A regényt szokás A rózsa neve ifjúsági verziójaként emlegetni, ami azért túlzás, hiszen Umberto Eco remekműve sokkal sűrűbb és szövevényesebb, ám abból hiányzik a természetfeletti, ami a Crowfield átkának fontos része. A helyszín itt is egy világtól elzárt apátság, ahol valaki meghal és ahol szörnyű titkot őriznek, de nagyjából ez minden. Ja, és az időpont is hasonló: 1347-ben járunk.
Meggyőződésem, hogy ha a maguk idejében (1984-85 táján), vagy legalábbis a rendszerváltás után, a ’90-es években jelentek volna meg magyarul Clive Barker Vérkönyvei, akkor ma közel akkora tábora lenne nálunk is, már százalékos arányban, mint angol nyelvterületen – avagy, mint Stephen King-nek vagy Dean R. Koontz-nak.
Volt némi érzelmi hullámvasút jellege a Hobo Blues Band búcsúkoncertjének, és nem csak azért, mert búcsúztak. Hanem pl. azért, mert a két- vagy akár három évtizedes daloknak ma is ugyanúgy megvan a súlyuk, tartalmuk, sőt, zömüket ma sokkal jobban értem és értékelem, mint valaha. Hobo mély, dörmögő hangját meg imádom, közhelyesen szólva, ha a bevásárlólistát morogná rá valami blues alapra, akkor is király lenne.
Egy angol író Toszkánában mutatja be új, művészettörténeti könyvét, ami az eredeti művekről és azok másolatairól, meg ezek kapcsolatáról szól. Egy helyi, műtárgyakat kínáló galéria francia tulajnője meghívja őt magához, pontosabban kiautóznak egy kis faluba, ahol a nő mutatni akar valamit a férfinek. Közben beszélgetnek. Filozofikus, ugyanakkor a valóságos életről szóló beszélgetés ez, aminek talán vezérfonala az eredeti és másolat kérdése. Aztán egy kis kávézóban házaspárnak nézik őket, és onnantól...
Ez az igen kiváló regény 1999-ben már megjelent magyarul a megboldogult Beneficium kiadónál, de mivel teljesen elfogyott, és közben Neil Gaiman-ből nálunk is ismert és közkedvelt író lett, jogos és örömteli, hogy újra kiadásra került.
A könyv az ’50-es évektől kezdve meséli el a számítógépes játékok történetét. Beregi időrendben illetve az alapvető játékfajták (akció-, kaland-, stratégiai-, szerep-, szimulátor-, sport-, stb.) szerint vezet minket végig a számítógépes játékok elképesztően gazdag és színes történelmén. Két nagy fejezetre bontva: a 8 illetve 16 bites gépek fémjelezte aranykorra (ZX Spectrum, Commodore 64, Amiga), illetve a PC-k térnyerésével kezdődő korszakra. Valahol a 2000-es évek elején hagyja abba, mondván, az újabb forradalmi változások jelenleg is zajlanak, és egyelőre nem látni, hova fajul mindez.
Ebbe a könyvbe már a címlapját megpillantva beleszerettem. A Mamuska végig fekete-fehér könyv, grafitceruzával készített, különös atmoszférájú rajzok díszítik, ami önmagában is egyénivé és különlegessé teszi. Emellett egy kislány visszaemlékezései a nagymamájáról, magyarán olyan témáról szól, amit a legtöbb gyerekkönyv messzire elkerül. Pedig nem a halál benne a lényeg, hanem az, hogy hogyan emlékszik egy gyermek arra, aki elhunyt.
Christopher Moore vámpíros trilógiájának befejező része ez a könyv. Aki érteni szeretné, mi történik benne, az kénytelen elolvasni az első kettőt, de nem fogja megbánni. Feltéve, hogy szereti az elvetemült humor megannyi alakját. Mert Moore abban nagy.
Erlend Loe egy norvég író, akitől eddig három jobbára felnőtteknek szánt regény (Naiv. Szuper., Doppler, valamint Doppler, az utak királya) és ugyanannyi gyerekkönyv (mindnek a kackiás bajuszú Kurt a főhőse) jelent meg magyarul. Ezek nekem mind nagyon tetszettek, így Loe bekerült a kedvenceim közé, bár ennél jelentősebb elismerésekben és díjakban is részesült már pályája során.
Lackfi János ír felnőttnek, gyereknek. Én sajnos csak nem rég óta követem figyelemmel munkásságát, az Autós mesék című válogatásban megjelent három remek írása hatására. Tetszett az Ugrálóház című verseskötete, és ez az új mesekönyv is.
Mark Haddon angol író 2003-as (nálunk először egy évvel később megjelent) A kutya különös esete az éjszakában című regényével futott be, melynek egy autista fiú a főszereplője. Bár jó pár gyerekkönyv után ez volt az első műve, amit inkább felnőtteknek szánt, mégis a rangos gyermekirodalmi díjat, a Whitbread-et nyerte el vele. Őszintén szólva mégsem lett a kedvencem. Megható és érdekes volt, de számomra néha túl bizarr, vagy szimplán csak rosszkor olvastam - van az úgy.
Varró Dániel nem régiben apa lett, és élményeiről a rá oly’ jellemző játékos, üdítően kreatív, kikacsintásokkal, utalásokkal teli stílusban írt egy kupac verset. De olyanokat, hogy valami csuda! Remek ritmusú mondókák ezek, amiket valóban örömmel hallgatnak az apró méretű bőgőmasinák.
Történt pedig, hogy az Úrnak 2007. évében Kurt Vonnegut amerikai író itthagyta e földi árnyékvilágot, és megtért Teremtőjéhez. Ez az író, mielőtt ezt tette, azt állította, hogy ami olyat írt életében, amit kiadásra érdemesnek és méltónak talált, azt mind meg is jelenttette, és nem hagy maga után kiadatlan írást. Hogy kamuzott, vagy szenilis volt, azt már sosem tudjuk meg, tény azonban, hogy fia, Mark mégis talált publikálatlan novellákat apja hagyatékában. Ezekből egy kötetre valót már olvashattunk magyarul, Ördögcsapda címen. Hanem arra senki nem számított, hogy lesz még egy – sőt, még egy, ami azt illeti, de az még angolul sem jelent meg, csak hírét hallani.
Az úgy volt, hogy egyszer egy nápolyi tanító, bizonyos Marcello D’Orta összeszedte mindazt az orbitális baromságot, avagy aranyos, gyermeki félreértéseken alapuló poént, amiket diákjai az ilyen-olyan dolgozataikba beleírtak. S nem állt meg itt, ezekből a legjobbakat kiválogatva kiadta mindezt könyvben. A siker nem maradt el, hazánkba is begyűrűzött, és magyarul is olvashatók a tanítóúr gyűjteményes kötetei. Mindegyik könyvet Magyarósi Gizella fordította, majd úgy döntött, megmutatja, ha a világnak nem is, de az országnak, hogy sületlenségeket a magyar nebulók is tudnak írdogálni. Meghirdettek egy pályázatot, mely a barátság témakörét volt hivatott körüljárni, és ennek eredménye lett ez a könyv.
Alighanem a kvantumfizikával kezdődött, az 1900-as évek elején kialakuló új, forradalmi tudományos irányzattal, mely az elemi részecskék fizikáját igyekezett leírni. Ezen a szinten olyasmiket találtak a tudósok, amiket a klasszikus fizikán belül nem lehetett leírni – amik aszerint lehetetlennek számítottak. Ezzel kezdődhetett, ezzel lehetett elindulni olyan jelenségek megfejtése felé, amiket, az addig ismert fizikai törvények szerinti megmagyarázhatatlanságuk miatt jobbára nemlétezőnek fogtak fel, és ha egy tudós mégis azokkal foglalkozott, akkor a saját jó hírnevét tette kockára.
Bizonyosan nem olvastam volna el ezt a könyvet, ha nem ismerem személyesen az írónőt. Japán érdekel, de sem a női romantikus regények, sem a világháborúsok terén nem vagyok otthon. Így azonban, hogy ismerem ezt a kedves, energiával teli nőt, adtam egy esélyt az első magyarul is megjelent könyvének, és nem bántam meg. Ekulton a teljes cikk.
Az Agnes Browne című filmet valaha adta valamelyik tévé is, főszerepben Anjelica Hustonnal, aki ebben a háziistennői szerepben is brillírozott. Hogy ehhez az alapot egy regény adta, azt csak jóval később tudtam meg. És, mint látható, a 2006-ban magyarul is megjelent könyvről sem hamarjában írok. A jobb később, mint soha tipikus esete.
A Galaktikus cserépgyógyász óta megjelent négy Dick könyvet nem olvastam, azzal a regénnyel bizony besokalltam, kellett két év szünet. De ez sem az igazi, továbbra is azt érzem, hogy a legjobb könyveit már kiadták. Persze, mihez képest. Elég sok író soha az életben nem fog olyan jót írni, mint amire én azt mondom, Dick-től közepes...
Maurice Druon (1918–2009) nevét a legtöbben hét részes történelmi regénysorozata, Az elátkozott királyok miatt ismerjük. Ezen könyvét egy barátném ajánlotta figyelmembe, kb. egy nappal azelőtt, hogy megtudtuk volna: újra kiadják.
Budapest különös hely, rengeteg mese, legenda, titok lappang benne – ezen kötet szerint pedig láthatatlan állatok is. Itt élnek közöttünk a különféle vadak, ám mi nem láthatjuk őket.
Ez a történet eredetileg színdarab volt, és már 5 éve látható az Örkény Színházban. A mesélő, egyben a „külső” mese hőse, a címbéli Sötétben Látó Tündér. Ő meséli el, hogy születnek a tündérek, mint kapnak nevet, s miért lett belőle, a legkisebb, legügyetlenebb tündérből, akinél 299 testvére mindent jobban csinál, az, ami.
Görgey Etelka Raana Raas álnéven írt sci-fi tetralógiájának, a Csodaidőknek a Könyvhétre jelent meg a befejező része. Az összesen mintegy 1600 oldalt kitevő családregény egészen sajátos alkotás, mind történet, mind mondanivaló szempontjából. De maga Eta sem hétköznapi személyiség: a hebraisztikát is végzett hölgy Pálfán református lelkész, egyben két gyermek anyukája. Bőven volt miről kérdeznem tehát, és persze érdekeseket válaszolt.
A Titokzatos Benedict Társaság egy jófajta ifjúsági regény, egyben egy immáron három részes sorozat nyitánya, amit elsősorban 9-14 éves gyerekeknek tudok ajánlani, meg bárkinek, aki szereti a kalandokat, a fejtörőket, a jól kitalált szereplőket, és a szórakoztató, izgalmas történeteket.
Raoul Renier, avagy Kornya Zsolt a ’90-es évekbeli magyar fantasy színtér hovatovább legendás alakja. Igazi nevéhez számos emlékezetes cikk fűződik, főleg a megboldogult Rúna magazinból, melyekben a gótikus, természetfeletti horrorról épp úgy izgalmasakat meg érdekeseket írt, mint a szerepjátékok legkülönfélébb aspektusairól; írói álnevét pedig több, a M.A.G.U.S. nevű magyar szerepjátékhoz kapcsolódó, a maga nemében igen jó regény mellett elsősorban a Sötét Mersant-ról szóló írásai tették ismertté. Jelen kötet a Mersant-hoz kapcsolódó sorozat negyedik darabja.
Ez már a negyedik magyarul megjelenő Mitch Albom könyv, bár csak az Öten a mennyországban-t olvastam tőle eddig. De amiatt megvettem a többit is (Keddi beszélgetések életről és halálról, Még egy nap).
Kevés dologban lehetünk evilágon olyan biztosak, mint hogy a kisfiúk szeretik az autókat. A Disney-féle Verdák rajzfilm sikere is ezt mutatta: ha az ember körülnéz bármely gyerekrendezvényen vagy játszótéren, biztos, hogy lesz egy vagy több kissrác, akin vagy akinél van olyan holmi, aminek köze van hozzá.
Ebben a varázslatos könyvben 19 Volt egyszer egy van, és a legkülönfélébbek, például nyár, almafa, sün, köd, város, sósperec, sötétség, csend, láz, stb. Mindegyikre két oldal jut, és az a legkevesebb, hogy egyik sem olyan, amilyenre az ember számít. (...)
Az Arany Szív nevű űrhajó valószínűtlenségi hajtóművét még csak be sem tudná indítani az a hír, hogy a már eddig is öt részes Galaxis Útikalauz stopposoknak trilógiát annak ellenére is folytatják, hogy az írója, Douglas Adams meghalt.
Frances Mayes egy amerikai egyetemi tanár és professzor, költő és író, akit világhíressé a Napsütötte Toszkána című könyve tett. Az eredetiben 1995-ben megjelent, lényegében önéletrajzi műben azt meséli el, hogy egy csúf válás után mint talált rá Olaszországban egy eladó, lerobbant villára, mint vette meg, újította fel, hogyan ismerkedett össze a helyiekkel (ideértve embereket, szokásokat, épületeket, állat- és növényvilágot, és így tovább), és tette mindezt úgy, hogy sok-sok ezer olvasója lett.Az Édes élet Itáliában szinte egyenes folytatása a Napsütötte Toszkánának, bár akadnak különbségek is.Frances továbbra is részletekbe menő alapossággal írja le, mint telnek napjaik tavasztól nyár végéig, és néha télen is Bramasole nevű villájukban, illetve a közeli Cortonában, ami Olaszország oly’ sokat emlegetett, gyönyörű vidékén, Toszkánában található.
A két önéletrajzi, útleírós, receptekkel tűzdelt könyv óriási sikert aratott, így logikus lépés volt egy képesalbumot is kiadniuk. Szerencsére azonban a Szép Toszkána ennél jóval több. Először is, Frances a maga már jól ismert stílusában jó adag szöveget is írt a képek mellé, sőt inkább úgy mondanám, a képek illusztrálják az ő mondanivalóját, és nem fordítva. Másrészt a fényképek (Bob Krist illetve Frances művei) sem feltétlenül azt adják, amit bármely másik, Toszkánát bemutató fényképalbumtól kapnánk. Nem csak a jól ismert turistalátványosságokat mutatják be, sőt, inkább és elsősorban a helyiek életére koncentrálnak.
Böszörményi Gyula nevét a legtöbben a Gergő és az Álomfogók ímű regénnyel kezdődött sorozat kapcsán ismerték meg. Ám írónk azelőtt is, azóta is számos művel gazdagította a magyar irodalmat, s messze nem csak a gyermek/ifjúsági vonalon.
Van egy régi kínai tanmese egy pillangóról, aki azt álmodja, hogy ember, aki azt álmodja, hogy pillangó, és így tovább.* Gondolom, ez a Kr.e. 4. századból származó bölcsesség lehet az Eredet eredete, bár Platóntól Descartes-on át Freud-ig meg Jung-ig egy halom gondolkodó meg megfejtő elképzeléseit is bele keverhették. De azért ne felejtsük el, hogy ez csak egy mozifilm, ami szórakoztatni akar. Jelentős sikerrel, engem legalábbis.
Ani Csöjing Drolma (angolos átírással Choying) egy Nepálban élő tibeti buddhista szerzetesnő, akit szerte a világon nagyon sok helyen ismernek és szeretnek, méghozzá azért, mert számos helyen énekelte már vallásos dalait, a maga döbbenetes, gyönyörű hangján.
Bár Celia Rees messze nem kizárólag történelmi ifjúsági regényeket ír, úgy fest, ezek mennek neki a legjobban, és a Sovay is ilyen.
A Bűbájos Mary volt Celia Rees első igazi bestsellere, de olyannyira, hogy például a Guardian 12 legjobb gyermek/ifjúsági regény listájára is felkerült. Nálunk 2003-ban jelent meg, akkor sokak kedvence lett, és kis utánajárással még ma is megkapható itt-ott.
A Farkasszem című folytatás ott veszi fel a fonalat, ahol az előzménye elejtette: az üldözött Mary Newbury épp megfagyni készül az erdőben. Ám neki nem ez a sorsa, megmenekül, egy szellem, illetve indián barátai segítségével. A törzs befogadja, és Mary olyan boldog, mint soha azelőtt – ám sajnos ez nem tart sokáig… De a kötet még eddig sem jut el, máris vált napjainkra, ahol egy Agnes nevű indián egyetemistának látomása támad Mary-ről, illetve ahol egy bostoni antropológus, Alison Ellman Mary történetének folytatását igyekszik felkutatni, nem is minden eredmény nélkül, hiszen számos szereplőnek bukkant már a nyomára, épp csak a legfontosabbról nem talál semmit...
Asterix képregényeken nőttem fel. Nekem senki be nem adhatja, hogy a képregény nem lehet tartalmas szórakozás, olyan, amiből az ember tanulhat is, és hogy nem egy külön műfaj, ami önmagában is remekül megállja a helyét, és olyat ad, amit más művészeti ágak nem tudnak pontosan így (amit az is bizonyít, hogy készült egy halom rajzfilm és három élőszereplős mozi Asterix sztorikból, s ezek egyik-másika – főleg a Kleopátra küldetés – jól sikerült, azért a képregény eredeti varázsát egyik sem adja vissza). Vagy hogy a képregény elkorcsosítja az ember olvasási szokásait. Én vagyok az élő példa, hogy nem így van, mert vannak nálam nagyobb könyvmolyok, műveltebb emberek dögivel, de azért épp elég „rendes” könyvet is olvastam már.
Az Amerikai istenek óta ez a legjobb Gaiman könyv. Egy Senki Owens nevű fiúról szól, akinek szüleit és testvérét meggyilkolják, ám ő, az akkor még kisbaba megmenekül, és egy régi temető lakói fogadják maguk közé. A holtak szellemei között nő fel, megtanulja különféle fortélyaikat (például képes szinte láthatatlanná válni, meg falakon átmenni), és jobbára remekül érzi magát, ám ahogy nyiladozik az értelme, úgy válik egyre kíváncsibbá a külvilágra. Csakhogy nevelőszülei, illetve gyámja (aki vámpír) óva intik attól, hogy elhagyja az ódon temetőt, ugyanis a gyilkos még mindig ott van valahol kinn, és a fiút keresi. Nem mintha lakhelye teljesen biztonságos volna, meg aztán néhanap járnak oda élő emberek is…
A könyv alcíme Apáról fiúra - az élet nevű nagy utazás története, s ez olyasmi, ami manapság, hogy mindkettő vagyok, pláne érdekel, de az hamar kiderült számomra, hogy ez nem egy újabb bölcsesség gyűjtemény, hál’ Istennek. De nem is egy átlagos életrajz, például mert a világtól orsignai kis kunyhójába visszavonult, rákban szenvedő, haldokló Tiziano Terzani a fiával, Folco-val beszélget, és utóbbi jegyzi le szavait.
Ez a mesekönyv egy igazi gyöngyszem. A főszereplő Jancsi, aki az elején, épp Szilveszterkor születik meg, néhány oldalon belül 4 évessé cseperedik, és aztán ebben a szép korában láthatjuk őt és a vele megeső kalandokat. Amik egyfelől teljesen átlagos, hétköznapi események, még az is, sajnos, hogy a szülei elválnak, vagy hogy a nagymamája meghal, ám Nádori Lídia egyszerűnek ható, ám páratlan mélységeket hordozó szövege és Kun Fruzsina annál inkább művészi és különleges perspektívájú, textúrájú és színvilágú képei megmutatják, hogy is éli meg mindezt egy gyermek. De olyan erővel, hogy a saját, hol hasonló, hol nagyon is különböző emlékeimet idézik fel, ízekkel, illatokkal és szagokkal, mindenestül.
A neves gyerekpszichológus, Ranschburg Jenő verseskötetében a költemények zöme egy adott, bár elképzelt óvodás kisfiú életéről szólnak, egyes szám első személyben, és pontosan olyanok, ahogy egy ilyen korú gyermek gondolkodhat és érezhet. És igen, kemény témákat érintenek a versek, hiszen a fiú szülei elválnak, nagyapja meghal… Ilyenformán talán nem is annyira gyerekeknek, mint inkább a szülőknek való ez a kötet. Mert egyértelműen segít abban, hogy a felnőttek megértsék, mi zajlik a kicsik lelkében és elméjében, mint élik meg mindazt, ami velük és körülöttük történik. S teszi mindezt olyan letisztult módon és nyelvezettel, amiben egy fia pszichológiai kifejezés nincs, bárki megértheti, aki maga is volt gyerek.
A kezdő írónő, Marie Phillips elgondolkodott: mi lenne, ha a görög istenek, akik egy részére bizonyára a legtöbben még emlékeznek általános iskolai tanulmányaikból, még ma is élnének. De nem ám úgy, mint régen – hiszen ha úgy élnének, akkor ma is virulna számos kultuszuk. Csak ugye az a helyzet, hogy nem hogy kutya nem áldoz már nekik, de az emberek többségének gőze nincs róla, kik voltak, milyen hatással voltak az európai kultúrára.
Őszintén szólva nem vagyok egy nagy horror rajongó. Valahogy H. P. Lovecraft művei után csak nagyon kevesen tudtak megfogni, és szívesebben olvasom a gótikus rémtörténeteket meg a horror elemekkel tarkított dark fantasy-t, mint a színtiszta horrort. Már ha létezik ilyen. Hiszen a horror, ahogy a többi irányzat sem, nem egységes valami, nem szól mind merő belezésről és gyilkolászásról. És hogy ez így van, arról Clive Barker is tehet.
Tony Parsons az Apa és fia című regényével futott be, nálunk is, és eltekintve a legutóbbitól (Nem lehetsz angyal…), mely a ’70-es évekbeli punk zenei színtérnek állít szubjektív emléket, mindegyik könyve a családról, szeretetről, házasságról és szülőségről szól (de egy kicsit még a punkos is). Az új könyv címe is jelzi, hogy most sincs másként.
A könyvet író David Gilmour nem azonos a Pink Floyd énekes-gitárosával: ő egy kanadai filmkritikus, író és tévés személyiség. A Filmklub pedig olvasmányos memoár, mely egyrészt filmekről szól, amiket Gilmour kamasz fiával együtt megnézett, másrészt arról, mit jelent apának, férfinak, kamasznak lenni.