Ha a cseh-japán Matyáš Namai pálcikaembereket rajzolt volna csupán, s odaírja mellé pár szóban, mi történt, akkor is így lenne. De ő ennél sokkal többet tett. Ez a képregény képregényként is kiemelkedő lett. Egyrészt a néha absztraktba csapó, művészinek is simán nevezhető, de közben könnyen követhető képivilága miatt, másrészt amiatt, ahogy az eseményeket elmeséli.
Eljött végre az első budapesti Bruce Dickinson szólókoncert napja is, mely egyben 2024 nyarának is első napja volt. A Barba Negra nagysátra csurig telt, a Mester pedig (mint utóbb kiderült, betegen is) hatalmas koncertet adott, számos olyan pillanattal, amilyenért még a tömeget meg a többi, általam egyre rosszabbul viselt nehísséget is megérte elviselnem (meg azt, hogy nem volt módom fotózni).
Maradt a ’60-as és ’70-es évekről szóló első kötetben megalapozott koncepció, vagyis hogy mindegyik évtizedet más-más rajzoló illusztrálta. Így, hogy már egyben megvan mindkét kötet, még inkább érződnek ennek előnyei – a változatosság ugyanis itt tényleg gyönyörködtet, és ez a megoldás bőven ad teret a kreativitásnak.
Ezzel együtt a második kötetben vannak hangsúlyeltolódások, van, aki többet kap, mint érdemelne, más meg kevesebbet. De összességében remek kiadvány, és ekulton írtam róla hosszabban.
Egyfelől nem akármi a Múzeumok majálisán, a Nemzeti Múzeum napsütötte lépcsőjével szemben felállított színpadon játszani, másfelől viszont van is benne kihívás, pláne így délután 4-kor. Ráadásul most láttam először a Tulpát Galambos Dorinával, s voltak félelmeim. Aztán végül csoda klassz koncert lett belőle.
Hammer site-on írtam le, hogy ezt hogy értem.
Bár nem történelmi regény, nyilván a késő középkori Svédországban játszódik ez a történet, s a hegyirablók a főszereplői. Mattis az ő vezérük, az ő várában élnek, ahol egy viharos éjszakán megszületik emberünk lánya, Ronja. Aki azon túlmenően is különleges és karakán lánnyá cseperedik, hogy rablóvezér az apukája.
Teljes cikkem erről a varázslatos, mégis egyszerű és természetes regényről ekulton.
Az illusztrációk egészen sajátos stílusa és atmoszférája önmagában elég, hogy magával ragadja az olvasót.
A múlt évi 7/8 fesztivál ½-e fellépett e szép kora májusi estén a Dürer Kistermében, plusz az alter-pop-rockban erős Úrfi. Rájuk nem tudtam maradni (szerencsére a Ghost Toast-os Bence vállalta, hogy ír róluk), de a három „előzenekaruk” képtelen hibázni, úgyhogy csak azt mondhatom: ha nem látod, nem hiszed el, milyen bődületesen jó magyar underground bandák vannak.
A teljes lemezkritika (a hosszú verzió) a Hammer honlapján olvasható.
Hogy konkrét példát mondjak: Neil Gaimannek tán akkor sem hinném el, hogy nem hatott az Amerikai istenek-re a Buffalo lányai, gyertek ki című novella, ha a szemembe mondaná.
Van itt sok minden, ami a később született és alapvetően csak evilági történeteket író Anne Tylerre emlékeztet – mindketten nagyon-nagyon, félelmetesen jól ismerik az embereket, az emberi lelket, gondolkodást, meg minden. Nagyon jók ezek a "földi" novellák is. És sok közülük nagyon szomorú, ez is hasonlóság a két írónő között. Apró, akár látszólag nem is fontos részletekből építenek fel egész sorsokat. Avagy meglátják az apró, látszólag nem is fontos sorsokban az embert, a történetet, akit és amit el kell mesélni.
A kötet elején lévő írásokból az derült ki, hogy ez az amerikai nő, ki tudja, honnan és miért, majdnem olyan jól ismeri, milyen az élet az elnyomásban (amit megírt, az kommunista, de valójában az csak egy címke, és részben pont azért olyan fájdalmasak ezek az írások ma olvasva, mert ismét belesodródtunk abba a világba, s napra nap még inkább), szóval majdnem olyan jól ismeri, mint mi, akik benne élünk vagy abban nőttünk fel. Majdnem, mondom, ami azt is jelentheti, hogy jobban – kívülállóként valóban jobban lát dolgokat, de így is döbbenetes az éleslátása. Hanem valami nem jelenik itt meg, aminek a hiánya ugyanúgy fájó, mint az, amit az elnyomás kapcsán elmesél. Én legalábbis nem nagyon találom benne azt, hogy különben még ilyen körülmények között is van, lehet igazi szeretet és öröm (és annak megannyi formája). Tudom, mert ha nem így lenne, nem élnék. És ez fontos. Akik ma fennhangon szidják a múlt rendszert, gyakran annak is kegyeltjei voltak (ez akár itt is megjelenik), de van-e hang, amelyik azt mondja: az ember azért csak ember volt akkor is, és ez a jó oldalára is igaz? Le Guintől pont azt vártam, hogy ezt IS meglátja, de nem, ezekben a novellákban legalábbis nem.
De persze, egy ennyire változatos és gazdag életmű összes eleme senkinek sem fog tetszeni, de mikor megfordult a fejemben a gondolat, hogy ezt vagy azt a novellát, történetszálat miért írta meg egyáltalán (hiszen vannak itt amolyan ujjgyakorlatok, kísérletek, próbálkozások is), nyomban az a gondolat követte, hogy de hát azért, mert nem hozzám szól, még valószínűleg méltó volt az elmesélésre, ha ez a minden idők egyik legnagyobb mesélője arra méltónak tartotta. S ez nyomban igazolódott is akár (elég csak a költőknek kiadott feladatára utalnom). De tény, hogy van néhány nagyon rövidke, alig több, mint ötlet novella is, s bár jók, írt sokkal jobbakat is. Ugyanakkor egyik-másik rövidke úgy szíven üti az embert, hogy egy életre megjegyzi.
Kíváncsi lennék, vajon az indiánok (az amerikai őslakosok) hogy értékelik az ő kultúrájukat is érintő írásokat (amilyen a már említett Buffalo lányai... is) - engem elvarázsoltak. Meg a többi zöme is. Amikor Le Guin emberi, az ragyog, tényleg úgy, ahogy Bradbury. És persze a realista írásaiba is vegyül cseppnyi mágia, fantasztikum, de én valahogy úgy nőttem fel, meg gyakran még most is úgy látom, hogy valójában ez a valós élet: van benne egy cseppnyi olyasmi, amire a fenti szavakat használjuk, jobb híján. Talán ezért is nem tudok sok szépirodalomnak mondott cuccal mit kezdeni. És ezért szeretem annyira Le Guin írásait, az összes bölcsességével, sokszor kíméletlenül őszinte, mélyreható éleslátásával, hogy még a sci-fi és fantasy írásai is a valódi emberekről, a valós életről szólnak.
Gabo Könyvkiadó, 2017, 344 oldal
Melyet amúgy már csak Alan Lee gyönyörű illusztrációi miatt is muszáj megvenni a rajongóknak. Teljes cikkem róla ekulton.
A
Thy Catafalque első Európa turnéján tíz helyen játszott, Bécstől
Koppenhágáig. Megkérdeztem Kátai Tamást, hogy zajlott a túra. Röviden: jól. (Megjegyzés: ez az egyik legkirályabb dolog, ami a magyar metalban az én újságírói meg rajongói pályafutásom során történt.)
Ez egy nagyon kedves, jó humorú, semmit túl nem toló gyerekkönyv, melyet felnőtt fejjel is nagyon fogsz élvezni. Teljes cikkem az ekulton olvasható.
