Médiaradar: Éjféli iskolák és más történetek

Mivel az aktuális Hammerbe nem fért bele a MédiaRadar rovat, és erősen odébb van a következő nyomtatott lapszám is, úgy döntöttem, felteszem a cikkeimet a Hammer honlapjára. Szebb nyomtatottban, de tán többekhez eljut emígy. Az aktuális pakk négy cikkéből az első az, amiről nem írtam még ekulton, Veres Attila első novelláskötete, ami jól odacsapott, és csont nélkül zseniális keveréke a nagy magyar valóságnak és a horrornak.

Itt olvasható a bejegyzés. 

Mester Csaba - Tóth-Laboncz Attila: Folytatólagos előadás (Főszerepben: Kemény Henrik a bábok mestere)

Magam azon generációk egyikébe tartozom, akik számára Kemény Henrik fogalom. Vitéz László bábelőadásain nőttünk fel sok-sok ezren, nem szólva a többi figuráról, akiket „Heni bácsi” alkotott, mozgatott és szólaltatott meg, mint Hakapeszi Maki vagy Furfangos Frigyes (a Zsebtévé hovatovább ikonikus szereplői), netán Süsü, akinek ugyan Bodrogi Gyula kölcsönözte a hangját, ám Kemény Henrik volt fő bábosa. Ám ez a képregény jóval többet nyújt, mint keserédes nosztalgiát. Sőt, a Master-Lab Comics eddigi legszínvonalasabb, legfontosabb, legjobb kiadványa.

Teljes cikkem róla ekulton.

Perso: Visszajövök érted

Perso, azaz Persoczki Gábor a Cadaveres De Tortugas basszer-énekeseként került sokunk életébe, aztán a Mangoddal is frankókat műveltek, de a zenekarosdit jó rég abbahagyta. A zenélést azonban újrakezdte, múlt évben jelent meg Szabadságkényszer című EP-je, ami nagyon betalált nálam, és a folytatás ugyanazt teszi.

Még ha nem is ugyanúgy, mert most több teret enged az elektronikának, a Depeche Mode és NIN hatásoknak, de attól még a dalok ugyanolyan erősek.

Teljes cikkem a Hammer honlapján.

Sandbender: All Hopes Are

A Sandbender a prog rocker Ghost Toast basszusgitárosának, Stefán Jánosnak a projectje. Amolyan electronica-ambient-chill out zene, jellemzően instrumentális, ámbár ahogy a GT esetében megszokhattuk, samplingelt beszéd és ének itt is van. De nem csak ebben kötődik a Ghost Toasthoz, a hangulat is sok ponton hasonló. Ámde itt nincs helye metalnak, riffeknek. Sőt, ha akad is néhány élénkebb techno tempó (halld pl. Delivery Man), a 65 perces anyag zöme azért meditatívabb zene. Olyan, amire rá lehet feküdni, és pihentető élmény hallgatni.

Teljes cikkem a Hammer holnapján.

Roy Thomas: Conan kegyetlen kardja 5.

Hogy Conan örök és elpusztíthatatlan, annak újabb bizonyítéka, hogy még az sem tudta meggátolni a róla szóló képregénysorozat magyar kiadásának folytatását, hogy a 4. kötet óta eszelős mértékben megnövekedtek a(z amúgy is napról napra változó) papírárak, és a könyvkiadók lassan kénytelenek jövendőmondókat és jósokat bevetni, hogy tervezni tudjanak.

Az ötödik vaskos kötetben olvasható fejezetek 1978-79-ben jelentek meg eredetileg. Ahogy a CKK sorozatban eddig megszokhattuk, a sztorit Roy Thomas írja, de hogy ki rajzolja, az rendre váltakozik. A kiadvány minősége állandóan magas, a rajzoké hol így, hol úgy (még mindig John Buscema A Conan Illusztrátor), a sztorik között meg most főleg Howard két követőjének írásait dolgozták fel, ők meg azért nem hozták mindenben a Mester szintjét. De jó cucc így is.

Teljes cikkem róla ekulton.

Slowmesh / Eilema / Alva, Bp. Dürer Kert, 2023.03.31.

Ismét remek hármas koncert volt a Dürerben: az Alva volt a legsúlyosabb, az Eilema súlyos is, meg derűs is, a Slowmesh meg lemezmegjelenési házibulit csapott. Jó volt mind, az első pillanattól az utolsóig.

Hammer site-on a koncertbeszámolóm, s ott van link sok fotómhoz is.

Katarzyna Ryrych: A Bojtorjánmező lakói

A lengyel szerző könyve azt mutatja meg, hogy a gyermekkor örök, ebben a modern világban is. Elvarázsolt, fura, megható és vicces, nagyon szerethető könyv.

Teljes cikkem róla ekulton.

Kojot négy lelke

Magyar rajzfilm az észak-amerikai indiánok eredetmítoszáról, meg arról, hogy még mindig lenne tán értelme megpróbálni helyreállítani a harmóniát az emberiség és a természet között. Egyedi képvilágú, megindító és erős film, mely nem fél humort is használni.

Teljes cikkem róla ekulton.

Neil Gaiman - Michael Zulli: A tények Miss Finch távozásának ügyében és más történetek

Ez a szép kiállítású, keményfedeles képregénykötet eredetiben 2007-ben jelent meg. Nem tartozik a legfontosabb Gaiman-képregények közé, egyértelmű, hogy a Netflix-féle Sandman: Az álmok fejedelme tévésorozat sikere nélkül várhattunk volna rá tovább. De semmiképp sem „maradék” cucc ez, nagyon is örömteli, hogy megjelent. Akkor is, ha megosztja az olvasóit, már csak Zulli sajátos rajzstílusa(i) miatt is.

Teljes cikkem ekulton.

Mad Robots / Ghost Toast / Tengeri Püspök, Bp. Dürer Kert, 2023.03.17.

Három remek underground banda zúzta meg Szent Patrik napján a Dürer Kertet, nekem katartikus élményt okozva, megerősítve, úgy abban, hogy ott vannak a legjobb zenék, meg hogy én is ott érzem otthon magam, akármi legyen is (márpedig akármiből igen cifrán jutott mostanság, máshogy is lehetnék underground, ha picit máshogy alakul).

Lelkes, ám visszafogott cikkem a Hammer oldalán olvasható, s ott van link sokkal több fotómhoz is.

Katya Balen: Október, Október

A cím egyben a főszereplő neve: a 11 éves lány édesapjával él az erdőben, vadon és szabadon, mondhatni, ami azt is jelenti, hogy maguk termelik, gyűjtögetik és akár vadásszák az élelmüket. Októbert az apja tanítja, leginkább gyakorlati dolgokra. Anyját szinte sosem látja, de még annál is ritkábban kívánja látni – kicsikorában elköltözött Londonba, és Október teljes mértékben boldog és elégedett az életével így, ahogy van. Mindez idillinek is tűnhet, de persze nem lenne történet és regény mindebből, ha nem történne valami. Valami rossz, amit a könyv fülszövege is elárul. És ahogy sejthető: miután édesapját baleset éri, a lányt a „nő, aki az anyja” veszi magához, s persze sem a vele való együttélés, sem a londoni iskolába beilleszkedés nem megy könnyen az erdőhöz szokott gyermeknek.

Teljes cikkem erről a csodás könyvről ekulton.

David Almond: Paper Boat, Paper Bird

A Paper Boat, Paper Girl rövidke kis könyv, főszereplője ugyanaz a Mina, aki a Skellig (avagy Szárnyak titka) c. regényben is szerepel, s mely David Almond legnagyobb sikere volt. Utóbb a My Name is Mina c. könyv is róla szólt. Ez a szépséges kis kötet azonban független mindkettőtől, és egy apró epizódot mesél el csupán. Melyben a világra sajátosan nyitott, azt sajátosan értelmező és élő, tizenéves lány Kiotóban, a császári Japán régi fővárosában jár. 

Teljes cikkem ekulton.

Mester Csaba • Tóth-Laboncz Attila: Viva Las Vegas! – Egri Péter misztikus utazása

32 oldalas képregény módfelett szórakoztató, csak részben valós sztorival, és ember legyen a talpán, aki megállja, hogy ne hallgassa mellé Egriék vérpezsdítő zenéjét. Magam ugyan nem vagyok egy nagy rockabilly fan, de őket még én is elismerem. Mester Csaba jellegzetes stílusú fekete-fehér rajzai remekül átadják a zene és a sztori hangulatát, tényleg laza és menő az egész.

Teljes cikkem ekulton.

Frank Herbert: A Dűne Káptalanház

A Dűne sorozat hatodik része ez, egyben az utolsó, amelyet Frank Herbert írt – egy évvel megjelenése után az író elhunyt, s magával vitte a sírba a történet konklúzióját. Máig emlékszem, milyen érzés volt, mikor először olvastam el az első magyar kiadást. Egyszerre volt szikrázóan felvillanyozó és mélységesen döbbenetes élmény – hogy mire vezette ki Herbert a sztorit, és hogy meghalt, és sosem tudjuk meg…

Mégis érdemes végigolvasni (mind a hatot), mert szemléletformáló ereje van.

Teljes cikkem ekulton.

Metal Lords

Ha úgy nézem, ez alapvetően egy ostoba tinifilm a Netflixen, amiben történetesen metal szól, tehát mégis tetszik.

Ha úgy nézem, egész sok különféle fiatalkori probléma megjelenik benne. Felszínesen, de ott van. Ha neked is van hasonló bajod, talán pont jól jön, hogy egy ilyen filmben szóba kerül, mely azt sugallja, hogy de azért rendbe jöhetsz, majd "a zene segít". De az is lehet, hogy csak felidegesít, hogy elbagatellizálják. És épp úgy igaz, hogy ennyitől senki nem gyógyul meg, mint az, hogy de attól még nagyon sokat segíthet a zene.

Igen, amerikai, tinivígjáték rakat klisével és hülyeséggel. De igen, a metal ez is. Lázadás, sebzettségből fakadó fuck you a világnak. De az is, amit Hunter Odüsszeusz kapcsán előad az osztályban. Remek beszéd, és igaz, akkor is, ha a metal ennél is sokkal több.

Zeneileg gyorstalpaló a legfontosabb bandák említésével, és valahol vicces, hogy Tom Morello, a Rage Against The Machine gitárosa volt a producer (meg a Skull Fucker dalát is ő írta), és egy kis szerep kedvéért fel is tűnik, Scott Ian (Anthrax), Kirk Hammett (Metallica) és a mindig bölcs Rob Halford (Judas Priest) társaságában. (Volt hasonló a Pop, csajok, satöbbi filmverziójában is, meg sok más helyütt.)

Bolondos, aranyos, néhol komoly, néhol szörnyen blőd film ez, de a zenén túl is bőven van benne jó, amiért megéri megnézni. (És Hunter egy kicsit Lénárd Lacira emlékeztetett, talán ilyen lett volna fiatalon, ha zenésznek áll Amerikában, nem pedig metal lapot indít emitt a végét járó(?) múlt rendszer napjaiban.)

 

Hunter metal listája:

Neil Gaiman - P. Craig Russell: Északi mitológia II.

Minőségi, szórakoztató képregény (több különféle rajzolóval), de a mítoszok sűreje, a mélysége is ott van. Épp ezért többször olvasós darab ill. sorozat.

Teljes cikkem ekult.

Nekünk írták a dalt! - A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai, 1957-től a rendszerváltozásig / Kiállítás a Zene Házában

Egy évvel azután, hogy megnyílt a Városligetben a Zene Háza, ez a különös, elvarázsolt hangulatú épület, 2023. január 22-én megnyitották első időszaki kiállításukat is. Mely kiállítás az egyik (ha nem A) legélvezetesebb, amin valaha jártam. S meggyőződésem, hogy azoknak is az lehet, akik még nem éltek az említett korban. Nekem „gyerekkorom lexebb dalai”-t idézi, szüleim 1 ill. 3 évesek voltak ’57-ben, úgyhogy számukra a lázadó ifjúkor is megjelenik itt, de a nálunk később érkezettek is jól fogják érezni magukat. Méghozzá azért, mert ez egy elképesztően kreatív ötletekkel teli, interaktív kiállítás.

Olyannyira, hogy két cikket is írtam róla.

A metal felől közelítő a Hammer honlapján olvasható.

Az általánosabb az ekultura.hu-n.

(De a fotók sem teljesen egyeznek a kettőben.)

 

Alan Moore: Különleges Úriemberek Szövetsége 2.

Alan Moore 1999-ben indult képregénysorozata legfőképp viktoriánus kori fiktív művek hőseit és gonoszait állítja csatasorba, hogy fergeteges, sziporkázó és vérfagyasztóan izgalmas kalandokban részeltesse szerencsés olvasóit. Eme második kötet úgy kezdődik, hogy égen-földön nem látni a címbéli szövetség bármely tagját. Hamar kiderül, hogy azért, mert a nyitóoldalak a Mars bolygón játszódnak, ahol épp csata zajlik, melynek folyományaként földönkívüliek támadnak Földünkre. Ahol aztán pont, hogy a K.Ú.Sz. tagjaival kell felvenniük a harcot – s úgy tűnik, az invazív förtelmek állnak nyerésre… 

Teljes cikkem ekulton.

Anne Tyler: Az alkalmi turista

Ez az 1985-ben (s magyarul öt évre rá) megjelent regény alapvetően hétköznapi emberekről szól, legyen bármennyi furcsaságuk is, de hát nem őrült-e mindenki egy kissé, ha közelebbről megnézzük? Anne Tyler Nick Hornby nagy kedvence, s most, hogy végre elolvastam egy regényét, értem is, miért. Hozzátéve, hogy bár van itt is humor, messze nem olyan humoros, mint Hornby. Cserébe még nála is jobban ismeri az embereket.

Teljes cikkem ekulton.

Pierre Wazem: A kulisszák mögött

Pierre Wazem svájci képregényíró és –rajzoló, aki a 2015-ös Képregényfesztivál vendége volt, Barangolás(ok) c. kötete kapcsán. Aztán hét évet kellett várni, hogy újabb kiadvány jelenjen meg tőle magyarul.

Ahogy nézem, a Barangolás(ok) rajzstílusát követi emitt is, még ha még kevésbé kidolgozott formában is. És nem is a szerző tudatalattijába illetve múltjába vezet, hanem a képregényfesztiválok kulisszái mögé. És ha bárki azt gondolná, hogy ez unalmas alapanyag, akkor az egy hü… úgy értem, na, rég nevettem ennyit bármin, mint ezen a köteten.

Teljes cikkem ekulton.

Best of 2022

• Könyv  

Ray Bradbury: Dandelion ​Wine

Neil Gaiman: Sandman: ​Az álmok fejedelme-gyűjtemény 4.

David Petersen: Egérőrség - Fekete ​Fejsze

Alexander Weinstein: Az ​Új Világ gyermekei és más történetek

Simon Jimenez: Elveszett ​madarak

Michael Blake: Farkasokkal ​táncoló / A szent út

Ebben az évben is sokat olvastam, de mint látható, nem feltétlenül a 2022-ben megjelent könyvek adták a legtöbbet.

• Film

Belfast

Provence-i vakáció

Sandman: Az álmok fejedelme

Moziba alig jutottam el, abban sem feltétlenül volt köszönet, de a Belfast nagyon tetszett. A Provence-i vakáció régebbi film, csak most találtam rá, és nagyon jó élmény volt. Sorozat vonalon meg a Sandman tetszett leginkább (de A korona eddig látott majd' 3 évada is nagyon jó, és az első három epizód alapján Ted Lasso rajongó is lettem).

• Koncert 

Ebben az évben egyértelműen a két pesti Thy Catafalque koncert volt a legjobb, de legalább ugyanannyira emlékezetes a Lénárd László emlékest (iszonyatosan sajnálom, hogy meghalt).

Jó sok koncertre, amire szerettem volna, nem jutottam el, mindenesetre az alábbiakon fotóztam is:

Eilema, Szimpla

Thy Catafalque / All Machines Will Fail, Akvárium

Angertea, Szimpla

Tulpa, Szimpla

Mercyful Fate / Death Angel, Fezen

Lénárd László emlékest. Barba Negra Track

Thy Catafalque / Jo Quail, Akvárium

Pear Jam, Muzikum

Alva, Szimpla

New Model Army, A38

• Dalok 

Katt ide a teljes YouTube lejátszási listáért, ill. alant egyesével: Aebsence: Akinél az ördög Amorphis: The Moon Avatarium: Death, Where Is Your Sting A-Z: The Machine Gunner Brutus: Victoria Clue: Numinosus Everflow: Élni kell 440 Watt Sun: Reveal Ghost Toast: Rejtekből Half Gramme Of Soma: Muck & Cheese Ignite: Enemy King's X: Watcher Marillion: Murder Machines Nulladik Változat: Hová mész Oceans Of Slumber: The Lighthouse Perfect Pill: Boundaries Porcupine Tree: Harridan Queensryche: Hold On Red Hot Chili Peppers: Tangelo The Cult: Give Me Mercy Thy Catafalque: Fekete mezők Trident: Közel az éj Voivod: Planet Eaters Von Hertzen Brothers: All of a Sudden, You're Gone

A legtöbb szereplőtől más számokat is feltehettem volna ide, érdemes utánuk ásni.

• Fotók

Ez az év nem a fotózásról szólt számomra, hiába, hogy sok koncertképet lőttem. Valahogy sem idő, sem megfelelő hangulat nem volt hozzá, bár az UNfotóra ill. az Insta oldalamra tettem néhányat, aminek tán megvan a maga atmoszférája.

Magma Rise, LL-emlékest, 2022. szeptember

Szombathely, 2022. augusztus

 

Szóval persze, még ennek a tetves rohadt évnek is megvoltak a maga kincsei. Nyilván. Csak közben a háború, a világban és országban zajló mindenféle szar, az, hogy az ember egészen biztos lehet benne, hogy átcseszik, kihasználják, és elveszik tőle a levegőt, az élhető életet. A fenti kincsek dacára. És tudom, hogy lehetne rosszabb is, esélyes, hogy lesz is. Úgyhogy ez a lista leginkább emlékeztető annak egy részére, ami jót meg szépet találtam én 2022-ben, megosztva veletek, hátha nektek is ad valamit.

 

Mester Csaba • Tóth-Laboncz Attila: Egyenesen a mocsárból

A Master-Lab Comics sorozatot Mester Csaba rajzoló és Tóth-Laboncz Attila „Labi” író készíti. Az egyes füzetekben különféle magyar muzsikusok, zenekarok a főszereplők. Az Egyenesen a mocsárból a széria első része, melyben Ganxsta Zolee és Takács Vilkó texasi-mexikói kalandjait ismerhetjük meg.

Teljes cikkem ekulton.

Charles M. Schulz: JUHÚÚÚÚÚÚ! (Snoopy képregények 1.) és Snoopy családi szakácskönyv

Bár a Peanuts című képregénysorozat történelmet írt, és egyik főszereplője, Snoopy, a beagle kutyus pláne milliók kedvence, a magyar kiadása eddig elég nehézkesen és szerencsétlenül alakult. A Vad Virágok Könyvműhely most nyomban két kötettel hozza őt vissza, az egyikben főleg olyan képsorokkal, melyeket „kezdő olvasóknak is szívből ajánlanak”, míg a másikban megannyi, Amerikában közkedvelt és a Snoopy képregényekben is felbukkanó, fincsi étel receptje, plusz jó sok képregény is.

Klassz mindkettő, s ezt ekulton fejtem ki alaposabban.

Alig Használt Képregények – Képregényantológia 1-3.

2021. novemberében indult a meglepő nevű képregényantológia sorozat. Ahogy György Zoltán szerkesztő előszavából kiderül, eredeti koncepciója szerint olyan hosszabb-rövidebb képregények kerülnek bele, melyek léteznek már egy ideje (legyen bár az az idő fél évszázad vagy fél év), ám ilyen formában (egyben, ilyen minőségben stb.) még nem jelentek meg.

Ennek megfelelően az első kötet csupa csemegét és kuriózumot tartalmaz.A további kettőbe azonban már teljesen friss és zsírúj anyagok is kerültek, új és már ismert arcoktól egyaránt, és a minőség és változatosság egészen elképesztő.

Teljes cikkem az első három kötetről ekulton.

THY CATAFALQUE – Mezolit: Live at Fekete Zaj – Filmvetítés és közönségtalálkozó a Toldi Moziban

2021 augusztusában, a sástói Fekete Zaj fesztiválon volt először Thy Catafalque koncert - akkor még közel harminc zenész közreműködésével. Hatalmas élmény volt, és lett belőle egy káprázatos koncertfelvétel, amit egyetlen alkalommal moziban is vetítettek. Ott voltam, írtam róla a Hammer site-ra, rávilágítva, hogy ez bizony a magyar metal történelmének mérföldköve volt, úgy ám!

Vian: Kötelező EP

A Vian a 2000-es évek első évtizedében volt aktív, igen fajin alter/ethno-rockot játszottak, de aztán hosszas szünet következett, mely eddig tartott. Időközben, rock téren leginkább a kurd származású énekes, Amang volt számottevően aktív, s a jelenleg Párizs-Devecser-Budapest vonalon, jobbára „távkapcsolatban” létező négyes egy három számos EP-vel jelentkezett, mely közeli rokona Amang egyes dalainak, és frankó nagyon.

Hammer site-on a teljes kritika.

Képregénysaláta: Metabárók 1., Dűne: Atreides-ház 3., Dűne: Képregény 2.

Rövidebben írtam egy olyan képregénykötetről, mely más kiadásban már megjelent bő tíz éve, továbbá két különálló Dűne-képregénysorozat 2. ill. 3. részéről ekulton. Mindhárom jó cucc, vagy inkább mindháromnak vannak pozitívumai is, de a három közül a Metabárók a legütősebb.

Sandman: Az álmok fejedelme

Az eredetileg 1989-96 között kiadott Sandman sorozat egyike volt a műfajt felforgató, forradalmi ötleteket hozó képregényeknek. Bár már több, mint három évtizede szó van róla, hogy filmre vinnék, dacára, hogy sokan lehetetlennek tartják ezt, végül csak elkészült – épp csak nem mozfilmként, hanem tévésorozatként. Mely lehetővé teszi, hogy az eredeti, iszonyú szövevényes és szerteágazó történetfolyamot a képregényhez hasonlóan epizódonként tárja elénk.

És bár az első évad nagyjából az első két és fél kötetet dolgozza fel csupán, ami a teljes sorozatnak jó, ha negyede, tehát még nagyon (de nagyon!) sok minden van hátra, egyelőre jobbára tetszik.

Jó hosszan az ekulton fejtettem ki a véleményem.

David Petersen: Egérőrség: Fekete Fejsze

Ez az Egérőrség sorozat 3. kötete. Az elsőt kettőt is nagyon szerettem, arra azonban nem számítottam, hogy pont ez a visszatekintő, előzményeket elmesélő kötet lesz az, amire azt mondom, hogy még azoknál is jobb.

Ekulton írtam le, hogy hogy értem én ezt.

Joe Hill és Gabriel Rodríguez: Locke & Key – Kulcs a zárját: Az aranykor

Mint előszavában Joe Hill bevallja, bár a Locke & Key képregénysorozatot lezárták, kerek egész, mégis éveken át motoszkált benne és rajzoló-alkotótársában, Gabriel Rodríguezben a gondolat, hogy jó lenne egy crossovert írni hozzá, melyben a Neil Gaiman-féle Sandman sorozat szereplői bukkannának fel. Képregényes vonalon (de azokból készült filmekben is) gyakori megoldás ez, mely papíron az összemixelt sorozatok rajongóinak örömét szolgálja, ám az esetek túl nagy részében inkább erőltetett, fölösleges, logikátlan, esetenként gyalázatos az eredmény. Ezzel Hill is tisztában van, így addig nem veselkedtek neki, míg meg nem jött a kellő ihlet, és meg nem kapták Gaiman áldását. Jól tették.

Teljes cikkem ekulton.

Alva koncert, 2022.10.08. Bp. SzimplaRocks

A sajátos grunge/doom/stoner keveréket játszó Alva ’19-ben adta első koncertjét, a Walking Papers előtt, még más ritmusszekcióval. Azóta is várunk az első lemezre, pedig már akkor is hidegrázást okozott, amit előadtak. Most sem volt másként.

A Hammer honlapon olvasható, hogy de mégis hogy volt.

PEAR JAM, 2022. okt. 1., Bp., Muzikum

Három éve volt utoljára Pear Jam koncert, és közben új gitáros és énekes érkezett a bandába. Helytálltak, mi több, baromi jó kis "házibuli" volt ez egy patinás helyen.

Írtam róla a Hammer site-ra.

Fotóim meg emitt.

Andreas H. Schmachtl: Mókus és Medve

Andreas H. Schmachtl nevét jól ismerik, akik olvasták Alma Magdi sorozatát, ám számomra a Mókus és Medve az első könyve. Ránézésre az Alma is bájos és aranyos, de azt nem tudom, abban is ilyen vásott humorral ír-e a szerző. Mindenesetre az egyik legjópofább gyerekkönyv ez, amit az utóbbi években olvastam.

A kötet alcíme: „Erdei kalandok, húsz mesés történet”. Hogy erdeiek és kalandok, arra valahogy számít az ember a címet és borítót látva, ám amiért úgy döntöttem, szeretnék írni erről a könyvről, az kb. az első három mondat volt. Azzal meg is győzött.

Teljes cikkem ekulton.

Forrai Márton: Tüzek és túlvilágok

Ez a rövid ám velős novellagyűjtemény összesen 8 novellát rejt, s címe kissé félrevezető lehet, bár a borítón látható kép segít. Igen, vannak itt fantasztikus elemek is (én legalábbis a címből ilyesmikre asszociáltam), ám az összes írás középpontjában így vagy úgy, de hétköznapi ember áll. Novellánként más és más helyzetben – s valami meglepőt, ütőset, vagy épp megrázót mindig kihoz az adott helyzetből Forrai Márton.

Teljes cikkem a kötetről ekulton.

Nina George: Déli fények

Persze, ez egy női regény, bár férfiakról is szól, de van, hogy annyira rossz dolgok történnek, hogy muszáj valamit olvasnom, ami eltereli a figyelmemet. Nem baj, ha limonádé, vagy akármi, csak adjon egy kis derűt.

Nina George-tól a Levendulaszoba anno nagyon tetszett, s az a könyves témája miatt került kezembe. Amit amarról írtam, az jobbára áll erre is. És abban emlegetnek egy könyvet, hogy az micsoda csoda, és Déli fények a címe. Más írók is éltek már ezzel a trükkel, hogy egy fantasztikus, ám nem létező könyvnek fontos szerepet adnak a maguk könyvében, ám Nina George ezt végül meg is írta.

És végül is szórakoztató volt, adott némi derűt, van benne sok okos gondolat szerelemről, könyvekről, miegymásról, és persze, csodás helyen játszódik (Nyons és környéke Dél-Franciaországban, Provence közelében). De sokszor éreztem úgy, hogy kissé kusza, máskor meg, hogy erőltetett. És hiába szeretné az ember, hogy létezzen ilyen, hogy meg lehet találni az egyetlen igazit, meg hogy van, hogy néha kap is segítséget, és akkor mindenki boldog meg minden – attól még a valóság nem ilyen. Nem annyira „egyszerű”, mint itt. Lehet, hogy csak az én valóságom nem, és nem gondolom helyénvalónak, hogy bárki le- vagy hülyének nézzen bárkit, csak mert neki másmilyen a valósága, de szóval minden bölcselkedés meg élettapasztalat mellett is ez a regény egyszerűen túl light-os (haha). Van benne rakat szereplő, zavaróan sok, de az összes ilyen-olyan szenvedése ellenére sem lett egyikük sem olyan megtört, hogy amikor aztán jön a szerelem (meg az ő „segítő keze”), akkor ne tudná nyomban (OK, max. némi berzenkedés meg jajistenemténylegőeaz után) elfogadni és fejest ugrani beléje. És mindenki olyan jófej, meg minden. Nekem ez életidegen. De nyilván én vagyok megkeseredve meg minden.

De azért csak tetszett. Sok minden. Nem adta azt, amit reméltem, nem hatott át tőle a dél-francia vidék atmoszférája (tényleg, ha már franciák: ezerből 999 francia film meg regény arról szól, mennyit tudnak ezek a népek szerelem meg effélék terén kavarni, erre itt egy német írónő, aki ott is él, és azt bizonygatja, hogy mindenkinek megvan az egyetlene, és meg is találhatja…). Mégis, akármilyen kitaláltak is a szereplők, akármilyen bakugrásokkal mesél is néha, mond jókat. Például ezt:

„Kik azok a csábítók? – Olyan emberek, akik rávesznek, hogy azt tedd, amit akarsz, csak okos vagy ostoba okból megtiltottad magadnak. Az a lényeg, hogy időben felismerd a különbséget.”

Vagy ezt: „…talán az élet is egy könyv, és ha az ember megöli magát, akkor az ember elszalasztja az igazi véget.”

Netán: „A nő úgy szereti, ahogy szeretni tudja. Talán nem úgy, ahogy ő, Francis akarja. És ha sikerül, ha el tudja fogadni az ember, hogy soha nem úgy szeretik, ahogy ő akarja, hanem csak úgy, ahogy a másik éppen képes – akkor igen, akkor lehetséges a béke.”

Továbbá: „A szerelem egy lakás, Marie-Jeanne. Egy lakásban mindent használni kell, semmit nem szabad letakarni vagy „kímélni”. Csak az él, aki a szerelmet is teljes egészében belakja, és egyetlen szobától, egyetlen ajtótól sem riad vissza. Veszekedni és gyengéden megfogni egymást, mindkettő egyformán fontos; szorosan megkapaszkodni egymásban, és újra eltaszítani egymást szintén. Szükséges, hogy a szerelemnek tényleg az összes szobáját használja az ember. Különben önállósodnak benne a szellemek és a szagok. Az elhanyagolt szobák és házak alattomosak és büdösek tudnak lenni…”

És amilyen ritkaság, hogy valaki megírjon egy általa kitalált történetbe beleszőtt kitalált könyvet, Nina még némi extrát is tartogat a végére, ami inkább üdítő és meglepő színfoltok csokra, mintsem olyasmi, ami hiányzott a regényből. De semmiképp sem átlagos, s persze, a regény sem. Csak nekem, most, e nehéz időkben, nem volt elég hihető sem.

 

Maxim, Szeged, 2021

272 oldal

Fordította: Hajdúné Vörös Eszter

Michael Blake: Farkasokkal táncoló / A szent út

Megindító regény és annak még szomorúbb folytatása arról, mi történt az észak-amerikai őslakosokkal, az 1800-as évek második felében. Avagy: „Amikor az utolsó fa is kipusztult, az utolsó folyót is megmérgeztük, és az utolsó halat is kifogtuk, csak akkor jövünk rá, hogy nem tudjuk megenni a pénzt.” (krí indián mondás, már ha tényleg)
Nem annyira előtérbe toltan hősies, sokszor irónikus, és végképp nagyon emberi két regény, mely kerüli a pátoszt és a hatásvadászatot. 

ekultra írtam róla.

Gaëlle Josse: Egy asszony ellenfényben - Vivian Maier élete

Vivian Maier (1926-2009) francia-osztrák származású, de Amerikában született és élete zömét ott leélő nevelőnő volt. Akiről életében kb. senki sem tudta, hogy szenvedélyes fotós. Még véletlennek is szürreális, ami ahhoz kellett, hogy valaki megtalálja egy felszámolás alatt álló raktárban a hagyatékát, és felismerje, hogy zseni képeire lelt. Ám amilyen rengeteg fotója maradt fenn, olyan kevés egyéb nyomot hagyott, s azokból egy ellentmondásos személyiség rajzolódik ki.

Rengeteg a kérdés, és Gaëlle Josse próbál válaszokat találni, de egészen más megközelítést alkalmaz, mint a többi életrajzíró és nyomozó. Ez a könyvet kézbevéve nyomban meglátszik, ugyanis a vékony kis kötetben nincsenek fényképek. Hogy lehet úgy mesélni egy fotósról, hogy nem mutatjuk meg a képeit?! De Vivian Maierről lehet, és Josse legfőbb erénye, hogy elismervén bár a magától értetődő, kivédhetetlen szubjektivitást, feltételezéseiben igyekszik objektív, de még inkább együttérző maradni.

Teljes cikkem ekulton.

Frank Herbert: A Dűne eretnekei

Az utolsó előtti, egyben ötödik (eredeti) Dűne regény 1984-ben jelent meg, közel két évtizeddel az első után. A második legvaskosabb kötet a sorozatban most Horváth Norbert új fordításában jött ki a Gabónál.

Sűrű, nehéz kötet. Herbert ebben is tudott olyan meglepőeket és újdonságokat hozni, hogy az ember csak néz, hogy ezt hogy. De nagyon kell figyelni, és helyére (talán) csak az utolsó kötetben kerül minden. 

Ekulton a teljes cikkem.

Lénárd László (1965.05.12.–2022.08.02.)

Az van, hogy Laci valószínűleg rühellne egy könnyes, nyálas megemlékezést, de muszáj leírnom néhány dolgot. Azzal kezdem, hogy ’89-ben, 14 éves koromban láttam őt és Cselőt a Rockstúdió c. tévéműsorban, ahol elmondták, hogy indul a Metal Hammer Hungarica. Mikor Pesten jártam, egy újságárusnál megtaláltam az utolsó Metallica Hungaricát, amit követően lett a lap Hammerré. Abban volt Lénárd Laci Queensryche interjúja. Életem egyik legfőbb fordulópontja volt ez. Olyan lelkesen írt a QR zenéjéről, az Operation: Mindcrime-ról, hogy valami kis butikban beszereztem kalózkazettán, és lassan, de biztosan úgy betalált, hogy életem legfontosabb zenéje lett. Így nyilván kialakult bennem egy ősbizalom Laci iránt (Cselő ugyanezt a Crimson Glory: Transcendence lemezkritikával érte el). A legjobbkor jött, és tényleg akkora hatással volt az életemre, hogy egészen máshol lennék, egész más ember. Pláne miután megtisztelt azzal, hogy lehetőséget adott írni az imádott Metal Hammerben. Nekem, a 19 éves vidéki suttyónak. Máig nem is értem, hogy történt.

Később 8 évet húztam le a lapnál „belsősként”, napi 8-12-akárhány órás munkában, s az nem az újságírásról szólt, az mindig szabadidős tevékenység maradt. Hamar kiderült, hogy Laci, amilyen jófej, barátságos és magával ragadó tud lenni, olyan nehéz ember is. De hát a heavy metal is nehéz, és az ő konoksága, iszonyatos, mindent felülíró elkötelezettsége és kitartása nélkül nem lett volna lap. Gerincroppantóan sok munkát tett bele, az élete volt, és ezt nagyon kevesen tudták és értették. Akármennyit harcoltunk akár mi is egymással, akár ő maga bár az egész világgal, a metalról felfoghatatlanul sokat tudott, és felmérhetetlen, amit tett ezért a zenéért, a színtérért. S nemcsak a zenekarokért, de értünk, zenerajongókért is. Útjelző volt, mérvadó véleménnyel, amihez lehetett viszonyítani. Ez a lap korai időszakában, amikor se net, se kinyílt világ nem volt még, alapvető fontosságú volt, most meg, a folyamatos zajban talán ugyanolyan fontos lehetne…

Persze, nem tudom, mi lesz a lappal, meg egyáltalán, a metallal. Minden elmúlik, bár valahogy az nem volt benne ebben, hogy LL meghalhat ilyen korán… Szoktam viccesen mondani, hogy ha annyi millióm lenne, ahányszor kérdezték tőlem, hogy „írsz még a Hammerbe?”, akkor kő gazdag lennék, de ez is jelzi, hogy régesrég nagyon külsős vagyok én már ott. Máshova vitt az élet, más dolgom van, meg nem is értettem egyet dolgokkal, és bár ugyanúgy a mindennapjaim része a zene, és igen, írok is még a Hammerbe, ez már csak amolyan „hobby”, hogy ne vesszen el a múltam oly nagy része, hogy legyen, ami megtart, és mert még mindig segít és ad, és szeretném továbbadni. Mikor múlt évben megújult a lap, és megvoltak a magunk belső vitái, harcai a szerkesztőségben, legalább annyit a szemébe mondhattam ennek az embernek, hogy szeretem és tisztelem. És bár nem ért teljesen készületlenül a halála, mégis megrendít, hogyne, és örülök, hogy akkor legalább erre volt lehetőségem. Ha már közeli barátok sose lehettünk, meg a színtér sem adta meg neki azt a szeretetet és tiszteletet, amit megérdemelt.

És maradnak az emlékek, a számtalan koncert, amin együtt zúztunk és örültünk (tegnap, a halála napján is olyan póló volt rajtam, amit olyan koncerten vettem, ahol együtt voltunk), az alkalmak, amikor magával vitt kocsival, vagy épp elröpített valameddig bulik után. Az eszelős lapzárták, amikor mind szénné melóztuk magunkat. És a rengeteg zene, amiket az ő kritikái, véleményei kapcsán ismertem meg, és belém égtek. A lelkesedése. Komolyan, ha nem tudsz lelkesedni valamiért az életben, akkor megette a fene az egészet. Lénárd Laci maga volt a lelkesedés. Köszi mindent. Mindent.

Az van, hogy az egész kibaszott életemben rengeteg különféle tanítást kaptam már arról, hogy minden véges, hogy semmi nem tart örökké. Nyilván mindenki más is, csak asszem, engem jobban foglalkoztat ez, mint az emberek többségét. Rég nem tudok úgy nézni a világra, bárkire és bármire, hogy ne legyen ott a tudatomban, akár leghátul, hogy ő is, az is, én is, mind elmúlunk egy nap. De valahogy, minden előjel ellenére is, úgy éreztem, Laci nem mehet még el, ilyen korán nem. Azt szeretném, ha fennmaradna az öröksége. Ha mindazok ellenére, amik a világban zajlanak, úgy a metal színtéren, mint általában véve, és amik mind azt jelzik, hogy eljön ennek a zenének is a vége, mégsem így történne. Ha megerősödne, és mindig lennének iszonyat riffek és dallamok, amik felszabadítják az embert, amik erőt adnak, amik segítenek, amik valahogy egyenlőek az élni való élettel, vagy épp meggátolják, hogy az élni sem érdemes élet legyőzzön. Olyan zenék, amik éltették és kitöltötték Lénárd Laci életét.