféle balatoni meséket, mondákat, történeteket. Ezt több másik könyv is követte, melyekben hazánk egyéb tájegységeiről regélt, ám 1977-ben visszatért a Balatonhoz.

Hanem az Ezüsthíd mégis más, mint az Aranyhíd, s nem pusztán azért, mert nem a Nap, hanem a Hold fényének sajátos játéka a vízen adja a címét. Kevesebb a mesés elem, több a történelmi, s általában az olyan írás, amit inkább elbeszélésnek, akár anekdotának lehetne mondani, még ha a szerző a jelenéről nem írt is. Az első kötetnél nem éreztem ilyen gyakran az oktató-nevelő szándékot, mint itt, de még így is inkább irodalmi szöveggyűjtemény ez a kötet, mintsem történelemkönyv.

Teljes cikkem róla ekulton.

Tom Taylor - Matyáš Namai: A Dalai Láma útja

Nyilván nagyon erős képregény ez, a Dalai Láma története miatt is, meg Matyáš Namai rajzai miatt is. De néha kicsit nehéz volt követni, ill. elviseltem volna egy kicsit többet a tibeti buddhizmusból, hogy jobban átjöjjön, miért / hogyan képes ezt az egészet ilyen békésen viselni (sőt, kezelni) ez az ember.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Jukimura Makoto: Vinland Saga 1.

Ha az a kérdés, hogy egy japán képregényíró-rajzoló képes lehet-e hitelesen írni-rajzolni a vikingekről japán létére, akkor a Vinland Saga első kötete elég egyértelmű választ ad rá. Túl azon, hogy Jukimura Makoto hű maradt a mangák stílusához és eszköztárához, szemlátomást mindent megtett, hogy hitelesen ábrázolja mind a vikingeket, mind a többi népet, akikkel találkoznak. Mind a történet, mind a szereplők, mind a történelmi háttér, és igen, még a rajzok is hűen hozzák azt, amit ma a vikingekről tudni lehet. 

Teljes cikkem az első kötetről ekulton. 

Kyuss: …And The Circus Leaves Town – 1995

Ma 30 éve jelent meg a Kyuss utolsó albuma. Az alábbi cikket 10 éve írtam, annyit kell hozzáadni a húszhoz, hogy most is érvényesek legyenek benne a számok, máskülönben javarészt ugyanígy gondolom.

 

 

Húsz év telt el azóta, hogy a kalifornia Palm Deserben lakozó Kyuss kiadta utolsó albumát és feloszlott. Pont, mielőtt divatba jött volna az a sivatagi- vagy stoner rock, amit ugyan nem ők találtak ki (a Hawkwind meg más bandák már a '70-es években tolták a rakétát, csak akkor space rocknak meg pszichedelikusnak hívták az ilyesmit), mégis valahogy a keresztapjai lettek.

Így aztán a Kyuss legendává vált, és tény, hogy a négyből három albumuk máig etalon (valahogy a '91-es debüt, a Wretch sosem talált be nálam, bezzeg a Blues for the Red Sun és a Welcome to Sky Valley!). A beszédes című utolsó anyagot néha hajlamos vagyok a kedvencemnek gondolni, bár ez nem ilyen egyszerű. Talán ez a legszínesebb albumuk, vagy a legkiegyensúlyozottabb, vagy tudom is én, mindenesetre a borító sugallta kékeges, napsütötte hangulat uralja, míg a korábbiak valahogy borultabbnak és sötétebbnek hatnak. De alapvetően ugyanazt csinálták a végén is: mélyen búgó-dohogó riffek, húzós rock & roll dobolás, kattant, játékos kis témák, meg John Garcia hol a punk, hol meg a pszichedelia felé hajló dallamai. Emberünk hangja emlékeztet a The Cult-os Ian Astbury-ére, bár nem olyan öblös, és ugyanúgy mérhetetlen sok feeling van benne, mint a többiek játékában.

Persze a banda agya Josh Homme gitáros volt, aki a Kyuss történet lezárása után egyedüliként tudott igazán sikeres lenni, ő viszont a Queens Of The Stone Age-dzsel kb. milliomos lett. Azért a bandáért kevésbé vagyok oda, hiányzik Garcia óbégatása, meg az orbitális riffek, viszont túl sok van Homme agymenéseiből.

A lemezt a 3 percnél is rövidebb, ám annál ütősebb Hurricane nyitja. Picit olyan, mint az alap "slágerük", a Green Machine, és nincs akkora, mint a másik alap, a Demon Cleaner, de így is nyomban legyalul mindent. A klipes One Inch Man sem kutya, groove-os, elvarázsolt cucc, de nem annyira, hogy ne robbanjon be a végén. Az instrumentális Thee Of Boozeroony sem kisebb kolosszus, egyszerűen nem bírok betelni ezekkel az irdatlan, dohogó riffekkel. Mintha a föld gyomrából törne elő, olyan mélyen búg az album zöme, s mellé, akármennyi füvet fogyasztott is a négyes, olyan húzása van, amilyenre nagyon kevés banda lenne képes. Ott van még remek példának az El Rodeo vagy a Gloria Lewis.

A Kyuss másik arca meg, ami amúgy nem válik el élesen emettől, az elszállós, gyakran akusztikus gitáros témáké, meg a hosszas jammeléseké. A Phototropic olyasmi, belassult cucc, amilyet a kemény rockban talán a Black Sabbath csinált először (Planet Caravan). Ebben, akárcsak a Catamaranban olyan finom, kellemes, lebegős hangok vannak, hogy az ember csak valami végtelen elégedettséget tud érezni tőlük. Utóbbi picit olyan, mint amit később a Red Hot Chili csinált, amikor funk helyett akusztikus témákkal operált (Scar Tissue meg ezek). Tudom, hogy durván szabad asszociáció (még úgy is, hogy nem tudnám megfejteni Garcia szövegeit) de a gyerekkorom békés, bensőséges pillanatai jutnak eszembe erről a két dalról. Ami elég fura egy stoner bandánál, nem igaz?

Bár a Kyuss pont attól volt nagy, hogy fura volt, hogy szart minden szabályra, ahogy azt a három részből álló, 11 perces Spaceship Landing is bizonyít. Ezt jó sok csönd követi, meg két rövidke rejtett track.

Garcia meg a többiek azóta sem bírtak leállni a zenéléssel, számtalan formációban muzsikáltak az elmúlt két évtizedben, és ez klassz, de a Kyuss volt az igazi zsírság, és jó, hogy feloszlottak, mert ennyire jó nem lehet semmi nagyon hosszú távon. Ez így volt kerek, és máig az ő cuccaik a legnagyobbak ezen a vonalon.

Josephine Mark: Gyógytúra

Ez is olyan gyermekkönyv/képregény, ami bekerül a kedvenceim közé. Mert megértéssel, szeretettel, de közben felszabadító humorral mesél a nagyon komoly betegségekről, és olyanfajta mintát mutat, ami valóban segítség lehet betegnek és hozzátartozónak egyaránt. És közben a farkas azt vonyítja, hogy born to be wild. Zseniális. 

Teljes cikkem róla ekulton. 

Paradise Lost: : Draconian Times

Ma 30 éve jelent meg a gothic/death/doom metal (meg egyáltalán, az egyetemes metal zene egyik) csúcsalkotása, amely egyben valahol az irányzat vége is volt, továbbá a metal akkori megmentője.

A Hammer honlapon olvasható a róla így utólag írt cikkem. 

Wall Of Sleep / Magma Rise / At Night I Fly / Devil Seed - Barba Negra, 2025. június 8.

Medárd napján maga a doom jött el a Barbába, s lehet, hogy kinn volt némi vad szélvihar, de odabenn, a Blue Stage sátrában sokkal súlyosabb dolgok is történtek. Négy remek zenekar játszott, és bár voltak bajok a hangzással, összességében remek, emlékezetes este volt ez.

Ekulton írtam le, hogy ezt hogy értem. 

 

Szabó Imola Julianna: Szimona és Zsabka

Túl azon, hogy milyen fontos témáról szól (erdők, állatok, környezetvédelem), ez egy végtelenül bohókás, szerethető, játékos, szép és különleges könyv is. Imola a szavakat is csudásan szövi, a képek meg egyszerűen varázslatosak. És az egyszerűt úgy is értem, hogy felületes első pillantásra amolyan tapétamintáknak tűntek, mittudomén, de kiderült, hogy a jobbára egyszerűnek ható növényi minták között megannyi apróbb-nagyobb titok is van, és hogy szóban és képben is olyat tesz ez az író-rajzolónő, amihez foghatót keveset találni még az amúgy gazdag magyar gyermekkönyves világban is. Az egymás után felbukkanó állatok egytől egyig egyedi, jópofa fazonok, és néhány szóval meg persze a mókás rajzokkal teljes jellemeket tár elénk Imola, s mire az állatsereglet a Dzsedzsinkához ér, már az olvasó is barátjának érzi az egész erdőt. S mi többet meg szebbet várhatnánk egy mesekönyvtől, mely az erdőről szól?!

Teljes cikkem róla ekulton.

A-Z: A2Z²

Az ex-Fates Warning dobos-isten, Mark Zonder és a még mindig FW énekes-isten, Ray Alder muzsikál itt együtt további remek zenészekkel. Az első album hard rockosabb volt, a 2-esre megerősödött a progresszív rock/metal vonal, úgyhogy még jobban is tetszik.

A Hammer honlapon olvasható kritikában fejtem ki ezt alaposabban. 

A föníciai séma

Wes Anderson. Elég is ennyit mondani. Kivéve, ha még nem láttad egy filmjét sem. Ebben az esetben elolvashatod a cikkemet az ekulton, az talán segít eldönteni, hogy merjél-e belevágni életed minden bizonnyal egyik legőrültebb filmjének megtekintésébe.