Két fotós kiállítás: Szabad szemmel / Hemző Károly és Legendás fotók / Steve McCurry

Szubjektív összehasonlítás következik két fotókiállításról, olyasvalaki tollából, aki nem szakértője a fotográfia történetének. Csak a miheztartás végett mondom. Ahogy azt is, hogy nem szerencsés ezeket összehasonlítani, mert két nagyon más világról van szó.

Hemző Károly (1928-2012) egyike a legismertebb és legközkedveltebb magyar fotósoknak. Számos ikonikus fényképet készített, de nagyon sokan ismerhetik a nevét a feleségével, Lajos Marival készült 33/66/99 ilyen-olyan étel szakácskönyv sorozatból is, melynek legalább egy kötete tíz magyar háztartásból nyolcban biztosan megtalálható. Én mondjuk pont nem tudtam, hogy azokat is ő fotózta, és a kiállítás végén derült csak ki, de élmény volt látni, hogy még ebbe a számára nyilván unalmas, alkalmazott fotográfiába is belevitt némi játékosságot és művésziséget. De a magyar fotográfia története szempontjából sokkal fontosabbak a sport-, lovas- és (legfőképp) szociofotói.

Steve McCurry 1950-ben született, Amerikában. Az „Afgán lány” című képét jószerével mindenki ismeri. A National Geographic 1985. júniusi számának borítóján megjelent, Afganisztán szovjet megszállása idején készült portrén kívül is készített rengeteg lenyűgöző fotót, és később is bátran vásárra vitte a bőrét egy-egy jó képért, de békésebb helyeken és időkben is rendre megtalálta azt, amit érdemes, sőt meg kell örökíteni. Nem lehet tehát azt mondani, hogy egyetlen „slágere” volt, és a kiállítást látva nem is kérdéses, hogy okkal ő a világ egyik legismertebb élő fotósa.

Az eredeti tervek szerint március közepéig látogatható, ám május 22-ig meghosszabbított, „Szabad szemmel” című Hemző kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezték meg. McCurry képei sem kevésbé patinás helyen láthatók: azokért a Műcsarnokba kell elzarándokolni. Mindkettőt érdemes megnézni. Sőt, meg kell.

Hemző esetében bizonyos kor fölött a legtöbb magyar emberben erősen működni fog a nosztalgia. A karrierjét sportfotósként kezdő, s már annak is zseniálisnak bizonyuló Hemző bizony dolgozott a kommunista rezsimnek: azt várták tőle, hogy lefényképezze, mint virágzik az ország, s milyen boldogok az elvtársak. És az efféle képeiben nincs is hiba: idilli, egyben torokszorító látvány mind. Hanem az ifjú fotós volt annyira bátor, hogy lefényképezze azt is, amit a felsőbb hatalmak nem szerettek volna a világ elé tárni. Már a sportfényképein is nyilvánvaló, hogy mindig az embert, az emberit igyekezett megragadni (s így fotózta le többek között az apósomat is bringázás közben), a kommunista érában, titokban készült szociofotói pedig megrázóak és elképesztően mélyrehatóak. Viszont még azokban is meg-megcsillan Hemző humora – mert hát az ő esetében nagyon is igazoltnak látom azt a tézist, hogy a fényképen nem annak tárgya látszik, hanem a fotós viszonya a fénykép tárgyához.

Érdemes mindehhez hozzátenni, amit a kiállítás szövege is kiemel, hogy Hemzőnek nem állt rendelkezésére a mai digitális technika, a régi jó filmes gépekkel magának a fotósnak kellett csodát tennie, és elkapni a megfelelő pillanatot. Túl sok utómunkára, pláne sorozatlövésre nem volt lehetőség. A kiállításon a fotók mellett rengeteg extra infót olvashatunk, és számos korabeli tárgy (mint például Papp Laci bokszkesztyűje), plakát is látható, sőt, Hemző csodás fotómasinái is. Megannyi „olyasmi” van a képeken és a vitrinekben, amik számomra a gyerekkort, a szüleim és nagyszüleim számára meg az életük jó részét is jelentik. Mondom, erős a nosztalgia faktor, de a lényeget a képek adják, melyek egy rendkívül jó szemű, nyitott és kivételes fotós művei.

Ez a leírás persze igaz McCurryre is, mégis egészen más élmény az ő kiállítása. A nosztalgia ott nyilván kevéssé kapcsol be, hiszen a képein alapvetően nem magunkat látjuk viszont, hacsak nem annyiban, hogy megmutatja, mindenütt, ahol csak járt (legfőképp ázsiai országokban), ugyanolyan emberek élnek, mint mi, legfeljebb a bőrük színe és a kultúrájuk különbözik.

Csak míg Hemző rengeteget fotózott fekete-fehér filmre (előbb, mert nem volt más, utóbb, ha azt találta megfelelőnek), McCurry minden képe harsány, telített színekkel van tele. A színek ünnepe, orgiája ez a kiállítás, szinte a valóságosnál is szebb, élénkebb árnyalatok sorjáznak a tibeti, afgán, indiai és egyéb helyeken, illetve emberekről készült fotókon. Le sem tagadhatná, hogy a National Geographic-nak dolgozik, amint az magukon a képeken, azok témáján, komponálásán is látszik. Bár több háborúban is fotózott, és a 2001. szeptember 11-i terrortámadás idején is pont ott volt, ahol lennie kellett, alapvetően azt érzem a képein, hogy a nagy képes magazinnak készültek. Ahogy egy barátom mondta, „esztétikussá teszi a nyomort”.

Vegyük az „Afgán lány”-t: csodaszép zöld szempár, melyen látszik, hogy túl sok olyat látott, amilyet egyetlen embernek sem lenne szabad átélnie. Szakadt ruha, mely mégis olyan káprázatos színben virít, hogy egyes díszmadarak elsárgulnak az irigységtől. Megrázó és szép egyszerre, de mégsem olyasmi, ami kitérítené a hitéből a NatGeo előfizetőit. Természetesen nem lehet mindenki Salgado (ld. A Föld sója című film), aki a földi pokol legmélyebb bugyrait fotózta, és bele is betegedett, és aki aztán szülőföldje ősvadonjának újratelepítésével tért vissza az élők közé. Biztos vagyok benne, hogy McCurry fotói így is sokat tettek azért, hogy egynémely problémák megoldódjanak. De amikor azt látom a kisteremben vetített dokumentumfilmen, hogy egy másik, szintén gyönyörű, és szintén látnivalóan nyomorban született fénykép úgy készül, hogy McCurry beletolja a gépét az alany arcába, és közben a kisegítői tartják az ernyőt meg filmezik őt, meg arról beszél, hogy szeret úgy fotózni, hogy kilép a hotel ajtaján, és elmegy nézelődni, mert a téma majd úgyis szembejön… szóval ezek, ha nem is kiábrándító dolgok, de segítenek mindezt a helyén kezelni.

Nyilván amikor háborús övezetben fotózott, az éles volt és életveszélyes, de nagyon sok képén érzem azt, hogy olyan, mint a Schindler listája című filmben a piros ruhás lányka: nagyon hatásos, de egyben hatásvadász is. És mintha mindig az ilyeneket keresné, és meg is találja, ami egyfelől a zsenialitását is jelzi, másfelől viszont azt, hogy van, ami már nem fér bele a NatGeóba. Egy halom kép valójában arra szolgál, hogy felkeltse az olvasóban a vágyat, hogy maga is oda utazzon, ahol a kép készült. És ezzel nincs semmi baj, amit csak megörökít, mind érdemes is rá. De nem mutat annyit a valóságból, mint Salgado vagy akár Hemző. "Cserébe" zseniálisan találja meg a szépet, az érdekeset, azt, amit szemnek is, léleknek is jó látni. Megkapó pillanatok, beszédes tekintetek, egyetlen képbe sűrített egész életutak sorjáznak a képein, nem is vitatom, hogy megérdemelten napjaink egyik legsikeresebb fotósa.

A kiállítással valójában az az igazi bajom, hogy igazából nagyon kevés fotót láthatunk, minimális infóval ellátva, elég szerencsétlen elrendezésben (két teremben és sötét átjárókban, néha rendesen megnézhetetlenre nagyítva). A dokumentumfilm egy külön kialakított kis teremben nézhető meg, ami csak félig van lesötétítve, így nem látszik jól. De mindenképp érdemes megnézni így is ezt a talán 15 perces anyagot, melyből az is kiderül, hogy McCurry remekül meg tudja találni a hangot az általa fotózott emberekkel. Valóban olyan régi vágású, jó fej fazonnak néz ki, és mond érdekeseket meg hasznosakat.

Ami jól is jön, mert a képekhez a címükön, készítésük helyén és évén kívül semmi információt nem tettek. Lehet mondani, hogy az igazán jó fénykép önmagában is megállja a helyét, de ez az érvelés már nyomban az „Afgán lány” esetében elvérzik, akármilyen szépséges portré is az. Múlt nyáron a Capa kiállítást is a képek mellé írt plusz info segítségével tudtam igazán értelmezni, a Hemző kiállításhoz is rengeteget ad az írott anyag, a múlt év tavaszi, „Fényképezte Zsigmond Vilmos” kiállítás egy része meg csak amiatt működött. Szóval a McCurry: Legendás fotók kiállítás sok szempontból csalódás volt. De csak mint rendezvény, mert maguk a fotók valóban káprázatosak.

(Mindkét fotót én készítettem.)

David Michie: A lhászai mágus

David Michie A Dalai Láma macskája című, jó humorú, kedves, de távolról sem bárgyú vagy cukiságba fulladó sorozat írója – akárcsak azokban a könyvekben, A lhászai mágusban is a tibeti buddhizmusról ír, úgy, hogy a laikus olvasó számára is érthető, befogadható legyen. Ezen túlmenően azonban ez a könyv egészen más, mint a macskások. Két idősíkon játszódó, néha szinte thriller szerűen izgalmas, de közben sok bölcsességet is hordozó regény, mely nem tökéletes, mégis nagyon tetszett.

Teljes cikkem róla ekulton.

Bran – Fonó, 2016. március 19.

Több, mint két évtizeddel alakulása után még mindig (vagy inkább: újra) itt van a Bran, és két nappal a hivatalos Szent Patrik nap után, ám ahhoz kapcsolódóan tartott koncertet és táncházat a Fonóban.

A dalokat e jeles ír ünnep vezérszálára fűzték, ám jóval többet mutattak meg belőle, mint amit mi, „Kelet írjei” (Yeats után szabadon, aki az íreket Nyugat magyarjainak hívta) tudunk róla. Ma már Magyarországon is számos Patrik napi buliba lehet elmenni, ahol minden bizonnyal fergeteges a hangulat, és patakokban folyik a Guinness és az ír whiskey, de arról, hogy ki a ménkű volt az a Szent Patrik, bizonyára józanul sem sokan tudnának mit mondani. Kovács Gáborján, a Bran énekes-flótás vezetője persze mindent tud róla, s nemcsak róla, de például arról az ír italról is, melyet a szegények mindenféle bigyóból és hogyishíjjákból erjesztettek, és mely mindmáig illegális. Poitín (ejtsd kb.: pótyín) a neve, és erről is úgy mesélt emberünk, hogy gurultunk a nevetéstől. Felénk ezt amúgy pálinkának hívják, és épp divatja van.

Ennél azonban jóval többről szólt ez a koncert, és mi tagadás, igen mély húrokat pendített meg bennem, és le is írtam erről sok mindent az ekultra. További fotók itt.

Fodor Sándor: Csipike

A Pásztohy Panka kedves, humoros, új illusztrációival díszített, igen szép kötet mind az öt Csipike könyvet tartalmazza. Az első (Csipike, a gonosz törpe) 1966-ban jelent meg, az utolsó (Csipike és a gonosz ostoba) 1990-ben. Méltán lett a magyar gyerekirodalom klasszikusa a sorozat, hiszen humor, kaland, izgalom és mondanivaló egyaránt van benne jócskán, s mindez mit sem kopott az eltelt időben, sőt.

Teljes cikkem ekulton.

David Michie: A dorombolás művészete

A Dalai Láma macskája című könyv folytatásában újra találkozhatunk a szépséges, kék szemű macskalánnyal, akit jó karmája Őszentsége, Tendzin Gyaco karjaiba sodort még kiscica korában.

Akárcsak az első rész (egyébként aki azt nem olvasta, ne csüggedjen, érteni fogja a folytatást, de persze jobb az első ismeretében nekilátni), ez a könyv is amolyan könnyed bevezetés a buddhizmus filozófiájába, melyet jól kiporciózott, apró adagokban tár az olvasó elé, s közben nemcsak a macska életéről olvashatunk, de a környezetében élőkéről. De közben izgalmas, szórakoztató könyv.

Teljes cikkem ekulton.

Nick Hornby: Vicces lány

Hornby régi nagy kedvencem, aki már jó ideje nem írt olyat, ami igazán megfogott volna. Ez az új könyv kissé meglepő, merthogy a '60-as évekről, azon belül a brit tévésorozatok aranykoráról szól, mely időszakban az író is még csak gyerek volt. Van benne sok jó, de összességében ez sem éri el a Pop, csajok, satöbbi vagy az Egy fiúról (stb.) színvonalát.

Teljes cikkem ekulton.

Stefano Benni: Margherita Dolcevita

Micsoda remek borító, micsoda remek könyv, és micsoda remek átverés, amennyiben valaki előbbi alapján arra számít, hogy utóbbi valami fantasztikus csajos cucc. Az persze rögtön az elején is világos, hogy ez a könyv a mai fogyasztói társadalom kritikája, de hogy milyen mélységeit mutatja majd meg az agymosásnak, illetve annak, hogy hogy le tud aljasodni az ember, és hogy mekkorát üt a végén, arra nem is számítottam.

Teljes cikkem ekulton.

Siobhan Dowd: A láp gyermeke

A láp gyermeke ifjúsági könyv, az a fajta, ami keresetlen őszinteséggel beszél úgy a világról, mint a tizenéves létről. Nem mondom, hogy nincs benne nevelő, vagy még inkább megmutató szándék, de én elejétől végéig igaznak érzem. A poénjait éppúgy, mint a véresen komoly momentumait. Gyönyörű, megrázó, kristálytiszta könyv ez mindenféle értelemben nehéz és kaotikus korszakokról – s végül is életről és halálról.

Teljes cikkem ekulton.

Thy Catafalque interjú

Ez egy múlt évi hammeres interjú, de legyen nyoma itt is. Nem sokat fűznék hozzá, beszél a zene.

Ifjúság

Sok helyütt olvastam, hogy Paolo Sorrentino előző filmje, a legjobb külföldi film Oscarját is elnyert A nagy szépség még jobb, mint az Ifjúság. Azt én még nem láttam, de azt tudom, hogy Ifjúság az egyik legjobb film, amit valaha láttam. Gyönyörűen fényképezett, remek színészeket felvonultató film ez az életről annak megannyi nagy kérdésével és apró hülyeségével. Ekulton a cikkem.

Ursula K. Le Guin: A sötétség balkeze

Ursula K. Le Guin regényét az Európa adta ki újra a 100 könyv című sorozatuk tagjaként. Az elegáns, visszafogott színeivel is figyelemkeltő borító egy igazi sci-fi klasszikust rejt, mely eredetileg 1969-ben jelent meg, míg magyarul tíz évvel később. Hogy máig nem kopott a mondanivalója, az annak köszönhető, hogy nem a tudományos és technikai kérdésekre koncentrál, hanem az emberre, az emberire. Méghozzá egészen sajátos módon…

Cikkem ekulton.

Enya: Dark Sky Island

Hét év telt el az ír énekesnő-zeneszerző-szintetizátoros előző albuma óta, ráadásul az And Winter Came… csak részben tartalmazott új szerzeményeket. Hogy a hosszas szünetet mi mindennel töltötte az 54. születésnapján túl is misztikus szépségű hölgy, azt nem igen lehet tudni, hiszen mindig is féltve őrizte magánszféráját (még akkor is, ha Dublintól délre lakik egy kastélyban) – de hogy nem zenei kísérletezéssel, az biztos… Nem tudom, elvárható-e egy ennyire karakteres előadótól, hogy bármit is újítson, közel három évtizednyi szóló pályafutás, sok millió eladott lemez után, de a nyolcadik album gyakorlatilag semmi zenei újdonságot nem hoz, és megértem, ha bárki úgy véli, ez így már unalmas.

Ennek ellenére meg tudott fogni, bár leginkább a koncepciójával, amiről az ekultos cikkemben lehet olvasni.

Anne Rice: Lestat herceg

Anne Rice végül csak visszatalált a vámpírokhoz. Átkatolikuskodta a Twilight-féle vámpír-neoreneszánszot, s újra ki kellett ábrándulnia a vallásból (de nem a hitéből), hogy megint Lestatról és a többi szofisztikált vérszívóról írjon. Hogy mennyire erőltetett az új regény, az relatív. Szerintem jobb lett, mint a Vámpírkrónikák sorozat jó pár része (főleg az utolsók), de a klasszikus első hármast nem éri utol - viszont azokat gondolja tovább, egész logikusan. Minden tipikus rice-i védjegy itt van, mégsem hiszem, hogy a nosztalgikus érzések mondatják velem, hogy ez egy egész korrekt regény.

Teljes cikkem ekulton.

Best of 2015

• Könyv 
Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve
Kahlil Gibran: A próféta 
Siobhan Dowd: A láp gyermeke 
Bornai Tibor: A sors kvantumfizikája avagy a Bornai-sejtés 
George R. R. Martin: Sárkányok tánca 
Mike Carey: The Unwritten sorozat 1.-3. 
Robert Holdstock: Lavondyss 
Szabó T. Anna: Senki madara 
Neil Gaiman: Felkavaró tartalom 
Újraolvasások:

Angela Nanetti: Nagyapó a cseresznyefán

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Az év legjobban tetsző fotóskönyve:
Peter K. Burian · Robert Caputo: Fotóiskola(Tippek és trükkök)

Könyvileg jó év volt ez. Az első helyen lévő könyv szerzőjével két interjút is készítettem, a másodikat élőben Budapesten, és szuper volt. A próféta az, amit sokan akár évente újra elolvasnak, jó eséllyel eztán én is így teszek majd. De a többi említett is nagy élmény volt.

• Film
Liza, a rókatündér
A Föld sója

A kígyó ölelése

Kahlil Gibran: A próféta

Agymanók

A kis herceg (Nem saját cikk, de nagyon egyetértek vele)

Mentőakció (Szintén nem az én cikkem, de egy a véleményünk)

Filmileg is jó év volt ez, legalábbis a fentiek mind nagyon tetszettek, egytől-egyig emlékezetes, DVD-n beszerzendő darabok.

• Koncert 
Overkill/Sanctuary, Club 202

Spock's Beard / Synaesthesia / Special Providence, A38

Nomad / Tér-Idő, A38

Watch My Dying / divideD, Dürer

Geoff Tate's Operation: Mindcrime, A38

Flop / Clue / Powetrip, Dürer

Ebben az évben összesen ennyi koncertre jutottam el, mert ez ilyen sűrű év volt... Mindazonáltal egyik fenti koncert sem volt csont nélkül zsír, ha érthető, mire gondolok, de viszont mindegyiken volt sok olyan pillanat, amit nagyon élveztem.

• Dalok

Amorphis – Sacrifice

Arcturus - The Arcturian Sign

Avatarium - The Girl With The Raven Mask

Bakos Attila – Életerő

Baroness – Chlorine & Wine

Coheed and Cambria - You Got Spirit, Kid

Enslaved - One Thousand Years Of Rain

Europe – The Second Day

Ignite – Falu

Killing Joke – Euphoria

Lamb of God – Overlord

Moonspell – Medusalem

Ozone Mama - Siren's Call

Perihelion – Égrengető

Queensryche – Hellfire

(Igazából nem ez a kedvenc dalom az új QR lemezről, de azt nem találtam meg a neten ilyen formában.)

Thy Catafalque - Oldódó formák a halál titokzatos birodalmában

Torche - Annihilation Affair

Tribulation – Melancholia

Von Hertzen Brothers - New Day Rising

stb.

Indokolatlan nosztalgiázás és ebből eredendő közéletizés:

Még azt szeretném leírni, hogy 1986-ban, 11 évesen kezdett el érdekelni a foci, a legendás magyar-brazil meccs miatt. Aztán jött a katasztrofális mexikói VB, melyet követően két dolog történt velem és a magyar futballal: én elkezdtem gombfocizni, ők meg soha többé nem jutottak ki sehova. Én adtam fel előbb, úgy '90-ben, a magyar válogatottnak meg egész mostanáig nem sikerült kijutnia világversenyre. De most, de most! Úgy fél szemmel néztem a meccset a norvégokkal (egy kezemen össze tudnám számolni, hány magyar meccset néztem az utóbbi másfél évtizedben), és egész jó volt, tényleg. Nem tudom, mire számítsunk az EB-n, de szeretném itt nyomát hagyni annak, hogy valami, ami egykor régen érdekelt, pedig magyarként nem volt miért, most végre újra olyan szintre jutott, hogy akár érdekelhetne is. Végtére is kocafocinézőként meg szoktam nézni a VB-ket meg az EB-ket, ha kijutnak, szurkolok az íreknek, persze azoknak is hiába, de most majd a magyaroknak is szurkolhatok, és akármilyenek is az esélyek, ilyet három évtizede nem élhettem meg, az pedig nagy idő.
Erről persze menthetetlenül eszébe jut az embernek a stadionépítkezés, amiről meg az egészségügyi ellátás, és sajnos nem bírom magamban tartani az alábbiakat: egy olyan kormány, ami hagyja ilyen szintre zülleni a közegészségügyet, az nem érdemli meg a nép bizalmát, annak önként le kell mondania. Nem kívánok én senkinek semmi rosszat, de azoknak, akiknek hatalmában állna javítani a helyzeten, azért azt kívánom, hogy végig kelljen élniük azt, amit a legtöbb átlagember, ha arra kényszerül, hogy így vagy úgy orvoshoz, kórházba menjen. Mivel ebben az évben számos értékes tapasztalatot szereztem különféle szinteken és módokon arról, hogy mi is van itten, biztos vagyok benne, hogy nagyban előremozdítaná országunk s annak népének javát, ha ez az álmom valóra válhatna. Amen.

S a végére még valami jót is

Kb. három évtized, vagy mondjuk negyed évszázad telt el azóta, hogy először megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne fotózni. Mindig volt valamiféle fényképezőm, de sosem olyan igazán jó, és sosem volt időm, indíttatásom, s mindenek fölött: pénzem, hogy kitanuljam és legalább valami hobby szinten műveljem is. 2015 ilyen szempontból sorsfordító volt, mert elmentem egy olcsó, mégis remek fotós tanfolyamra, ami nagyon lelkesítő és inspiráló volt, aztán vettem egy komolyabb gépet (semmi igazán komoly, de az eddigiekhez mérten mindenképp frankó), és nagyon élvezem. Lehet, egyszer majd írok ide arról, mit jelent nekem (meg szerintem úgy általában) a fényképezés. Flickren és Indafotón vannak képeim, előbbin eddig egy fotóm került be az Explore-ba (a napi "legjobbak" közé, sok-sok-sok ezerből), utóbbin meg már egész sokszor válogatták be képemet a Böngészőbe. Ez jó, örülök is neki, de az igazi maga a fotózás, ami teljesen ki tud kapcsolni, és segít jobban látni, jobban érteni mindent. Bárcsak mindenki kipróbálhatná!

East: Symphonic (CD+DVD)

Az idén 40 éves East zenekar 2014 áprilisában a MüPában a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával közösen lépett fel. Ennek a különleges estének a felvétele jelent meg két CD-n és egy DVD-n. Utóbbi nem tartalmazza a teljes koncertet, cserébe viszont az egyik legélvezetesebb koncertfelvétel, amihez valaha szerencsém volt. Ez nyilván a hely és a szimfo zenekar miatt is van, de leginkább azért, mert a filmesek ritka profi munkát végeztek (egy ritka profi zenekaron, persze). Szuperül elkapott képek, pillanatok vannak itt, és persze felejthetetlen, örök érvényű dalok, amik csak érettebbek és mélyebbek lettek az eltelt évek alatt.

Cikkem ekulton.

Rob Harrell: Zarf élete - Támadnak a vérmenyétek

Mókás, de tartalmas gyerekkönyv ez, az a típus, amin a felnőttek is jól szórakozhatnak, minthogy egyes kiszólásokat meg összefüggéseket jobban értenek, mint a később érkezettek. Ritka, hogy modern környezetbe helyezve, modern dolgokkal dúsítva jól, zökkenőmentesen, erőltetés nélkül működjenek a klasszikus meg népmesei elemek, de Harrell szuper munkát végzett, ráadásul a rajzai is nagyon viccesek.

Ekultra írtam a könyvről.

Orson Scott Card: Az elme gyermekei

Az elme gyermekei a Végjáték sorozat 4. része, és sokak szerint nem szerényebb alkotás, mint a Végjáték című első rész, mely a sci-fi klasszikusai közé tartozik. Card itt már olyan filozófiai és történetvezetési mélységekbe megy, amikhez foghatót talán csak Frank Herbert Dűne sorozatának a vége felé tapasztaltam eddig.

Teljes cikkem ekulton.

Kahlil Gibran: A próféta (film)

Az Anilogue fesztiválon még most szombaton vetítik egyszer, aztán ki tudja, látjuk-e még magyar mozikban, de ha szeretnél szépséges, megindító, különleges animációs filmet látni, ami a szemnek és a léleknek is ünnep, akkor nézd meg ezt a filmet.

Kahlil Gibran 1923-ban megjelent, klasszikussá vált, rövid kis könyvében szinte minden benne van, amit életről és halálról tudni érdemes, de nem igazán való filmre. Ám Roger Allers rendezőnek és megannyi társának sikerült mégis hiteles és lenyűgöző filmet készítenie belőle. Írtam róla ekultra.

Kurt Vonnegut: Mi szép, ha nem ez?

Kurt Vonnegut ma lenne 93 éves, de már meghalt egy ideje, ennek ellenére még mindig képes új könyvet kiadni. Mondhatni, ő aztán sürög-forog a sírjában. Utóbbit biztosan, hiszen mióta felment a Mennybe, azóta egyre-másra jelennek meg könyvek olyan írásaival, amiket ő maga az életében nem ítélt kiadásra méltónak. Mára világosan kiderült: sokszor túl szigorú volt önmagával szemben, hiszen akad azért gyöngyszem is a kiadatlan hagyatékban. Ez a kötet azonban a posztumusz kötetek között is különleges, hiszen Vonnegut avatási meg egyéb hasonló beszédeit szedte össze benne egy Dan Wakefield nevű volt barátja, aki Vonnegut leveleit is könyvbe rendezte már (az viszont még nem jelent meg magyarul). Egy ilyen húzás után a volt barát titulus akkor is igaz lenne, ha Vonnegut még élne. Mindazonáltal Vonnegut elvakult rajongóinak (és a legtöbb olyan) ez a könyv is jó lesz.

Nekem is tetszett. Híven a hagyományokhoz, ezen is tudtam nevetgélni, elgondolkodni, csodálkozni, meg a többi. Még akkor is, ha így, ebben a formában, ez szinte csak egy idézetgyűjtemény. Márpedig, aki csak egy idézetgyűjteményt olvas el Vonneguttól, a rendes könyveit meg nem, az helytelenül jár el. Vonnegutnak az életében megjelent könyveit kell olvasni, a többi már a resztli.

És ez akkor is igaz, ha a kötet tele van Vonnegut klasszikus gondolataival, vesszőparipáival, amiket amúgy a regényeiben is alaposan kitárgyalt. Mi több, hiába, hogy térben és időben jelentős különbségekkel hangoztak el ezek a beszédek, a tartalmuk jobbára igen hasonló, sőt, gyakran önismétlő. Ez különösen feltűnő így, egymás után olvasva. Nagycsalád, a világ pusztulása az emberi tevékenység által, az élet értelme, Vonnegut Alex bácsikájának kedvenc mondása (innét a cím), és a többi. Olvastuk már elégszer.

De hát az ismétlés a tudás anyja. Ezt épp a beszédek elsődleges címzettjei, a tanulók tudják a legjobban. Miattuk csuklik olyan sokat szegény jó ismétlés. Én is hogy utáltam magolni. És milyen jó is lett volna, ha az én diplomaosztómon is Vonnegut mond beszédet. Ehhez persze alighanem fehér bőrű amerikainak kellett volna születnem, lehetőleg tehetős családba, hiszen Vonnegutot jobbára jobb nevű helyekre hívták avatási meg efféle beszédeket mondani, ahol a tandíj olyan magas, hogy azt egyszerű munkás-paraszti, magyar származékként sosem tudtam volna kiperkálni. De nem panaszkodom. Egyrészt így is valamelyest Vonnegutnak köszönhetem a megélhetésemet, amint azt itt-ott már elmondtam. Másrészt nekem is voltak jó tanáraim, és Vonnegut arra is kitér, úgy pár százszor, hogy az ember életének egyik leginkább meghatározó élménye, alakja a jó tanár lehet. És szerinte az író is tanár. Na, hát tőle aztán tanulhatunk sok rosszat, amit a mai hatalom nem szeret. Bizony, néha a hátam is borsódzott, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy amiről Kurt az épp olvasott beszédében beszél, az nem napjaink Magyarországa. De nem is prófécia, hanem kéretlen, pimasz, szókimondó és tabutipró látlelet arról a korról, amit Vonnegut megélt.

Amúgy szép kort élt meg, s mégis milyen röpke az emberi élet. Ezért aztán meg kéne fogadni Kurt tanácsait arra vonatkozólag, hogyan legyünk boldogok. Még akkor is, ha nem is ő tanácsolta: ugyanis szerepel a kötetben az a híres beszéd is, amiről utólag kiderült, hogy nem ő írta, sőt, nem is plágium volt, egyszerűen valaki aszitte, Kurté, és így tette fel a netre. Legyen ez intő példa mindnyájunk számára, hogy semmit nem szabad kritika nélkül elfogadni, ami a neten felbukkan. Még ezt a cikket sem.

(A könyv címe pedig arra utal, hogy Vonnegut Alex nagybácsikája, valahányszor észrevette, hogy neki most jó, lett légyen annak oka bármely egyszerű dolog is, mondjuk egy pohár limonádé a kertben, így kiáltott fel: "Mi szép, ha nem ez?", és Kurt azt üzeni a síron túlról, hogy vegyük észre az ilyen pillanatokat.)

Angela Nanetti: Nagyapó a cseresznyefán

Ez az egyik kedvenc gyerekkönyvem, s ahogy az a felnőttek kedvenc gyerekkönyveivel gyakran megesik, felnőtt fejjel talán jobban is értékeli az ember, mint gyerekként. Nem mintha gyerekként olvastam volna. És semmi egyéb apropója nincs most írnom róla, mint hogy újra elolvastam. Olaszul 1998-ban jelent meg (eredeti címe: Nagyapám cseresznyefa volt), kapott megannyi díjat, elismerést, megjelent kb. 23 nyelven, magyarul először és eddig utoljára 2002-ben. Nem hiszem, hogy várható új kiadása, mert minden, amiről szól, elmúlt, idejét múlt, nincs többé. Legalábbis ezt látom, ha a médiát meg a mai könyvkiadást nézem. Úgy egyébként létezik, és kívánom, hogy létezzen is mindig, hogy ne csak ködös legenda legyen, amiről eldugott helyeken, titokban mesélnek…

Írtam róla ekultra.