Két fotós kiállítás: Szabad szemmel / Hemző Károly és Legendás fotók / Steve McCurry

Szubjektív összehasonlítás következik két fotókiállításról, olyasvalaki tollából, aki nem szakértője a fotográfia történetének. Csak a miheztartás végett mondom. Ahogy azt is, hogy nem szerencsés ezeket összehasonlítani, mert két nagyon más világról van szó.

Hemző Károly (1928-2012) egyike a legismertebb és legközkedveltebb magyar fotósoknak. Számos ikonikus fényképet készített, de nagyon sokan ismerhetik a nevét a feleségével, Lajos Marival készült 33/66/99 ilyen-olyan étel szakácskönyv sorozatból is, melynek legalább egy kötete tíz magyar háztartásból nyolcban biztosan megtalálható. Én mondjuk pont nem tudtam, hogy azokat is ő fotózta, és a kiállítás végén derült csak ki, de élmény volt látni, hogy még ebbe a számára nyilván unalmas, alkalmazott fotográfiába is belevitt némi játékosságot és művésziséget. De a magyar fotográfia története szempontjából sokkal fontosabbak a sport-, lovas- és (legfőképp) szociofotói.

Steve McCurry 1950-ben született, Amerikában. Az „Afgán lány” című képét jószerével mindenki ismeri. A National Geographic 1985. júniusi számának borítóján megjelent, Afganisztán szovjet megszállása idején készült portrén kívül is készített rengeteg lenyűgöző fotót, és később is bátran vásárra vitte a bőrét egy-egy jó képért, de békésebb helyeken és időkben is rendre megtalálta azt, amit érdemes, sőt meg kell örökíteni. Nem lehet tehát azt mondani, hogy egyetlen „slágere” volt, és a kiállítást látva nem is kérdéses, hogy okkal ő a világ egyik legismertebb élő fotósa.

Az eredeti tervek szerint március közepéig látogatható, ám május 22-ig meghosszabbított, „Szabad szemmel” című Hemző kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezték meg. McCurry képei sem kevésbé patinás helyen láthatók: azokért a Műcsarnokba kell elzarándokolni. Mindkettőt érdemes megnézni. Sőt, meg kell.

Hemző esetében bizonyos kor fölött a legtöbb magyar emberben erősen működni fog a nosztalgia. A karrierjét sportfotósként kezdő, s már annak is zseniálisnak bizonyuló Hemző bizony dolgozott a kommunista rezsimnek: azt várták tőle, hogy lefényképezze, mint virágzik az ország, s milyen boldogok az elvtársak. És az efféle képeiben nincs is hiba: idilli, egyben torokszorító látvány mind. Hanem az ifjú fotós volt annyira bátor, hogy lefényképezze azt is, amit a felsőbb hatalmak nem szerettek volna a világ elé tárni. Már a sportfényképein is nyilvánvaló, hogy mindig az embert, az emberit igyekezett megragadni (s így fotózta le többek között az apósomat is bringázás közben), a kommunista érában, titokban készült szociofotói pedig megrázóak és elképesztően mélyrehatóak. Viszont még azokban is meg-megcsillan Hemző humora – mert hát az ő esetében nagyon is igazoltnak látom azt a tézist, hogy a fényképen nem annak tárgya látszik, hanem a fotós viszonya a fénykép tárgyához.

Érdemes mindehhez hozzátenni, amit a kiállítás szövege is kiemel, hogy Hemzőnek nem állt rendelkezésére a mai digitális technika, a régi jó filmes gépekkel magának a fotósnak kellett csodát tennie, és elkapni a megfelelő pillanatot. Túl sok utómunkára, pláne sorozatlövésre nem volt lehetőség. A kiállításon a fotók mellett rengeteg extra infót olvashatunk, és számos korabeli tárgy (mint például Papp Laci bokszkesztyűje), plakát is látható, sőt, Hemző csodás fotómasinái is. Megannyi „olyasmi” van a képeken és a vitrinekben, amik számomra a gyerekkort, a szüleim és nagyszüleim számára meg az életük jó részét is jelentik. Mondom, erős a nosztalgia faktor, de a lényeget a képek adják, melyek egy rendkívül jó szemű, nyitott és kivételes fotós művei.

Ez a leírás persze igaz McCurryre is, mégis egészen más élmény az ő kiállítása. A nosztalgia ott nyilván kevéssé kapcsol be, hiszen a képein alapvetően nem magunkat látjuk viszont, hacsak nem annyiban, hogy megmutatja, mindenütt, ahol csak járt (legfőképp ázsiai országokban), ugyanolyan emberek élnek, mint mi, legfeljebb a bőrük színe és a kultúrájuk különbözik.

Csak míg Hemző rengeteget fotózott fekete-fehér filmre (előbb, mert nem volt más, utóbb, ha azt találta megfelelőnek), McCurry minden képe harsány, telített színekkel van tele. A színek ünnepe, orgiája ez a kiállítás, szinte a valóságosnál is szebb, élénkebb árnyalatok sorjáznak a tibeti, afgán, indiai és egyéb helyeken, illetve emberekről készült fotókon. Le sem tagadhatná, hogy a National Geographic-nak dolgozik, amint az magukon a képeken, azok témáján, komponálásán is látszik. Bár több háborúban is fotózott, és a 2001. szeptember 11-i terrortámadás idején is pont ott volt, ahol lennie kellett, alapvetően azt érzem a képein, hogy a nagy képes magazinnak készültek. Ahogy egy barátom mondta, „esztétikussá teszi a nyomort”.

Vegyük az „Afgán lány”-t: csodaszép zöld szempár, melyen látszik, hogy túl sok olyat látott, amilyet egyetlen embernek sem lenne szabad átélnie. Szakadt ruha, mely mégis olyan káprázatos színben virít, hogy egyes díszmadarak elsárgulnak az irigységtől. Megrázó és szép egyszerre, de mégsem olyasmi, ami kitérítené a hitéből a NatGeo előfizetőit. Természetesen nem lehet mindenki Salgado (ld. A Föld sója című film), aki a földi pokol legmélyebb bugyrait fotózta, és bele is betegedett, és aki aztán szülőföldje ősvadonjának újratelepítésével tért vissza az élők közé. Biztos vagyok benne, hogy McCurry fotói így is sokat tettek azért, hogy egynémely problémák megoldódjanak. De amikor azt látom a kisteremben vetített dokumentumfilmen, hogy egy másik, szintén gyönyörű, és szintén látnivalóan nyomorban született fénykép úgy készül, hogy McCurry beletolja a gépét az alany arcába, és közben a kisegítői tartják az ernyőt meg filmezik őt, meg arról beszél, hogy szeret úgy fotózni, hogy kilép a hotel ajtaján, és elmegy nézelődni, mert a téma majd úgyis szembejön… szóval ezek, ha nem is kiábrándító dolgok, de segítenek mindezt a helyén kezelni.

Nyilván amikor háborús övezetben fotózott, az éles volt és életveszélyes, de nagyon sok képén érzem azt, hogy olyan, mint a Schindler listája című filmben a piros ruhás lányka: nagyon hatásos, de egyben hatásvadász is. És mintha mindig az ilyeneket keresné, és meg is találja, ami egyfelől a zsenialitását is jelzi, másfelől viszont azt, hogy van, ami már nem fér bele a NatGeóba. Egy halom kép valójában arra szolgál, hogy felkeltse az olvasóban a vágyat, hogy maga is oda utazzon, ahol a kép készült. És ezzel nincs semmi baj, amit csak megörökít, mind érdemes is rá. De nem mutat annyit a valóságból, mint Salgado vagy akár Hemző. "Cserébe" zseniálisan találja meg a szépet, az érdekeset, azt, amit szemnek is, léleknek is jó látni. Megkapó pillanatok, beszédes tekintetek, egyetlen képbe sűrített egész életutak sorjáznak a képein, nem is vitatom, hogy megérdemelten napjaink egyik legsikeresebb fotósa.

A kiállítással valójában az az igazi bajom, hogy igazából nagyon kevés fotót láthatunk, minimális infóval ellátva, elég szerencsétlen elrendezésben (két teremben és sötét átjárókban, néha rendesen megnézhetetlenre nagyítva). A dokumentumfilm egy külön kialakított kis teremben nézhető meg, ami csak félig van lesötétítve, így nem látszik jól. De mindenképp érdemes megnézni így is ezt a talán 15 perces anyagot, melyből az is kiderül, hogy McCurry remekül meg tudja találni a hangot az általa fotózott emberekkel. Valóban olyan régi vágású, jó fej fazonnak néz ki, és mond érdekeseket meg hasznosakat.

Ami jól is jön, mert a képekhez a címükön, készítésük helyén és évén kívül semmi információt nem tettek. Lehet mondani, hogy az igazán jó fénykép önmagában is megállja a helyét, de ez az érvelés már nyomban az „Afgán lány” esetében elvérzik, akármilyen szépséges portré is az. Múlt nyáron a Capa kiállítást is a képek mellé írt plusz info segítségével tudtam igazán értelmezni, a Hemző kiállításhoz is rengeteget ad az írott anyag, a múlt év tavaszi, „Fényképezte Zsigmond Vilmos” kiállítás egy része meg csak amiatt működött. Szóval a McCurry: Legendás fotók kiállítás sok szempontból csalódás volt. De csak mint rendezvény, mert maguk a fotók valóban káprázatosak.

(Mindkét fotót én készítettem.)

David Michie: A lhászai mágus

David Michie A Dalai Láma macskája című, jó humorú, kedves, de távolról sem bárgyú vagy cukiságba fulladó sorozat írója – akárcsak azokban a könyvekben, A lhászai mágusban is a tibeti buddhizmusról ír, úgy, hogy a laikus olvasó számára is érthető, befogadható legyen. Ezen túlmenően azonban ez a könyv egészen más, mint a macskások. Két idősíkon játszódó, néha szinte thriller szerűen izgalmas, de közben sok bölcsességet is hordozó regény, mely nem tökéletes, mégis nagyon tetszett.

Teljes cikkem róla ekulton.

Bran – Fonó, 2016. március 19.

Több, mint két évtizeddel alakulása után még mindig (vagy inkább: újra) itt van a Bran, és két nappal a hivatalos Szent Patrik nap után, ám ahhoz kapcsolódóan tartott koncertet és táncházat a Fonóban.

A dalokat e jeles ír ünnep vezérszálára fűzték, ám jóval többet mutattak meg belőle, mint amit mi, „Kelet írjei” (Yeats után szabadon, aki az íreket Nyugat magyarjainak hívta) tudunk róla. Ma már Magyarországon is számos Patrik napi buliba lehet elmenni, ahol minden bizonnyal fergeteges a hangulat, és patakokban folyik a Guinness és az ír whiskey, de arról, hogy ki a ménkű volt az a Szent Patrik, bizonyára józanul sem sokan tudnának mit mondani. Kovács Gáborján, a Bran énekes-flótás vezetője persze mindent tud róla, s nemcsak róla, de például arról az ír italról is, melyet a szegények mindenféle bigyóból és hogyishíjjákból erjesztettek, és mely mindmáig illegális. Poitín (ejtsd kb.: pótyín) a neve, és erről is úgy mesélt emberünk, hogy gurultunk a nevetéstől. Felénk ezt amúgy pálinkának hívják, és épp divatja van.

Ennél azonban jóval többről szólt ez a koncert, és mi tagadás, igen mély húrokat pendített meg bennem, és le is írtam erről sok mindent az ekultra. További fotók itt.

Fodor Sándor: Csipike

A Pásztohy Panka kedves, humoros, új illusztrációival díszített, igen szép kötet mind az öt Csipike könyvet tartalmazza. Az első (Csipike, a gonosz törpe) 1966-ban jelent meg, az utolsó (Csipike és a gonosz ostoba) 1990-ben. Méltán lett a magyar gyerekirodalom klasszikusa a sorozat, hiszen humor, kaland, izgalom és mondanivaló egyaránt van benne jócskán, s mindez mit sem kopott az eltelt időben, sőt.

Teljes cikkem ekulton.

David Michie: A dorombolás művészete

A Dalai Láma macskája című könyv folytatásában újra találkozhatunk a szépséges, kék szemű macskalánnyal, akit jó karmája Őszentsége, Tendzin Gyaco karjaiba sodort még kiscica korában.

Akárcsak az első rész (egyébként aki azt nem olvasta, ne csüggedjen, érteni fogja a folytatást, de persze jobb az első ismeretében nekilátni), ez a könyv is amolyan könnyed bevezetés a buddhizmus filozófiájába, melyet jól kiporciózott, apró adagokban tár az olvasó elé, s közben nemcsak a macska életéről olvashatunk, de a környezetében élőkéről. De közben izgalmas, szórakoztató könyv.

Teljes cikkem ekulton.

Nick Hornby: Vicces lány

Hornby régi nagy kedvencem, aki már jó ideje nem írt olyat, ami igazán megfogott volna. Ez az új könyv kissé meglepő, merthogy a '60-as évekről, azon belül a brit tévésorozatok aranykoráról szól, mely időszakban az író is még csak gyerek volt. Van benne sok jó, de összességében ez sem éri el a Pop, csajok, satöbbi vagy az Egy fiúról (stb.) színvonalát.

Teljes cikkem ekulton.

Stefano Benni: Margherita Dolcevita

Micsoda remek borító, micsoda remek könyv, és micsoda remek átverés, amennyiben valaki előbbi alapján arra számít, hogy utóbbi valami fantasztikus csajos cucc. Az persze rögtön az elején is világos, hogy ez a könyv a mai fogyasztói társadalom kritikája, de hogy milyen mélységeit mutatja majd meg az agymosásnak, illetve annak, hogy hogy le tud aljasodni az ember, és hogy mekkorát üt a végén, arra nem is számítottam.

Teljes cikkem ekulton.

Siobhan Dowd: A láp gyermeke

A láp gyermeke ifjúsági könyv, az a fajta, ami keresetlen őszinteséggel beszél úgy a világról, mint a tizenéves létről. Nem mondom, hogy nincs benne nevelő, vagy még inkább megmutató szándék, de én elejétől végéig igaznak érzem. A poénjait éppúgy, mint a véresen komoly momentumait. Gyönyörű, megrázó, kristálytiszta könyv ez mindenféle értelemben nehéz és kaotikus korszakokról – s végül is életről és halálról.

Teljes cikkem ekulton.

Thy Catafalque interjú

Ez egy múlt évi hammeres interjú, de legyen nyoma itt is. Nem sokat fűznék hozzá, beszél a zene.

Ifjúság

Sok helyütt olvastam, hogy Paolo Sorrentino előző filmje, a legjobb külföldi film Oscarját is elnyert A nagy szépség még jobb, mint az Ifjúság. Azt én még nem láttam, de azt tudom, hogy Ifjúság az egyik legjobb film, amit valaha láttam. Gyönyörűen fényképezett, remek színészeket felvonultató film ez az életről annak megannyi nagy kérdésével és apró hülyeségével. Ekulton a cikkem.

Ursula K. Le Guin: A sötétség balkeze

Ursula K. Le Guin regényét az Európa adta ki újra a 100 könyv című sorozatuk tagjaként. Az elegáns, visszafogott színeivel is figyelemkeltő borító egy igazi sci-fi klasszikust rejt, mely eredetileg 1969-ben jelent meg, míg magyarul tíz évvel később. Hogy máig nem kopott a mondanivalója, az annak köszönhető, hogy nem a tudományos és technikai kérdésekre koncentrál, hanem az emberre, az emberire. Méghozzá egészen sajátos módon…

Cikkem ekulton.

Enya: Dark Sky Island

Hét év telt el az ír énekesnő-zeneszerző-szintetizátoros előző albuma óta, ráadásul az And Winter Came… csak részben tartalmazott új szerzeményeket. Hogy a hosszas szünetet mi mindennel töltötte az 54. születésnapján túl is misztikus szépségű hölgy, azt nem igen lehet tudni, hiszen mindig is féltve őrizte magánszféráját (még akkor is, ha Dublintól délre lakik egy kastélyban) – de hogy nem zenei kísérletezéssel, az biztos… Nem tudom, elvárható-e egy ennyire karakteres előadótól, hogy bármit is újítson, közel három évtizednyi szóló pályafutás, sok millió eladott lemez után, de a nyolcadik album gyakorlatilag semmi zenei újdonságot nem hoz, és megértem, ha bárki úgy véli, ez így már unalmas.

Ennek ellenére meg tudott fogni, bár leginkább a koncepciójával, amiről az ekultos cikkemben lehet olvasni.

Anne Rice: Lestat herceg

Anne Rice végül csak visszatalált a vámpírokhoz. Átkatolikuskodta a Twilight-féle vámpír-neoreneszánszot, s újra ki kellett ábrándulnia a vallásból (de nem a hitéből), hogy megint Lestatról és a többi szofisztikált vérszívóról írjon. Hogy mennyire erőltetett az új regény, az relatív. Szerintem jobb lett, mint a Vámpírkrónikák sorozat jó pár része (főleg az utolsók), de a klasszikus első hármast nem éri utol - viszont azokat gondolja tovább, egész logikusan. Minden tipikus rice-i védjegy itt van, mégsem hiszem, hogy a nosztalgikus érzések mondatják velem, hogy ez egy egész korrekt regény.

Teljes cikkem ekulton.

Best of 2015

• Könyv 
Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve
Kahlil Gibran: A próféta 
Siobhan Dowd: A láp gyermeke 
Bornai Tibor: A sors kvantumfizikája avagy a Bornai-sejtés 
George R. R. Martin: Sárkányok tánca 
Mike Carey: The Unwritten sorozat 1.-3. 
Robert Holdstock: Lavondyss 
Szabó T. Anna: Senki madara 
Neil Gaiman: Felkavaró tartalom 
Újraolvasások:

Angela Nanetti: Nagyapó a cseresznyefán

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Az év legjobban tetsző fotóskönyve:
Peter K. Burian · Robert Caputo: Fotóiskola(Tippek és trükkök)

Könyvileg jó év volt ez. Az első helyen lévő könyv szerzőjével két interjút is készítettem, a másodikat élőben Budapesten, és szuper volt. A próféta az, amit sokan akár évente újra elolvasnak, jó eséllyel eztán én is így teszek majd. De a többi említett is nagy élmény volt.

• Film
Liza, a rókatündér
A Föld sója

A kígyó ölelése

Kahlil Gibran: A próféta

Agymanók

A kis herceg (Nem saját cikk, de nagyon egyetértek vele)

Mentőakció (Szintén nem az én cikkem, de egy a véleményünk)

Filmileg is jó év volt ez, legalábbis a fentiek mind nagyon tetszettek, egytől-egyig emlékezetes, DVD-n beszerzendő darabok.

• Koncert 
Overkill/Sanctuary, Club 202

Spock's Beard / Synaesthesia / Special Providence, A38

Nomad / Tér-Idő, A38

Watch My Dying / divideD, Dürer

Geoff Tate's Operation: Mindcrime, A38

Flop / Clue / Powetrip, Dürer

Ebben az évben összesen ennyi koncertre jutottam el, mert ez ilyen sűrű év volt... Mindazonáltal egyik fenti koncert sem volt csont nélkül zsír, ha érthető, mire gondolok, de viszont mindegyiken volt sok olyan pillanat, amit nagyon élveztem.

• Dalok

Amorphis – Sacrifice

Arcturus - The Arcturian Sign

Avatarium - The Girl With The Raven Mask

Bakos Attila – Életerő

Baroness – Chlorine & Wine

Coheed and Cambria - You Got Spirit, Kid

Enslaved - One Thousand Years Of Rain

Europe – The Second Day

Ignite – Falu

Killing Joke – Euphoria

Lamb of God – Overlord

Moonspell – Medusalem

Ozone Mama - Siren's Call

Perihelion – Égrengető

Queensryche – Hellfire

(Igazából nem ez a kedvenc dalom az új QR lemezről, de azt nem találtam meg a neten ilyen formában.)

Thy Catafalque - Oldódó formák a halál titokzatos birodalmában

Torche - Annihilation Affair

Tribulation – Melancholia

Von Hertzen Brothers - New Day Rising

stb.

Indokolatlan nosztalgiázás és ebből eredendő közéletizés:

Még azt szeretném leírni, hogy 1986-ban, 11 évesen kezdett el érdekelni a foci, a legendás magyar-brazil meccs miatt. Aztán jött a katasztrofális mexikói VB, melyet követően két dolog történt velem és a magyar futballal: én elkezdtem gombfocizni, ők meg soha többé nem jutottak ki sehova. Én adtam fel előbb, úgy '90-ben, a magyar válogatottnak meg egész mostanáig nem sikerült kijutnia világversenyre. De most, de most! Úgy fél szemmel néztem a meccset a norvégokkal (egy kezemen össze tudnám számolni, hány magyar meccset néztem az utóbbi másfél évtizedben), és egész jó volt, tényleg. Nem tudom, mire számítsunk az EB-n, de szeretném itt nyomát hagyni annak, hogy valami, ami egykor régen érdekelt, pedig magyarként nem volt miért, most végre újra olyan szintre jutott, hogy akár érdekelhetne is. Végtére is kocafocinézőként meg szoktam nézni a VB-ket meg az EB-ket, ha kijutnak, szurkolok az íreknek, persze azoknak is hiába, de most majd a magyaroknak is szurkolhatok, és akármilyenek is az esélyek, ilyet három évtizede nem élhettem meg, az pedig nagy idő.
Erről persze menthetetlenül eszébe jut az embernek a stadionépítkezés, amiről meg az egészségügyi ellátás, és sajnos nem bírom magamban tartani az alábbiakat: egy olyan kormány, ami hagyja ilyen szintre zülleni a közegészségügyet, az nem érdemli meg a nép bizalmát, annak önként le kell mondania. Nem kívánok én senkinek semmi rosszat, de azoknak, akiknek hatalmában állna javítani a helyzeten, azért azt kívánom, hogy végig kelljen élniük azt, amit a legtöbb átlagember, ha arra kényszerül, hogy így vagy úgy orvoshoz, kórházba menjen. Mivel ebben az évben számos értékes tapasztalatot szereztem különféle szinteken és módokon arról, hogy mi is van itten, biztos vagyok benne, hogy nagyban előremozdítaná országunk s annak népének javát, ha ez az álmom valóra válhatna. Amen.

S a végére még valami jót is

Kb. három évtized, vagy mondjuk negyed évszázad telt el azóta, hogy először megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne fotózni. Mindig volt valamiféle fényképezőm, de sosem olyan igazán jó, és sosem volt időm, indíttatásom, s mindenek fölött: pénzem, hogy kitanuljam és legalább valami hobby szinten műveljem is. 2015 ilyen szempontból sorsfordító volt, mert elmentem egy olcsó, mégis remek fotós tanfolyamra, ami nagyon lelkesítő és inspiráló volt, aztán vettem egy komolyabb gépet (semmi igazán komoly, de az eddigiekhez mérten mindenképp frankó), és nagyon élvezem. Lehet, egyszer majd írok ide arról, mit jelent nekem (meg szerintem úgy általában) a fényképezés. Flickren és Indafotón vannak képeim, előbbin eddig egy fotóm került be az Explore-ba (a napi "legjobbak" közé, sok-sok-sok ezerből), utóbbin meg már egész sokszor válogatták be képemet a Böngészőbe. Ez jó, örülök is neki, de az igazi maga a fotózás, ami teljesen ki tud kapcsolni, és segít jobban látni, jobban érteni mindent. Bárcsak mindenki kipróbálhatná!

East: Symphonic (CD+DVD)

Az idén 40 éves East zenekar 2014 áprilisában a MüPában a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával közösen lépett fel. Ennek a különleges estének a felvétele jelent meg két CD-n és egy DVD-n. Utóbbi nem tartalmazza a teljes koncertet, cserébe viszont az egyik legélvezetesebb koncertfelvétel, amihez valaha szerencsém volt. Ez nyilván a hely és a szimfo zenekar miatt is van, de leginkább azért, mert a filmesek ritka profi munkát végeztek (egy ritka profi zenekaron, persze). Szuperül elkapott képek, pillanatok vannak itt, és persze felejthetetlen, örök érvényű dalok, amik csak érettebbek és mélyebbek lettek az eltelt évek alatt.

Cikkem ekulton.

Rob Harrell: Zarf élete - Támadnak a vérmenyétek

Mókás, de tartalmas gyerekkönyv ez, az a típus, amin a felnőttek is jól szórakozhatnak, minthogy egyes kiszólásokat meg összefüggéseket jobban értenek, mint a később érkezettek. Ritka, hogy modern környezetbe helyezve, modern dolgokkal dúsítva jól, zökkenőmentesen, erőltetés nélkül működjenek a klasszikus meg népmesei elemek, de Harrell szuper munkát végzett, ráadásul a rajzai is nagyon viccesek.

Ekultra írtam a könyvről.

Orson Scott Card: Az elme gyermekei

Az elme gyermekei a Végjáték sorozat 4. része, és sokak szerint nem szerényebb alkotás, mint a Végjáték című első rész, mely a sci-fi klasszikusai közé tartozik. Card itt már olyan filozófiai és történetvezetési mélységekbe megy, amikhez foghatót talán csak Frank Herbert Dűne sorozatának a vége felé tapasztaltam eddig.

Teljes cikkem ekulton.

Kahlil Gibran: A próféta (film)

Az Anilogue fesztiválon még most szombaton vetítik egyszer, aztán ki tudja, látjuk-e még magyar mozikban, de ha szeretnél szépséges, megindító, különleges animációs filmet látni, ami a szemnek és a léleknek is ünnep, akkor nézd meg ezt a filmet.

Kahlil Gibran 1923-ban megjelent, klasszikussá vált, rövid kis könyvében szinte minden benne van, amit életről és halálról tudni érdemes, de nem igazán való filmre. Ám Roger Allers rendezőnek és megannyi társának sikerült mégis hiteles és lenyűgöző filmet készítenie belőle. Írtam róla ekultra.

Kurt Vonnegut: Mi szép, ha nem ez?

Kurt Vonnegut ma lenne 93 éves, de már meghalt egy ideje, ennek ellenére még mindig képes új könyvet kiadni. Mondhatni, ő aztán sürög-forog a sírjában. Utóbbit biztosan, hiszen mióta felment a Mennybe, azóta egyre-másra jelennek meg könyvek olyan írásaival, amiket ő maga az életében nem ítélt kiadásra méltónak. Mára világosan kiderült: sokszor túl szigorú volt önmagával szemben, hiszen akad azért gyöngyszem is a kiadatlan hagyatékban. Ez a kötet azonban a posztumusz kötetek között is különleges, hiszen Vonnegut avatási meg egyéb hasonló beszédeit szedte össze benne egy Dan Wakefield nevű volt barátja, aki Vonnegut leveleit is könyvbe rendezte már (az viszont még nem jelent meg magyarul). Egy ilyen húzás után a volt barát titulus akkor is igaz lenne, ha Vonnegut még élne. Mindazonáltal Vonnegut elvakult rajongóinak (és a legtöbb olyan) ez a könyv is jó lesz.

Nekem is tetszett. Híven a hagyományokhoz, ezen is tudtam nevetgélni, elgondolkodni, csodálkozni, meg a többi. Még akkor is, ha így, ebben a formában, ez szinte csak egy idézetgyűjtemény. Márpedig, aki csak egy idézetgyűjteményt olvas el Vonneguttól, a rendes könyveit meg nem, az helytelenül jár el. Vonnegutnak az életében megjelent könyveit kell olvasni, a többi már a resztli.

És ez akkor is igaz, ha a kötet tele van Vonnegut klasszikus gondolataival, vesszőparipáival, amiket amúgy a regényeiben is alaposan kitárgyalt. Mi több, hiába, hogy térben és időben jelentős különbségekkel hangoztak el ezek a beszédek, a tartalmuk jobbára igen hasonló, sőt, gyakran önismétlő. Ez különösen feltűnő így, egymás után olvasva. Nagycsalád, a világ pusztulása az emberi tevékenység által, az élet értelme, Vonnegut Alex bácsikájának kedvenc mondása (innét a cím), és a többi. Olvastuk már elégszer.

De hát az ismétlés a tudás anyja. Ezt épp a beszédek elsődleges címzettjei, a tanulók tudják a legjobban. Miattuk csuklik olyan sokat szegény jó ismétlés. Én is hogy utáltam magolni. És milyen jó is lett volna, ha az én diplomaosztómon is Vonnegut mond beszédet. Ehhez persze alighanem fehér bőrű amerikainak kellett volna születnem, lehetőleg tehetős családba, hiszen Vonnegutot jobbára jobb nevű helyekre hívták avatási meg efféle beszédeket mondani, ahol a tandíj olyan magas, hogy azt egyszerű munkás-paraszti, magyar származékként sosem tudtam volna kiperkálni. De nem panaszkodom. Egyrészt így is valamelyest Vonnegutnak köszönhetem a megélhetésemet, amint azt itt-ott már elmondtam. Másrészt nekem is voltak jó tanáraim, és Vonnegut arra is kitér, úgy pár százszor, hogy az ember életének egyik leginkább meghatározó élménye, alakja a jó tanár lehet. És szerinte az író is tanár. Na, hát tőle aztán tanulhatunk sok rosszat, amit a mai hatalom nem szeret. Bizony, néha a hátam is borsódzott, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy amiről Kurt az épp olvasott beszédében beszél, az nem napjaink Magyarországa. De nem is prófécia, hanem kéretlen, pimasz, szókimondó és tabutipró látlelet arról a korról, amit Vonnegut megélt.

Amúgy szép kort élt meg, s mégis milyen röpke az emberi élet. Ezért aztán meg kéne fogadni Kurt tanácsait arra vonatkozólag, hogyan legyünk boldogok. Még akkor is, ha nem is ő tanácsolta: ugyanis szerepel a kötetben az a híres beszéd is, amiről utólag kiderült, hogy nem ő írta, sőt, nem is plágium volt, egyszerűen valaki aszitte, Kurté, és így tette fel a netre. Legyen ez intő példa mindnyájunk számára, hogy semmit nem szabad kritika nélkül elfogadni, ami a neten felbukkan. Még ezt a cikket sem.

(A könyv címe pedig arra utal, hogy Vonnegut Alex nagybácsikája, valahányszor észrevette, hogy neki most jó, lett légyen annak oka bármely egyszerű dolog is, mondjuk egy pohár limonádé a kertben, így kiáltott fel: "Mi szép, ha nem ez?", és Kurt azt üzeni a síron túlról, hogy vegyük észre az ilyen pillanatokat.)

Angela Nanetti: Nagyapó a cseresznyefán

Ez az egyik kedvenc gyerekkönyvem, s ahogy az a felnőttek kedvenc gyerekkönyveivel gyakran megesik, felnőtt fejjel talán jobban is értékeli az ember, mint gyerekként. Nem mintha gyerekként olvastam volna. És semmi egyéb apropója nincs most írnom róla, mint hogy újra elolvastam. Olaszul 1998-ban jelent meg (eredeti címe: Nagyapám cseresznyefa volt), kapott megannyi díjat, elismerést, megjelent kb. 23 nyelven, magyarul először és eddig utoljára 2002-ben. Nem hiszem, hogy várható új kiadása, mert minden, amiről szól, elmúlt, idejét múlt, nincs többé. Legalábbis ezt látom, ha a médiát meg a mai könyvkiadást nézem. Úgy egyébként létezik, és kívánom, hogy létezzen is mindig, hogy ne csak ködös legenda legyen, amiről eldugott helyeken, titokban mesélnek…

Írtam róla ekultra.

Christopher Moore: Bolond

Christopher Moore nem először nyúl klasszikus anyaghoz, hiszen eddigi legjobb műve, a Biff evangéliuma Jézus életének egy szintén sajátos átdolgozása volt. A Bolondban sem tagadja meg önmagát, csak épp itt Shakespeare egyik leginkább érfelmetszősen nyomorúságos drámáját, a Lear királyt szabta át csúnyán. Sokat nevettem rajta, de sokszor inkább zsibbasztott az öncélúba átcsapó trágárkodása.

Írtam róla ekultra.

Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve + interjú

Brooke Davis egy ausztrál írónő, akinek az első regénye öregedésről, halálról, gyászról szól - és a jól megélt életről, rengeteg humorral, megértéssel, mindenféle pátosz nélkül. Olyan könyv, amilyet én szeretnék írni. Olyan könyv, amitől máshogy nézek az emberekre, és máshogy is látom őket. Mindenféle hangzatos jelszavak, nemes elvek, vigasztaló szavak és Istenhez való fohászok nélkül, csak így, ahogy Millie mondja: „Mind meg fogtok halni. Semmi baj.” De hogy ez mit jelent, ahhoz el kell olvasni a könyvet.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Október 28-án a Púderben lesz könyvbemutató, de már Budapestre érkezése előtt, e-mailben interjúztam az írónővel. Hát, az is olyan jó, mint a regény, csak máshogy. Valójában azt hiszem, mindenkinek érdemes volna elolvasnia (mindkettőt), akinek már meghalt valakije, vagy aki meg fog, de még nem tud mit kezdeni ezzel. Itt lehet elolvasni.

A kígyó ölelése

Ez egy roppant összetett, több síkon is értelmezhető alkotás. Több helyen kalandfilmnek írják, ami helytálló, de ugyanannyira filozofikus művészfilm is, mely több szinten is hat, és ezen szintek nem mindegyike tudatos. Egy amazonasi sámán a főszereplője, ha lehet itt ilyesmiről beszélni, és nagy utazás a film minden tekintetben. Megrázó és kemény sokszor, de nagyon kevés film ad ennyit, mint ez.

Cikkem róla ekulton.

Bornai Tibor: A sors kvantumfizikája avagy a Bornai-sejtés

Ahogy a cím sejteni engedi, Bornai azok közé tartozik, akik üdvözlik, hogy a tudomány a kvantumfizika terén olyan (f)elismerésekre jutott, melyek messze meghaladják az évszázadok óta fennálló tudományos világképet. Ókori filozófusokat, Hamvas Bélát, hindu/buddhista bölcsességeket egyaránt idézve, de saját tapasztalataira építve mondja el, hogy mire jutott eddigi élete során az élettel, a világmindenséggel meg mindennel kapcsolatban. És egyebek mellett arra jutott, hogy minden egy, és ennek minden egyes apró része (úgyis, mint az egyének) fontos, azért is, mert minden mindenre hatással van.

Nekem nagyon tetszett ez a könyv, és írtam róla ekultra.

Mary E. Pearson: Az árulás csókja

Fantasy tinilányoknak, nem az én asztalom, de munkám volt vele, és az első száz oldal után, ami alatt szenvedtem, egész jól beindult a dolog, és a végére határozottan élveztem, és várom a folytatást.

Cikkem ekulton emitt.

Az indológus indián – Baktay Ervin emlékezete (Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum)

Baktay Ervin (1890. június 24. - 1963. május 7.) nevével alighanem gyerekkoromban találkoztam először, indiános könyveket is fordított ugyanis (pl. Szürke Bagoly: Két kicsi hód), de igazán akkor jegyeztem meg, amikor elkezdett érdekelni a távol-keleti kultúra. Aki Indiával, netán Nepállal, Tibettel foglalkozik, vagy jógával, esetleg asztrológiával, az egy ponton túl mindenképpen kezébe fogja venni valamelyik művét. Életműve puszta lista formájában, életútja dióhéjba foglalva is impozáns és elismerésre méltó. De hogy mekkora fazon volt, azt eddig nem tudtam. Viszont a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum november 1-ig megtekinthető kiállításából ez is kiderült.

Nagyon tetszett nekem, olyannyira, hogy jó hosszan írtam róla ekultra.

Slogan: Forgotten Tapes – The Slogan Anthology 1988-1994

A héten betöltöttem a 40-et, és ha végiggondolom, ki meg mi volt igazán számottevő hatással rám, a sorsomra, erre a négy évtizedre, akkor a Slogan nevű kultikus underground zenekar az elsők között jut eszembe, már persze a család és egyéb evidenciák után.

A Forgotten Moods című demókazettájuk az első volt, amit megrendeltem egy zenekartól. Máig őrzöm a mellé csatolt levelüket, melyben arra biztattak, hogy gondolkodjak. Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem fogadom meg a tanácsukat, de most már kár ezen keseregni :) 15 éves voltam akkor, és később az ő koncertjeikre kezdtem el életemben először szülői felügyelet/segítség nélkül járni. A Slogan Sun Clubok örök emléket jelentenek, még azok is, amiken annyira átmentek avantgarde-ba, hogy a saját rajongóik (köztük én) is utálták őket :) Sosem felejtem el azt az érzést, ami például az On Obese Bodies (Elhízott testeken) c. daluk alatt rohant meg, a villódzó stroboszkóp, a hátborzongatóan jövőbe- és lényeget látó szöveg és a kifacsart, disszonáns, mégis káprázatos dallamok és zenei témák hatására.

De nem csak a zene, a koncertek és a mentalitás miatt jelentett meghatározó élményt számomra a Slogan. Sorsfordító élményt hozott a velük (s különösen a két Valachyval) való néhány beszélgetés is. A Metal Hammer és a Queensryche mellett a Slogan az, amit a család-barátok-meghatározó-gyermekkori-vagy-későbbi-események köre mellett felemlegethetek, mint olyan részeit az életemnek, amik és akik nélkül nem az lennék, aki, s nem ott, ahol. S esetükben ez tisztán pozitív, és köszönöm szépen.

Az ekultra írtam egy, a fentitől teljesen eltérőt a nem rég végre CD-n is megjelent Slogan életműről. És ahogy 40 után is van élet, úgy a Slogan is újjáalakult, más formában ugyan, és biztosan más lesz sok szempontból, de ha töredékét adja majd, mint '90 és '94 között, meg azóta is, akkor már nagyon fogok neki örülni. Elvileg hamarosan érkezik az új album.

Jostein Gaarder: Vita brevis

Floria Aemilia levele Aurelius Augustinushoz – így az alcím. Utóbbi személy nem más, mint Szent Ágoston, a nyugati keresztény gondolkodás egyik legfontosabb alakítója, kinek Vallomások című írása máig alapműnek számít a mi kultúrkörünkben. Floria Aemilia az ő szeretője volt, egyben gyermeke anyja, akinek A. A. nem kimondottan keresztényi könyörületességről és szeretetről árulkodó módon fordított hátat. Már ha hihetünk ennek a könyvnek – de amennyiben helyt adunk a kételynek, úgy azt talán illő és helyes Szent Ágoston műveivel kapcsolatban is alkalmazni. Lévén ember volt ő is, s ennek felismeréséhez nem szükséges Gaarder könyvét elolvasni…

Elgondolkodtató könyvecske ez, teljes cikkem róla ekulton. 

Watch My Dying / divideD – Budapest, Dürer Kert, 2015. augusztus 8.

Az V. Tattoo The Sun fesztiválon sajnos csak két zenekar koncertjét tudtam megnézni, de azok is épp elég jók voltak, hogy meséljek róluk.

A divideD egy új formáció, akik nagyon sokféle elemet kevernek, de európai szinten, a Watch My Dying meg régi nagy kedvencem, akik még mindig úgy zúznak, ahogy kevesen.

Teljes cikkem ekulton. 

Fotók meg itt.

Laik Eszter: Abszurd, bravúr, celeb

100 idegen szó verses magyarázata, írja az alcím. Őszinte leszek: nem olyasmi, amit ezt meglátva azonnal lekapnék a polcról. De miután elolvastam, igen megváltozott a hozzáállásom, és szeretném a hátoldali fülszövegben emlegetett gyerekeknek és játékos kedvű felnőtteknek ajánlani. Jól fognak szórakozni.

Teljes cikkem ekulton.

Agymanók

Riley 11 éves lányka, aki szüleivel Minnesotából San Franciscóba költözik, ez pedig igen megterhelő a számára. Ebből a bátran lerágott csontnak nevezhető alaphelyzetből igen sokféle filmet, könyvet készítettek már, de a Pixar animációs filmje valami üdítőt hoz: a történetet nem csak Riley, de a fejében élő, különféle mókás figurákkal megszemélyesített öt alapvető érzelem (Derű, Harag, Majré, Bánat, Undor) szemszögéből is elmeséli.

Teljes cikkem ekulton.

Szabó T. Anna: Senki madara

Rövid kis könyv ez, de azt hiszem, azt remélem, hosszú-hosszú élete lesz. Attól a perctől fogva, hogy valakiben elkezd nyiladozni a nemiség, addig, míg utolsókat lélegez ez életben, a Senki madara minden embernek mondhat, adhat valamit. Újra meg újra elő lehet majd venni, hogy az olvasó megnézhesse magát ennek a lenyűgöző-megrázó mesének a tükrében.

Teljes cikk ekulton.

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

Gaiman öregszik. És hogy ezt vállalja is, amint a Felkavaró tartalom című friss novellaválogatás számos írása bizonyítja, roppant szimpatikus húzás a részéről. Sokat foglalkozik ezzel, meg a halállal, de volt-e ez nála valaha is máshogy? Aligha meglepő, ahogy bizonyos értelemben semmi más sem az ebben a kötetben, kivéve egynémely ötletét, de Gaimant pont azért szerettük meg, mert annyi meglepő ötlete volt. S van is még mindig.

Írásom a kötetről ekulton.

Jennifer L. Holm: A tizennegyedik aranyhal

Ez egy szerethető könyv. Bátran elolvashatja bárki, de kb. 8 és 13 év között minden kisiskolásnak jó lenne odaadni. Ha szeret tanulni, azért, ha nem, azért. Merthogy ez a könyv a tudományról szól, de ha csak arról szólna, nem szeretném. Az ízét a többi adja.

Teljes cikkem ekulton.

Helene Wecker: A gólem és a dzsinn

Bár Nebula- és World Fantasy-díjra is jelölték, és két természetfeletti lény a főszereplője, én legalább annyira ajánlanám a történelmi regények és a szépirodalom kedvelőinek Helene Wecker első könyvét, mint azon fantasy rajongóknak, akik az üdítően újat, a kevésbé kliséset szeretik. Az Illinois államból származó írónő ugyanis elsősorban az emberről, az emberiről mesél.

Teljes cikk ekulton.

Robert Low: Varjúcsont

Nem először írom le, de le kell: aki szereti a History Channelen vetített Vikingek sorozatot (vagy úgy általában a vikingeket), az bátran lásson neki a Felesküdöttek-sagának. Ne rettentse el sem a könyvek vastagsága, sem az, hogy a Varjúcsont már az ötödik kötet, mert a két sorozat kb. ugyanazt a színvonalat hozza. Low is mindent megtesz, hogy a lehető leghitelesebb képet fesse a korszakról (a 10. század második fele), a vikingekről, és a többi, a sagában felbukkanó népről. S emellé igen izgalmas történetet is gyárt, mely persze jó adag valós történelmi elemet is tartalmaz.

Teljes cikkem ekulton.

Graham Joyce: A katicák éve

Graham Joyce írásai egyaránt ajánlhatók a szépirodalom illetve a fantasy-horror közönségének. A katicák éve mondjuk inkább az előbbibe tartozik, fantasztikum minimális van benne – az viszont meghatározza a regény atmoszféráját (ahogy a borítón olvasható Kísértethistória alcím is sejteti). Kifinomult, mesteri módon szövi az író a történetet, építi fel a hangulatot, a feszültséget, soha, egy pillanatra sem esve túlzásba – úgy, hogy az ember csak a könyv végére érve fogja fel igazán, milyen mélységekről is szól a könyv.

A teljes cikk ekulton.

Scott Westerfeld: Túlvilágok

Ez az igen vaskos regény valójában kettő. Két történet váltja egymást fejezetenként. Az egyikben egy fiatal, szépreményű írólányról, az indiai származású, de Amerikában élő Darcy Patelről olvashatunk, akinek az első regényét egy menő kiadó vette meg jó vaskos összegért. A másik pedig maga Darcy könyve, egy természetfeletti YA thriller. És ezt a kettőt szuperül fűzte össze Westerfeld. Könyvmolyoknak, szárnybontogató íróknak különösen ajánlott.

Teljes cikkem ekulton.

Robert Holdstock: Lavondyss

Bár több, mint harminc éve jelent meg eredetiben, a Mitágó-erdő című regény máig üdítően egyéninek hat a fantasy irodalomban. Nemkülönben folytatása, az 1988-ban (magyarul pedig pár hete) kiadott Lavondyss. Még akkor is, ha épp olyan hosszan lehetne sorolni a két könyv közötti különbségeket, mint a párhuzamokat.

Nehéz, súlyos, sötét regény ez, de igazi gyöngyszem, nem csak fantasy, de szépirodalom szempontjából is kimagasló. Teljes cikkem ekulton.

Interjú velem a Grungery blogon

A Grungery egy szuperjó blog, melyet Pintér Miklós készít, és persze a grunge zenéről szól. Miki úgy gondolta, hogy "A grunge és én" c. sorozatához velem is készít egy interjút, merthogy én milyen sok grunge zenéről írtam a Hammerbe, és az számára milyen meghatározó volt. Nem viselem jól az efféle figyelmet, nem tartom rá magamat méltónak (komolyan, nem álszerénykedés), mert én csak egy újságíró vagyok, nem alkotó, hanem közvetítő. De Mikivel jó volt beszélgetni. Mert ez igazából beszélgetés volt, az interjú második része pláne olyan, hogy arról dumáltunk, hogy ki mit gondol a Pearl Jamről meg a többi bandáról. Szóval ott van, hogy szerintem, és ez a kulcsszó. Nem kinyilatkoztatás, csak az én saját véleményem, ami nem kell, hogy bárkit érdekeljen. Viszont Miki ritka jó arc, a lelkesedése, meg ahogy a Grungeryt csinálja, frankón inspirálólag hat rám.

Azt még hozzátenném, hogy a grunge 1991-ben kezdődött, és kb. '94-ben ért véget Kurt Cobain halálával (de legkésőbb 2002-ben, mikor Layne Stayley meghalt). Ennyire régi dolgokról beszélgettünk. Viszont a grunge ma is él, ahogy a még működő klasszikus bandák (Pearl Jam, Alice In Chains, Soundgarden) bizonyítják, nem szólva számos egyéb zenekarról, amilyen például idehaza a Clue, a Flop vagy a Bálnalovas. Szóval, lehet, hogy mind öregek vagyunk, de still alive... :)

Clue interjú / "Sötétséggel a sötétség ellen nem lehet harcolni."

A Clue-t a dark/gothic színtér felől érkező arcok alapították 2012-ben, de jobbára nagyon más zenét tolnak, olyat, amiben grunge, stoner, pszichedelikus és hard rock is van, és szerintem nagyon jó. Ahogy nagyon jók a szövegek is. Kiss Péter nagyon sok gondolatával egyet tudok érteni, és most pénteken zenélnek a Dürerben, szóval volt mit kérdeznem tőle. És például ilyeneket mondott, hogy:

"Szeretem, ha egy alkotásnak van mondanivalója, üzenete, és lehetőleg pozitív kicsengésű, hiszen a művészet lényege nem a szórakoztatás vagy csupán a gyönyörködtetés.

Ezek közé sorolható például a Light Overcomes Darkness, amely egyfajta ars poetica is lehet, miszerint a fény felülírja a sötétséget. Sötétséggel nem lehet kioltani a fényt, míg a fény tud győzedelmeskedni a sötétség felett. Tehát a sötétség valaminek a hiányát jelenti. Sötétséggel a sötétség ellen nem lehet harcolni.

A Hologram szövege arról szól, miszerint különböző tudományágak képviselői arra a meggyőződésre jutottak, hogy ez az érzékszervek által tapasztalt világ csupán egy szelete a valóságnak. A mélyebb szinteken a teljes világegyetem összefügghet, és az elme nem csak vetítheti, de alakíthatja is a valóságot. Valamint a bolygónk, az emberi élet kicsinységére, mulandóságára utal."

A teljes interjú a Hammerworld oldalán.

In memoriam Janeth

Április 21-én jött a hír, hogy meghalt Janeth, a Land Of Charon énekes-gitárosa. A következő két napban írtam le az alábbiakat, de még sokat gondolkodtam rajta, hogy mit tegyek ki ide egyáltalán, mert nem csak róla szól. Végül erre jutottam:

Kavarognak bennem az érzések, a gondolatok. Bár életemnek csak egy kis részében volt jelen Janeth, Veress János, a Land Of Charon énekes-gitárosa, mióta ismerem, részese volt. A feloszlásukat követően ritkán találkoztunk, beszéltünk, de tudtam, hogy él, és ez jó volt, mert azok közé tartozott, akiknek pusztán a léte is elegendő bizonyíték arra, hogy van remény; hogy van, aki máshogy él (nem csak gondol, beszél, de ÉL), mint a szerencsétlen agymosott, programozott emberek. Akikkel nincs semmi baj, emberek ők is, épp csak nem szállnak szembe azzal, ami elveszi létük értelmét. Akik nem tesznek semmit azért, hogy jobb legyen nekik, mert elhitték, hogy nekik így jó. És persze Janeth meghalt, tehát könnyű azt gondolni, hogy neki annyira mégsem lehetett jó… De ő ilyennek született, nem lehetett másmilyen: egy konok, látomásos ember, aki végül is sosem volt képes szemet hunyni a világban zajló rontás, lehúzás, üresség felett.

Áldott és átkozott volt, tehetségtől, belső láztól űzött, aki a zenéjét magából és magának csinálta, de mégis, ezerszer is pofon vágta, hogy ezt milyen kevesen ismerik el, értékelik, foglalkoznak vele. Olyan teher ez, amit nagyon nehéz elviselnie egy olyan embernek, aki magából ad valamit a többieknek. Márpedig Magyarországon ezt kell hordoznia kb. minden művésznek. Egyszerűen egy ilyen kicsi helyen ennyire fussa. És ezért érzem ma már hősnek mindazon zenészeket, akik kitartanak, akik újra meg újra feladják és mégis folytatják, mert már jobban értem, hogy ami belülről jön, amit el kell mondaniuk, meg kell alkotniuk, az addig űzi őket, amíg ki nem hozzák vagy bele nem halnak.

Nem tudom, Janeth miért, mibe, hogyan halt meg. 44 évesen senkinek nem kellene meghalnia. És lehetett az bármi, ami elvitte. Koncerten sosem hivalkodott ilyesmivel, de ő aztán tényleg mindent kipróbált, amit az élet adhat, velejéig megélte azt, amit mások rakenrollnak hívnak, de neki ez, azt hiszem, több és más volt. Egyfelől a keserűség, a felejtés, másfelől viszont az útkeresés. Olyan mélységekbe ment a zenéjével (és felteszem, az életében is), ahova sokan féltünk akár csak belenézni is. Csak remélni tudom, hogy amit talált, az segíti most őt odaát. Mert Istent kereste, a válaszokat, az igazságot. És a dalaiban ez épp úgy ott van, mint az őt szétfeszítő, belső láz. És mai füllel hallgatva, látom, hogy válaszai is voltak.

És voltak tervei. Április 11-én még zenéltek az újra összeállt Land Of Charonnal. Nem voltam ott, nem tudtam elmenni, mert már egész más az életem, mint volt a Charon fénykorában, már nem vagyok az a fanatikus ifjú metalos, aki egykor voltam. De szerettem volna ott lenni. Szerettem volna hallani, mire jutott az eltelt évek alatt ez a dermesztően mély hangú, különös ember. Talált-e kiutat a sötétből, talált-e fényt is, vagy kiábrándulás lett-e az osztályrésze, vagy még sűrűbb, még setétebb misztériumok, melyek léteznek, de az én szemszögemből nézve nem a jó irányba visznek (ha van egyáltalán jó irány). Mindig sajnálni fogom, hogy nem voltam ott.

Mióta apa lettem, sokat gondolkoztam azon, hogy mi értelme volt az apaság előtti életemnek. Sokáig haragudtam magamra a zenére eltékozolt évekért, különösen a dark-gót korszakomért, amikor túl mélyre merültem a sötét gondolatok és érzések világába, a depresszióba. Utólag visszanézve, ugyan mi a csök bajom volt nekem akkor?! Túlvoltam pár szakításon, pár csalódáson? Tudtam bármit a valódi életről, arról, hogy milyen szülőnek lenni? Ugyan, dehogy. Persze, nem véletlenül talált meg engem a zene, megvolt nekem is a magam batyuja, de alapvetően fiatal voltam, és rendben lehettem volna. És volt persze a fogcsikorgató küzdés, hogy az imádott zene fennmaradhasson. De mi maradt belőle? Hol vannak most a koncertek? Mit tudok belőlük átadni a fiaimnak?

Aztán egy ideje már megbékéltem, meg is bocsátottam magamnak. Nem kell mindennek hosszú távra szólnia. Nem számít, hogy a Land Of Charon vagy akármelyik más kedvenc zenekarom végül mire jutott. Akkor és ott létezett a dolog, akkor és ott adott valami jót mindazon keveseknek, akik jelen voltak, és ez minden, ami számít. Nem tudom átadni a fiaimnak az élményt, de a régmúlt koncertek nélkül nem lennék én sem ugyanaz az ember.

Mit adott nekem Janeth, a Charon? Kazincbarcikán láttam őket először élőben, egy tehetségkutatón, ahol Milán Péterrel együtt a zsűri tagjai voltunk. Azonnal rajongója lettem a zenéjüknek. Igen, nagyon hatott rájuk a The Fields Of The Nephilim, s különösen Janeth mintegy követte McCoyt, az ő okkult dolgait. De már akkor nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy szimpla kópia, hogy megvan a saját hangjuk. Igazából a második album, A Láz idején beszéltünk többet, interjúztam vele nem csak a Hammernek, de külön a Vol.10 nevű fanzinnak is. Az egy hosszú beszélgetés volt, a Hunnia mozi kávézójában, s a végére már jó pár pálinka lecsúszott a torkán. És mondott megrázó dolgokat. Megkérdeztem tőle azt is, hogy miért járta végig a Santiago de Compostelába tartó, ősi katolikus zarándokutat, minthogy nem néz ki épp jókereszténynek. Azt mondta, mágia és kereszténység nincs olyan távol egymástól. Ma már sokkal inkább értem, miért mondta ezt. Ő egyébként Coelho A zarándoklat (első magyar kiadásban: Egy mágus naplója) könyve kapcsán hallott erről az útról. Coelho akkoriban még nem volt az a milliárdos megfejtőgép, akivé később vált. Janeth pedig cselekvő ember volt, nyílt és bátor, tehát ment (és ment később Castro, a dobos is). Mondják, hogy a zarándoklat élményét szokás valamiféle alkotásban megörökíteni. Ebből lett A Csillagút szerelmesei című daluk, ami magáért beszél.

Természetesen Janeth is ember volt. A színpadon dark istenség, azon kívül pedig egy sajátosan morbid humorú, a nőket imádó fazon, aki valószínűleg csinált egy halom rosszat az életében, de volt benne emberség, kedvesség, jó kedély is. És persze mindig ott volt a láz. Lehet, hogy lehetett vele beszélgetni is, de én jobbára csak őt hallgattam, és nem fordítva, és ez jól volt így. Túl kevéssé ismertem, hogy bármi egyebet mondjak róla, és ezt is nagyon sajnálom. Mert olyan ember volt ő, olyan emblematikus figura, akihez hasonló kevés van széles e világon. Ő tett valamit, ő alkotott, és mellékes, hogy hány emberhez jutott el vele. De az is lehet, hogy amire jutottak, azzal el is érték a plafont, amit az elvont zenéjükkel meg szövegeikkel el lehetett. Mert valószínű, hogy Magyarországon százalékosan ugyanannyi embernek jön be mondjuk a Charon zenéje, mint teszem azt amennyinek a Neph Németországban – épp csak az akkora ország, olyan sok emberrel, hogy ott az már elég valamiféle szinthez, amiről egy magyar zenekar itt nem is álmodhat. Itt küzdeni kell, és akkor sem lehetsz biztos benne, hogy jutsz valamire. Nem teljesen reménytelen, de van, hogy túl sokat kell feladni érte.

Nem tudom, Janeth úgy ment-e el, hogy amiért idejött, azt el is végezte. Talán igen. Remélem. De hogy több zenét nem kapunk tőle, az biztos. És arra jöttem rá, hogy, túl az elpocsékolt éveken, meg amíg elpocsékoltnak éreztem őket, meg amióta már elfogadtam, ami volt – ha ma meghallgatom a Charon dalait (és ez sok más régi kedvencemre is igaz), még mindig tetszenek. Még mindig mondanak nekem valamit. Nem feltétlenül ugyanazt, és mérhetetlenül sajnálom, hogy mai fejjel látom, hogy Janeth már akkor beleírta, hogy ő el fog menni korán, mert ezt itt nem bírja elviselni, de akkor eszembe sem jutott, hogy talán segítségre van szüksége. De ez megint túl messzire vezet… Ki tudja, segített-e neki, hogy órákon át hallgattam, segített-e neki, hogy szerettem a zenéit, és ezt le is írtam, hátha lesz még pár ember, akinek szintén bejön. Ahhoz mérten, hogy Janeth meghalt, ezek mit sem jelentenek, de most értettem meg, hogy nem az számít, hogy utólag mit gondolunk, hanem az, hogy akkor és ott mit jelent. Nekem ez az ember akkor és ott nagyon sokat adott, és felvételről máig ad. És ez egy nagyon furcsa állapot. Tudni, hogy miközben én írom ezeket, miközben járok-kelek, teszem a dolgom, élek, ő már nem tesz semmit ebben az életében. Kívánom, hogy annyi sötétjárás után most a Fénybe menj, testvér!