Mikor először hallgattam Kátai Tamás zenekarának új, ötödik albumát, volt vele pár problémám. Nagyon nyersen szólt, kissé zavartak a gépi dobok, és úgy éreztem, most nem nagyon mutat olyat, amilyet eddig nem hallottam tőle. Aztán kaptam belőle jobb minőségű mp3-at, a dobgépet megszoktam, mint rendesen, és amint beleástam magam az anyagba, ugyanazt a hatást váltotta ki belőlem, mint a két előző (Tűnő idő tárlat 2004, Róka hasa rádió 2009). És ez olyasmi, amihez foghatót még az év többi legjobb lemeze (pl. Mastodon, Arch/Matheos) sem ad, és nem pusztán azért, mert azokat akkor sem érteném annyira, ha az angolt anyanyelvi szinten és tudással bírnám. Ezért ne is várjon senki objektivitást ettől a cikktől. Legyen az elég objektív, ami lelkendezéseket olyan emberek írnak szerte a világon, akik egy szót nem értenek Tamás szövegeiből, vagy az, hogy az egyik legjobb underground kiadó, a Season Of Mist adta ki a Rengeteg-et, ahol olyan bandák vannak, mint az Ava Inferi, a Cynic vagy a Morbid Angel.
Noha ezt az albumot Tamás régi társa, az azóta kilépett Juhász János gitáros nélkül készítette, mégis az az érzésem, hogy valahogy mindegyik korábbi albumból van benne, még Tamás egészen régi demóinak black metalos éle is. Igaz, az sosem veszett ki a zenéjéből, csak a Róka hasán valahogy a dallamosabb, szebb oldalé volt a főszerep. Nos, ha nem is Darkthrone-os, de mindenképp nyers, fenyegető, szinte Slayer-es témával kezdődik az albumot nyitó Fekete mezők. Bő 9 percébe industrialos monotónia, zajok, torzított ének, és olyasmi tiszta is került (újfent a Woodland Choir-os Bakos Attilától), ami ICS Vortex (Borknagar, ex-Dimmu, stb.) dolgaira emlékeztet, de népzenés dallam és egy vocoderes, űrbéli rész is van benne. Szövege (és az azt tökéletesen közvetítő muzsika) miatt az is eszembe jut, hogy ez valahol steampunk zene. Persze amúgy tipikus Kátai cucc, ami pont úgy sodor és rohan, ahogy a szövegben éneklik, és már itt megérkezik az első hidegrázás.
A Kel keleti szél szinte slágeres, az előző album vonala, Attila dallama hamar beépül, ahogy a furcsa, vivős Trilobita refrénje is, amiben megint csak van valami folk. A Kő koppan énekrésze szintén népzenés, tiszta, finom az egész, az Erika szobája című Kátai szólóalbumra is felfért volna. Simkó-Várnagy Mihály csellózik a dalban (s még kettőben), de itt már-már nagyzenekari részek is vannak.
A majd’ negyedórás Vashegyek-ben a The Moon And The Nightspirit csodahangú Tóth Ágija is énekel. Az ő része egyszerre sámánisztikus is industrial, majd menetelősebb témák jönnek, de aztán kaotikus death/blackbe hajló zúzás is kerül, amiben Tamás magmát hörög (de több helyen énekel is). Ez egy nehéz dal, de akár ezért az egyért is megadhatnám a lemezre a 10 pontot.
A Holdkomp-ban orosz nyelvű hangbevágások vannak, és ez valami egészen elképesztő, különös hangulatú, űrbéli dal. Egy része a Pi filmzenére emlékeztet (ez mondjuk újdonság talán), de alapvetően kő Kátai zene ez is. Aztán jön a másik „sláger”, a Kék ingem lobogó. Ezek a dallamosabb dalok most 4 perc körüliek, és itt is van sok népzenei, táncos pillanat, szélfútta, lobogó, gyönyörű. Akárcsak a következő Az eső, az eső, az eső, amire már nincsenek is szavaim. A Tar gallyak végül-ben is ott van a senki és semmi máséval össze nem téveszthető Kátai-féle sodrás és atmoszféra, s mellé jó sok metal, a záró Minden test fű pedig hideg, nordikus, blackbe hajló, egyszerre pusztító és szomorú, valami szinte gregorián vagy milyen, hihetetlen résszel, amit egy monumentális, majd darkos/folkos-táncos téma követ...
Olyan zene ez, mi hosszú kabátot borít köréd, amely véd esőtől-széltől, de kell is, mert szárnnyá lesz, s belevisz esőbe-szélbe, avarörvénybe, meg pályaudvarokra, ahol gőzmonstrumok dohognak, füstjük lesz levegőd, elborít mindent, s visz a kék égbe, visz az űrbe is, hogy meteorrá válva zuhanj vissza, míg le nem ég rólad ez a szénburok, hogy csak izzó, dobogó, élő szíved maradjon, és így találkozz szembe önmagaddal. Másként hogy is ismerhetnéd fel, hogy nem pusztán egy teremtett vagy „csak úgy” kialakult gépezet vagy?!