A Felhőatlasz valójában hat kisregényből áll, melyeket matrjoska-babák
módjára, avagy mint a hagyma rétegeit építette egybe az író. Egymásba
ágyazódnak, s a „középső” után újra visszatérünk, apránként, az elejére.
Ez olyan megoldás, amit nem tudok nem körmönfont szemfényvesztésnek
felfogni (s mi minden ilyen még ebben a könyvben!), de attól még
működik. Más kérdés, hogy még a négyszázadik oldal környékén sem igazán
tudtam, hogy mit is akar Mitchell. És akkor mentem el moziba, megnézni a filmverziót.