Ma 45 éve jelent meg a Rush legsikeresebb albuma. Az alábbi cikket 2011-ben írtam róla:
A trükkös című és borítójú Moving Pictures, a kanadai Rush 8. stúdióalbuma volt pályájuk legsikeresebbike, ami csak az USA-ban több, mint 4 millió példányban kelt el. Mai fejjel szinte elképzelhetetlen, de tény, hogy több daluk is slágerlistás lett róla. Pedig még a legslágeresebb szám, a Rush koncertek örök darabja, a Tom Sawyer sem kimondottan könnyed cucc. OK, van egy rendkívül fülbemászó szintitémája, a dallama is emlékezetes, de attól még ez Rush, a progresszívebb fajtából. Geddy Lee énekes-basszer amúgy már korábban elkezdett kísérletezni a billentyűs hangszerekkel, de ezen a lemezen még nem volt olyan jelentős a szerepük, mint később. Valami fojtott izgalom, s néhol ünnepélyesség van a dalban, na meg egy remek dobszóló is Neil Pearttől.
A Red Barchetta is örök kedvenc a fanok körében, egy sci-fi novella inspirálta, és lényegében az autózásról szól, persze a Rush-ra jellemző csavarral. Finom témával nyit, és ahogy az egész album, ez is átmenetet képez a korábbi, progresszívebb irány és a ’80-as évekbeli pop-osabb, könnyedebb Rush dolgok között. Alex Lifeson szólója tökéletesen közvetíti a száguldás élményét. Az instrumentális YYZ megintcsak sűrűn játszott darab. A cím a torontói repülőtér kódja morze nyelven, amit az elején el is játszanak, kissé King Crimson-rokon prog borulással, de amúgy nem annyira nehezen emészthető darab.
A Limelight szintén nagy sláger volt. Szövegében Peart azt fogalmazta meg, mennyire rühelli a zenész élettel járó ismertséget. Azt mondanám, ez a dal mindmáig nagyon jellemző a Rush-ra, úgy mindenestül. Nem mondom, hogy ez a legjobb számuk, vagy a legnagyobb kedvencem, de valahogy minden benne van, amiért ezt a zenekart máig szeretni lehet.
A The Camera Eye majd’ 11 perces, két részes szerzemény, ami lassan indul, de aztán jó sűrű lesz, bár mihez képest – ha azt vesszük, hogy két nagyváros, New York és London akkori életvitelét írták bele, hát, azóta csak őrültebb lett a világ... A Witch Hunt keményen társadalomkritikus, egyben eléggé félelmetes, fenyegető hangulatú dal, amiben az a Hugh Syme is szintizik, aki rengeteg Rush lemezborítót készített. S a záró Vital Signs-ban némi reggae hatás is érvényesül, meg erősen ’80-as évekbeli, samplereket alkalmazó hangzás, ami akkor még persze kísérletező és újító volt, és előrevetítette a következő néhány Rush anyag hangzásvilágát is.