Ma 30 éve jelent meg az utolsó Alice In Chains soralbum, amin még Layne Staley énekelt. Itt következik a korabeli lemezkritikám, amihez annyit fűznék hozzá, hogy akkortájt még nem volt nem, hogy internet, de konkrétan papíron kellett bevinni a cikkeinket, amiket aztán alighanem LL gépelt be, és konkrétan ebben az esetben egyrészt kimaradt az utolsó bekezdések egyike (az egyik "látomásom"), s mivel sajnos nincs meg az eredeti, teljes cikk, így azt már nem tudom rekonstruálni, másrészt a lapban felcserélődött két bekezdés (gondolom, Laci ki akart belőle vágni, aztán meg visszatette, csak rossz helyre), úgyhogy most félig igazságot szolgáltatok az akkori agymenéseimnek.
Nem akarok senkit befolyásolni a saját „látomásaimmal”, amiket ez az album okozott, ezért előbb megpróbálom megfogalmazni „mezei” módszerekkel, hogy milyen is az új Alice In Chains mű, aztán mindenki hallgassa meg maga az albumot, és utána elolvashatja, hogy pont nekem pont milyen hülyeségek jutottak róla eszembe, jó?
Szóval nem volt egy szerelem első hallásra, mint az előzőek többségénél. Úgy voltam vele, mint a legutóbbi King’s X-szel (Dogman). És a folytatásban is: minél többet hallgattam, annál jobban megtetszett. Ahogy azt megszokhattuk Jerryéktől, ez az album is más, mint az elődei. De nem annyira más… És nem is annyira forradalmi. Világsiker lesz, és továbbra is az AIC lesz az a grunge banda, amelyet a metalosok is szeretnek. De olyan alkony hangulata van… Voltak olyan hírek, hogy ezután abbahagyják a srácok az AIC-t, és szerintem ez lenne a helyes lépés. Mert minden de ellenére ez az album képes szépen lezárni az AIC történetét, hogy emelt fővel, büszkén és élve hagyhassák abba Layne-ék… Hiszen az első klipnóta, a metalos és King’s X-es Grind, a Nirvanás/Jar Of Flies-os Heaven Beside You akusztikus dallamai, a már-már punkos So Close (az album majd’ egyetlen gyorsabb felvétele), vagy a Stones-os, akusztikus Over Now meghozzák majd a sikerrt a világ minden táján. Azok a Chains-esek pedig, akik a Love, Hate, Love-ot vagy a Sickmant is élvezettel tudják hallgatni, imádni fogják a leginkább Dirt-ös Headcreeps-et, a God Am-et, vagy a Facelift-es Again-t. Személyes kedvencem pedig a bő 8 perces, pszichedelikusan kábító Frogs (volt régen egy interjú a fiúkkal, amikor zivatarban mentek békát fogni. Lám: annyit fogtak, hogy dal lett belőle, hehe).
A legtöbb szám abban a stílusban, olyan hangzással íródott, mint a Last Action Hero filmzenéjéül szolgált két AIC nóta. Hiányoznak a Dirt-ös gitárok, viszont itt van Mike Inez királyi basszusjátéka. (Sean Kinney, Layne Staley és Jerry Cantrell király, mint mindig!) A Jar Of Flies a másik AIC munka, amire sűrű visszautalás található. A Sludge Factory és a Nothing Song pedig annyira eszement, hogy csak a Sap EP-n található bonus-nóta (Love Song?) képes túlszárnyalni őket.
Az AIC zenéjére különösen igaz, hogy mindenkinek mást mond, mindenkiben más képeket fest. Még egyszer mondom, nem akarok senkit befolyásolni a saját képeimmel, ezért szerintem előbb hallgasd meg magad az anyagot, és csak utána folytasd innen az olvasást. Ja, és nagyon fontos: ne ítélj elsőre!!! Ez egy óriási lemez, de időt kell neki adni, hogy erről meggyőzhessen!
Tehát, amikor először meghallgattam az anyagot, az volt az érzésem, hogy olyan, mint mikor egy nagy nyári záporban csontig ázik az ember, aztán, amikor hirtelen előbukkan a nap, a szemeken át benyúl és megszorítja az agyat… Tudod, hogy végre vége, és meg fogsz száradni, és jó idő lesz, de elsőre a fény nagyon fáj.
Egyébként kíváncsi lennék, kinek milyen ez a lemez, kinek mit jelent. Tudod, ha ez az Alice In Chains ’95-ben, akkor én így szeretem őket.
U.N. 10