Március 21-én volt 30 éves a Death ezen albuma, mely számomra minden idők egyik legjobb metal anyaga. 2011-ben, a Hammer Hatásokk rovatába írtam róla, imhol az a régi cikk.
Chuck továbbra is a rá oly’ jellemző hörgést-bömbölést hozta, amivel azért képes volt emlékezetes témákra – de a melódikus élt itt is a gitár hozta. Az előző anyagot feljátszó nagy nevek közül csupán Gene Hoglan, a Dark Angel-ből ismert kolosszális dobos maradt itt, de mind Kelly Conlon basszer, mint Bobby Koelble gitáros remek választásnak bizonyult.
Chuck ekkortájt már szívesen hangoztatta, hogy ők egyszerűen csak metalt játszanak, minden külön jelző nélkül, és tény, hogy sok heavy/power ill. progresszív metalt fannak bejött a Symbolic, hiszen hörgés ide vagy oda, több emlékezetes dallam volt ezen az anyagon, mint amire a metal bandák zöme valaha is képes lesz. Erősen érződik a dalokban a klasszikus heavy metal hatása, különösen a Mercyful Fate-é (úgy komplexitásban, mint hangulatban), de a régi Metallica is eszünkbe juthat itt-ott, s persze a tiszta death témák sem vesztek ki teljesen – ha zúzásra kerül a sor, Chuck és Hoglan simán legyalulnak mindent.
A lemezt nyitó címadó dalban death/thrash épp úgy van, mint hátborzongatóan szép dallamok. Chuck szólói ezer közül is felismerhetőek, valami szavakkal nehezen körülírható monumentalitás jellemzi őket, meg egyszerre félelmetes és átható szépségű atmoszféra, valamint a klasszikus zenék hatása. Koelble csak pár dalban kap lehetőséget szólózni, pl. itt, de mindig egyértelmű, hogy nem Schuldiner játszik: Bobby stílusa inkább kaotikus, disszonáns, s persze szintén eszelősen technikás.
A Zero Tolerance egy lassabb, fenyegető hangulatú dal, aminek szólói és refrénje egyaránt örökre beleégnek az emberbe. Az Empty Words, amibe Chuck a szülei válása miatti kiábrándulását írta bele, a talán a többinél is fogósabb, nagyívűbb Sacred Serenity, a 1,000 Eyes, amiben Hoglan úgy üt, mint valami elszabadult pusztítógép, a Without Judgement azzal a hihetetlen húzásával, a Crystal Mountain a hidegrázós hangulatával, amiért talán még maga H.P. Lovecraft is imádná, na meg a latinos levezető szólójával, a brutál témákat és szférikus részeket egyaránt hozó Misanthrope, és a 8 perc fölötti Perennial Quest, amiben még némi doom-os málházás is van... Ezeket nem lehet leírni, hallani kell. Rengeteg váltás van ezekben a dalokban, de ezek valahogy mind más lendületet, tartalmat adnak nekik. Nagyon-nagyon ritka, hogy ennyire komplex zene ennyire jól szerkesztett, ennyire dinamikus legyen. S nem csak az, ahogy a témák egymásból következnek, de maguk a témák is zseniálisak.
És akkor a szövegek... A korai idők horrorisztikus dolgai helyébe döbbenetesen érett bölcsesség lépett. Akár költői képeket használva, akár realisztikusan-filozófikusan fogalmazott, Chuck mindig a valós életre koncentrált, és ez még az olyan, nyilvánvalóan nem hétköznapi, mindenkit érintő témák esetén is így van, mint amilyen a Crystal Mountain (ami mondjuk olvasható valláskritikaként is) vagy a Misanthrope, ami az UFO-król szól. Azon lehet vitatkozni, hogy léteznek-e földönkívüliek, de Schuldiner itt arról írt, hogy ha vannak, akkor valószínűleg rühellik az önmagát és minden élőt pusztító emberiséget... Chuck szerette hangoztatni, hogy ő az élet pártján van, és a Without Judgement-ben valami ilyesmit énekel: „Ítélkezés nélkül az érzékelés milliószorosára fokozódna”. Az ilyenek miatt gondolom azt, hogy Chuck, a maga mindenen átsütő, színtiszta zeneszeretetével és intelligenciájával, nyitottságával egyszerűen túl jó volt erre a világra...
Egy további fantasztikus Death album (The Sound of Perseverance) és a tiszta éneket alkalmazó Control Denied project első lemezét követően végzett Chuckkal az agytumor (és a retek amerikai egészségügyi rendszer). A fennmaradt demókból összekalapált kettes Control Denied anyag, a When Man and Machine Collide pedig azóta sem készült el, bár ezt-azt találni róla a neten. De Schuldiner nem csak ebben az értelemben él tovább: lénye, hozzáállása, zenéje mind-mind etalon és példakép lehet mindazok számára, akiknek ez a zene többet jelent, mint merő zúzást, mint az aktuális dühük és gyűlöletük világba kiabálását, mindazoknak, akik szerint a metal is lehet komoly, tartalmas, igazi zene.