Gaiman azon írók közé tartozik, akik egyetlen oldal, akár egyetlen
bekezdés alatt magukkal ragadják az olvasóikat. Ahogy elindul a
történet, először az jut eszembe, hogy lám, már megint régi nagy
mesterétől, Ray Bradburytől merít (márpedig nála
szebben és jobban senki nem ír nosztalgikus dolgokat), aztán meg az,
hogy akármekkora sztár is, Neil épp ezeken az oldalakon néz szembe
azzal, hogy elmúlt fél évszázados, nem az az ifjú titán már, és ez
önmagában is tiszteletre méltó.
Felnőttregény a gyerekkorról, szép és szomorú. Ekulton a teljes cikkem.