Danny Vaughn énekes 1986-ban, még a Waysted tagjaként hazánkban is fellépett a Maiden előtt, pár évvel később pedig összehozott egy saját csapatot, a Tyketto-t. Amikor 1991-ben kijött az első album, a Don’t Come Easy, mindenki nagy jövőt, hatalmas sikereket jósolt a New York-i csapatnak. Ez aztán mégsem következett be, köszönhetően a Nirvanának, a Pearl Jamnek, tehát a Seattle-láznak, és annak, hogy fordult egyet a világ, és az MTV. Attól kezdve már nem kellettek az embereknek az úgynevezett hajbandák, a melodikus rock csapatok. És ahogy az már ilyen változások idején lenni szokott, nem egy és nem kettő igazán értékes és minőségi banda is áldozatul esett ennek, köztük a Tyketto is. De ne szaladjunk ennyire előre!
Az album nyitódala, a zseniális Forever Young azért aratott némi slágerlistás sikert a tengerentúlon, ami nem is csoda. Szerintem ott van a korszak legfényesebben ragyogó gyöngyszemei között. Óriási refrén, király, fogós verzék, fantasztikus szóló - Brooke St.James kimagasló gitáros volt. Elsőre persze az egész album egy slágeres, akkori mércével mérve rádióbarát anyagnak tűnik, ám alapos végighallgatásra kiviláglik, hogy a Tyketto több volt, mint egy újabb hajbanda a sorban. (Mellékesen jegyzem meg, hogy manapság a Linkin Park, Papa Roach, Limp Bizkit jellegű bandák tanyáznak ott, ahol tíz évvel ezelőtt ezek a bizonyos hard rocker, Bon Jovi és Guns N’Roses rokon, ún. hajbandák, akik persze arról kapták nevüket, hogy az image sokszor fontosabbnak látszott náluk, mint a zene - mindazonáltal a legtöbbjük nagyon is tudott zenélni.)
A dokkenes riffel operáló Forever Young kétségkívül az album fő aduásza, de több közel hasonlóan király nóta is sorakozik itt. Rögtön utána jön a Wings, ami egyszerűen maga a megtestesült nyár feeling, ahogy azt rockzenében elő lehet adni. Érdekes, hogy míg ez a szám AOR-os, a Burning Down szintén könnyed verzéit egy Aerosmith jellegű refrén követi - ami viszont nem meglepő, tekintve, hogy Vaughn bevallottan szereti Tyleréket. Ez a szájharmonikás Strip Me Down-ban is átjön amúgy. A Seasonsben és a Walk On Fire elején még a Led Zeppelin is befigyel, utóbbi viszont olyasmi, vaskosan szóló, zenei hard rockba megy át, ami inkább a Mr.Big-et, a Van Halent vagy az Extreme-et jellemezte abban az időben. A Standing Alone volt az album akusztikus líraija, egy kellemes darab, számomra némi Cinderella párhuzammal - nem a számon múlott, hogy nem lett slágerlistás.
A Don’t Come Easy egy nagyon kellemes, jó hangulatú, baromi fülbemászó dalokban és kitűnő zenészi játékban gazdag album volt. Danny hangját, énekdallamait nem lehet eleget dícsérni, képzettség, fogósság és erő egyszerre volt meg benne.
1992-ben már egy új basszgitárossal vették fel a Strength In Numbers lemezt, ami csak 1993 végén jelent meg Európában, mivel a Geffen kiadó közben kidobta a csapatot. Az album laposabbra, szürkébbre sikeredett, nyilván elbizonytalanodott a banda a zenei színtér alapos megváltozásának láttán. Utóbb aztán Dannynek elege lett a sikertelenségből, s kivált, beindítva a Vaughn zenekart. Helyére a Tall Storiesból ismert, szintén nagyszerű Steve Augeri (ma Journey!) érkezett, akinek éneke azonban nem mentette meg az útjavesztett bandát mutató Shine albumot.
Nem szép vég ez egy ilyen csodásan kezdő bandának - de hátha nincs még vége a történetnek!