.jpg)
Alábbi cikkem 2008 nyarán íródott.
Ha jól számolom, ez volt az 1975-ben alakult Motörhead 10. stúdióalbuma. Nem tartozik a klasszikus korai cuccok közé, de nekem ez a legnagyobb kedvencem, emellett most jött ki a 20. albumuk (Motörizer), rajta egy (Teach You How To) Sing the Blues c. nótával, és ez bizonyára utalás az 1916 korongot nyitó The One To Sing The Blues-ra, úgyhogy van miért írni róla.
Ez a nóta különben egy igazi Motörhead rock & roll, sodró, kő egyszerű, alapvető rock riffel, és azonnal kétvállra fektet. Mondják, hogy több korábbi lemezüknél gond volt a hangzással, de ez az anyag még mai füllel is szépen zakatol. A kettes I'm So Bad (Baby I Don't Care) motorosabb tempóra vált, nyilvánvalóan önéletrajzi utalásokkal a Lemmy-féle szövegben. A legendás énekes-basszer mindig is igaz rock & roller volt, egyike a rockzene történetének leghitelesebb arcainak.
Bár e két szerzemény is gyanúsan fülbemászó, a No Voices In The Sky-nak kimondottan dallamos a refrénje, ami azért korábban nem igen fordult elő a Motörheadnél. Ehhez képest igen komor a szövege, a világ akkortájt is förtelmes helyzetéről szól, de közben végtelenül feelinges r&r, amiben Wurzel meg Phil Campbell nagyokat szólóznak.
A következő Going To Brazil Chuck Berry-szerű alap rock & roll, és arról szól, hogy hogyan repül a zenekar és személyzete Rióba (azt már jótékony homály fedi, hogy mit csinálnak a brazil városban, hehe). Aztán jön a korong első meglepetése, a Nightmare / The Dreamtime, ami a címéhez méltóan horrorfilmzenének is beillene. Megfordított beszéd, szintik, némileg pszichedelikus szóló is van ebben a lassú, fojtott dalban, és nem megfelelő állapotban hallgatva bizonyára csúf parát okoz.
De a Love Me Forever még nagyobb döbbenetet okozott a Motörheadbangerek körében. Ez ugyanis egy lírai nóta, az első a banda történetében, még ha be is keményedik egy kissé... És az a helyzet, hogy Lemmy lehet akármekkora rosszfiú, ezek a sorok (hogy pl. „Szeress örökké, vagy egyáltalán ne...”) kurvára hitelesebbek tőle, mint amiket az akkortájt még épp menő hajbandák százai összenyáladztak a balladáikban. Hidegrázósan szép, hatalmas nóta, teli valódi élettapasztalattal.
Az Angel City újra vidámabb cucc, aminek ahhoz van köze, hogy Lemmy és a dobos Phil Taylor akkortájt költözött át Angliából Los Angelesbe, bár a szöveg még a ködös Albionban született. Lemmy arról énekel, mit fog majd L.A.-ben csinálni (pl. „Bon Jovi piáját vedelem majd ingyér”). Még némi szaxofon is került bele, igazi bár-rock & roll. A Make My Day sem vesz vissza a tempóból, sőt a lemez egyik leggyorsabb, legkarcosabb témája. De a R.A.M.O.N.E.S. még nagyobb, 2 perc sincs punk rock sláger, tisztelgés a stílus anyabandája előtt, aminek az akkor még életben lévő Ramone-ok nagyon örültek. Hát, nincs is ennél szebb ajándék, az hétszentség! De még a Shut You Down is király csapkodós, pörgős rock & roll.
Hanem a záró 1916 minden idők egyik legkiakasztóbb, legmegrázóbb Motörhead dala. Pontosabban Lemmy-é, hiszen egyedül írta, a producer Peter Solley tett hozzá némi szintis vonósokat és dobgépet meg szervezett be egy csellóst. A dal a somme-i csatáról, az I. Világháború egyik legdurvább mészárlásáról szól, amikor röpke 3 óra alatt 19 ezer fiatal angolt kaszáltak le a német gépfegyverek. A srácok egy része még 18 sem volt, csak hazudta, hogy annyi, hogy elmehessen hősnek, aztán ott halt meg a véres, saras, szaros harcmezőn, legjobb esetben a barátja karjai közt, és senki nem emlékszik már rájuk. Lemmy iszonyat hitelességgel jeleníti meg a háború borzalmait és értelmetlenségét, amit az is bizonyít, hogy egy rajongója megírta neki, hogy mutatta a nagyfaterjának, aki szintén ott volt, csak túlélte, és végigsírta az öreg a számot... Egy lassan menetelő, emelkedett, hidegrázós dal ez, és szebb emléket állít minden háború minden névtelen halottjának, mint az összes kibaszott emlékmű és ünnepség és szentbeszéd. Hát ezért mondom én, hogy Lemmy a Császár.