Pearl Jam: Immagine in Cornice DVD

RHINO/WARNER

A Pearl Jam Ten c. első albuma zsenge ifjúkorom egyik meghatározó lemeze volt. De aztán alaposan kikerültek a képből. Még a Vs lemez úgy-ahogy bejött, de aztán elvesztettem az érdeklődésemet irántuk. És bár valamelyest eljutottak hozzám a soralbumaik, igazán csak a 2003-as amerikai turnéjukról kiadott fél-bootleg-sorozat néhány CD-je (meg talán a Flop koncertjei) miatt kezdtem el újra őket hallgatni. De azóta kb. nem bírnak hibázni. Pályájuk egyik legjobbja volt a múlt évi Pearl Jam c. korong, és ha nem lenne elég a pár hava kijött, 7 CD-s Live at the Gorge 05/06 koncertcucc, akkor még itt ez az új, baromi klassz kiállítású DVD is. Ami egész egyszerűen fantasztikus!

A koncertfilmet (mert tényleg az, nem szimplán egy buli felvétele) a 2006-os európai kör öt olasz állomásán (Bologna, Verona, Milano, Torino, Pistoia) vették fel, és a 13+3 szám mellett rengeteg apró finomság van benne. Már ahogy indul, az is baromi hangulatos: olasz életképek, a stáblista is olaszul, és aztán Eddie Vedder is sokszor konferál azon a nyelven. A World Wide Suicide-ot mind az öt helyszín felvételeiből vágták össze (bár amúgy Bologna-ból nagyon kevés van). Aztán hogy mennyire eredeti a hangsáv, nem tudom, de mondjuk a bootleg sorozat meg a Gorge box alapján nem kételkedek én semmiben.

Minden dal között hangulatos bevágások vannak, a legkülönfélébb történésekről: interjúrészletek, turnébuszos meg backstage jelenetek, rajongók (az olaszokon kívül portugálok, mexikóiak, finnek, izraeliek, svédek, stb.), Vedder egyedül a beálláson a veronai ókori arénában, ő és Mike McCready ugyanott akusztikus gitárral tolnak valamit, Ament belóg egy gördeszkapályára gurulni egy kicsit, Eddie kislánya aranyoskodik, a jó fazon billentyűs Boom Gasper a pistoia-i templom híres orgonájánál, Vedder a jegyzetfüzetével, meg ahogy egy templomtoronyban a harangok alatt söpröget, és így tovább... Sok anyagot super 8-as kamerával rögzítettek (maga Vedder is filmezett), amitől az egésznek régies hangulata kerekedik – meg eleve, Olaszország, mit kell még ezen ragozni?! Úgy feeling az egész, ahogy van!

Az olasz közönség meg aztán pláne óriási hangulatot csinál (nem beszélve a csodálatos helyszínek adta alapról), és ez aztán nem az a koncert DVD, ami elmegy a háttérben, végig oda kell figyelni, mert a kamerások hihetetlen képeket meg beállításokat vettek ám fel. A belefeledkezett zenészek, meg ahogy Vedder a gitárján tükröződő reflektorfénnyel pásztázza a népeket, a két ikercsaj, meg minden... Az meg, ahogy Eddie az Alive alatt megbotlik egy kontroll ládában és akkorát esik, mint az ólajtó, az újraértelmezi a nóta szövegét, hehehe. (Mondjuk amúgy is, basszus, a régi Seattle-láz nagyjai közül igazán már csak a Pearl Jam nyomja! Úgy hiányoznak a többiek, még annyi mindent csinálhattak volna! Pont a PJ erre a bizonyíték, arra, hogy másfél évtizeddel a sztárság után is lehet erővel meg hitelesen nyomni. Meg eleve, hogy ezt a padlózást képesek voltak bennehagyni az anyagban. Ááá, nagyon királyok!!!)

Örök kedvencemet, a State of Love and Trust-ot gyorsabban tolják, mint általában, pörög és zúz a Life Wasted, a Corduroy meg a Blood, és így tovább. Persze van Neil Young-tól a Rockin’ in the Free World, és még két feldolgozás a bónuszok között: az előbanda My Morning Jacket-tel Vedder a borult/musical-es A Quick One While He’s Away-t nyomja a ’66-os The Who albumról, a Throw Your Arms Around Me pedig egy eredetileg ’86-ban megjelent nóta az ausztrál Hunters & Collectors-tól. Az utolsó plusz pedig a (Jeremy-maxiról ismert) Yellow Ledbetter, ami tökéletesen tükrözi McCready Hendrix-mániáját: tiszta Little Wing, és még nagy szólózás is van benne.

Magyar Pearl Jam koncertet, de sürgősen!

Christopher Moore: Mocskos meló

Agave Könyvek
Fordító: Pék Zoltán

A Mocskos meló olyan igazi Moore-os agymenés a halál kapcsán, sok apró részlettel és poénnal, és sok olyan húzással, amit talán nem kellett volna, de most már késő... A teljes cikk az endless-en olvasható.

Wall Of Sleep / Sunday Fury, 2007. szept. 22., Bp. Kultiplex

Egy héten két ekkora doom koncert – és még mondják, hogy nincsenek csodák.
De az sem általános, hogy az ember egy héten kétszer hallja élőben a Bury Me In Smoke-ot a Down-tól. Igaz, nem Anselmo torkából, de a helyzet az, hogy Makó Dávid úgyis jobban énekel a jelenkori Philnél. Márpedig a Sunday Fury basszusgitárosát ezalkalommal a Stereochrist-os Megyesi Balázs helyettesítette, Dávid meg nem csak a füstös klasszikusban vendégszerepelt, hanem a Revenge & Glory c. Manowar-doom-sludge mixből is kivette a részét (akárcsak a lemezen), mi több, a Fury-s srácok által vendéglátós hakninak titulált Down-Liferre a Stereo dobosa és Holdampf Gábor is színpadra lépett. Egyébként nem változott a véleményem: a Sunday Fury egy izmos, ütős és feelinges csapat, egyelőre nem túl sok igazán fogós énekdallammal, ami koncerten kevésbé zavar.

Gábor, miután jól kiüvöltözte magát a Lifer alatt, még végigénekelte a Wall Of Sleep koncertet is, és társaival együtt hozta a szokott masszív doom-ot. A hangulat és a közönség is olyan volt, mint általában, előbbi remek, utóbbi csupa ismerős arc, eltekintve nem is kevés ifjú titántól, akik még tán óvodába jártak, mikor a Mood (a WOS elődje) meghonosította hazánkban a sabbathizmust. Sőt, Gábor egyik fia többszöri közönségbe vetődést is produkált, amitől könny szökött a szemembe, mert hát Istenem, milyen ritkán látni ilyen jól nevelt gyerekeket, hehe.

A programba kb. 5 dal fért az új lemezről, a többi meg amolyan best of volt az előző két albumról meg az EP-ről. A frissek közül magam hármat is a koncert fénypontjának éreztem: a szépséges és bánatverte dallamok miatt a Wombocosmic-ot (Mood) idéző November-t, a vaskos Stabat Mater-t, és a ráadásban előadott Signs-t, ami minden idők egyik legjobb Holdampf refrénjét tartalmazza. De amúgy sütött minden nóta, legyen bár őrlő, mint a Time of Goblins, pörgősebb, mint a Far Away from Sunrise, szívbemarkoló, mint a Hands of Dust, vagy ólomsúlyú és überlassú, mint az Ornaments of Heaven és a záró I Sleep. A Kultiplex levegőjének jelentős részét gitározásra használták az egybegyűltek, és jelen sorok írójának is sikerült lefejelnie valakit a nagy beleélésben – aki szintén azzal volt elfoglalva, hogy derékból előre-hátra hajlongva, a felszínes szemlélő számára pokoli kínokról árulkodó arckifejezést öltve élje meg minél mélyebben a doom muzsika eme kicsiny mennyországát.

Egyébként valóban ünnep minden Wall Of Sleep koncert, s most jöjjön a meglepetés: az évi kettő Kultis koncert (esetleg +1 Sziget buli) letudtával még nincs vége a 2007-es pesti WOS koncerteknek. Novemberben a Wigwamban játszanak Füleki Sanyiék. Jelen sorok már említett írója nagy valószínűséggel nem tud majd ott lenni, pedig általában nincs jobb dolga, de mindenkinek, akinek szívét és lábát valaha is megdobogtatta egy király riff, ajánlja, hogy menjen helyette is.

Christopher Priest: A tökéletes trükk

Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Békési József, Sándor Zoltán
Eredeti cím: The Prestige
Oldalszám: 376
Ára: 2250 Ft
Kategória: fantasy / sci-fi / horror, szépirodalom

Christopher Priest ezen regénye 1996-ban World Fantasy díjat kapott, ami teljesen megérdemelt. A regény alapján készült, Christopher Nolan-rendezte film is remek volt, de aki még nem látta, az inkább a könyvvel kezdje.

Azért mondom ezt, mert én képtelen voltam úgy olvasni a könyvet, hogy Rupert Angier-t ne Hugh Jackman, Alfred Borden-t ne Christian Bale, a valamilyen szinten mindkettejüket lóvá tevő színpadi asszisztens Olivie-t pedig ne Scarlett Johansson arcával képzeljem el. Így sem rossz, de a két verzió közti különbségek fényében teljesebb élmény lett volna a könyvet prekoncepciók nélkül kézbe venni.

A tökéletes trükk (a könyvkiadó kénytelen volt a film kevéssé kifejező magyar címét átvenni) javarészt a XIX. és XX. század fordulóján játszódik. Van ugyan egy jelenkori kerete is, melyben a két főszereplő leszármazottai együtt próbálják megérteni a múltat, de ez nem több, mint díszítés, és nem is túl jól sikerült. A lényeg az, hogy két angol színpadi bűvész a viktoriánus kor alkonyán egymással versengve egyre hajmeresztőbb trükköket vet be. Mindkettejüknek van egy káprázatos mutatványa – s valami ahhoz kapcsolódó titka, ami túlmegy bizonyos határukon. Az egyiküké talán emberfelettinek nevezhető, a másikuké azonban már természetellenesbe hajlik…

Az egész azzal kezdődik, hogy Borden, aki, igazi bűvészhez méltón, féltőn óvja „varázslatainak” titkait, leleplezi Angier-t, aki bűvésztudományát spiritiszta szeánszokon teszi aprópénzzé, ezzel kiváltva az előbbi mélységes ellenszenvét. Csakhogy mindeközben sajnálatos baleset éri Angier asszisztensét s egyben feleségét – s ezzel kezdetét veszi az egyre durvább, egyszersmind egyre körmönfontabb húzásokat produkáló rivalizálás.

A könyv első fele Borden naplója, aki sosem írja le egyetlen trükkje megoldását sem, s pláne nem legfőbb titkát, mégis utal rá annyit, hogy az olvasó előbb-utóbb rájöjjön, miről is van szó. De legkésőbb a regény második felében, Angier naplójából értesülhet róla. Meg kell hagyni, Priest remek csavarokat tett a sztoriba mindkét bűvésze esetében, a Sherlock Holmes történetek, vagy Edgar Allan Poe írásainak kedvelői sem panaszkodhatnának rá. Ám a regény igazi fűszerét a pszichológiai tartalom jelenti. Az író valami lenyűgöző módon mutatja be a jellemeket, s anélkül, hogy bármit túlhangsúlyozna, szinte tudatalatti szinten vetíti elénk a két, jócskán különböző származású, értékrendű, mentalitású és tehetségű figura pszichéjét. Angier naplója jórészt ugyanazt az időszakot írja le, mint Bordené, de a csak vele megesett történetszál (a Nikola Tesla által feltalált különös gépezet) mellett eme kifinomult jellemábrázolás miatt igazán élvezetes.

S bár a legtöbb bűvésztrükkre valóban egyszerű a magyarázat, a regény egy ponton átfordul fantasztikumba. Ezt is remekül tálalja Priest, hiszen abban a korban az elektromosság még csodaszámba ment, ahogy azt Angier is leírja naplójában, mikor elmeséli Tesla egyik, a nagyközönségnek tartott, londoni tudományos előadását. Egyébként is remek korrajz a regény, noha leírásai a környezetről, a külsőségekről jószerével csak jelzésértékűek. Ám amilyen stílusban és részletességgel a két bűvész elmeséli, ami velük történt, abban ott tükröződik a viktoriánus kor hangulata.

A könyv mindvégig izgalmas, egy kiváló bűvész előadása módjára tartja fenn a feszültséget, a titokzatosságot. Képes elérni, hogy az ember, ha sejti is a megfejtést, sose lehessen benne biztos, s mindig inkább a káprázat varázsát válassza, semmint a sokszor kiábrándító valóságot. Csupán a könyv végével nem vagyok teljesen elégedett. Nem mondom, hogy rossz, csak kissé kurta-furcsa az egészhez képest, és valójában nincs sok teteje. De attól még igazi gyöngyszem A tökéletes trükk, csak ajánlani tudom mindenkinek, akinek a fenti sorok megmozgatták a fantáziáját.

Candlemass / Stereochrist, 2007. szept. 19., Bp. A38

Valahol megdöbbentő, hogy a svéd Candlemass most először jutott el hozzánk, pedig bő két évtizede nyomják már az epikus doom-ot. Viszont ezévben az egyik legjobb lemezüket adták ki, úgyhogy épp jókor érkeztek.

Előttük a Stereochrist játszott a maroknyi közönségnek (a főbandán is max. 150-en lehettünk), s talán a tömegsűrűség (inkább tömegritkaság) miatt eléggé eleresztették magukat, és sokat poénkodtak számok között. Így aztán az egyik legfeelingesebb Stereo buli volt ez, amit valaha láttam. Pláne, hogy Makó Dávid édesapja helyettesítette Megyesi Balázs basszert. Az öreg cowboy jól tolta, csoda egy fazon, és amikor szakállas fiacskája neki küldte azt a nótát, amit amúgy is mindig, csak ugye most először álltak együtt a színpadon, szóval, az nem holmi nyálas elérzékenyülgetés volt, hanem valami nagyon emberi és igazi dolog. Respekt. Amúgy mini best of volt, brutál meg laza témák is belefértek (nekem épp a Ride Blind jött most be a legjobban), meg a szokott Down-Bury Me In Smoke.

Mármost a Candlemass underground legenda, de volt olyan barátom, aki ősfan, mégsem hallott a buliról egész a délután 4-kor tőlem kapott SMS-ig... És ez gáz, mert nyilván volt még egy halom arc, aki már nem követi az eseményeket, de szívesen kimozdult volna némi jófajta temetőszagú ótvar ősdoom kedvéért. Említett hombre is sokáig hezitált, s még akkor is azt mondta, hogy nem készült, nem tud jönni, mikor Stereochrist után felhívtam – de rá 2 percre csörgött a mobil, hogy egész életében rugdosná saját magát, ha ezt kihagyná, szóval jön, akármilyen morcos is az asszony. És naná, hogy nem bánta meg!

Ugyanő mondta, hogy Robert Lowe, a Solitude Aeturnus-ból kölcsönzött énekes úgy néz ki, mint Théoden király a Gyűrűk Ura filmben, Leif Edling basszer, a Candlemass alapembere pedig, mint Al Pacino az Ördög ügyvédjében. Ez így elég jó gárda, ráadásul a többiekkel együtt mind nagy átéléssel zenéltek. Nekem ugyan egy pillanatig nem hiányzott Messiah Marcolin, a szerzetesi csuhába bújt, szúmós alkatú, fején bokrot viselő kolosszus, azaz a legtöbb Candlemass lemezen éneklő figura. Az ő hangját sosem tudtam hosszú távon elviselni, Robert viszont a legnagyobb kedvenceim egyike, és az összes klasszikus nótát kegyetlen jól énekelte. Ráadásul kétsoros hajókapitányi kabátot viselt, s nem a Solitude koncerteken viselt papi szerelést, de a szemkiakasztós borult mimikát ugyanúgy hozta. Amúgy nekem úgy tűnt, mikor kartávolságból néztem őket, hogy élvezik, de legalábbis nem holmi LGT/Omega jellegű dologról van szó, pedig Edlingék is közelebb vannak már a sírhoz, mint a bölcsőhöz.

Persze nem játszottak marathoni programot, és az amúgy tökéletes 11 nótához még szívesen válogattam volna valamit a méltatlanul hanyagolt Chapter VI-ről is. Az alapvetés Epicus Doomicus Metallicus felét eltolták: Solitude (istenem, hogy ezt végre élőben hallhattam!), Under The Oak, A Sorcerer's Pledge. Ha jól rémlik, a Nightfallról a The Well of Souls, az örök sláger ivolt (első két nóta!), meg zárásként a Samarithan; Mirror Mirror az Ancient Dreams-ről; a 2 évvel ezelőtti visszatérésről a Black Dwarf, a fantasztikus újról (King of the Grey Islands), ami az év 3 legjobb lemezének egyike, pedig az Emperor of the Void, a Devil Seed, valamint az év legjobb dalainak egyike, az Of Stars & Smoke, amire említett koma azt mondta, jobb, mint a régiek. Mats Leven és Edling valóban égbekiáltóan gyönyörű dallamokat írt abba a nótába, de tényleg az egész album méltó az idén 21 éves Epicus Doomicus Metallicus-hoz.

A hangulat remek volt, egyszerre végtelenül lesújtó és felemelő. Maga a zene nyilván éjsötét meg depresszív meg ilyenek, de az összegyűlt népek (akik közt max. a külföldieket nem ismerem min. látásból koncertek sokaságáról) módfelett élvezték, és megvolt a kellő energia áramlás. Szóval aki eljött, az olyan elégedett képet vágott a végén, amilyet utoljára az óvodában. Márpedig aki eljött, az 99%-ban igen rég volt óvodás, hehe. De nem baj, így is jó. A Candlemass megérdemelné, hogy 10x ennyi ember legyen rá kíváncsi, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy aki viszont ténylegesen megnézte őket, az életre szóló élménnyel lett gazdagabb. Az meg már csak hab a tortán, hogy koncert után bárki kezet rázhatott Edlingékkel. Magam Lowe-val váltottam pár szót. Úgy vélte, a Solitude Aeturnus pulcsim szép darab, én meg mondtam neki, hogy az igazán szép az lenne, ha ezzel a zenekarral is eljönnének hozzánk, amire azt válaszolta, hogy talán jövőre. Ennyien akkor is lennénk, és ők is ilyen és ennyire király zenét játszanak. Hé, Kosi, remélem, vállalod ezt az újabb anyagi csődöt, cserébe a masszív élvezetért! (Gy.k.: Kosinszky Gábor az egyik szervezője ennek a koncertnek, és ritkán látom őt ilyen belefeledkezetten léggitározni, mint ezen a Candlemass bulin. Kösz, ember!)

Jónás Zsolt: Túlpart

Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Oldalszám: 198361
Ára: 1990 Ft
Kategória: horror

Jónás Zsolt neve ismerős lehet az ekulturáról is, hiszen számos cikk nyitott elméjű szerzője (nem mellesleg sok jó rock/metalt hallgat, szóval testvérem a fémben :).
Emellett két Fangoria novellapályázat győztese, s a Túlpart az első regénye.

A történet egy isten háta mögötti faluban játszódik a Kárpátokban. A Tükör tó partján fekvő Túlparton valami borzalmas baleset történt harminc éve, s csak az a néhány ember őrzi a titkot, akik még ma is élnek a szemtanúk (és alkalmasint okozók) közül. Ide tér vissza hosszú évek után a válófélben lévő Bernát, s magával hozza két gyermekét, akiket még sosem láthatott a nagyanyjuk. Útban a falu felé egy csavargót lát az úton, aki ezen a városi léttől oly’ távol eső vidéken szokatlan látványt nyújt. De aztán hamar kiderül, hogy nem holmi átlagos csavargóról van szó. Ennyit talán elárulhatok: a köpönyeges alak amolyan garabonciás, akinek képében egy rég (harminc éve...) holt lélek tér vissza, hogy beteljesítse bosszúját. Ködöt és vihart hoz Túlpartra, és nem kímél senkit...

Megmondom őszintén, nem vagyok nagy horror rajongó. Van pár kedvencem (élükön Lovecrafttal), de alapvetően holmi hentelés nem tud lekötni. Ilyen szempontból a Túlpart jól is teljesít, hiszen sokkal változatosabb annál. Hamar kiderül, hogy Zsolt tud hangulatot kelteni. Zömében remek alakjai is vannak, különösen az idős embereket ábrázolja jól: finom humorral, de őszintén. Más kérdés, hogy számomra érthetetlen okból túl sok nem átlagos nevet használ, és itt-ott túlzásba esik (pl. Annus, Bernát anyja esetében). Az viszont bejön, hogy az egyik szereplőn keresztül a jógát népszerűsíti :)
Az is nagy pozitívum, hogy írónk ilyen mondatokra képes: „A fiú szinte kortalan volt. Úgy tűnt, nem ebből a világból származott a homok, ami az órájában pergett.” Nem rakta tele ilyenekkel a könyvet, de már ennyi is jelzi, hogy nyelvileg az átlag ponyvairodalomnál többet nyújt.

És kezdetben az is nagyon tetszett, hogy mennyi mindenből merített. Van a regényben Stephen King-rokon modern horror épp úgy, mint a gótikus természetfeletti irodalom hatása. Belezős-vérben tocsogós részek és okkult, misztikus dolgok. Magyar folk elemek (egyáltalán: a magyar környezet) és keresztény ill. keleti vallásos részletek. Gyomorforgató húzások és pszicho-thrilleres megoldások. És ezeket egész sokáig igen ügyesen keveri, ahogy a feszültséggel is jól bánik: képes altatni, hogy aztán a hajunk szála égnek álljon, meg úgy sűríteni egyre az atmoszférát, hogy az ember magáról megfeledkezve olvasson.

A gond az, hogy elérkezik egy pillanat, amin túl viszont már nem képes erre. Nem írom le, mi az, de van a könyv utolsó harmadában egy számomra túlontúl abszurd, a még hiteles fantasztikumot túllépő húzása, ami engem személy szerint csak összezavart. Nem azért, mert annyira furmányos a csavar, hanem mert nem látom értelmét. És a befejezést is elcsépeltnek érzem kissé. Hangsúlyozom: szerintem.

Ezzel együtt azt gondolom, Jónás Zsolt ígéretes horror író, és hallottam már olyan véleményt igazi horror rajongóktól, hogy ez a könyv úgy jó, ahogy van. Szóval akinek van egy kis ideje két King vagy Koontz mű között, vagy csak úgy általában szereti a horrort, az bátran szavazzon bizalmat Jónás úrnak. Ezzel ugyanis nem egy amúgy is milliomos csókát gazdagít tovább, hanem egy ifjú magyar reménységet segít, aki megfelelő arányban érkező anyagi és szellemi támogatás, kritika és dicséret mellett, no meg kellő adagnyi idő és jó ötlet meglétekor még simán túlszárnyalhatja a Túlpartot.

Laputa - Az égi palota

Eredeti cím: Tenku no shiro Rapyuta
Japán anime
Gyártás éve: 1986
Hossz: 124 perc
Rendező: Hayao Miyazaki
Forgatókönyv: Hayao Miyazaki
Zene: Joe Hisaishi
Gyártó: Studio Ghibli / Tokuma Shoten
Hazai DVD megjelenés: 2007. 08. 23.
Forgalmazó: Best Hollywood

Ez volt Hayao Miyazaki és az ő Ghibli Stúdiójának második játékfilmje. Hozzánk csak most, 21 évvel később jutott el, de egy cseppet sem hat régimódinak.

A film két gyerek kalandjairól szól. Sheeta légikalózok és a kormány ill. a hadsereg emberei elől menekül, nyakában egy különös medállal, ami megmenti, mikor kizuhan egy léghajóból. Pazu, a bányászfiú talál rá, akinek minden vágya, hogy megtalálja Laputát, a legendás égi várost, amiről még apjától hallott. Hamarosan kiderül, hogy a lány családja pontosan onnan származik – csakhogy a mítikus lebegő palota kincseiért bármire képesek azok, akik a lányt kergetik. Nem árulok el titkot azzal, ha elmondom, hogy el is jutnak mind Laputába – hiszen Miyazaki sosem választja történeteiben a kézenfekvő, avagy klisés fordulatokat, most sem lehet előre kitalálni, mi fog történni.

A Laputa képi világa szintén mindmáig jellemző Miyazaki filmjeire, sőt, számos apróbb-nagyobb vonása van, ami később is visszaköszön. Főleg legutóbbi filmje, a Vándorló palota tartalmaz rokon elemeket. Hogy mást ne mondjak, mindkettő beleillik az egyre divatosabb steampunk irányzatba, ami ugye sokat merít Jules Verne műveiből, és ami általában a XIX. század végén, ill. a XX. század elején játszódik, egy alternatív világban, ahol a gőzgépek és egyéb különös masinák sokkal többre képesek, mint a valós világunkban valaha is. De minden filmjében látni gyönyörű tájakat és a pusztulás képeit, repülést és fura gépeket, és amellett, hogy a főszereplők között mindig van egy-két nagyszemű és -szívű, bátor gyermek, az elsőre gonosz öregasszonyokból meg nagy bajuszú, bolondos feltaláló-szerelő figurából is szinte mindig jut. Ahogy szívet melengető humorból, reményből és szeretetből is, amit sosem tálal nyálas módon.

Az is szokása Hayao mesternek, hogy utalásokkal, rejtett jelentésekkel pakolja tele műveit, amik megfejtéséhez segítségül elsősorban a rendező hivatalos honlapját tudom ajánlani. De néhány érdekességet megosztanék itt:
- A Laputa név a Jonathan Swift-féle Gulliver utazásai-ból származik, bár úgy fest, Swifttel ellentétben Miyazaki nem volt tisztában a szó spanyol jelentésével (ami kb. prosti...).
- Maga Laputa, mint az égi város elképzelése állítólag Platóntól ered, és története sokban hasonlít Atlantiszéra.
- A bányászvároskát Wales-i mintára alkotta Miyazaki, a palota különféle európai (középkori ill. XVII. századi) épületek stílusjegyeit viseli magán.

Érdekes lenne elemezni, hogy egy olyan kultúra gyermekei, akik ilyen filmeken nőnek fel, mire jutnak az életükben. Mert Miyazaki csodás és fantasztikus meséi elsősorban nem azért mások és idegenek annyira a mi nyugati civilizációnk számára, mert a rendező japán. Nem mondom, hogy a Disney filmek és hasonlók nem hordoznak pozitív üzeneteket, bölcsességet, tudást, de nem hiszem, hogy aki látott már akár egyetlen Miyazaki filmet is, vitatkozna velem abban, hogy néhány kivételtől eltekintve nem lehet egy lapon emlegetni azokat a japán mágus műveivel...

The Commitments

Eredeti cím: The Commitments
Angol-amerikai-ír zenés film
Gyártás éve: 1991
Hossz: 118 perc
Rendező: Alan Parker
Operatőr: Gale Tattersall
Forgatókönyv: Dick Clement, Ian La Frenais, Roddy Doyle
Eredeti történet: Roddy Doyle
Zene: The Commitments
Főszereplők: Robert Arkins, Michael Aherne, Angeline Ball, Maria Doyle Kennedy, Dave Finnegan, Bronagh Gallagher, Félim Gormley, Glen Hansard, Dick Massey, Johnny Murphy, Kenneth McCluskey, Andrew Strong, Colm Meaney
Gyártó: Dirty Hands Productions/ First Film Company/ Beacon Communications LLC
Hazai DVD megjelenés: 2006. 01. 24.
Forgalmazó: InterCom

Roddy Doyle ír író első regényéből készült ez a film 1991-ben. Doyle további két regényt szentelt a Rabbitte családnak (így lett a Barrytown-trilógia), de itt elsősorban ifjabbik Jimmy Rabbitte kap szerepet.

Jimmy ugyanis kitalálja, hogy összehoz egy rockbandát. Miközben az ifjú menedzser a leendő tagokat keresgéli, összetalálkozik Joey „The Lips” Fagan-nel (akinek becenevét a DVD-n Mókusnak fordították...), egy 40-es fószerrel, aki állítólag egy halom nagy sztár (James Brown, Stevie Wonder, stb.) mellett fújta már a trombitát. Joey ráveszi Jimmy-t, hogy a The Commitments névre keresztelt banda soul zenét játsszon, mondván, „az írek Európa feketéi, a dubliniak Írország feketéi, az észak-dubliniak pedig Dublin feketéi”. Aztán szép lassan összeáll a banda, és elkezdenek koncertezni, a pub-ok közönségének mélységes örömére. Csak hát ugye a szex meg a pénz néha kikezdi a rock & roll-t, szóval jönnek a konfliktusok...

Rock szakmai szempontból nem egy dokumentumfilm a The Commitments, de így is sokat elárul a zenekarok életéről. Emellett bődületes mennyiségben van benne tőrülmetszett tapló ír proli humor, megveszekedett jó muzsika (Deco, azaz Andrew Strong hangja valami kegyetlenül ott van!), meg az EU-nak köszönhető felvirágzás előtti Dublinnak a koszlott-kopott, mégis emberi hangulata. Mondhatni, hogy Alan Parker rendezőnek (A Fal, Evita, Hírnév, Angyalszív, Madárka, Lángoló Mississippi, stb.) ilyen alapanyagból könnyű dolga volt, de hát pont amiatt volt nehéz dolga, hogy elkapja ezt a fergeteges feeling-et. És csont nélkül sikerült neki!

Az már más kérdés, hogy a magyar DVD kiadvány vérforralóan béna. Semmi extra nincs rajta, még magyar hang sem, viszont a magyar felirat sokszor köszönőviszonyban sincs az amúgy baromi ízes suttyó ír-angollal (a film ill. banda honlapja írja, hogy a film 113 perce alatt 145-ször hangzik el a fuck szó, és én mondom, kevés olyan film van, ahol ez rendben van, de a Commitments ilyen). Egy halom dolgot eleve le sem fordítottak, de az igazi amúgy is az lett volna, ha előveszik M. Nagy Miklós szintén mókás és találó magyar könyvfordítását, és az alapján rakják össze. Remélem, ha egyszer a másik két Barrytown-könyvből készült filmek (A méregzsák, A mozgóbüfé /avagy A furgon/) is DVD-re kerülnek, akkor lesz bennük annyi, hogy így tegyenek.

Interjú Kleinheincz Csillával

Kleinheincz Csilla második regénye Ólomerdő címen jelent meg a nyáron. A különös hangulatú, leginkább a fantasy irányzatba illő könyv egyik érdekessége, hogy a magyar népmesékből is sokat merít. A szerkesztőként és fordítóként is dolgozó írónőt immáron másodszor faggattam ki. (Itt az első interjú.)

A teljes interjú az e-kulturán olvasható.

Néhány részlet:

"Elgondolkoztam azon, miről szólnak a magyar népmesék, és azokon belül is elsősorban a tündérmesék, és megpróbáltam a bennük található törvényszerűségeket és mintázatokat megmagyarázni. Nem mesét akartam írni, hanem valamit, ami használja a népmesék elemeit és szerkezetét, ám lényegében „realista”."

"Nem szeretem a való világban játszódó eseményeket olyan helyszínekre helyezni, amiket nem ismerek. Csak akkor várhatom el, hogy az olvasó valósnak fogadja el a tündérvilágot, ha a valóságot reálisan ábrázolom. "

"Számít egy írónál, hogy „civilben” milyen? Hacsak nem médiasztár, vajmi keveset nyom a latban, hogy milyen extrém hobbijai vannak, mennyire harsány személyiség; a könyvesboltban csak annak kéne számítania, hogyan és mit ír."

Erlend Loe: Naiv. Szuper.

Kiadó: Scolar Könyvkiadó
Kiadás éve: 2004 (első kiadás)
Fordította: Vaskó Ildikó
Eredeti cím: Naiv.Super.
Oldalszám: 239
Ára: 1495 Ft
Kategória: szépirodalom / ifjúsági

Az 1969-ben született norvég írótól A nagy fogás c. könyvét olvastam először, ami egy bolondos mesesorozat első része, főszerepben a targoncás Kurttal. Számos pozitívuma és jellegzetessége van annak a kötetnek, ami Erlend Loe eme másik regényében is megjelenik. Csakhogy ez nem mese.

A Naiv.Szuper. főszereplője egy 25 éves fiú, aki besokall mindenből, vagy még inkább „bekevesell”, merthogy nem látja semminek az értelmét. Ennek örömére az épp külföldön tartózkodó bátyja lakásába költözik, és gondolkodással, olvasással tölti az időt, ill. bármi mással (pl. labdadobálással, egy óvodás kiskölyök felügyeletével), ami elvonja a figyelmét az előbbiekről. Merthogy eléggé hajmeresztő dolgok jutnak ám eszébe, részint azért, amit a saját életében tapasztal, részint meg egy az időt, a világegyetemet meg a relativitáselméletet magyarázó könyvnek köszönhetően. És ha jól visszagondolok, 25 éves korom körül én is eléggé elveszettnek éreztem magamat, és nem találtam a helyemet meg az értelmet sokmindenben, és így tovább. Az meg, hogy 1996-ban jelent meg a könyv, és akkor még kevésbé használták az e-mailt, mint a faxot, mellékes technikai részlet. Attól még ma is bőven érthető a regény.

Az már más kérdés, hogy ma hány 25 éves, vagy egyáltalán fiatal van még, akinek ilyen gondolatok megfordulnak abban a gömb vagy kocka szerű izében, amit a nyakán hord. Mert Loe apánk hőse semmiképp sem átlagember, bármennyire igyekszik is annak beállítani magát, bármennyire szeretne is egyszerű, normális, élni való életet élni. Lázad a fogyasztói társadalom, a mindent elárasztó reklám- és információtömeg és agymosás és a többi ellen, vagy legalábbis nem fogadja el, megkérdőjelezi, és már ez is valami. Pl. ezt írja: „Hihetetlenül sokat tudunk, de fogalmunk sincs arról, mit kezdjünk a rengeteg információval. Sokan a jót sem tudják megkülönböztetni a rossztól.”
Ami megoldásra jut végül a srác, az valóban naiv, és – szerintem – szuper is. Pl. ezt mondja: „Hiszem, a lélek megtisztul a játék és a jókedv által.”

Loe stílusa sokban emlékeztet Salingerére (meg nyilván a téma is): közvetlen, filózós, de lényegretörőbb, egyszerűbb. Bármennyit bölcselkedik is, nem játsza meg magát, nem tesz úgy, mintha tudná a megfejtést, ugyanakkor mindig van benne szeretet, nyitottság. Megfelelő hangulatban a Naiv.Szuper. így azt is elgondolkodtatja és elszórakoztatja, aki nem 25, és épp nem efféle problémákkal küzd. Jó kis könyv ez.

Raana Raas: Csodaidők – Az ogfák vöröse

Kiadó: Animus Kiadó
Kiadás éve: 2006 (első kiadás)
Oldalszám: 436
Ára: 2980 Ft
Műfaj: ifjúsági, sci-fi / fantasy, szépirodalom

Régóta nézegettem már ezt a könyvet, de sem a borítója, sem az író neve nem mondott semmit, sőt, a fülszöveg meg, hát, az alapján nem könnyű dönteni. Aztán kiderült, hogy ez az első, s mindmáig egyetlen magyar író által írt kiadványa az Animus-nak, Harry Potter s megannyi remek ifjúsági regény kiadójának. Így máris érdekesebb lett a dolog.

Az ogfák vöröse a Csodaidők c., 4 részes családregény jó vaskos első kötete. Mondhatjuk, hogy science-fiction, amennyiben egy elképzelt jövőben játszódik, de nem az a fajta, amiben a tudományos-technikai oldal a legfontosabb. Három főszereplője van, mindegyiküknek megvannak a maga fejezetei.
Judy 11 éves félárva, aki mindennél jobban vágyik rá, hogy igazi családja legyen, ám erre szinte semmi esélye nincs – de külsős lévén arra sem sok, hogy bekerüljön egy niesi árvaházba, s mégis ez történik vele.
Giin Raas egy niesi, avagy Kaveni fennhatóságú bolygó safírja, vezetője (úgy politikai, mint vallási értelemben), nagy hatalmú és tekintélyű ember, akinek a vállát súlyos gondok nyomják.
Yaan pedig, Giin testvérének legnagyobb fia, részint elkényeztetett, részint a Kaveni nagycsaládok hagyományainak béklyóiban vergődő fiatalember, aki végül lázadni kezd apja zsarnoki irányítása ellen.

Ha csak ennyit árulok el a történetből, máris sok minden magyarázatra szorul. A regény jelenében földi idő szerint 3900 körül járunk, az emberiség már belakta a világegyetem egy jó részét. Társadalmuk alapvetően két nagy csoportra oszlik. A külsősök kb. olyanok, mint mi itt a nyugati civilizációban, csak persze jövőbeni fejlettségű körülmények között. A niesiek avagy Kaveniek pedig egy korábbi emberi űr-expedíció a Földtől évszázadokra elszakadt populációjából fejlődtek ki. A kereszténység egy sajátos formáját követik, és szigorú tradícióik szerint élnek. Társadalmuk a nagycsaládok intézményére épül, ahol akár 70-80, egymáshoz rokoni szálakkal kötődő ember is együtt lakik. Amellett, hogy emelkedett, nemes, ám nem feltétlenül tévedhetetlen törvényeiket követik, a világ számos nagyvállalatát tartják kézben. S ezen nagycsaládok közt is az egyik leghíresebb és leghatalmasabb a Raas.

Az elbeszélő Raana Raas is közéjük tartozik, bár – legalábbis az első részben – szereplőként nem igen tűnik fel. Egyébként a valós életben Görgey Etelkának hívják az írónőt, református lelkész, teológus és hebraista, aki egy évig Belfastban is tanult. Regényét sajátos körülmények között írta: a www.csodaidok.hu oldalon egy szűk kör végig figyelhette a történet alakulását, de olyat is hallottam már, hogy állítólag eredetileg angol nyelven írta meg, mondván, itthon úgysem talál majd kiadót...

Mindezt azért fontos tudni, mert jelzi, hogy Etelka az írók többségénél sokkal többet tud nagyon sok mindenről. És ez tisztán átjön a regényben is. Mind a világméretű társadalmi problémákat, mind az egyes szereplők lelki vívódásait megrázó hitelességgel ábrázolja. Nyilvánvalóan jó ismerője az emberi léleknek, de arról is pontos fogalmai vannak, hogy mi folyik a világban. Mert persze a Csodaidők, válassza el bár 1900 év napjainktól, a mi világunkról is szól. A terrorizmus, a politikai-hatalmi harcok, a régi értékek pusztulása, s a helyére lépő kiüresedés, a rasszizmus, a bűnbak-keresés épp úgy megvan ma is, ahogy azok az interperszonális és benső küzdelmek, amiken Giin és a többiek keresztül mennek. Sőt, Raana Raas olyan kíméletlenül bánik az általa megalkotott karakterekkel, akár a valós élet. Bizony, az olvasó szokatlannak fogja találni, hogy az általa megkedvelt szereplőket milyen kemény kézzel osztja sorsuk. De az sem általános, hogy a történet kevéssé szimpatikus figuráit is milyen mélységekbe menően mutatja be az írónő. És az is figyelemre méltó bölcsességről árulkodik, hogy bár a Kaveni nagycsalád előnyeit is megmutatja, nem kendőzi el a hagyományok merev őrzésének hátulütőit sem – ahogy a külsősöknél sem általánosít.

Ami magát a sztorit illeti, igazából lassan halad, és előre sejthető számos fordulata. De amúgy is azt gondolom, hogy Az ogfák vöröse még csupán a felütés, a kezdet, amiben Raana Raas-nak nagyon sok mindent el kell mesélnie, hogy megértsük az ezután elkövetkezendőket. Megmutatja a szálakat, jól össze is gabalyítja őket, hogy aztán az olvasó tűkön ülve várhassa a folytatást.

Minden részletében remekül kidolgozott regény és világ ez, talán csak a niesi nyelvvel nem vagyok teljesen kibékülve – de úgy gondolom, nem érdemes ennyiből ítélni, hiszen a java még előttünk áll. Mindenkit, aki valami különlegesre, másra, tartalmasra vágyik, csakis arra tudok biztatni, hogy vegye meg és olvassa el ezt a könyvet. Mert igazi remekmű, és ha van egy csepp igazság, néhány éven belül a képzelet irodalmának legjobb magyar alkotásai között fogják számon tartani. Ahogy én meg még jó páran már most is.

Arthur Ransome: Fecskék és Fruskák

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió (Klasszikusok fiataloknak sorozat)
Kiadás éve: 2007
Fordította: Baloghy Mária
Eredeti cím: Swallows and Amazons
Oldalszám: 321
Ára: 2190 Ft
Kategória: szépirodalom / gyermek / ifjúsági

Arthur Ransome 12 kötetes Fecskék és Fruskák sorozata az ifjúsági irodalom klasszikusai közé tartozik. Az eredetileg 1930-ban megjelent regény hazánkban is sikert aratott. Nem tudok ugyan régebbi kiadásról, mint a Móra-féléről a ’80-as évek második felében, de nagyon úgy tűnik, magyar írókra is hatással lehetett Ransome. (Amúgy kb. egy évtizede a Magyar Könyvklub is kiadott jó pár részt, csiricsáré, az eredeti hangulathoz nem illő borítókkal.) Szóval ideje volt már a könyv újrafelfedezésének, amit a Ciceró Könyvstúdió meg is tett. A számomra kevéssé tetszetős sorozat-designtól eltekintve kedvelem a Klasszikusok fiataloknak számos kiadványát, így pláne örömmel vágtam bele az olvasásba.

A történet főszereplői a 7 és 12 év közötti Walker gyerekek: John, Susan, Titty és Roger, akik az angol tóvidéken nyaralnak édesanyjukkal és két éves kistestvérükkel. Egy szép napon táviratot kapnak édesapjuktól, melyben a messze tengereken hajózó családfő engedélyt ad nekik, hogy a régóta vágyódva kémlelt lakatlan szigetre költözhessenek a vakáció utolsó napjaira. A vidám, ám jólnevelt lányok-fiúk, olvasmányélményeikből táplálkozó gazdag fantáziájukra alapozva igazi hős felfedezőknek képzelik magukat, és boldogan látnak neki a sziget és - Fecske nevű kis vitorlásukon - a tó felfedezésének. Így ismerkednek össze számos „bennszülöttel”, egy kiszolgált, ellenséges érzelmű kalózzal, no meg a Fruska nevű szintén kis vitorlás két főnyi legénységével, Nancy és Peggy Blackett-tel. Az ő első közös kalandjainak a krónikája ez a kötet.

Nagyon tudok haragudni, ha egy könyvről kiderül, hogy átdolgozása az eredetinek. Olyankor úgy érzem, megloptak, nem azt kapom, amit az író eredetileg papírra vetett. A Fecskék és Fruskák-nál nem így történt, mégis úgy éreztem, ráfért volna egy alapos átfésülés és felújítás. Rengeteg ifjúsági könyvet olvasok még így, 30-on túl is, Isten bocsássa meg nekem, de ez a regény csak az utolsó kb. 50 oldalán tudott magával ragadni. A nyelvezete túl döcögős, a leírásai hiába bőségesek, mégsem tárják elénk úgy istenigazából azt a minden bizonnyal csodaszép tájat, amit az író az angol tóvidék alapján dolgozott ki, ahol gyermekkorának egy részét töltötte. Sok, mára elavult kifejezés és megfogalmazás maradt benne, amiket semmi sem világít meg. Ransome elmagyaráz egyet s mást a vitorlázás, horgászat és egyéb tengeri, felfedezői és kalóz tevékenységek kapcsán, de sok olyasmit nem, amit egy mai olvasó már nem vesz természetesnek. Kezdve rögvest a gyerekek egymás közötti beszédstílusával és viselkedésével, ami 70 évvel ezelőtt is legfeljebb jól nevelt, úri származású ifjú hölgyeknél és fiatalembereknél fordulhatott elő, ha ugyan. Bár nyilván itt a II. Világháborúban oroszországi brit kémként is ténykedő Ransome nevelőszándéka érvényesült.

Kétségtelen, hogy 1929 eme békebeli nyara, amiről a regény szól, gyönyörű lehetett, meg hogy végül nekem is megjött a kedvem mindahhoz, amit a Fecskék és Fruskák (az eredetiben még Amazonok...) művelnek a könyv oldalain, és naná, hogy feléleszti a nosztalgiát a gyermekkor iránt. De abban nem vagyok biztos, hogy egy mai gyerek is olyan élvezettel olvasná ezt a könyvet, mint akik két évtizeddel ezelőtt vették kezükbe. Az viszont mindenképpen pozitívum, hogy Szecskó Tamás a Móra-féle kiadásokban is megjelent, hangulatos illusztrációit megtartották.

Porco Rosso - A mesterpilóta

Eredeti cím: Kurenai no buta/Porco Rosso
Japán animációs film
Gyártás éve: 1992
Hossz: 94 perc
Rendező: Hayao Miyazaki
Forgatókönyvíró: Hayao Miyazaki, Cindy Davis Hewitt, Donald H. Hewitt
Zene: Joe Hisaishi
Gyártó: Ghibli Studios
Magyarországon forgalmazza: Best Hollywood
Hazai bemutató: 2007. 08. 23.

Ezt a filmet a Miyazaki fesztiválon vetítették augusztus végén, és ha minden jól megy, decemberig megjelenik DVD-n, Miyazaki mester további filmjeivel egyetemben.

A Porco Rosso – A mesterpilóta 1992-ben készült, Miyazaki egy régebbi mangája alapján. Címszereplője, a Vörös Disznó az I. Világháborúban az olasz légierő tagjaként szolgált, de miután látta minden bajtársát odaveszni (vagy az is lehet, hogy mikor azt tapasztalta, hogy az olasz haderő a fasizmus útjára lép), disznóvá változott. A film jelenében, az 1920-as években a légi kalózok esküdt ellenségeként tengeti napjait. Amikor épp nem azon van, hogy jó pénzért levadássza az utasszállító hajók rémeit, az Adriai tenger egy lakatlan szigetén rejtőzködik, egy jó üveg bor mellett régi slágereket hallgatva rádióján.

A teljes cikk az ekulton.

L’ecsó

Eredeti cím: Ratatouille
Amerikai animációs film
Gyártás éve: 2007
Hossz: 110 perc
Rendező: Brad Bird, Jan Pinkava (társrendező)
Forgatókönyvíró: Brad Bird, Jan Pinkava
Zene: Michael Giacchino
Gyártó: Pixar Animation Studios/ Walt Disney Pictures
Magyarországon forgalmazza: Fórum Hungary
Hazai bemutató: 2007. 08. 02.

Túl sok mindent nem kell elmondanom a L’ecsóról, mert arra azért mindenki számít, aki látott már a Pixar stúdió által készített animációs filmet (Toy Story, A hihetetlen család, Szörny Rt., stb.), hogy fantasztikus és pörgős sztorihoz káprázatos látványt társítanak. Hogy a nevetés mellé elérzékenyülés is lesz, arra pedig a Disney neve a garancia. Ami pedig meglepetés, az maradjon is az!

A cikk meg itt olvasható, ni.

D. L. Smith: Santo Fico csodái

Kiadó: Geopen Könyvkiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Mesterházi Mónika
Eredeti cím: The Miracles of Santo Fico
Oldalszám: 329
Ára: 2990 Ft
Kategória: szépirodalom / szórakoztató irodalom

Ha az ember kedveli Olaszországot, már a borító miatt is kézbeveszi ezt a könyvet a boltban. Aztán meglátja, hogy kisebb betűkkel ez a két mondat is szerepel rajta: „Csak Toscanában születnek ilyen mesék...” és „Szerelmek és varázslatok története”, és akkor persze elolvassa a fülszöveget, és próbál belelátni a könyvbe, hogy érdemes-e kiadni érte 3000 Ft-ot, vagy ez is csak egy újabb klón, aminek írója a Napsütötte Toszkána meg hasonlók sikereire alapozva akar még egy jót kaszálni.

A válasz az, hogy jobbára érdemes, és hogy miért, azt itt írom le alaposabban.

Cynic / Aebsence, Bp. Kultiplex, 2007. aug. 15.

Alighanem mindenki, aki ott volt, ilyeneket mondogatott: „Nem hittem volna, hogy valaha láthatom a Cynic-et”, meg „1993 óta erre várok”, meg hasonlók. De tényleg úgy van, hogy amíg élnek a zenészek, van esély rá, hogy újra összeálljanak feloszlott zenekarok. És bár ez az év televan rég várt, részint nem is remélt nagy kedvenceim koncertjeivel (Trouble, Tori Amos, Dio-s Sabbath, Marillion, és lesz Candlemass, Dokken), egyiket sem vártam ennyire, mint a Cynic-et.

Egyetlen albumuk, a ’93-as Focus (ami meghallgatható itt) az 5 legnagyobb kedvencem között van, elmondhatatlanul sokat adott nekem, és persze egy fanatikus underground rétegnek szerte a világon. Ez a réteg a mi kicsiny országunkban nyilván nem tesz ki túl sok embert, de így is fojtogató volt az első sorokban. Ezt nem szeretem, nekem az való, ha van egy kis tér zúzni meg minden, de ez volt az a koncert, ahol semmit nem bántam. Már a buli előtti interjúm az énekes-gitáros Paul Masvidallal is annyira jó és pozitív volt, hogy letörölhetetlen, elégedett vigyor ült ki a képemre.

Meglehet, a Moon Of Soul vagy a Gire (vagy akár az Eclipse) jobban illett volna ide előzenakarnak, de nem értek rá, és azért az Aebsence sem lógott ki nagyon a maga, leegyszerűsítve mondjuk így: Tool-keverve-magyar-népzenével rock/metaljával. És a népek is lelkesek voltak, de annyira, hogy Budai Péter már-már mellőzte szokásos negatív átkötő szövegeit, hehe. Azt már leírtam régebben is, hogy a 2002-es Unusual c. albumuk óta alig koncertező csapat zenéje hogy besűrűsödött és besúlyosodott az eltelt évek alatt. A lemezes dalok most is ütöttek, de a két újnak számító nótától is kész voltam. Az egyikbe a „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem” c. népdalt szőtték bele, a másik nyitósora meg ez: „Engem anyám elátkozott”, és ha lehet, még az Unusual-os daloknál is több fájdalom és súly van bennük, miközben szívettépően gyönyörűek. Lehet, hogy csak hobby szinten működnek, és nem tudnak ennél több időt-pénzt-energiát beleölni az Aebsence-be, de Perneczky Andrásék akkor is kegyetlen jó zenét tolnak.

Aztán jött az Álom! Azt hiszem, az elején még nem szólt jól, de aztán Brett rendet vágott a keverőpult mögött. A fickó nyerte a francia „Hörögj a Cynic-kel” versenyt, és úgy összehaverkodtak, hogy elkísérte a csapatot a turnén, és amellett, hogy ő keverte a bulikat, hörgött is a Uroboric Forms-ban (meg az utolsó dalban, amúgy viszont samplerről mentek a hörgős részek). Az a mókás, hogy csak később esett le, hogy ő az a Brett Caldas-Lima, aki a To-Mera lemezének a producere volt (én meg pont olyan pólóban voltam). Nem mellesleg egy remek prog/death bandában, a Kalisiában is tolja.

A műsor ugyanaz volt, mint mindenütt a turnén, ahol rendes programot nyomhattak: a teljes Focus, album szerinti sorrendben, plusz az Evolutionary Sleeper c., csodás új dal a gyönyörűséges Textures előtt, ill. a záró, mindent elsöprő How Could I? előtt a Meeting Of The Spirits c. jó elszállt, jazz-be hajló, sok szólónak teret adó Mahavishnu Orchestra feldolgozás, valamint a Cynic utódjának számító Portal demójáról a szintén káprázatos Cosmos. Ezek a finomabb, kevésbé metalos témák elbűvölőek voltak. A death metalos tételek alatt meg jó sokan zúztak, már ahogy a hely engedte.

Nekem úgy tűnt, kellett némi idő, míg a közönség és a zenekar feloldódott, és elindult az energiaáramlás. Paul először nem is igen beszélt, de aztán belejött. Dicsérte Budapestet, a Kultiban uralkodó hőséget az otthon (Miami-ban) szokásoshoz hasonlította; közvetlen és szimpatikus volt. A többieken is látszott, hogy élvezik a dolgot (miközben lejátszották a csillagokat az égről), s így a végére valami egészen intim és barátságos atmoszféra töltötte be a termet, ami csak látszólag mond ellent annak, hogy milyen zúzás ment a durvább részekre. Rég nem éreztem ilyet, még az amúgy szintén katartikus Szigetes Nevermore bulin sem.

Hamar elröppent a koncert, de azt hiszem, jó páran úgy voltunk vele, hogy sikerült alatta kicsit kilépni megszokott, mindennapi létünkből. A Tool kapcsán még én is leírtam, hogy spirituális élmény, de a koncertjük a Szigeten híján volt az emberségnek, a közönség és zenekar közötti mágikus kapcsolatnak – viszont a Cynic-nél mindez megvolt. Úgyhogy hálát adtam Cosmic Mothernek, hogy rányitotta a szememet erre a kivételes zenekarra, és hogy végül elhozta őket hozzánk. Áldás volt ez a koncert.

Ami különben a Cynic turné utolsó állomása is volt. Paul elmondta az interjú végén, hogy innen ő Prágába meg Bécsbe megy, kicsit körülnézni, s a többiek is ki merre lát. És aztán nekiállnak a második Cynic albumnak! Remélem, lesz majd ideje a reunion turnéról szóló blogján megemlékezni a magyar buliról, és jókat ír majd. Nekem úgy tűnt, nekik is bejött a buli. Mert mikor a nem szűnő vastaps és vissza-kórus után kijöttek, és mondta Masvidal, hogy bocs, de nincs több daluk, amit eljátszhatnának, viszont igyunk meg velük egy sört, akkor a dobosisten Sean Reinert átvette a mikrofont, és azt mondta: „vissza akarunk jönni jövőre”!

Cynic fotó: Wera (Köszi! :)

Sziget / ötödik nap, Aug. 13. hétfő

Hajóval mentünk a Szigetre, ami a Jászai Mari térről indul, és bár megeshet, hogy sokat kell sorban állni, és az út sem rövid, megvan a hangulata.
Viszont így kimaradt Dolák-Saly ill. a Shapat Terror is az utolsó 5 hangot kivéve, ellenben a kirakodósok végignézegetése nem, amit jobban viseltem volna, ha nem kopog a szemem, és nem derül ki aztán, hogy eltűnt a kedvenc hamburgeresünk, közel a Nagyszínpadhoz. Valami halas izé volt a helyén, és végül csalódottan pizzaszeletet kajáltunk, bár az szerencsére jó volt.

Aztán elkezdődött a Tool koncert. A látvány és a hangzás csodálatos volt, de már a nyitásnál (Jambi) érződött, hogy nem lesz barátkozás meg bulizás. Másodikként mondjuk a Stinkfist érkezett, de aztán... OK, a 46 & 2, meg a bővített (túlhúzott) Schism még rendben volt, de aztán jött a borulás: Lost Keys, Rosetta Stoned, Right in Two. A koncert előtt arra gondoltam, hogy ha ők a Tool, akkor lesz 20 perces beállás, de ezzel aztán végleg kiszámíthatóvá válnak. S lőn.

Ha nem jött volna percenként nekem valaki, ha lehetett volna ülni, ha nem ment volna el vagy 10 percre a vetítés, vagy még inkább ha minden fény kialudt volna, hogy a csillagos eget bámulhassuk, akkor meglett volna az áhitat. Akkor jó lett volna ez a blokk is. De így üres volt és unalmas, és hiába vették elő a végére a Lateralus-t meg a Vicarious-t, a hangulatom már odavolt. Mert OK, nevezhetjük ezt művészetnek (sőt, összművészetnek, hiszen ott volt alapból a zene, Maynard lejtette a maga furcsa táncát, a közönségre véletlenül sem nézve, a vizuális művészetet a szemkápráztató vetítés képviselte, mi pedig szobroztunk...), és klassz, hogy bevállalják, hogy ilyet tolnak egy fesztiválon is. De ha akkora művészek, akkor pl. játsszanak ingyen, az már valami. Vagy ha mindenáron a nézők sokkolása, a hangulatcsorbítás a lényeg, akkor vették volna elő az Undertow végéről a Disgustipated-et vagy az Aenimáról a Die Eier von Satan-t, na, az durva lett volna! Így viszont azzá váltak, aminek kezdetben az alternatíváját adták. Mert annak idején azért borult le előttük egy masszív underground réteg, mert képesek voltak hosszas szólók meg „mi-művészek-vagyunk” című sznobizmus nélkül is igazán progresszív zenét csinálni. Olyat, ami Uram bocsá’ szórakoztató is volt. Ez a műfaj ugyanis a szórakoztatásról is szól, és az, hogy fura vagy beteg ábrák vetítése közben három hangot tartanak ki percekig, az kurvára nem szórakoztató, de még csak nem is előremutató vagy művészi. Az csak szimplán olyan, amit a durván besztónult Pink Floyd kb. a ’60-as évek végén abbahagyott... Ja, nem, nem is olyan, mert még csak egy jó ízű imprózás sem volt, mert hisz’ a vetítéshez igazodni kell...

Egyszerűen az zavart, de nagyon, hogy egy picit sem közelednek a közönséghez (még Bécsben is barátságosabbak voltak, és Maynard is többet beszélt úgy 1-2 mondattal...), egy nüansznyit sem próbálnak adni nekik valami emberit. Hideg és idegen volt az egész, és nem hiszem el, hogy ne fért volna bele még pár közönségkedvenc, ami egyensúlyba hozta volt a koncertet. Mert önmagában imádom azokat a hosszas, nehéz darabokat is. De így iszonyat fárasztóak voltak, és el tudom képzelni, hogy csalódott, aki most látta őket először. Tudom, hogy nagyon sokaknak tetszett (eleve óriási dolog, hogy Sziget Nagyszínpadon főbanda lehet a Tool vagy akár a NIN), de meg tudom érteni, ha valaki megbánta, hogy kiperkálta a 8000 Ft-ot, vagy legalábbis értetlenkedve állt ott a koncert után. Bár nekem szavam nem lehet, már 3x láttam őket, és a lengyeleknél még nem voltak ennyire elvontak, ott megkaptam majd’ minden kedvencemet...

Sziget / negyedik nap, Aug. 11. szombat

Azért volt jó, hogy a Stonedirt a Talentum színpadon lépett fel, mert így egy halom olyan ember is szembetalálkozott velük, aki amúgy nem nézte volna őket. És persze fejvesztve menekült, hehe. A csapat a Pantera magyar zabikölyke, és feszélyezetlenül tolták a népek orcájába a megveszekedett southern metalt. A Wall Of Sleep-ben is aktív Kemencei Balázsról eddig is tudtam, hogy teljes szívvel zenél, de a többieken is látszott, élvezik a mókát. Amellett, hogy jó fazonok, értik a dolgukat is, bár én még mindig úgy érzem, hogy lehetne egy picit gördülékenyebb, még húzósabb az egész. Persze, ha egyszer a Pantera a szint, akkor azért kapaszkodni kell, de Endruék jól csinálják, és egyre jobban. Szóval szögeltek becsülettel, szigorú riffekkel és széles vigyorokkal, ahogy kell.

Jól is jött a Stonedirt-től kapott energia, hogy átvágjak a sár- meg ember-tengeren, hogy többet lássak a Nine Inch Nails-ből, mint ugráló hangyákat. Az első, ami lejött, az volt, hogy lám, a Nagyszínpadon is lehet remek hangzást produkálni. Így persze a zenéjükben lévő energia is maximálisan átjött. Viszont sosem voltam trve NIN-fan, Downward Spiral leginkább, szóval a March of the Pigs-nek örültem erősen, ám egy idő után, ahogy lemezen is, eluntam. Tény, hogy Reznorék vérprofik, és zúztak rendesen, de a gépi ritmusok meg félüvöltős énekdallamok néha azért összefolynak. De így is respekt, mert bizonyították, hogy nüansznyit sem divatbanda, hanem igazi ász a NIN. Rájuk aztán nem lehet mondani, hogy azért kerültek Sziget Nagyszínpadra, mert vén kutyaütők, akik hajdanvolt slágereikből próbálnak megélni, csak máshol már senki nem kíváncsi rájuk. A NIN most is óriás.

Még elcsíptem a Hammer sátorban a Lord legvégét. Gidó vezényletével a Szóljon a Rock ment épp, gondolom, már egy ideje, mert azt szeretik sokáig húzni, de nem baj, mert alap. És aztán, ahogy az lenni szokott, a Vándor következett, ami a magyar rock történetének egyik legnagyszerűbb szerzeménye, s a szintén örökzöld Kisfiú-val zártak. Az van, hogy életem első rock koncertje a Lord volt, és nagyon jó őket újra hallani bármikor. Meg látni, hogy sok régi lorder már a gyerekeivel jár ki a bulikra, akik szintén ugrálnak, örülnek meg minden. És bár most nem hallottam, de biztos tolták az Itthon vagy otthon-t, ami az egyik legjobb és legszebb dal a hazaszeretetről, mindenféle melldöngetés meg egyéb fölös sallang nélkül.

Aztán végre felcsendült a Nevermore koncert kezdetét jelző Loreena McKennitt intro, felsétált az öt arc, s három nem tűnt ismerősnek. Merthogy a Jag Panzer-es Chris Broderick gitáros helyettesítette Steve Smyth-t, Tim Johnston basszer Jim Sheppard-ot, Warrel Dane-nek meg fele akkora a haja, és barnára (vagy sötét vörösre?) van festve, és felszedett magára pár kilót, meg egy Pig feliratú trikót. Jó srác, na. (A fotót Faffy készítette.) Aztán ahogy elkezdődött a Medicated Nation, olyan iszonyatosan rosszul szólt, hogy arra gondoltam, jól van, lesz végre egy gyenge NVRMR koncert, valahogy csak kihúzom a végéig, és holnap nem fog fájni semmim. Aha, biztos így történt...

A következő I Voyager-nél beugrott, hogy húha, lehet, hogy most előkapnak majd pár különlegességet, és igazam lett. Viszont aztán a The River Dragon Has Come-nál kezdett rendbe jönni a hangzás, s mivel az Inside Four Walls-szal folytatták, végem is volt. Értelem kikapcsol, zúzás meg be. Innentől nem tudom a dalsorrendet, de ez mind volt: a This Godless Endeavor-ról Born, Final Product, My Acid Words, címadó első ráadásként (azt hiszem, azt a fenséges, letaglózó és megrázó, őselemi erőt és energiát, amit ez a dal felvonultat, legfeljebb a Slayernél, a Morbid Angelnél, a Neurosis-nál és a Mastodonnál lehet még megtapasztalni); az Enemies of Reality-ről még a címadó; a Dead Heart...-ról még Narcosynthesis, The Heart Collector, Believe in Nothing (hogy lehet már ilyen emelkedett, gyönyörű dalt írni arról, hogy nincs miben hinni?!?); a Dreaming Neon Black-ről meglepetésre a Deconstruction és zárásul a No More Will, ami elmosott mindent, és bár a keserűség, a veszteség és kiábrándulás himnusza, katartikus élményt jelentett. Abba a lemezbe amúgy is annyi bánatot, fájdalmat és sötétséget szőttek, hogy a legtöbb dark/gót banda a töredékére sem volna képes soha. Viszont a korábbi anyagokról semmi.

A hangzás a helyszínen hagyományoshoz képest OK volt, a csapat is jó formában tolta. Warrel nem dumált sokat, semmi extra poén, ellenben az egyik legjobb teljesítményét hozta, amit valaha hallottam tőle élőben (pedig min. 9x láttam már őket, igaz, mindig kiakasztottak). Loomis szólóira nincsenek szavak, és persze Van Williams dobolása is szenzációs volt – mint rendesen. A pótarcok is jól muzsikáltak, és megint arra a következtetésre jutottam, mikor magamhoz tértem, hogy a Nevermore A Metal. Még mindig az egyik legjobb banda a világon, és nagyon remélem, hogy végre mindegyikük rendbe jön, meggyógyul, leszokik és összekapja magát, és megint csinálnak egy tökéletes albumot!

Sziget / harmadik nap, Aug. 10. péntek

Csak szólok, hogy ugyanezek a bejegyzések a Hammer honlapján is fenn vannak, max. egy-két mondattal kevésbé személyesen (de nem feltétlenül), viszont ott sok másról is olvashatsz.

Sikerült elcsípnem a My Small Community koncertjének második felét. Akkor épp a nevükhöz illő mennyiségű embernek játszottak, de aztán egyre többen néztük. A múlt év őszén a Mind The Gap romjain alakult csapat naprakész zenét játszik, van benne emo(core), metal, punk, rock & roll. Igen fiatalok, de jól zenélnek, és a mozgással sem fukarkodnak. Entellektüel kinézetű énekesük üvöltésben sem gyenge, s a dallamok is jól mennek neki. A kötelező zenei és színpadi elemek megvoltak, a fazonok közül is csak egy hosszú hajú hiányzott, hogy minden meglegyen, amit az MTV-n tolt rockbandákban látni. Ja, és feldolgozták az A-ha "Take On Me" c. slágerét, de ez csak a refrénnél esett le. Ígéretes banda.

A Neck Sprain-t most láttam először Bánfalvi Sanyi nélkül. Szakajda Tibor (ex-Carbon Cage) remek dobos, bárhol megállná a helyét, de az Ákos csapatában zenélő, zseniális Sándor attól még nagyon hiányzott. Ezzel együtt is irtózatosan vaskos koncertet toltak Leviék, mely főleg a legutóbbi, Heavy Weight – 3rd Round lemezre épült. Janó Misi mamutriffjeitől az ember kénytelen legalább bólogatni, de még inkább léggitározni és derékból headbangelni – bár amúgy nem volt akkora zúzás, mint elvárható. Ami leginkább annak köszönhető, hogy a Skinny Puppy egy fantasztikus és kultikus banda, ám nem főbandának való, mert nem sokan perkálják ki miatta a 8000 ruppót, szóval ezen a napon végig kevesen voltak a népek. Akárhogy is, a fickók megint kitettek magukért, bizonyítva, hogy továbbra is az ország egyik legsúlyosabb zenekara. Pityesz is remek formában volt, viszont Daczi Zsolt (R.I.P.) nem basszusgitáros volt, haver...

A Mantra koncertjéből csak az utolsó néhány dalt hallottam (mer’ az amatőrfotós nem hoz ám magával plusz elemeket...), köztük a számomra legjobb korongjuk (Tetteim súlya) nyitónótáját, a megrázó Mama, én szeretlek-et. Az egyik szám szólója után Jaya hari das mondta, hogy na, most már tudjuk a szöveget, énekeljük vele. Aha, persze. Amilyen k...a hangos volt a cucc, az is csoda, hogy ennyit értettem belőle. Komolyan nem értem azokat a csávókat, akik a keverőpult mögött ülnek. Az addig OK, hogy a metalnak hangosnak kell lennie, de ez nem jelenti azt, hogy fülsiketítő, érthetetlen masszává kell keverni... No mindegy, ezzel együtt is lejött, hogy a Mantra trióban is baromi dinamikus és erőteljes tud lenni.

Persze a Watch My Dying esetében is túllépte a hangerő a fájdalomküszöböt, meg tönkrevágta a zene finomságait, ellenben így olyan pusztító zúzás ment, hogy még attól is lobogni kezd a hajam, ha csak rágondolok. A szokott Háttal álmodó intrójára érkezett a Sztereotip (Állami sláger), és onnantól nem igen volt megállás, még az elszállós részek alatt is folyamatosan vibrált az energia. Itt is új a dobos, a Dying Wish-ből, Tech-No-Logic-ból, stb. ismert Garcia Dávid, aki igen prímán ütötte, ahogy azt amúgy tőle megszokhattuk.
Az Ohm-ban, akár a lemezen, vendégszerepelt Jaya hari, és bájosan esetlen volt, ahogy a végén elköszönt tőle Gaobr. Jah, nekik még nem mennek ezek a nagy összeborulások, és addig jó... :) A műsort amúgy a Fényérzékeny és a Klasztrofónia legjobbjaiból válogatták, a közönség meg imádta végig. Nálam mondjuk a záró Nich vor dem Kind tette be végképp a kaput, nem mintha addig jólnevelten viselkedtem volna.
Az az igazság, hogy a WMD valami egészen speciális csapat. Ipari jellegű, félelmetesen masszív és komplex zúzásukhoz annyi hangulati és szövegbeli plusz társul, annyi apró finomság, hogy teljesen egyéni, amit csinálnak. Nekik is kijárna az a figyelem és tisztelet, amit pl. az index.hu-n meg halom másik, mondjuk ki, sznob helyen agyonhype-olt Isten Háta Mögött megkap. Amit IHM-ék meg is érdemelnek, meg a 10x-esét is, épp csak nem láttam senkit a mi-értékeljük-az-ilyen-elvont-és-nem-klisés-metalzenét-is-bár-amúgy-cikinek-tartjuk-a-metalt mentalitást képviselő megfejtők közül, pedig ha igazán értékelnék az elvont és nem klisés metalzenét, akkor ott lett volna a helyük. (Nem, nem haragszom senkire, pusztán szeretnék rámutatni, hogy szimpla divatkeltés megy sok helyütt, bármekkora öröm is, ha véletlenül tényleg értékeset meg különlegeset nyomnak.)

A Blind Myself-et egy, sőt, az Illúzió kedvéért hagytam ki, meg mert nem akartam meghalni. A WMD után pedig az következett volna. Inkább elsétáltam az Insomnia - Guiness pódiumhoz, ahol elvileg folyamatosan mennek a koncertek, rekord-kísérlet címén. A csapat énekes-gitárosát, Huszti Gergelyt teljesen máshonnan ismerem, és a zenéjüknek sincs köze a metalhoz. Viszont olyannyira más, mint a WMD, hogy nagyon jól esett. Amolyan alterock, amibe rengeteg különféle stílus belefér, de alapvetően melankolikus, s max. annyira rockos, hogy egy kávéházból ne utasítsák ki őket, szóval inkább kis kellemes, a szöveg meg mind szellemes, haha, meg lelki is. Életünk egyes bensőséges pillanatainak az aláfestőzenéje is lehetne. Vagy az is lehet, hogy jó lenne, ha az lenne. Mert annyi elvágyódás és szépség van benne, de irónia és realizmus is. És nem hiszem, hogy entellektüelnek kell hozzá lenni, egyszerűen csak hallgatni kell, és megfelelő hangulatban megérint, és ez mutatja, hogy milyen jó.

Sziget / első nap, Aug. 8. szerda

Első nap a Szigeten. Az ember már Szigetekben méri az időt, vagy inkább mégsem, mikor rájön, hogy ez neki már a tizennegyedik (még mindig bánom, hogy nem voltam ott az elsőn). Már behunyt szemmel is odatalálnék a Hammer színpadhoz, és megint jön az érzés, hogy mintha nem rég lettem volna itt, pedig az egy év az többnyire inkább sok, mint kevés. Látszólag mi sem változott különben, aztán meg majd lejön, ha valami mégis. Nincs pl. Tesco a Hammernél, mostmilesz.

Sőt, olyan korán érek ki, hogy még zene sincs, viszont sikerül beszélni pár jó szót Juliette-tel, aztán viszont elslattyogok a Zúzdához, ami retro-ótvar környéken van: egy aprócska sivatagon átvágva jut az ember a színpad elé. Van árnyék is: egy félig kész vagy félig lerombolt téglaház adja, meg a hangulatot is, a kiszáradt fűcsomókkal egyetemben. Ehhez aztán végképp illik a Saint Petrol zenéje, amiben Insane-gitáros Bende Imre meg Fish! énekes Kovács Krisztián (itt penget is) meg hasonlók tolják a souther/stoner s némi grunge ízekkel elegy mocskos rock & roll-t. Nem is rosszul, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez azért semmi új, csak a körítés mai, meg az is, hogy itt nekem nem mindig tűntek elég feszesnek. És ne mondja senki, hogy az ilyen zene alapja a lazaság, mert a Kyuss a legszétesettebb nótáiban is iszonyat húzós volt. De ezzel együtt jó volt, népek is voltak rajta, Danko Jones feldolgozás pedig nem volt, de sebaj.

Aztán irány a Hammer. Még elcsípem az Overdream utolsó pár számát. Nem ismerem őket különösebben, ebben a zajmasszában is csak annyi jön le, hogy zeneileg igyekszenek mást is mutatni, mint amire az énekesnő miatt az ember azonnal asszociál. De attól ez még nagyon Nightwish. A három vonós csajszi akár cigányzenét is játszhatna, annyira elvész, amit művelnek. Ja, az örök Sziget dilemma. Csak ha élvezhetetlen a hangzás, akkor minek?!

Márpedig a To-Mera első néhány dala is elvész a förtelmes hangzásban. Meg nem tudnám mondani, mit játszottak... Aztán tisztul a kép, és így már inkább amiatt nehéz ügy, hogy olyan iszonyat komplex a zene. Nem tudom, aki nem hallotta a Transcendental c. bemutatkozó albumot, annak mi jöhetett egyáltalán le, de a közönség roppant lelkes, és ez jó. Aki nem tudná: itt a volt Without Face-énekesnő, Kiss Juliette dalol, ám a többiek mind angolok, s ez az első itthoni fellépésük. A gitáros Tom MacLean csudapofa, rém mókás, de a többiek is jó arcok, Julie meg... Hát, Isten bocsássa meg nekem, de mindig is szerettem a hangját, meg azokat a dolgokat, amiket a dalaiba belevisz. Olyan ez a zene, mint valami folyamatos álom, amiből nincs ébredés, de amibe nagyon is beleszűrődik a külvilág. Zaklatott, bonyolult, de nagyon sokszor gyönyörű. Természetesen a legnagyobb sikert a klipes Blood aratja, de pl. a zárásul játszott új dal is igen szórakoztató, azzal a furcsa-vidám jazz-es betéttel (amit persze simán death témákkal kevernek). Szóval végül jól sikerül a koncert. Erősen várjuk őket vissza.
Mára – sajnos – csak ennyi. Ezévben nem leszek olyan sokat a Szigeten, mint szeretnék. Vagy majd meglátjuk.