Az alábbit négy éve, 2020-ban tettem közzé Facebookon. Jobbára ugyanígy gondolom most is, ezért rakom fel ide. (Nyilván most épp nincs se tele, se kék hold, történetesen épp újhold van. A kép pedig saját, a tököt Márk fiammal faragtuk, 2021-ben.)
Tudom, sokan ellenzitek a Halloweent, és igazatok van. Semmi közünk hozzá, nem a mi ünnepünk, csak egy újabb Nyugatról behozott baromság, ami hamis, és csak arra jó, hogy különféle kereskedők még több fölösleges szart adjanak el nekünk. Elmondom, én miért szeretem mégis.
Először is, mert hiányoznak az ünnepek, azok, amelyek a természethez kapcsolódnak. Nem hiszem, hogy csak nekem. Biztos vannak még sok helyen aratóbálok (legutóbb művházvezető koromban jártam olyanon, na, azt a fajtát nem nekem találták ki), és a Halloween részint a kelta Samhain ünnepből ered, melyet az aratások lezárultával, az év sötét felének kezdetével tartottak, ezen a szent napon. Amivel csak azt akarom mondani, hogy nálunk is van hagyománya annak, hogy lezárjuk az év aktív részét, és felkészüljünk a sötétre, amikor a természet magábafordul. Persze, hogy nem így élünk mi emberek, de a testünk és alighanem a szellemünk is igényelné ugyanezt. És úgy emlékszem, még apai nagyanyám is mesélt olyat, hogy szokás volt az asztalon ételt-italt hagyni, míg elmentek Halottak vagy Mindenszentek napján a templomba/temetőbe (de lehet, keverem a Karácsonnyal). Persze, hogy ez pogány szokás, de a kereszténység legnagyobb ünnepei közül a Karácsonynak és a Húsvétnak is megvannak a pogány előképei/megfelelői.
A holtakra én sem horror jelmezben, bulizva, idegen hülyeségeket másolva szeretnék emlékezni. De ez nem is az a nap. Ugyanakkor a kelta és egyéb mítoszok szerint ezen a napon átjárhatóvá válik az evilág és a Másvilág közötti fal, és erről meg azt gondolom, hogy bárki bármiben hihet, az józan paraszti ésszel is felfogható, hogy mindennek meg kell adni a maga idejét. Ha nincsenek is szellemek, kísértetek, boszorkányok, vérfarkasok és egyéb természetfeletti lények, lehet egy nap, amikor megengedett, hogy „legyenek”. Mert ezzel, mint egy szelepen, távozhat a feszültség. Persze, hogy erőltetett is lehet ez az egész, mint a Bolondok napja április 1-én, vagy akár a Szilveszter: miért kell nekem pont azon a napon buliznom, miért lehetek csak azon a napon idétlen, és miért nem megengedett máskor? De ez is csak olyan, mint a természetben: néha túlcsordul a folyó vize, néha leomlik az évezredeken át mindenféle hatásnak kitett szikla. Talán jobb befolyásolni azzal, hogy azt mondjuk: ma lehet.
És amikor a fiaimmal tököt faragunk, az közös tevékenység, az valami természetes (és néha elég undorító 
), mert a föld adta anyagot alakítjuk. Ez is ünnep.
), mert a föld adta anyagot alakítjuk. Ez is ünnep. És a hulló levelek. A színeik. A tudat, hogy soha egy levél sem maradt fenn a fán, ahogy soha egy ember sem maradt még életben. És jó arra gondolni, hogy a levélből avar lesz, építi a talajt, táplálja a fát, az életet adót, amely nem hal a levelekkel, jövőre újra kihajt, újra millió levelet hoz, melyek közt nem lesz két egyforma. Ha semmi más nincs is, miután elmegyünk innen, csak ennyi, hogy táplálhatjuk a földet, ami életet adott, akkor én azzal már ki tudok egyezni. Megnyugtató abban a tudatban élni, hogy így lesz.
Mikor ma a szüleimtől elindultunk haza, köd kezdte belepni az utcát, és a következő településig a földeken és a dombok között úgy lebegtek a köd pászmái, akár a szellemek. Sosem láttam még ilyen teljességben és szépségben ezt a tüneményt, csodaszép volt, és félelmetes is, akár a Halloween. Ráadásul pont ma van telihold, állítólag kék hold, bármit jelentsen is ez. És azt érzem, ebben a világban élek, érzékelem, reagálok rá, meghatároz, és ezért ünnepelni is akarom, és hálát adni érte. Akármi behurcibált hülyeség legyen is a Halloween, a gyökerei ugyanezek, és én ezt hiányolom a mi ünnepeinkből. Mert akármikor meg lehet állni egy pillanatra, érzékelni az élet apró csodáit és hálát adni értük, de az nem egészen ünnep. És szeretem a Mindenszenteket is, kimenni a temetőbe, ahogy kisgyerekkorom óta mindig, emlékezni a szeretteinkre, a családtagokra, egyre több emberre (és állatra), akik itt voltak, adtak valamit, aztán elnyelte őket a föld. Gyertyát gyújtani, fényt küldeni nekik, még akkor is, ha ez az élőknek szól, akkor is, ha ők már mit sem érzékelnek ebből. Honnan tudhatnám? Honnan tudhatná bárki biztosan? De abban a csöndességben és bensőségességben is a természet vesz majd körül, a hulló levelek, a szél, az eső, a napfény. Ma még itt vagyunk, és ismerhettük őket, és ezt mindet meg kell ünnepelni. Tudom, hogy a tudomány már sok-sok sötét babonáról és vallási részletről lerántotta a leplet, de mi még mindig csak emberek vagyunk, akik egy nap majd meghalnak. Ezért jogunk van örülni és ünnepelni, hogy élünk, és hogy holtunkban is hasznosak lehetünk a földnek.
Ja, és persze Bradbury is tehet róla. Ahogy ő írt a Halloweenről megannyi történetében, az bennem a gyerekkorom őszi élményeinek parazsát élesztette fel, még szép, hogy megszerettem ezt az ünnepet.
