szombat, május 02, 2026

Pearl Jam: Pearl Jam - 20 éves jubileum

20 éve jelent meg az a Pearl Jam album, amit én személy szerint a legjobban szeretek az első kettő után. Akkor írtam róla az alábbi kedves sorokat. 

 

 

Majd’ 4 év telt el az utolsó (hetedik) Pearl Jam stúdióalbum, a Riot Act óta. Közben kijött a Lost Dogs (dupla válogatás B-oldalas meg lemaradt, ilyesmi nótákból), meg egy rakás „kalóz” koncertfelvétel, stb. És mivel ez utóbbiak is bejöttek, sokat vártam az új anyagtól, és már a nyitó Life Wasted első pár másodperce meggyőzött, hogy meg is kapom.

A lemezre mindvégig jellemző a nyers, élő hangzás, a ’70-es, sőt ’60-as évekbeli ősrock zenék masszív hatása. Ráadásul egy sor nóta van rajta, ami kimondottan vadóc, pörgős, hovatovább beleszarós rock & roll (kis túlzással punk), és ennek csak örülni lehet. Már az említett kezdő dal is ilyen, és a kettes World Wide Suicide még jobb. Nem véletlenül lett ebből az első kislemez, azonnal hat. Odaillik a legnagyobb Pearl Jam nóták közé. Aztán a U2 Desire-ét idézően kezdődő Comatose még jobban felpörög, ez már tényleg elmenne punknak is. Még a Severed Hand is a zajos vonalat erősíti, s csak az aztán következő Marker In The Sand-ben veszik lazábbra a figurát. A refrénjében még némi country, vagy talán Bruce Springsteen hatás is érezhető. A Parachutes nekem már túl lötyögős, de feledtetik az Unemployable-lel, dacára annak, hogy konkrét Bob Dylan-Hurricane meg Springsteen-Born In The USA utánérzések vannak benne.

A Big Wave újfent olyan, mint egy nyers koncertfelvétel, a Gone meg félig akusztikus, és egészen kellemes. Innentől a lemez végéig az akusztikus hangzásé, a szomorkásabb hangulatoké a főszerep, s a záró Inside Job meg is koronázza az albumot. Ez a végtelenül természetes nóta is erős Neil Young, Springsteen meg Dylan hatásokat hordoz, de a szólója pl. a Ten lemezt idézi, és a maga nemében tökéletes.

Nem kérdéses, hogy a Pearl Jam már nem fog akkora „világégést” okozni, mint ’91 táján, amikor kitört a Seattle-láz, avagy a grunge korszak, aminek ugye az egyik legfontosabb bandája voltak. Beléptek abba a ligába, ahol az említett, amerikai folk, blues és klasszikus rock alapú zenét nyomató Dylan-Young-Springsteen szentháromság is található. Magyarán mindig is lesz egy nagy rakás ember, aki megveszi a lemezeiket, aki örül nekik. És ahogy ezekkel a veteránokkal is megesett már nem egyszer, előfordulhat, hogy Eddie Vedderéknek is jön majd másod- vagy akárhanyad virágzásuk. Amikor megérik rá az idő, amikor épp elkapnak valami olyan szálat (ahogy pl. Springsteen tette a szeptember 11-i események kapcsán született The Rising albumával). És egyáltalán nem lepne meg, ha épp ez az anyag lenne a Pearl Jam újabb reneszánszának alapja. De ha mégsem, az sem baj – a masszív rajongói tábor így is gazdagabb lett egy olyan koronggal, mely a legjobban sikerültek közé tartozik, amit a debütáló Ten óta kiadtak.