Daryl Gregory: Valódiak voltunk

Daryl Gregory új regénye arra épül, hogy a világában (mely amúgy a miénk volna) egy napon, kb. hét évvel a történet jelene előtt, minden ember szeme előtt megjelent a felirat, hogy „egy szimulációban élsz”. Ennek aztán lett számos különféle hatása, egyesek becsavarodtak, mások gyilkolászni kezdtek, és így tovább. De idővel aztán jobbára megnyugodtak a kedélyek, és ez az egy nagy bizonyosság további nagy kérdéseket szült, melyekre továbbra is ki-ki a maga módján válaszol. Az a kirándulócsoport is, mely busszal látogatja meg Észak-Amerika Lehetetlenjeit - a fizika törvényeinek ellentmondó "csodákat". Mind más okból jött az útra, mindnek megvan a maga története, és ha ez nem lenne épp elég érdekes, Gregory akciófilmbe illő izgalmakat hozó cselekményt is kerekít.

Teljes cikkem ekulton.

Bruce Dickinson: Skunkworks - 30 éves

Ma 30 éve jelent meg Bruce Dickinson azon szólóalbuma, amely a leginkább megosztónak bizonyult. Azért megosztom, haha. A cikkem korabeli, nem életem legjobbja, de fiatal voltam és kellett a... oh wait. Csak viccelek. Minden sorával együtt tudok érezni :)

 

Repültél-e valaha a zene szárnyán, bármiféle szer vagy ital nélkül, tisztán a muzsikára bízva magad? Kócolta-e össze hajadat a dallamok szele? Könnyezett-e a szemed, ahogy nőtt a sebesség? És mondd, érezted-e már a Zene szabadságát?

Én igen. Sokadik alkalom volt, mégis meglepett, ahogy Bruce Dickinson új CD-je magával ragadott. Rögtön belevetett egy hiperugrással az űrverseny kellős közepébe (Space Race), ahol galaktikus cowboynak (nem, nem a Galactic Cowboys-ra gondolok!) érezhettem magam. Legnagyobb rémületemre a világ széléig lovagoltam, de a zene egy pördüléssel vissza is hozott nyomban (Back From The Edge). Aztán kellemes, szép dallamokkal nyugtatott, mígnem úgy rám ijesztett az Interia refrénje, hogy majd' a szívbajt hozta rám. Lassan belecsúsztam a Solar Confinement szabadon áradó dallamfolyamába, s a Dreamstate álomszerű, lebegő gitárhangjai eloldozták az utolsó szálat is, ami a valósággal összekötött. Erre persze rám szóltak, hogy része vagyok a gépezetnek (Inside The Machine), ez az igazság, és csak ne is ugráljak. S közben andalított a dallam... Hogy aztán a szédítő Headswitch tovapörgessen. Utam, a lemez még nem ért véget, átvezetett a felettébb különleges Octavián, s mikor a Strange Death In Paradise utolsó hangjai is lecsengtek, olyan volt, mintha egy félőrült álomból ébrednek. "Na, most mi van?!" meg "Hol vagyok?!"

És akkor elgondolkodtam. Fantasztikus és sokszínű volt ez a repülés, mégis néha nehéz rá visszaemlékezni. Az előző út, amire magával vitt ez a Bruce, jobban tetszett... Csak tudnám, hogy mi volt ez! '70-es évekből kinőtt űrkorszaki hard rock?! És tényleg a King's X-re hasonlított egyik-másik pillanata? Volt benne valahol valami grunge-os? Nem is tudom... Lehet, hogy ez a furfangos fickó túljárt az eszemen, és nekem nem esik le, hogy hol volt már hasonlóban részem, ki vitt hasonló útra?! Vagy talán valami új történt velem? Talán valami sosem látott-hallott dolgot mutatott nekem ez az énekes zseni és ifjú csapata? Még sokat fogok repkedni a Skunworksszel, hogy rájöjjek a válaszokra!

(Utólagos megjegyzés: a borító zseniális, bár a tükrözött szövegek "kicsit" nehezen olvashatóak.)

9 

 

Amorphis: Eclipse 20

Ma 20 éve jelent meg az első Amorphis album, amin Tomi Joutsen énekelt. Íme a korabeli lemezkritikám.

 

Milyen lesz az Amorphis a ’96-os, klasszikussá vált Elegy óta itt éneklő, meghatározó Pasi Koskinen nélkül? Ez volt a nagy kérdés. Az Eclipse pedig a nagy válasz. A jó válasz. Tomi Joutsen (Sinisthra) személyében ugyanis egy Pasiéhoz hasonló, de kissé kevésbé karcos orgánumú, karakán kiállású csókát találtak az énekesi posztra. Tominak nem okoz gondot felvenni a fonalat ott, ahol a 2003-as, remekbeszabott Far From North-tal félbeszakadt, simán hoz mindent, amit elődje tudott, sőt. Most már csak az a kérdés, élőben is ilyen jó-e.

Annak idején a Far… albumról azt írtam, az Elegy óta a legjobb, meg hogy keresztmetszetét adja az Amorphis legjobb dolgainak. Ez lényegében az Eclipse-re is igaz. Sőt, Tomi sűrűbben üvölt, s itt-ott, pl. az erősen az Elegy-t idéző, keleties témákkal is ellátott Perkele (The God Of Fire)-ben még hörög is, a régi fanok nagy örömére. De a dallamok terén is rendben van az arc. Nem tudom, ő írta-e az énektémákat, de rosszat nem hallani tőle.

Egy teljesen tipikus Amorphis nótával indul az album a Two Moons képben: maharadzsás ősrock szinti, azonnal ható, energikus riffek és refrén – aki erre nem indul be rögtön, az nem Amo-rajongó. Más kérdés, hogy még a vér-Amorphis-esek sem biztos, hogy ráismernének imádottjaikra az első kislemezként is kiadott House Of Sleep-ben. Ebben is ott vannak azok a csodás finn ízek, de amúgy totál To/Die/For-Charon-ilyesmi a nóta. Egy ilyen szerintem belefér, és ne feledkezzünk meg arról, hogy az Amorphis volt az originális finn banda, állítólag mégsem olyan sikeresek, mint a HIM-vonalról sokan.

Meg ki tudna rájuk haragudni, ha rögtön egy Leaves Scar-ral folytatódik a lemez, ami durvább verzéjével, akusztikus betéteivel és gyönyörű refrénjével minden Amorphis-mániákus álma?! És ez az összes további dalra igaz! A Born From Fire tipikus finn dallamai, belesüppedősen vastag Hammond szőnyege; a zongorát is felvonultató, szívet tépően bánatos, de a végére bemetalosodó Under A Soil And Black Stone; a szintén finomabb húrokat pengető The Smoke; az enyhén Pink Floyd-os verzéjű, ám refrénjében együtt üvölteni való részeket hozó Same Flesh; a leginkább folkos Brother Moon;  az Am Universum/Tuonela irányát legjobban felidéző Empty Opening; meg a Hammond orgonás-népzenés bónusznóta Stone Woman – bocs, de én ezekbe nem tudok belekötni! Nekem ez az album ugyanazt a magával ragadó atmoszférát, feelinget hozza, amiért oly rég szeretem ezt a bandát. Leginkább persze, már csak az énekesváltás adta helyzet miatt is, az Elegy-re emlékeztet, szóval elég metalos. De persze a többi megszokott elem (ősrock, pszichedelia és prog.rock, a Végtelen Fonat módjára egymásba csavarodó témák) is itt van. Meglehet, egyesek fanyalognak majd rajta egy darabig, mondvacsinált okokra hivatkozva, de hát az Elegy-t sem fogadta mindenki jó szívvel, aztán mégis mekkora alapművé érlelték az évek.

S csupán azért nem adok rá maximális pontszámot, mert az Eclipse-ből, bármekkora sikereket hoz is majd a csapatnak (s kívánom, hogy a kultikus státuszt végre túllépjék ezzel az anyaggal, mert megérdemlik!), nem lesz, nem lehet soha akkora klasszikus. Ugyanis minden, amit hoz, minden vadállat riff, örökre rögzülő dallam, népzenei hatás és Kalevalán vagy bármi egyében alapuló verssor már egy kicsit önismétlés ettől a bandától.

De ennek ellenére a maga nemében tökéletes. Hail to Finland!

 

Christopher Moore: Múzsa a díványon

Egy újabb gyönyörűséges katyvasz Christopher Moore-tól, olyan szereplőkkel, mint Klimt, Schiele, Freud, Jung, Frankenstein és az ő szörnyetege - de nem közülük kerül ki a főszereplő. De pusztán e névsor is sejteti, hogy ez most egy összetettebb regény, csomó komoly mondanivalóval, bár azért itt-ott megcsillan a jól ismert és közkedvelt (?) Moore-humor is.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Rush: Moving Pictures 45

Ma 45 éve jelent meg a Rush legsikeresebb albuma. Az alábbi cikket 2011-ben írtam róla:

 

A trükkös című és borítójú Moving Pictures, a kanadai Rush 8. stúdióalbuma volt pályájuk legsikeresebbike, ami csak az USA-ban több, mint 4 millió példányban kelt el. Mai fejjel szinte elképzelhetetlen, de tény, hogy több daluk is slágerlistás lett róla. Pedig még a legslágeresebb szám, a Rush koncertek örök darabja, a Tom Sawyer sem kimondottan könnyed cucc. OK, van egy rendkívül fülbemászó szintitémája, a dallama is emlékezetes, de attól még ez Rush, a progresszívebb fajtából. Geddy Lee énekes-basszer amúgy már korábban elkezdett kísérletezni a billentyűs hangszerekkel, de ezen a lemezen még nem volt olyan jelentős a szerepük, mint később. Valami fojtott izgalom, s néhol ünnepélyesség van a dalban, na meg egy remek dobszóló is Neil Pearttől.

A Red Barchetta is örök kedvenc a fanok körében, egy sci-fi novella inspirálta, és lényegében az autózásról szól, persze a Rush-ra jellemző csavarral. Finom témával nyit, és ahogy az egész album, ez is átmenetet képez a korábbi, progresszívebb irány és a ’80-as évekbeli pop-osabb, könnyedebb Rush dolgok között. Alex Lifeson szólója tökéletesen közvetíti a száguldás élményét. Az instrumentális YYZ megintcsak sűrűn játszott darab. A cím a torontói repülőtér kódja morze nyelven, amit az elején el is játszanak, kissé King Crimson-rokon prog borulással, de amúgy nem annyira nehezen emészthető darab.

A Limelight szintén nagy sláger volt. Szövegében Peart azt fogalmazta meg, mennyire rühelli a zenész élettel járó ismertséget. Azt mondanám, ez a dal mindmáig nagyon jellemző a Rush-ra, úgy mindenestül. Nem mondom, hogy ez a legjobb számuk, vagy a legnagyobb kedvencem, de valahogy minden benne van, amiért ezt a zenekart máig szeretni lehet.

A The Camera Eye majd’ 11 perces, két részes szerzemény, ami lassan indul, de aztán jó sűrű lesz, bár mihez képest – ha azt vesszük, hogy két nagyváros, New York és London akkori életvitelét írták bele, hát, azóta csak őrültebb lett a világ... A Witch Hunt keményen társadalomkritikus, egyben eléggé félelmetes, fenyegető hangulatú dal, amiben az a Hugh Syme is szintizik, aki rengeteg Rush lemezborítót készített. S a záró Vital Signs-ban némi reggae hatás is érvényesül, meg erősen ’80-as évekbeli, samplereket alkalmazó hangzás, ami akkor még persze kísérletező és újító volt, és előrevetítette a következő néhány Rush anyag hangzásvilágát is.

 

Ponte Del Diavolo: De Venom Natura

A torinói zenekar második albuma számtalan különféle elemet olvaszt egybe. A ’80-as évek new és dark wave zenéitől a pszichedelikus témákon (a Δ9 (161)-ban van a legtöbb, keress rá, hogy delta 9, és megérted, miért) és doom metalon át a blackig csomó mindent, s ehhez néha némi „egzotikusat” is hozzátesz. És a végeredmény elég egyedi és erős is.

A teljes lemezkritika az Underworld oldalán olvasható. 

Köhler Ágnes interjú

Köhler Ágnes számos lemezborítót készített már, de fotósként is sokat adott a metal világához – nem szólva arról, hogy hosszú éveken át énekesnőként is aktív volt. Mindezekről is megkérdeztem őt, ahogy közelgő portrékiállításáról is, melynek Az Árnyék fénye – A Lélek árnyai a címe.

Az interjú az Underworld oldalán olvasható. 

 

 

Gyuricza Márta: A néma karnevál

Gyuricza Márta első regénye épp oly szövevényes, fura és egyedi, mint az általa illusztrált képregények (elsősorban az Ezerfejű történetei c. sorozat). Olyan, mint egy alternatív történelmi regény, melyben a maszkák avagy venezusok népe kerül összetűzésbe a többi emberrel. Rendkívül rétegzett, számos jelentést hordozó, egyúttal izgalmas regény.

Teljes cikkem róla ekulton. 

nís: emberöltő

A nís harmadik anyaga kb. 23 perces, négy dalt rejt, és úgy folytatja az eddigi irányvonalat (melyet lehet nevezni pl. grunge-os prog.metalnak is), hogy megint csavar egyet rajta. Ez részben annak is köszönhető, hogy bár volt már korábban is magyar nyelvű daluk, most először énekel Zsíros Ádám a teljes anyagon magyarul.

Teljes cikkem róla az UW oldalán. 

pozvakowski.: rapid

A pozvakowski. 2000-ben alakult, de új albumuk semmivel sem kevésbé izgalmas és sajátos, mint a korábbiak, pedig az évek során sok különféle irányba elkalandoztak. Azért az általuk használt experimentális noise rock meghatározás most is helytálló.

Teljes cikkem róla az Underworld oldalán. 

Motörhead: 1916 - 35 éves

35 éve jelent meg a Motörhead egyik legjobb albuma, amin volt egy s más, amivel alaposan megleptek mindenkit Lemmyék, de attól még a régi fanok is imádták.

Alábbi cikkem 2008 nyarán íródott. 

 

 

Ha jól számolom, ez volt az 1975-ben alakult Motörhead 10. stúdióalbuma. Nem tartozik a klasszikus korai cuccok közé, de nekem ez a legnagyobb kedvencem, emellett most jött ki a 20. albumuk (Motörizer), rajta egy (Teach You How To) Sing the Blues c. nótával, és ez bizonyára utalás az 1916 korongot nyitó The One To Sing The Blues-ra, úgyhogy van miért írni róla.

Ez a nóta különben egy igazi Motörhead rock & roll, sodró, kő egyszerű, alapvető rock riffel, és azonnal kétvállra fektet. Mondják, hogy több korábbi lemezüknél gond volt a hangzással, de ez az anyag még mai füllel is szépen zakatol. A kettes I'm So Bad (Baby I Don't Care) motorosabb tempóra vált, nyilvánvalóan önéletrajzi utalásokkal a Lemmy-féle szövegben. A legendás énekes-basszer mindig is igaz rock & roller volt, egyike a rockzene történetének leghitelesebb arcainak.

Bár e két szerzemény is gyanúsan fülbemászó, a No Voices In The Sky-nak kimondottan dallamos a refrénje, ami azért korábban nem igen fordult elő a Motörheadnél. Ehhez képest igen komor a szövege, a világ akkortájt is förtelmes helyzetéről szól, de közben végtelenül feelinges r&r, amiben Wurzel meg Phil Campbell nagyokat szólóznak.

A következő Going To Brazil Chuck Berry-szerű alap rock & roll, és arról szól, hogy hogyan repül a zenekar és személyzete Rióba (azt már jótékony homály fedi, hogy mit csinálnak a brazil városban, hehe). Aztán jön a korong első meglepetése, a Nightmare / The Dreamtime, ami a címéhez méltóan horrorfilmzenének is beillene. Megfordított beszéd, szintik, némileg pszichedelikus szóló is van ebben a lassú, fojtott dalban, és nem megfelelő állapotban hallgatva bizonyára csúf parát okoz.

De a Love Me Forever még nagyobb döbbenetet okozott a Motörheadbangerek körében. Ez ugyanis egy lírai nóta, az első a banda történetében, még ha be is keményedik egy kissé... És az a helyzet, hogy Lemmy lehet akármekkora rosszfiú, ezek a sorok (hogy pl. „Szeress örökké, vagy egyáltalán ne...”) kurvára hitelesebbek tőle, mint amiket az akkortájt még épp menő hajbandák százai összenyáladztak a balladáikban. Hidegrázósan szép, hatalmas nóta, teli valódi élettapasztalattal.

Az Angel City újra vidámabb cucc, aminek ahhoz van köze, hogy Lemmy és a dobos Phil Taylor akkortájt költözött át Angliából Los Angelesbe, bár a szöveg még a ködös Albionban született. Lemmy arról énekel, mit fog majd L.A.-ben csinálni (pl. „Bon Jovi piáját vedelem majd ingyér”). Még némi szaxofon is került bele, igazi bár-rock & roll. A Make My Day sem vesz vissza a tempóból, sőt a lemez egyik leggyorsabb, legkarcosabb témája. De a R.A.M.O.N.E.S. még nagyobb, 2 perc sincs punk rock sláger, tisztelgés a stílus anyabandája előtt, aminek az akkor még életben lévő Ramone-ok nagyon örültek. Hát, nincs is ennél szebb ajándék, az hétszentség! De még a Shut You Down is király csapkodós, pörgős rock & roll.

Hanem a záró 1916 minden idők egyik legkiakasztóbb, legmegrázóbb Motörhead dala. Pontosabban Lemmy-é, hiszen egyedül írta, a producer Peter Solley tett hozzá némi szintis vonósokat és dobgépet meg szervezett be egy csellóst. A dal a somme-i csatáról, az I. Világháború egyik legdurvább mészárlásáról szól, amikor röpke 3 óra alatt 19 ezer fiatal angolt kaszáltak le a német gépfegyverek. A srácok egy része még 18 sem volt, csak hazudta, hogy annyi, hogy elmehessen hősnek, aztán ott halt meg a véres, saras, szaros harcmezőn, legjobb esetben a barátja karjai közt, és senki nem emlékszik már rájuk. Lemmy iszonyat hitelességgel jeleníti meg a háború borzalmait és értelmetlenségét, amit az is bizonyít, hogy egy rajongója megírta neki, hogy mutatta a nagyfaterjának, aki szintén ott volt, csak túlélte, és végigsírta az öreg a számot... Egy lassan menetelő, emelkedett, hidegrázós dal ez, és szebb emléket állít minden háború minden névtelen halottjának, mint az összes kibaszott emlékmű és ünnepség és szentbeszéd. Hát ezért mondom én, hogy Lemmy a Császár.

 

 

Erlend Loe: Az álombiciklik regisztere

A norvég Erlend Loe legutóbbi regénye röpke 144 oldal, de annyi réteget meg baromságot (nézőpont kérdése) tett bele, hogy csak na.

Ekulton olvasható a könyvről írt cikkem.

J. W. Schultz: A Gleccser Nemzeti Park feketeláb indián történetei

James Willard Schultz (1859–1947) amerikai író és etnográfus számos könyvet írt az általa jól ismert észak-amerikai indián törzsek életéről, legendáiról, egyúttal számos hely és természeti képződmény elnevezése is neki köszönhető (bár ezek egy részét ma már más néven lehet megtalálni a térképen). Ez a 140 oldalas könyvecske részben útinapló, de még inkább az utazás közben előkerülő indián legendák, mítoszok, mesék és történetek gyűjteménye. Schultzot befogadta a feketeláb nevű indián törzs, indián nevet is kapott (Ap-i-kun’-i), első felesége is ebből a törzsből származott.

Teljes cikkem róla ekulton. 

 

Tomasz Małkowski: Kamill, aki a kezével lát

Kissé tartottam ettől a könyvtől, mert hát egy vak kisfiúról szól, és az érzékenyítő könyvek sokszor nagyon szájbarágósak. Ám Małkowski képes volt Kamillról és családjáról annyi és olyan humorral írni, hogy egyáltalán nem volt az a kényelmetlen érzésem a könyvet olvasva, hogy az író nevelni és terelni akar. Ehhez persze az is kellett, hogy egyúttal őszinte is legyen.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Kátai Tamás interjú / 1. rész

Kátai Tamás nevéhez fűződik minden idők egyik nemzetközileg is legismertebb magyar zenekara, a Thy Catafalque, mely amúgy sok-sok éven át csak szobaprojekt volt, és maga Tamás sem hitte volna, hogy valaha koncertezni fog a dalokkal. Ez alkalommal személyesebb témákról kérdeztük őt.

A kétrészes interjú első fele az Underworld oldalán olvasható. Folytatás februárban.

 

 

Thomas Day - Guillaume Sorel: Macbeth - Skócia királya

Macbeth, a 11. századi skót király nevét a legtöbben nyilván Shakespeare drámájából ismerik. Ezt a káprázatos és felkavaró képregényt két francia, Thomas Day író és Guillaume Sorel illusztrátor készítette, ám ők alaposan visszaástak a történet eredetéhez, a (részben ellentmondásos, és semmiképp sem elégséges) történelmi forrásokhoz, illetve a legendákhoz, melyek a valóban élt hadvezér és király életét követően nevéhez fonódtak.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Edward Ross: Képregény lépésről lépésre

Ha nem lenne elég egyértelmű a cím alapján, miről is szól ez a színes kötet, hát az alcím biztos segít: Illusztrált útmutató, ami bevezet téged a saját képregényed elkészítésébe. Mindazonáltal még a legkevésbé rajzolni tanít Edward Ross képregénye. Ha mutat is trükköket, azt nem ebből a kötetből kell megtanulni. De azt is jelzi nyomban az elején, hogy a képregényhez nem elég a rajzoló illetve az, ha valaki tud rajzolni.

Hiszen a legtöbb képregénynek van története, cselekménye, saját világa, szereplői is, és ha ezeket mind megírta és megrajzolta, aki vállalja az adott feladatot (mert bizony képregényt nem csak egymagunkban lehet ám készíteni!), és elkészül a Nagy Mű, akkor még mindig ott van, hogy hogyan add ki, hogyan juttasd el a potenciális olvasókhoz. Minderről jóval alaposabban mesél a kötet, akkor is, ha nyilván vannak részek, amelyek azért messze bonyolultabbak, mint ami ebbe a 184 oldalba belefért. 

Teljes cikkem ekulton. 

Körkérdés: Szilveszter

Közeledve az év végéhez körkérdést intéztem hazai zenészek, zenekarok felé, kinek melyik volt a legemlékezetesebb szilvesztere, évzáró bulija? A beérkezett válaszok több részletben kerültek fel az Underworld honlapjára, ill. a 2. PDF lapszámban is szerepelnek (alkalmasint még több fotóval).

Tanulságos és gazdag anyag született, a szinte elvárható, őrült sztoriktól az "én utálom a szilvesztert" elvét vallóknak is olvasmányos darabokig. Köszi mindenkinek!

Best of 2025

• Könyv

2025-ben sokat olvastam, még a Biblia első felét is, és az alábbiak adták talán a legtöbbet (olvasási sorrendben):

Molnár Krisztina Rita: Ilyen kék virágok

John Fire (Lame Deer) - Richard Erdoes: Sánta Őz, a sziúindián sámán

David Almond: The Falling Boy

Szabó Imola Julianna: Szimona és Zsabka

J. R. R. Tolkien - Charles Dixon - Sean Deming - DavidWenzel: A hobbit (képregény)

Katya Balen: Mindenhol látom a fényt

És nagyon megtisztelő volt, hogy interjút készíthettem David Almonddal. 

 

• Film

Ebben az évben is alig jutottam el moziba, de lement végig a Breaking Bad (ja, későn érő típus vagyok...), meg haladtam a Better Call Saul-lal is, és ezek elég jók ám. Meg végül is, a botrány és a rettenet sok rövidítés ellenére a Sandman 2. évadja is, csak abból még hátra van egy rész.

De igazából ezek voltak, amik nagyon tetszettek:

I am Martin Parr

A föníciai séma

Galaxy Quest – Galaktitkos küldetés

• Koncert

2025-ben is csak töredékére jutottam el azon koncerteknek, amelyekre szerettem volna, cserébe mind annyira jó volt, hogy néhány híján muszáj felsorolnom őket, s ami nincs itt a listán, az is remek volt:

XXI. Stagediving: Petofi, Watch My Dying, Beerzebub, MWS, Dürerkert

Bran, Gyömrő

Tengeri Püspök / Dead Gray / Alva, Dürer kert

Queensryche / Night Demon, Dürer kert

Wall Of Sleep / Magma Rise / At Night I Fly / Devil Seed, BarbaNegra

Steve von Till, A38

Thy Catafalque / Boru, A38

Nightbreed: Árnyak, Dying Wish, De Facto, Land Of Charon, AnalogMusic Hall

Thrash-Mosh Club: Undertakers, Atomic, Slogan, Instant

Bigfoot Preston / Redbreast Wilson, Muzikum

Téli Zaj: Vatafaka, Nular, Ann my Guard, Watch My Dying,Téveszme, Dürer kert

 

 

• Dalok

Katt ide a YouTube lejátszási listáért, de dalonként is mutatom:

Amorphis: Dancing Shadow

Avatarium: Between You, God, the Devil and the Dead

A-Z: The Remedy

Beton: Van egy visszatérő álmom

Bigfoot Preston: Borrowed Time

Coroner: Consequence

Deftones: my mind is a mountain

EiLEMA: Seven

Green Carnation: The Slave That You Are

Kovács Gáborján - Császár Róbert: Búval bélelt 

Messa: The Dress

Nagyúr: Élet

Steve Von Till: Watch Them Fade

Testament: Infanticide A.I.

The Answer Lies In The Black Void: Sine Morbo

Wall Of Sleep: Kingslayer

Wall Of Sleep: The Last Straw

stb. 

 

• Fotók

Azt akartam írni, hogy hát, ebben az évben nem igen kapott el a flow, de aztán átnéztem, miket tettem fel Instára, a facebookos fotós oldalamra, meg az ez évben indított és csúful hanyagolt Substack oldalamra, és rá kellett jönnöm, hogy többször volt szerencsém elkapni jó pillanatokat, mint amire emlékeztem, miközben még rakat fotó várja, hogy megszerkesszem és megmutassam.

Például ezeket nagyon szeretem: 

• Hammer / Underworld

Ebben az évben csak online ill. PDF Hammer volt, majd eljött az a pont (részemről bő 31 év után), hogy többen is otthagytuk a Hammert, ahogy arról írtam ehelyt novemberben. Az Underworld nevű magazinban folytatjuk, ami szintén főleg online ill. PDF, ámde van utóbbiból limitált nyomtatott verzió is, külön rendelésre, és az elég klasszul néz ki. Nem tudom, mire jutunk, meddig tart, de nekem jól esik ezzel foglalkozni, és remélem, azoknak is, akikről szól, és akik olvassák. Csak ez számít.

 

 

• Megmég

Kátai Tamás 50. születésnapjára (a Téli Zaj napján) megjelent egy kötet, Tűnő idő tárlat és más titokzatok címmel, melyben az ünnepelt zenéi által inspirált novellák és versek szerepelnek, valódi íróktól-költőktől, meg van a végén egy rövidke vers is tőlem. És az van, hogy jelent már meg csomó írásom nyomtatásban, de az mindig más alkotásáról szólt. Jelent meg múlt évben könyv a fotóimmal, amikhez valaki más írt novellákat (és ez azóta is hihetetlen számomra). De ez az első alkalom, hogy valami, amit én magam alkottam, megjelent így, könyvben. Megtisztelő és megindító ez, azért is, mert Tamás dalai olyan sokat jelentenek nekem, és annyira átszövik az életemet.

 

De meg magam is 50 lettem 2025-ben, és nem tudom, mennyi van még hátra, de azt érzem, hogy ami már a hátam mögött van, ahhoz máshogy állok, meg úgy az egész élethez. Gondolom, ez természetes, még ha nem is kell, hogy holmi évfordulókhoz kötődjön. Ezzel együtt is azt kívánom, legyen békés, jó év 2026 minden érző lénynek!

TÉLI ZAJ – Bp., Dürer Kert, 2025.12.27.

Kedves, szép hagyomány, hogy közvetlenül karácsony után a fajsúlyosabb zenék kedvelői összegyűlnek a Dürerben, hogy ki-ki visszatérhessen az egyensúlyhoz úgy testileg, mint lelkileg, miután torkig töltődött ünnepi kajával és érzésekkel. 

A nyári Fekete Zaj szellemiségét persze télen nem lehet pont ugyanúgy megidézni, mégis szabadtéri volt az első koncert: a Vatafaka nevű formáció ugyanis odakünn tartott amolyan ipari-sámánisztikus szeánszot. Jó volt az is, meg minden, amit még láttam az ismét igen gazdag felhozatalból.

Underworld honlapon a cikkem.