Beton: Önazonos (lemezkritika és interjú)

A Betont Kindák Márk gitáros indította el, akit a honi undergroundban talán a Sepultura tribute-ből ismernek leginkább, de több helyen is pengetett, és aki jó pár év alatt írta meg az Önazonos dalait. Az album, avagy a Beton maga mégis kevesebb, mint egy év alatt állt össze. A dobokat Márk régi spanja, Karsheh Nabil játszotta fel, s három legendás underground fazon csatlakozott még: Horváth István, azaz Pityesz énekes (ex-FreshFabrik, Neck Sprain, Sonic Bear Punch stb.), Jakab Viktor basszer (a ’80-as évek végi honi thrash színtér alapcsapatából, az Undertakingből), és Takács Jozzy gitáros (The Hellfreaks, Wendigo stb.).

A névsor alapján persze jót várt az ember, de hogy ennyire brutálisan erős lesz az album, arra nem voltam felkészülve. A Hammer honlapon olvasható a többi.

 

Idekattinva pedig a zenekarral készült interjúm olvasható. 

Robert Plant with Suzi Dian: Saving Grace

A hajdani Led Zeppelin-énekes 12. szólóalbumáról elsőként közzétett dal, az Everybody’s Song úgy betalált, hogy nagyon vártam a teljes lemezt. Aztán kiderült, hogy a country-s/folkos/blues-os anyag összes száma feldolgozás, más szerzeménye, és ez némileg más megvilágításba helyezte a Saving Grace-t. Mármint, a Zep is játszott feldolgozásokat, ismert szerzőktől és ismeretlenektől egyaránt (utóbbiakat hívják gyakran népdalnak), meg aztán 77 évesen miért ne játsszon minden idők egyik legnagyobb rockénekese azt, amit akar? Ha neki ez esik jól, ha az ő gondolatait-érzéseit mások dalaival van kedve épp előadni?

A teljes lemezkritika a Hammer honlapján olvasható.

VAN: Van úgy + interjú

A debreceni Van annak a Dickmann Rolandnak a másik zenekara, aki a Bordó Sárkányt is vezeti. Csak míg utóbbi zenéje főleg középkori muzsikákból táplálkozik, addig a Vanban csomó más egyéb is van. Népzene is, de itt sokkal inkább megjelenik a modernebb, rock hangszerelés. Gyakran progresszív rockos témák is előkerülnek, de nincs egy olyan szerzeményük sem, ami csak ilyen vagy csak olyan lenne. Mindben keverednek a különféle zenei irányzatok, és épp abban mutatkozik meg igazán a zenészek kiválósága, hogy ezek a különféle témák milyen természetességgel olvadnak egybe.

A teljes lemezkritika a Hammer honlapon olvasható. 

 

És interjúztunk is Rolanddal, az pedig ide kattinva olvasható. 

Liselotte Welskopf-Henrich: A Nagy Medve fiai / Tokei-ihto visszatér

Miután nemrég végre elolvastam a Sánta ​Őz, a sziú indián sámán című életrajzi művet, úgy döntöttem, előveszem a régi indiános kedvenceimet, hogy lássam, ennyi évvel utóbb, mai fejjel mit mondanak. Liselotte Welskopf-Henrich eme két regényéből szinte csak annyira emlékeztem, hogy ezeket szerettem a legjobban, de semmi más nem rémlett. Felkészültem rá, hogy nem lesz hiteles, hogy olyan sarkított képet mutat majd, mint Karl May könyvei, a Winnettou és a többi (May-ról ugye közismert, hogy valójában nem sokat tudott, pláne nem első kézből, az észak-amerikai őslakosok életéről, kultúrájáról, történelméről). Ehhez képest ennek pont az ellentétét tapasztaltam. Nem csak, hogy máig izgalmas és lebilincselő a történet, de nagyon sok ponton egybecseng azzal, amit Sánta Őz könyvéből illetve más, hiteles forrásokból tudni lehet az indiánokról.

Ekulton írtam rettenet hosszú értekezést a két regényről, meg amik ezek kapcsán eszembe jutottak. 

Amorphis: Borderland

A finn Amorphis 35 éve alakult, ez a tizenötödik albumuk, és gyakorlatilag ugyanolyan, mint az utóbbi jó pár lemez. Talán kicsit szellősebb a hangzás, kicsit erősebb a szinti jelenléte, míg a riffek nincsenek annyira elöl, de szó sincs arról, hogy átváltottak popba, hogy végre akkora sikereket érjenek el, amilyeneket mindig is megérdemeltek volna.

A teljes lemezkritika a Hammer site-on olvasható. 

Down: NOLA 30

Ma 30 éve jelent meg a New Orleans-i szupergrup első, felülmúlhatatlan albuma, a doom/stoner/sludge metal örök darabja.

Nem én írtam róla anno, de a Hatásokkban megemlékeztem róla 2017-ben. Ez a cikk következzék itt.

---

A fehér hollónál is ritkább, hogy egy szupergrup igazán jó zenét csináljon. A Down ezen kivételek egyike: a NOLA-t ismernie kell mindenkinek, aki metalosnak vallja magát.

Phil Anselmo Pantera-énekes, Pepper Keenan (Corrosion Of Conformity) és Kirk Windstein (Crowbar) gitárosok, valamint Todd „Sexy T” Strange (Crowbar) basszer és Jimmy Bower dobos (aki az Eyehategodban gitáros) merő szórakozásból hozták össze a Downt még ’91-ben, és sokáig nem is árulták el senkinek, hogy ők zenélnek azokon a demókon, amiket amúgy maguk osztogattak trükkösen. Mikor aztán fény derült a titokra, nyomban kaptak szerződést a kor egyik óriáskiadójánál. A Down debütanyaga mégsem lett akkora siker, mint a Pantera korongok, ám aki nem csak divatból szereti a metalt, az azonnal ráérzett. Legendás album ez, melynek már a borítója is emblematikus a Jézus arccal, akinek szájából joint lóg.

Bizony, az öt nehézfiú áthatolhatatlan marihuána füstben alkotta meg haveri dzsemmelések közepette a doom/stoner/sludge metal csúcslemezét, aminél alapvetőbb cuccot tényleg csak a mindenható Black Sabbath csinált, amúgy meg max. néhány Trouble meg St.Vitus/The Obsessed lemezt lehet vele egy lapon emlegetni, s persze a COC-től a Blind/Deliverance kettőst is ide kell sorolni, meg a Crowbartól a csak később megjelent Odd Fellows Rest-et, de azok is mind mások voltak. Mert persze a Down pontosan olyan zenét tolt, amilyet ettől a névsortól elvárnánk. Anselmo nagyon sokat rekeszt és üvölt pont úgy, mint a Panterában, viszont sokkal több és baromi jó tiszta éneket is hallani tőle. És épp úgy vannak Crowbar módra tonnás, falrepesztő sludge riffek, mint a COC-t idéző, irgalmatlanul feelinges southern témák. S mindezeket úgy hatja át New Orleans mocsarainak dögletes kipárolgása meg a fű és az alkohol, ahogy a Kyuss zenéjét a sivatag. Mocskos, durva, kíméletlen, de közben a southern rock és blues zenékre jellemzően hangulatos és lélekig ható riffek, szólók és énektémák sorakoznak minden nótában.

A 12 számot (plusz a Pray for the Locust című átvezetőt) rejtő NOLA (New Orleans, Louisiana, innen a cím) az elejétől a végéig zseniális, de ha semmi mást nem is teszel, a kedvemért hallgasd meg ezeket a neten: Temptations Wings, Lifer, Losing All, Stone the Crow, Bury Me in Smoke. A többi is szuper, de ezek olyan alapvető metal nóták, amiket mindenkinek hallania kell. A Stone The Crow-ban amúgy még valami kis grunge hatás is érződik (akárcsak a Rehabban), és kitörölhetetlen a refrénje, a verze alatti szomorkás gitártéma meg olyan, mint a méz, amire gyerekkorodból emlékszel. Persze a többi nóta refrénje is óriási. A Bury Me in Smoke meg… baszki, Az A Riff. Annál parasztabb, tahóbb téma a világon nincs, és ahogy tolják a végén, majd elhalkul és visszajön, abba bele lehet pusztulni.

A Jail konkrétan a Pantera által feldolgozott Sabbath-dal, a Planet Caravan második része, végig perka megy benne, Phil halkan énekli, de így is hátborzongató. Ám ami igazán beteg, az az Underneath Everything, mely olyan pszichés képet mutat Anselmóról, hogy csoda, hogy még él…

A későbbi Down anyagok is nagyok, de a NOLA tömény zsenialitását (és meglepetését) nem tudták megismételni. Ez a cucc kortalan, máig úgy hat, mint mikor először hallottam, és túlélné még az atomháborút is.

 

 

Beat: Live

Úgy 2024 elején jött a hír, hogy két King Crimson-zenész (Adrian Belew énekes-gitáros és Tony Levin basszer) meg fogja turnéztatni a velük készült, ’80-as évekbeli Crimson albumokat, s ehhez Steve Vai gitáristent és a Toolból Danny Carey dobosistent is beveszik a csapatba. Nem is tudom, mi volt a nagyobb: a hír fölött érzett izgalmam, vagy az azóta is meglévő csalódás, hogy nem hogy ide, de Európába se jöttek át. Volt egy csomó amerikai dátum, mindkét féltekén, a Los Angeles-i buli felvételének megjelenését meg Japánban ünneplik meg. Európáról szó sincs… Vigasztalódjunk hát, progresszív rocker feleim, ezzel a felvétellel, mely több különféle verzióban jelenik meg.

Cikkem a Hammer honlapján. 

Green Carnation: A Dark Poem, Part 1: The Shores of Melancholia

A norvég Green Carnation pályája elég szövevényes, de a zenéjük még inkább. Mindig megvolt náluk a tipikus nordikus íz, de a korai death, majd gothic/doom metalhoz egyre több progresszív ill. ős-hard rock elem érkezett. Ilyen szempontból az új anyag nem is hoz igazi újdonságot. Viszont manapság jószerével senki nem játszik akár csak hasonló zenét, s ez önmagában reményt kelt, hogy sok új rajongót nyer majd a csapat. Meg engem is meggyőzött.

Hammer honlapon a lemezkritikám. 

Pink Floyd: Wish You Were Here 50

Ma 50 éve jelent meg a Pink Floyd egyik legismertebb albuma, szóval egyidősek vagyunk.

Az alábbi cikket 2002-ben írtam a Hammer Hatásokk rovatába. Nem életem legjobbja, meg nem is túl alapos, de akkoriban épp volt némi karakterkorlátozás, hát próbáltam rövidebben fogalmazni. A lényeg az, hogy ez is egy irdatlan csudás album, és máig hat.

--- 

Állítólag amikor megjelent a Pink Floyd 9. lemeze, a Wish You Were Here, a kritikusok véleménye megoszlott róla. Az azonban bizonyos, hogy az album öt dalából kettő (avagy három) örökérvényű klasszikussá lett, s ezeket például a Floyd egykori énekes-basszer-szövegírója, Roger Waters ma sem hagyhatja ki műsorából.

Az egyik ilyen alapmű a két részre osztott, a lemezt keretbe foglaló, 24 perces Shine On You Crazy Diamond. Valamikor általánosban jártunk az aggteleki cseppkőbarlangban osztálykiránduláson. Volt ott egy koncertterem, speciális fényekkel és szökőkutakkal, ahol Pink Floyd szólt szalagról, de már nem emlékszem, melyik szám. Arra viszont igen, hogy amikor épp egy gigászi magasságokra és mélységekre nyíló cseppkőbarlangrész mellett egy keskeny ösvényen mentünk át, egyszer csak
lekapcsolták az összes világítást, s a tökéletes sötétben felcsendült a Shine On You Crazy Diamond. Nem tudom, ki volt az ötlet atyja, de minden elismerésem az övé. Óriási élmény volt. És tökéletes illett oda ez a dal, mert ez a monumentális szerzemény sokszor olyan, mintha maga az univerzum tükröződne benne. Elszállós, space-es témái mellett, az énekrészek alatt bluesban gyökerezik az alapja; de mindkét részben hallhatunk óriási, már-már dzsesszbe hajló szólókat (szaxofont, gitárt és szintetizátort egyaránt, sőt a basszusgitár is - rövid - szólisztikus szerephez jut). A szöveg a Floyd korai korszakának vezéregyéniségéről, a vizionárius lángelméről, Syd Barrettről szól.

Az album legkevésbé időtálló témája a Welcome To The Machine, annak ellenére, hogy talán még az industrial zenéknek is adott valamit. Tipikus rideg Waters dal, amely előrevetíti a The Wallt. Az élénkebb, bluesos alapú és a zeneipart gúnyoló Have A Cigart az a Roy Harper énekli, akivel David Gilmour (Floyd gitáros) azt a Hope című dalt írta, amit az Anathema is feldolgozott. Egy hangulatos, jó nóta.

De a Wish You Were Here legemlékezetesebb darabja mégis a címadó. Egyszerű, akusztikus gitárra épülő dal, egyike a legnagyobb Pink Floyd számoknak. Azt hiszem, elgondolkodtató, szép és mély. De alighanem mindenkinek mást mond.

Mindent egybevetve van az albumnak egyfajta elveszettség- vagy útkereső-érzése; ami nyilván összefügg azzal, amit maguk a zenészek akkoriban átéltek (óriási sikerek, a kiégéstől való félelem, ilyesmik). S mindeközben nagyon messzire visz. Tóth Árpád Lélektől lélekig című verse is eszembe jut róla.

Jonas Karlsson: Esőisten

A fülszöveg alapján is érdekesnek tűnt ez a könyv, az is jól hangzik, hogy „A könyvből filmet készít Hannes Holm, Az ember, akit Ovénak hívnak című film rendezője, de istenigazából az alcím miatt vettem kézbe ezt a svéd regényt: Kerti mese. 

De aztán a kerti és a mese mellett még csomó minden más is van benne, és biztosan egyéni, ki hogy értékeli. Én így, ahogy az ekulton leírtam.

Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

Dr. Jakob Jakobi Berlinben él, vagy legalábbis próbál megélni, mint pszichoterapeuta, de momentán egy páciense nincs. Bezzeg a volt felesége, akitől a lakást bérli, szaktanácsot akar tőle, ehelyett azonban Jakob kap egy jókora ütést az orrára, a volt nej aktuális párjától. Isten útjai persze kifürkészhetetlenek, így esik, hogy pont a kórházban találkozik Abel Baumann-nal, a cirkuszi bohóccal, és bár ő is híján van a jószerencsének, legalább pénze van. S nyomban meg is kéri a jó doktort, hogy legyen az ő terapeutája, merthogy úgy érzi, arra volna szüksége.

 

Jakob hamarosan ugyanerre a következtetésre jut, mikor kiderül, hogy Abel biztos benne, hogy ő maga isten. Más kérdés, hogy Abel nem emiatt kéri az agyturkász segítségét, ám Dr. Jakobi nem csupán azért vállalja el a munkát, mert pénzre van szüksége, de azonnal. Hanem azért is, mert Abel egész elgondolkodtatóakat tud mondani. S nem mellesleg tud néhány trükköt, és olyat is, amit még egy pszichoterapeuta sem tud könnyen megfejteni…

 

A borító, a fülszöveg és a kiadó miatt a bolondos, de bölcs skandináv regényekhez soroltam Hans Rath regényét, emiatt is vettem kézbe, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon más, mint mondjuk Fredrick Backman könyvei. Nála és más skandináv íróknál is tapasztaltam már olyat, hogy adott könyv az elejétől fogva őrültségekkel van tele, de végül minden a helyére kerül, mindennek kiderül az értelme, miértje. Itt kissé fordítva van. Ahogy halad előre a sztori, s főleg a vége felé, mintha Rath a lovak közé dobná a gyeplőt, a cselekmény kiszámíthatatlannak és esetlegesnek ható fordulatokat vesz. Egy ponton mintha egy őrült francia filmet néznék, de a végére már azt mondom, amit pedig a könyv zömében nem: nagyon is német. Nem pejoratíve, semmi ilyesmi, egyszerűen csak előbukkan a német humor azon alfaja, amivel én pl. nem igen tudok mit kezdeni.

 

Ettől függetlenül azonban a könyv mondanivalója nagyon is ül. Az olvasó kénytelen elgondolkodni, nem is csak annyin, hogy hát akkor mi lenne, ha isten lejönne ebbe a mi világunkba, aztán itt kéne meggyőznie bárkit, hogy higgyen már benne. Ennél kevésbé nagy horderejű, az emberi lét szempontjából talán mégis fontosabb kérdéseket is felvet a regény. És ezek miatt jó volt elolvasni. De a folytatásaira még rápihenek…

Ozaki Kaori: Az istenek hazudnak

Ozaki Kaori mangája a borító alapján lehetne kedves, aranyos, akár giccses kis gyermekkori sztori is, de a cím és a fülszöveg jelzi, hogy nem az. De nem is az, amire számítottam, mert valamiféle természetfeletti szálra asszociáltam, holott valójában a valós emberi életről szól ez a könyv.

Teljes cikkem róla ekultura.hu-n. 

Neil Gaiman: Sandman: Az álmok fejedelme gyűjtemény – Nyitány

Közel 17 évvel a Sandman képregény sorozat befejezése után, 2013-ben tért vissza Neil Gaiman Álomhoz és a többi Végtelenhez, hogy elmesélje, mi is történt az Álomúrral a sorozatot elindító események előtt. Hogy elmondja, miért volt olyan fáradt Morpheus, hogy egy mágiával foglalkozó ember csapdába ejthette őt.

Akármilyen szemkápráztató és kreatív is ez a képregény, a sztorit kissé utólag hozzátoldottnak, erőltetettnek érzem, de az ekultos cikkben aztán még Gaiman botránya kapcsán is fejtegetek.

Katt tehát ide az ekultos cikkért. 

Riverbend: All Our Luggage

A Riverbend úgy indult, hogy Dudás Tamás és Sztaroszta Adamo lementek a Sajó partjára, pengették az akusztikus gitárjukat, Tom énekelt, ami eszébe jutott, felvették mobillal, kirakták a netre, „oszt jónapot”. Tamás a legendás, kultikus sajószentpéteri Screen dalszerzője volt, a ’90-es évek elején megjelent egyetlen, kiadó által kiadott albumuk (Being the Season!) örök kedvence a beavatott keveseknek. Adamo a Damn Natural nevű bandában került Tomi mellé, de annak is sok éve már. Aztán ha csak ennyit csináltak volna, annak is nagyon örültünk volna maroknyian, akik egyáltalán látták azokat a videókat.

De végül lett teljes zenekar, két énekesnővel, s ez az első hivatalos anyaguk öt végtelenül egyszerű, mégis nagyon erős, főleg akusztikus gitárra épülő dalt rejt. Teljes cikkem róla a Hammer honlapján.

Macuie Maszasi: A vulkán lábánál

Az 1980-as évek Japánjában játszódik Macuie Maszasi regénye. Egy kicsi, ám annál jelentősebb építésziroda adja a történet keretét, s két főszereplőjét is. Egyikük a hetvenes éveiben járó, sajátos módszerekkel és filozófiával dolgozó professzor, a Murai Tervezőiroda névadója, másikuk az egyetemet épp csak elvégzett mesélő, Szakanasi, aki nem pusztán felnéz Muraira, de azzal is tisztában van, hogy az irodába a ritkánál is ritkábban vesznek fel ennyire újoncot.

Hogy mégis így történt, annak alighanem az az oka, hogy az idős mester elvállal még egy, talán utolsó, nagy feladatot: indul a Kortárs Nemzeti Könyvtár megtervezésére kiírt pályázaton. Nincs már mit bizonyítania, jellegzetes, a hangsúlyt a praktikumra helyező, visszafogott, letisztult stílusát számos kisebb-nagyobb épület képviseli szerte Japánban. De most az őt legjobban ismerő munkatársait is meglepi néhány újító húzásával.

A tervpályázat alakulása és az ehhez kapcsolódó megannyi, az építészetről szóló rész mellett mester és tanítványa kapcsolatának alakulását is nyomon követhetjük a regényben, ahogy a fiatal, magának való Szakanasi első komolyabb párkapcsolata is az olvasó szeme előtt kezd el kibontakozni.

Nem olvastam elég japán irodalmat, még a mangákat is idevéve sem, hogy el tudjam helyezni ezt a könyvet a japán irodalomban. Azt sem tudom, a japán olvasóknak mit adhat, akik minden bizonnyal mást találnak benne, mint én, egy az övéktől gyökeresen eltérő kultúra szülötte. A regény eleje számomra megnyugtatóan lassú volt, épp jól esett a tomboló nyárban ez a hűvös, visszafogott szöveg, és később sem zavart, hogy a cselekmény itt szinte mellékes. Illetve egyáltalán nem az, és Macuie nagyon is univerzális, emberi dolgokról mesél. Ám amit mond, azt épp a hogyan-nal teszi számomra érdekessé. Azzal, ahogy mesél róla. Egyszerre realistán, mégis olyan költőien. Nagyon japánul, miközben néha-néha felmerültek bennem kérdések, hogy egyik-másik szereplő miért hoz be olyan elemet, ami annyira nem japán (kezdve azzal, hogy a professzorra milyen nagy hatással volt több európai építész és egy amerikai is). De aztán eszembe jutott, hogy én itt magyar létemre rendelhetek szusit vagy elmehetek ilyen-olyan keleti éttermekbe, étkezdékbe Budapesten. Vagy ott van a Városligetben a Magyar Zene Háza, amelyet egy japán építész, Fudzsimoto Szószuke tervezett. (Arról sajnos nincs infóm, hogy az író merített-e ihletet valamely japán építész életéből és műveiből.) Akkor meg miért ne ünnepelhetne egy japán cég mondjuk egy olasz étteremben, ami történetesen Tokióban van?!

Az ám, csakhogy a történet zöme nem ott játszódik, hanem néhány órányi autóútra onnan (vagy ha a valaha működött, keskeny nyomtávú vasúttal mentünk volna, hát lett volna az hat is), a japán hegyek között, egy vulkán közelében, a Nyári Laknak nevezett helyen. Azt is Murai tervezte, s túl azon, hogy a leírások alapján még Mijazaki filmjeiben is helye volna, az az a hely, ahova a nyári hőség elől felköltözik az iroda, s ott folytatják mély koncentrációba merülve a munkát. A természet, maga a vulkán is fontos eleme lesz így a regénynek, ahogy a madarak és a komolyzene is, s persze maga a Nyári Lak.

Nem lennék meglepve, ha kiderülne, Macuie klasszikus zenei műveket követve szerkesztette meg a regényt, egyes visszatérő, repetitív részletek is erre utalnak. S bár az effajta muzsikához épp úgy nem értek, ahogy a japán irodalomhoz, még nekem is feltűnik, hogy nem csupán az idős, révbe ért mester és a kezdő tanítvány, de a keleti és nyugati világ találkozásáról is szól a regény. Nem összeütközéséről, de a változásról mindenképp. S persze az idő múlásáról, arról, hogy van, hogy az események váratlanul és elsöprő erővel jönnek, ahogy egy vulkán kitör (nem spoiler!), de általában a lassan csordogáló, mégis egyre fogyó napok hozzák el a változást.

Azt gondolom, ez egy szép és bölcs regény, és nagyon sűrű mondanivalója van, miközben épp oly elegáns és távolságtartó, mint amilyennek sokszor Japán és a japán kultúra tűnnek. Érdekes látni, hogy a lassú mesélés közepette mennyivel visszafogottabban sugalmaz a szerző, mint a nyugati írók szoktak. Amik történnek a könyvben, ahová kifut a főszereplők élete, egy ponton már sejti az olvasó, mégsincs olyan érzése, hogy a mindentudó író játszik vele.

Olyan könyv ez, amit érdemes időről időre újraolvasni, hogy vajon mit mond adott korban. Mégis kicsit ellentmondásosnak érzem, az én (Japánból nézve) nyugati elmémmel. Miközben megismeri és részben megkedveli az ember az egyes szereplőket, és nem csak az egész könyvből áradó melankóliát, de konkrét, élesebb bánatot vagy gyászt is érez egyes részeknél, tehát a „rideg” japánság ellenére is érzelmeket ébreszt, valahogy mégsem megy annyira mélyre. Vagy de, csak nem tűnik fel elsőre. Meglehet, ez olyan fajta írás, amely beépül, s hosszabb távon hat. De most, utólag visszagondolva, úgy érzem, a leírásai hatottak rám leginkább, a helyekről, az épületekről, s néha az emberekről.

 

 

Magvető, Budapest, 2025

374 oldal

Fordította: Vihar Judit

The Gathering: Mandylion 30

Ma 30 éve jelent meg az album, aminek nyomán szerte a világon metalos férfiak és fiúk szerettek bele egy bizonyos holland hölgybe... De mondjuk ezen túlmenően is van miért megemlékezni a harmadik The Gathering albumról, minthogy forradalmi anyag volt, énekesnős ill. gothic/death/doom metal vonalon is. De azt is bebizonyította, hogy ilyen zenét is előadhat valaki úgy, hogy közben aranyos. Bizony.

Az alábbi cikk nem korabeli, nem volt olyan szerencsém, hogy a megjelenésekor én írjak róla, hát pótoltam a dolgot 2012-ben, a Hammer Hatásokk rovatában.

---

 

A holland the Gathering-et 1989-ben alapították a Rutten testvérek (René gitáros és Hans dobos). Első két albumuk, az atmoszférikus death metalt rejtő Always…, és a számos irányba kísérletező, de emiatt széteső Almost a Dance hosszú távon nem sok vizet kavart, noha mindkettőn volt női ének és szinti is, amik abban a korszakban ritkaság számba mentek. Ám a harmadik lemez, a Mandylion kapcsán ismerték meg őket tömegek. Ezen mutatkozott be Anneke van Giersbergen nevű énekesnőjük, aki jobbára pop, jazz és rock zenéken nőtt fel.

Bár a csapatot az underground szintről egyre feljebb törő dark/gothic/death/doom metal vonulathoz sorolták, zenéjükben már ekkor rengeteg pszichedelikus és progresszív rock hatás érvényesült. Ám, elismerve a zenészek minden erényét, Anneke nélkül sosem lettek volna azzá a közkedvelt csapattá, amellyé a Mandylionnal kezdődően váltak.

Részemről ez nem volt szerelem első hallásra. Az lejött, hogy érdekes és újító csapat, az is, hogy metal bandáktól szokatlan dolgokat hoznak a zenéjükbe (pl. a javarészt instrumentális, legalábbis szöveg nélküli címadó erősen Dead Can Dance hatású, szóval egyszerre sötét és világzenei), de úgy éreztem, hajlamosak a dalaikat túl hosszúra nyújtani nem eléggé érdekes, fogós témákkal. A mai napig az a véleményem, hogy az ezt követő Nighttime Birds album a Mandylion befogadhatóbb, tökélyre csiszolt verziója volt.

Ez azonban mit sem változtat azon, hogy rockerek ezrei szerettek bele Annekébe, amint meglátták a Strange Machines klipjét. Vagy a Leaves-ét, tudom is én, melyik volt előbb. Az én véleményem is akkor változott meg. Azért is, mert a lány szakított mindenféle metalos hagyománnyal, mind énekében, mind külsőségekben: sem drámai áriázást, sem keménykedést nem hallhattunk tőle soha, ahogy fekete csipkét vagy szegecses bőrt sem viselt. Ő csak önmagát adta, bűbájos természetességgel, és hol vidám, hol szomorkás dallamai mindig megtették a magukét.

A kő egyszerű, doom-os riffre épülő, de szárnyaló Strange Machines és az érzékeny szövegű, monumentálisabb és finomabb részeket is hozó Leaves volt tehát az album két nagy slágere. De emlékezetes a többi is: a régi prog.rock és szimfo hatásokat is mutató, kissé dagályos, de Anneke dallamai miatt remek Eléanor, a szépséges In Motion #1 és a lemezt lezáró hömpölygősebb, álmodozó folytatása (In Motion #2), a tenger erejét áthatóan megidéző Fear the Sea, és a megintcsak terjengős instru részekkel teli, Pink Floyd-os szólót is felvonultató, énekileg szívet tépően fájdalmas Sand and Mercury.

Bár a későbbiekben egyre inkább kiveszett a metal a Gathering zenéjéből, kísérletező kedvük, képességük az átható atmoszféra megteremtésére, legyen az vidám és felszabadult vagy gyászos, szomorú, Anneke beszállásával lett védjegyük, és tartott is kiválásáig. A nélküle készült lemez sem rossz persze, csak már messze nem ugyanaz, ahogy Anneke szólóalbumai meg néha túl pop-osak, túl könnyedek.

 

 

Lipták Gábor: Délibáb

Lipták Gábor (1912-1985) ezen kötete alföldi regék, mondák, történetek igen olvasmányos és szórakoztató gyűjteménye. Nem túl meglepő módon az Alföld kapcsán sűrűn kerül elő a török hódoltság kora, több történet szól hajdúkról és betyárokról, és a gonosz elnyomót (legyen bár külhoni vagy magyar) megleckéztető szegénylegény is gyakran feltűnik a történetekben. Jut hely a romantikának is, bár a happy endre nincs garancia, és hátborzongató írás is akad. Ahogy ma, a régmúlt időkben is olyan hely volt az Alföld, amelynek megvan a szép, költői arca, de a kegyetlen, kopár, embertpróbáló is. 

Teljes cikkem ekulton. 

Jean-Luc Bannalec: Bretagne-i büszkeség

Negyedszerre kísértem el Georges Dupin felügyelőt egy csavaros bretagne-i nyomozásra. Nem is tudom, krimiként mennyire működik a regény, mert nem értek hozzá. De amikor Bretagne-ról mesél Bannalec, a mindenféle apróbb-nagyobb dolgokról, onnantól, hogy persze a bretonok fedezték fel Amerikát (is), át a különféle tájakon, helyeken, ételeken, odáig, hogy hogy működik az osztrigatenyésztés, én ugyan le nem tudnám tenni.

Teljes cikkem ekulton. 

David Almond: The Tightrope Walkers

David Almond brit szerző elsősorban ifjúsági- és gyermekkönyvek írójaként ismert, s hazájában hovatovább a legnagyobb sztárok közé tartozik. De írt azért néhány novellát a felnőtteknek is (akiknek amúgy csont nélkül merem ajánlani a fiatalabbaknak szánt, csoda bölcs és megindító könyveit is) – és ez a regénye is nekik szól.

Függetlenül attól, hogy amúgy nagyon olyan, mint a legtöbb további írása. Észak-Anglia, ’60-as évek, munkásosztály. Felnövéstörténet abban a korban és azon a helyen. A hétköznapi rögvalóság, a mindennapokban mégis megtalált szépség, és némi kis varázs, vagy legalábbis valami megmagyarázhatatlan...

Teljes cikkem ekulton. 

FEKETE ZAJ Fesztivál, Sástó (2025. aug. 2.)

Nem múlik a Fekete Zaj fesztivál varázsa. Megérkezni a hegyek közé, újra látni megannyi ismerős arcot és/vagy jópofa fazont, nem szólva a kacsákról, a tóról, a kilátóról, valami csoda. Gyerekkoromban jó párszor jártam Sástón, emiatt is kicsit visszamegyek gyerekbe ilyenkor, és ez ott van az élet legjobb dolgai között.

Most mondjuk nem láttam olyan sok koncertet, s persze, hogy a Thy Catafalque nagyon-nagyon jó volt.

Hammer honlapon írtam le az élményeimet, s ott van link sok fotóhoz is.