Vannak, akik csak A Gyűrűk Ura filmtrilógiát látták, és annyi is elég volt nekik. Mások elolvasták a könyveket is, mi több, A hobbitot is, majd nekifutottak A szilmariloknak, de azt már nem bírták végigrágni. És vannak azok, akik azt is imádták, meg A Gyűrű keresése című kötetet is, és alig várták, hogy az Elveszett mesék könyve újra megjelenjen, mert az 1996-os kiadást már csak aranyárban kapni, ha ugyan, obskúrus vagy rátermett antikváriumokban. Mindezen emberek közül egyedül az utolsó csoportnak tudom istenigazából ajánlani ezt a vaskos kötetet. De az is lehet, hogy aki még nem olvasott Tolkien-től semmit, de nyitott a mítoszokra és mesékre, élvezné – amennyiben kihagyja a jegyzeteket. Amik nélkül viszont a Tolkien-fanoknak nem lenne jó olvasmány élmény a könyv.
Hosszas elemzés vagy legalábbis mindenféle, ami eszembe jutott, itt.
Gaiman és McKean régi harcostársak, már a Sandman képregény sorozat előtt is együtt dolgoztak, és bár külön-külön is királyok, együtt mindig valami elképesztőt és fantasztikusat alkotnak.
Teljes méltatás ide kattintva.
Chuck Palahniuk ötödik regénye, az Altató is a Harcosok klubjá-ban megszokott stílust és súlyos mondanivalót hozza.A főszereplő, egyben mesélő egy Mr. Streator nevű újságíró, aki a hirtelen bölcsőhalálról ír cikksorozatot. Személyesen is érintett, hiszen az ő babája is hirtelen, minden látszó ok nélkül halt meg – akárcsak felesége. Nyomozása során ráébred, hogy minden ilyen esetnél ott volt egy bizonyos könyv, a Versek és mondókák a világ minden tájáról, benne egy bizonyos, Afrikából származó altató, amivel, mint kiderül, ölni lehet. Akinek felolvassák, meghal.
Volt egyszer egy kislány, valahol Erdélyben egy kis faluban, az anyukája meghalt, és őt a nagyanyjára hagyta, akit Mamónak hívtak, meg Szabó Annának is, mint végül kiderült, és így meg így éltek ezek kettecskén. Ha így nézem, szegénységben minden tekintetben, nem csak anyagilag, de szeretet tekintetében is. Ha meg úgy nézem, az a kislány gazdag volt, mert övé volt mindaz a világból, amit látott: talán kevés, de neki az volt a minden. S mivel nem volt összehasonlítási alapja, mindent úgy fogadott el, ahogy volt, s hogy az rossz volt, meg borzalmas, azt már csak utóbb aggathatja rá, aki akarja.
Emitt a teljes cikk.
Attól függően, hogy a Marsbéli krónikákat minek számoljuk, ez volt az idén 91 éves Ray Bradbury 5. vagy 6. novelláskötete. 1959-ben jelent meg, és a benne olvasható írások közül jó párat már korábban publikált ilyen-olyan magazinokban. Azóta további kb. 20 novellaválogatása jelent meg. Magyarul eddig jó, ha ötödét olvashattuk ennek a terjedelmes életműnek, és nem is tudom, mi a döbbenetesebb: az, hogy egy fia rossz novellát nem olvastam még tőle, vagy az, hogy ezek a több mint fél évszázados írások mit sem veszítettek erejükből, hatásukból. Még a sci-fi kategóriába illők sem.
Igaz, Bradbury a sci-fihez sosem a tudományosság felől közelített. Így ha vannak is novelláiban idejétmúlt vonások, azok mellékesek az igazi tartalomhoz, üzenethez mérten. Mert persze sci-fi környezetben is „csak” emberi történeteket mesél nekünk a Mester.
Radnóti Miklós az egyik kedvenc magyar költőm. Both Miklós pedig jelen korunk egyik legnagyszerűbb magyar zenésze, akit a legtöbben a folk- vagy ethno-rock Napra zenekar kapcsán ismernek, bár nekem még kedvesebb a Barbaro-val készített albuma. Egy fiatal zseni, mind gitáron, mind, nos, fejben és szívben. Tökéletes választás egy közel lehetetlen feladatra. Mert nem, hogy nem gondoltam volna, de szükségét sem láttam, hogy bárki próbálkozzon Radnóti verseinek megzenésítésével. Merthogy nem lehet. Ahogy a kötet előszavából kiderül, Both Miklós is hasonlóképpen volt ezzel. Aztán mégis csinált egy páratlan albumot.
Meglehet, ez az eddigi legbecsapósabb könyv az Agave által kiadott Dick művek közül. Már a címe (ami eredetileg We Can Build You, és sokkal trükkösebb) meg a fülszövege miatt.
Teljes megfejtés az ekulton.
Aki nem olvasta A Titokzatos Benedict Társaság című ifjúsági regényt, annak azt javaslom, az arról szóló cikket fussa át inkább, ne ezt. Neki csak annyit: a folytatás talán még jobb, még izgalmasabb lett, mint az első rész volt.Meglehet, azért érzem így, mert a főbb szereplők már jó ismerősként köszönnek ránk, de az is lehet, hogy az írónak sikerült most jobban tömörítenie az izgalmakat és rejtélyeket. Akárhogy is, erről a folytatásról is ugyanazt tudom elmondani, mint az első részről: nem megrázóan újító vagy izgalmas, nem lesz belőle világméretű őrület, de aki szereti a régi vágású, kalandos ifjúsági regényeket, az nem fog csalatkozni.
Ez már a 8. Kázmér és Huba gyűjtemény. Ez egy végtelenül szórakoztató képregény sorozat, aminek egy Kázmér nevű kisfiú és Huba nevű plüsstigrise a két főszereplője. Utóbbit előbbi határtalan képzelete kelti életre, és rengeteg poén, kaland és, nos, mondanivaló várja azt, aki belekezd a róluk szóló képregények olvasásába.
Teljes cikk az ekultura.hu-n.
Nagyon elhanyagoltam ezt itt, de ez azért eléggé mindegy kategóriás dolog, meg most sincs rá időm, de veszni hagyni azért nem akarom, úgyhogy jöjjön ömlesztve pár cucc.
Ez a kötet Yeats jobbára az 1800-as évek végéről illetve az 1900-as évek elejéről származó írásait sűríti magába. Elsősorban prózai műveket tartalmaz, konkrétan ír/kelta legendákat, mondákat, a vidéki ír népek körében fennmaradt történeteket, babonaságokat. Melyek közé azért néhány költemény is került. És bár szép és jó, igazán csak a megrögzött kelta-ír fanatikusoknak tudom ajánlani.
Teljes cikk az ekulton.
Joanne Harris új regénye rendkívül ellentmondásos egy mű. A nyakamat nem tenném rá, hogy így van, de az az érzésem, hogy a francia felmenőkkel is bíró brit írónő végképp ki akart törni a legnagyobb sikere, a Csokoládé óta ráerőltetett skatulyából, vagy szimplán csak megint valami újat akart kipróbálni, mindenesetre sikerült egy olyan pszichothrillert írnia, ami sötétebb és betegebb, s legfőképp bonyolultabb minden korábbi regényénél.
Teljes cikk az ekulton.
A vándorló palota című regény folytatása ez. Abból készült egy Oscarra jelölt rajzfilm Miyazaki mester műhelyében, és van neki Az égi palota című filmje is, de annak semmi köze Diana Wynne Jones könyvéhez. Sőt, egy darabig úgy tűnik, a folytatásnak sincs az előzményhez. Később aztán feltűnnek a már ismerős szereplők, de a főszerepet itt nem Sophie vagy Howl varázsló kapta, és a helyszín is jó ideig más.
A történet az Ingary-tól messze délre található Rashpuht szultanátusban, Zanzib városában kezdődik, és Abdullah a főszereplője, egy álmodozásra hajlamos, árva szőnyegárus, akire apja egy szerény, de tisztes megélhetést adó szőnyegüzletet hagyott, meg, mint idővel a fiúval jobbára csúful bánó rokonoktól kiderül, egy próféciát is. De Abdullahnak ama jövendölésre sincs szüksége, hogy úgy érezze, ő valójában egy elrabolt hercegfi, akire gazdagság és szépséges hercegkisasszony vár. Mindazonáltal ő is megdöbben, mikor álmai valóra kezdenek válni, pláne, hogy nem csak a szép álmok…
Teljes cikk az ekultura.hu-n.
A Hangzó Helikon sorozat legújabb darabja ez a szépséges kivitelű könyv és CD. Egy olyan költő verseit hallhatjuk itt, finoman megzenésítve, Hobo dörmögő hangú, értő tolmácsolásában, aki megjárta a világháborús haláltáborok poklát (katonaként került oda), és akit az 1946 utáni politika sokáig hallgatásra kárhoztatott.
Teljes cikk ekulton.
A regényt szokás A rózsa neve ifjúsági verziójaként emlegetni, ami azért túlzás, hiszen Umberto Eco remekműve sokkal sűrűbb és szövevényesebb, ám abból hiányzik a természetfeletti, ami a Crowfield átkának fontos része. A helyszín itt is egy világtól elzárt apátság, ahol valaki meghal és ahol szörnyű titkot őriznek, de nagyjából ez minden. Ja, és az időpont is hasonló: 1347-ben járunk.
Teljes cikk az ekultúrán.
Meggyőződésem, hogy ha a maguk idejében (1984-85 táján), vagy legalábbis a rendszerváltás után, a ’90-es években jelentek volna meg magyarul Clive Barker Vérkönyvei, akkor ma közel akkora tábora lenne nálunk is, már százalékos arányban, mint angol nyelvterületen – avagy, mint Stephen King-nek vagy Dean R. Koontz-nak.
Hogy nem így történt, arról nem ő tehet, de ha előbb nem, hát most elolvashatjuk a Vérkönyveket, a horrort megújító novellái hatkötetes gyűjteményét, amikből ez a második.
Ez meg a teljes cikk az ekulton.
Volt némi érzelmi hullámvasút jellege a Hobo Blues Band búcsúkoncertjének, és nem csak azért, mert búcsúztak. Hanem pl. azért, mert a két- vagy akár három évtizedes daloknak ma is ugyanúgy megvan a súlyuk, tartalmuk, sőt, zömüket ma sokkal jobban értem és értékelem, mint valaha. Hobo mély, dörmögő hangját meg imádom, közhelyesen szólva, ha a bevásárlólistát morogná rá valami blues alapra, akkor is király lenne.
Ekultúrán a beszámolóm.
Egy angol író Toszkánában mutatja be új, művészettörténeti könyvét, ami az eredeti művekről és azok másolatairól, meg ezek kapcsolatáról szól. Egy helyi, műtárgyakat kínáló galéria francia tulajnője meghívja őt magához, pontosabban kiautóznak egy kis faluba, ahol a nő mutatni akar valamit a férfinek. Közben beszélgetnek. Filozofikus, ugyanakkor a valóságos életről szóló beszélgetés ez, aminek talán vezérfonala az eredeti és másolat kérdése. Aztán egy kis kávézóban házaspárnak nézik őket, és onnantól...
Nos, egy verzió szerint onnantól azt játsszák, hogy azok is. Csakhogy a filmben talán nincs egyetlen szó, gesztus, arckifejezés sem, ami ne lehetne igaz más verzióban. Ugyanúgy lehet, hogy egykori házasok, vagy olyanok, akik elhidegültek egymástól, a férfi alig van otthon, a munkájába temetkezik, a nő pedig szeretne adni a kapcsolatuknak még egy esélyt a 15. házassági évfordulójukon. Bármelyik igaz lehet – vagy hamis.
De ahogy viselkednek, beszélnek, az pontosan olyan, mint megannyi, 15 éve tartó házasság. Néhol eltúlozzák, olyankor mintha csak mindezek paródiája lenne a film, de épp ennyire tragikus is.
És még hosszan fejtegetem ebben a cikkben az ekulton.
Ez az igen kiváló regény 1999-ben már megjelent magyarul a megboldogult Beneficium kiadónál, de mivel teljesen elfogyott, és közben Neil Gaiman-ből nálunk is ismert és közkedvelt író lett, jogos és örömteli, hogy újra kiadásra került.
Gaiman a regény írása idején (1990) jobbára a Sandman című kultikus képregénysorozattal foglalkozott, még nem számított nagy névnek, bár pont amiatt sokan felfigyeltek rá. Pratchett viszont már sokak kedvence volt a Korongvilág regények kapcsán. Akárhogy is, remek párost alkottak.
Ugyan néhány konkrét részlettől eltekintve nem nagyon lehet tudni, mi melyiküktől származik, hiszen nyilván inspirálták is egymást, így Gaiman előhozhatott Pratchett-ből olyan dark dolgokat, amiket az máskülönben le nem írt volna, ahogy Pratchett is Gaiman-ből olyan humorokat. De ez mellékes is, a lényeg, hogy ketten együtt egy sziporkázó, remek regényt írtak.
Teljes cikk az ekulton.
A könyv az ’50-es évektől kezdve meséli el a számítógépes játékok történetét. Beregi időrendben illetve az alapvető játékfajták (akció-, kaland-, stratégiai-, szerep-, szimulátor-, sport-, stb.) szerint vezet minket végig a számítógépes játékok elképesztően gazdag és színes történelmén. Két nagy fejezetre bontva: a 8 illetve 16 bites gépek fémjelezte aranykorra (ZX Spectrum, Commodore 64, Amiga), illetve a PC-k térnyerésével kezdődő korszakra. Valahol a 2000-es évek elején hagyja abba, mondván, az újabb forradalmi változások jelenleg is zajlanak, és egyelőre nem látni, hova fajul mindez.
Tamás minden időszak illetve irányzat legfontosabb játékait említi meg, s a könyv még így is ilyen vaskos... Pedig a legtöbbről csak pár sort írt, csupán a legmeghatározóbb, alapvető gamékról ír hosszabban. Rövid leírásai mégis alaposak, a lényeg jobbára bennük van. Saját stílusa (egykoron különféle számítógépesjáték lapokban írt maga is) csak itt-ott villan meg, de az épp elég fűszert jelent az irdatlan mennyiségű információ meg a sok fotó között.
Teljes és igen hosszú cikk az ekulton.
Ebbe a könyvbe már a címlapját megpillantva beleszerettem. A Mamuska végig fekete-fehér könyv, grafitceruzával készített, különös atmoszférájú rajzok díszítik, ami önmagában is egyénivé és különlegessé teszi. Emellett egy kislány visszaemlékezései a nagymamájáról, magyarán olyan témáról szól, amit a legtöbb gyerekkönyv messzire elkerül. Pedig nem a halál benne a lényeg, hanem az, hogy hogyan emlékszik egy gyermek arra, aki elhunyt.Teljes cikk az ekultúrán.
Vannak, akik csak A Gyűrűk Ura filmtrilógiát látták, és annyi is elég volt nekik. Mások elolvasták a könyveket is, mi több, A hobbitot is, majd nekifutottak A szilmariloknak, de azt már nem bírták végigrágni. És vannak azok, akik azt is imádták, meg A Gyűrű keresése című kötetet is, és alig várták, hogy az Elveszett mesék könyve újra megjelenjen, mert az 1996-os kiadást már csak aranyárban kapni, ha ugyan, obskúrus vagy rátermett antikváriumokban. Mindezen emberek közül egyedül az utolsó csoportnak tudom istenigazából ajánlani ezt a vaskos kötetet. De az is lehet, hogy aki még nem olvasott Tolkien-től semmit, de nyitott a mítoszokra és mesékre, élvezné – amennyiben kihagyja a jegyzeteket. Amik nélkül viszont a Tolkien-fanoknak nem lenne jó olvasmány élmény a könyv.
