Ez a könyv nem a
stoner nevű, lelazult zenei irányzatról szól, hanem egy emberről. Egy teljesen
átlagos emberről. Olyanról, akinek vannak jó meg rossz tulajdonságai, aki
hozott pár jó és pár rossz döntést az életében, aki sokat szenvedett és keveset
élt, és aki még megannyi más miatt olyan, mint bármelyikünk. Ha azt nézem, mi
benne a metal, hát legfeljebb annak a szenvedélynek a hőfoka, amellyel az
irodalom és annak tanítása iránt viseltetett, és hogy volt néhány alkalom az
életében, amikor kiállt az igazáért, amikor inkább választotta az egyenes
gerincet, tudván tudva, hogy akkor is elroppantják…
William Stoner
az 1800-as évek végén született egy keményen güriző farmer család egyetlen
gyermekeként, és a Missouri Egyetemre ment, hogy mezőgazdálkodást tanuljon. Ám
ott elrabolta a szívét az irodalom. Közben jött az I.
világháború, ahova ő nem ment, ám a két ember közül, akit talán barátjának
nevezhetett, az egyik igen, ám nem tért vissza élve. Stoner inkább maradt az
egyetemen, a tanári pályát választotta, és amolyan szürke eminenciásként élte
le az életét. Rosszul házasodott, élete egyetlen fényét, a lányát az anyja
elidegenítette tőle, és így tovább. Nem mesélem el, de nem is nagyon van mit
elmesélni, mert teljesen átlagos mindaz, ami vele történik.
Akkor miért lett
ekkora siker a Stoner? Pláne miért lett egy könyv bestseller 50 évvel a
megjelenése után? Talán mert ilyen fajta, egyszerre gyönyörű, mégis végtelenül
egyszerű szépirodalmat nem ír ma senki? Vagy mert annyira őszinte és
lényegláttató, hogy még a politikai korrektséghez sem ragaszkodik, ahogy ma
szokás? Vagy mert annyira igazi, hiteles, hogy az már fáj, és mert mégis olyan
csodálatos pillanatai vannak, amilyenekért megéri embernek születni?