Sosem tartottam könnyűnek az Amorphisról írni. Még a régebbi albumaikon is olyannyira sajátos, egyéni volt a zenéjük, hogy azt nehezen lehetett szavakba önteni. Az előző lemezen, a Tuonelán már végképp megfoghatatlan zenét kezdtek játszani, és lényegében az Am Universum is ezt a vonalat viszi tovább.
A Tuonelához képest annyi változás történt, hogy még szellősebbek, szabadabbak lettek a dalok. A My Kantele EP-n hallható saját dalaik ill. a két feldolgozás (Hawkwind, Kingston Wall) világához pedig még soha nem kerültek ennyire közel. Már a nyitó Alone kezdő space rock témája kiemeli a hallgatót a hétköznapok világából. Bár a szövegek alapos ismerete nélkül talán merész ilyet kijelenteni, de nekem most nagyon úgy tűnik, hogy ez az album zenébe foglalva mutatja meg az Életet, az Univerzumot, és hogy mindannyian a részesei vagyunk. A dalok oly jellegzetes amorphisi sodrása, lüktetése a véré, az életé. Valahogy felpezsdít, felráz, megindít ez a zene; olyan, mint mikor kimész a városból a természetbe, és mélyet szippantasz a friss, tiszta levegőből, és elfog a vágy, hogy beleugorj a tóba, vagy lerohanj a hegyoldalon...
De persze mindenkinek meglesznek a saját képei az album hatására. A dalokra visszatérve, az Alone nem véletlenül lett az első kislemez, baromi fogós egy nóta - bár hozzá kell tenni, hogy olyan szinten sláger, mint ez, van még 4-5 az albumon. Pl. a Goddess (Of The Sandman) egy wave-es, gyors alaptémával, és Sentenced-es refrénnel bír, s szintén kivédhetetlen nagy dal. A The Night Is Over is egy gyorsabb, space-es szám, a Shatters Within visszafogottabb, és Pasi nagyon szép dallamokat énekel benne. Néhol az utóbbi idők Metallicája is eszembe jut, de az Amorphis teljesen más világ, köze nincs ahhoz a csillogáshoz. Ami itt csillog, ragyog, az a Nap és a csillagok. A Crimson Wave verzéi a Chroma Key-t idézik, és akkora a refrénje, hogy kész! A szaxofonnak óriási szerep jut e dalban is, és nagyon tetszik, amit Sakari Kukko játszik, mert szerencsésen elkerül minden klisét; tökéletesen illeszkedik az Amorphis muzsikájába.
A Drifting Memories áradó pszichedelikus rock, folkos dallamokkal, a Forever More egy (ezek után) tipikusnak mondható Amorphis-mix a 70-es évek ősrockjából (Hammond orgona rulez!) és a rájuk jellemző sebességből. A Veil Of Sin egy újabb érdekes darab, ünnepélyes, kissé régies hangulat uralja az elejét. A Captured State-ben (nem először) előjön a Pink Floyd hatása; szintén hangulatos egy dal. A záró Grieve Stricken Heart-ban újra csak korai Floyd ízeket érzek, amit az album egyik legerősebb refrénjével fejelnek meg.
Az a jó az Amorphisban, hogy ezeket a 70-es évekbeli pszichedelikus-progresszív rock dolgokat úgy építik be zenéjükbe, hogy a legcsekélyebb mértékben sem tűnik porosnak a végeredmény. Olyan élénkség, dinamika, erő van ebben a muzsikában, hogy nem lehet elavultnak, unalmasnak nevezni. Tény, hogy nem divatos ez a zene, már csak eredetisége folytán sem az, mégis biztos vagyok benne, hogy csak növekedni fog az Amorphis rajongók tábora. És abban is, hogy élőben főleg van olyan vad a zene, hogy aki esetleg így kevesli benne a metalt, az ott nem fog problémázni. Márpedig a Summer Rocks-on fellép az Amorphis is!