Az olasz gothic/doom metal kiválóság Shores
Of Null új albumával (The Loss Of Beauty) turnézik Európában, és május 1-én a
Swallow The Sun és az Avatarium társaságában lépnek fel a Barba Negrában. Ennek örömére készítettem velük interjút, mely a Hammer site-on olvasható.
Elég megátalkodott ötletnek tűnik fogni a Marvel univerzum megannyi
szuperhősét és gonoszát, és áthelyezni őket egy évszázadokkal korábbi
időszakba, hiszen annyira összenőttek a 20. és most már a 21. századdal
is. Kinek másnak jutna ilyen eszébe, mint Neil Gaimannek, aki a
Sandmannel anno forradalmi újításokat hozott a képregény világába, és
aki a regényeiben-novelláiban, tehát nem illusztrált terepen is abból
él, hogy fogja a mítoszokat és legendákat, és kifordítja, megtekeri,
újraszövi és áthuzalozza őket?!
Meglepő, hogy miközben Lugosi Béla máig az egyik legismertebb magyarnak
számít, korábban még nem jelent meg magyar nyelven könyv az életéről.
Pedig kalandos volt az is, akárcsak a filmek, melyeknek köszönhetően
ikonikus alakjává vált a mozi történetének. Nagy Balázs könyve tömören, de élvezetesen mutatja be a leginkább Drakula gróf megszemélyesítőjeként elhíresült, remek színész életét.
Az Alig használt képregények antológia sorozat alap koncepciója az volt,
hogy előássanak így vagy úgy elfeledett, csak a fióknak publikált, túl
rég, túl kis példányszámban kiadott, csak kevesek által látott
képregényeket. Időközben ez módosult, de tematikus válogatás még nem volt - eddig. A 4-es kötetben a legkülönfélébb történelmi képregények vannak, melyek épp annyira változatosak a megidézett történelmi korszak ill. esemény tekintetében, mint képi világ tekintetében, de mind ad valamit.
Mivel az aktuális Hammerbe nem fért bele a MédiaRadar rovat, és erősen odébb van a következő nyomtatott lapszám is, úgy döntöttem, felteszem a cikkeimet a Hammer honlapjára. Szebb nyomtatottban, de tán többekhez eljut emígy. Az aktuális pakk négy cikkéből az első az, amiről nem írtam még ekulton, Veres Attila első novelláskötete, ami jól odacsapott, és csont nélkül zseniális keveréke a nagy magyar valóságnak és a horrornak.
Magam azon generációk egyikébe tartozom, akik számára Kemény Henrik
fogalom. Vitéz László bábelőadásain nőttünk fel sok-sok ezren, nem
szólva a többi figuráról, akiket „Heni bácsi” alkotott, mozgatott és
szólaltatott meg, mint Hakapeszi Maki vagy Furfangos Frigyes (a Zsebtévé
hovatovább ikonikus szereplői), netán Süsü, akinek ugyan Bodrogi Gyula
kölcsönözte a hangját, ám Kemény Henrik volt fő bábosa. Ám ez a
képregény jóval többet nyújt, mint keserédes nosztalgiát. Sőt, a Master-Lab Comics eddigi legszínvonalasabb, legfontosabb, legjobb kiadványa.
Perso, azaz Persoczki Gábor a Cadaveres De Tortugas
basszer-énekeseként került sokunk életébe, aztán a Mangoddal is
frankókat műveltek, de a zenekarosdit jó rég abbahagyta. A zenélést
azonban újrakezdte, múlt évben jelent meg Szabadságkényszer című EP-je,
ami nagyon betalált nálam, és a folytatás ugyanazt teszi.
Még ha nem is ugyanúgy, mert most több teret enged az elektronikának, a Depeche Mode és NIN hatásoknak, de attól még a dalok ugyanolyan erősek.
A Sandbender a prog rocker Ghost Toast basszusgitárosának, Stefán
Jánosnak a projectje. Amolyan electronica-ambient-chill out zene,
jellemzően instrumentális, ámbár ahogy a GT esetében megszokhattuk,
samplingelt beszéd és ének itt is van. De nem csak ebben kötődik a Ghost
Toasthoz, a hangulat is sok ponton hasonló. Ámde itt nincs helye
metalnak, riffeknek. Sőt, ha akad is néhány élénkebb techno tempó (halld
pl. Delivery Man), a 65 perces anyag zöme azért meditatívabb zene.
Olyan, amire rá lehet feküdni, és pihentető élmény hallgatni.
Hogy Conan örök és elpusztíthatatlan, annak újabb bizonyítéka, hogy
még az sem tudta meggátolni a róla szóló képregénysorozat magyar
kiadásának folytatását, hogy a 4. kötet óta eszelős mértékben
megnövekedtek a(z amúgy is napról napra változó) papírárak, és a
könyvkiadók lassan kénytelenek jövendőmondókat és jósokat bevetni, hogy
tervezni tudjanak.
Az ötödik vaskos kötetben olvasható fejezetek 1978-79-ben jelentek
meg eredetileg. Ahogy a CKK sorozatban eddig megszokhattuk, a sztorit
Roy Thomas írja, de hogy ki rajzolja, az rendre váltakozik. A kiadvány minősége állandóan magas, a rajzoké hol így, hol úgy (még mindig John Buscema A Conan Illusztrátor), a sztorik között meg most főleg Howard két követőjének írásait dolgozták fel, ők meg azért nem hozták mindenben a Mester szintjét. De jó cucc így is.
Ismét remek hármas koncert volt a Dürerben: az Alva volt a legsúlyosabb, az Eilema súlyos is, meg derűs is, a Slowmesh meg lemezmegjelenési házibulit csapott. Jó volt mind, az első pillanattól az utolsóig.
A lengyel szerző könyve azt mutatja meg, hogy a gyermekkor örök, ebben a modern világban is. Elvarázsolt, fura, megható és vicces, nagyon szerethető könyv.
Magyar rajzfilm az észak-amerikai indiánok eredetmítoszáról, meg arról, hogy még mindig lenne tán értelme megpróbálni helyreállítani a harmóniát az emberiség és a természet között. Egyedi képvilágú, megindító és erős film, mely nem fél humort is használni.
Ez a szép kiállítású, keményfedeles képregénykötet eredetiben 2007-ben
jelent meg. Nem tartozik a legfontosabb Gaiman-képregények közé,
egyértelmű, hogy a Netflix-féle Sandman: Az álmok fejedelme
tévésorozat sikere nélkül várhattunk volna rá tovább. De semmiképp sem
„maradék” cucc ez, nagyon is örömteli, hogy megjelent. Akkor is, ha
megosztja az olvasóit, már csak Zulli sajátos rajzstílusa(i) miatt is.
Három remek underground banda zúzta meg Szent Patrik napján a Dürer Kertet, nekem katartikus élményt okozva, megerősítve, úgy abban, hogy ott vannak a legjobb zenék, meg hogy én is ott érzem otthon magam, akármi legyen is (márpedig akármiből igen cifrán jutott mostanság, máshogy is lehetnék underground, ha picit máshogy alakul).
A cím egyben a főszereplő neve: a 11 éves lány édesapjával él az
erdőben, vadon és szabadon, mondhatni, ami azt is jelenti, hogy maguk
termelik, gyűjtögetik és akár vadásszák az élelmüket. Októbert az apja
tanítja, leginkább gyakorlati dolgokra. Anyját szinte sosem látja, de
még annál is ritkábban kívánja látni – kicsikorában elköltözött
Londonba, és Október teljes mértékben boldog és elégedett az életével
így, ahogy van. Mindez idillinek is tűnhet, de persze nem lenne történet és
regény mindebből, ha nem történne valami. Valami rossz, amit a könyv
fülszövege is elárul. És ahogy sejthető: miután édesapját baleset éri, a
lányt a „nő, aki az anyja” veszi magához, s persze sem a vele való
együttélés, sem a londoni iskolába beilleszkedés nem megy könnyen az
erdőhöz szokott gyermeknek.
A Paper Boat, Paper Girl rövidke kis könyv, főszereplője ugyanaz a Mina,
aki a Skellig (avagy Szárnyak titka) c. regényben is szerepel, s mely
David Almond legnagyobb sikere volt. Utóbb a My Name is Mina c. könyv is róla
szólt. Ez a szépséges kis kötet azonban független mindkettőtől, és egy
apró epizódot mesél el csupán. Melyben a világra sajátosan nyitott, azt
sajátosan értelmező és élő, tizenéves lány Kiotóban, a császári Japán
régi fővárosában jár.
32 oldalas képregény módfelett szórakoztató, csak részben valós sztorival, és ember legyen a talpán, aki
megállja, hogy ne hallgassa mellé Egriék vérpezsdítő zenéjét. Magam
ugyan nem vagyok egy nagy rockabilly fan, de őket még én is elismerem.
Mester Csaba jellegzetes stílusú fekete-fehér rajzai remekül átadják a
zene és a sztori hangulatát, tényleg laza és menő az egész.
A Dűne sorozat hatodik része ez, egyben az utolsó, amelyet Frank Herbert
írt – egy évvel megjelenése után az író elhunyt, s magával vitte a
sírba a történet konklúzióját. Máig emlékszem, milyen érzés volt, mikor
először olvastam el az első magyar kiadást. Egyszerre volt szikrázóan
felvillanyozó és mélységesen döbbenetes élmény – hogy mire vezette ki
Herbert a sztorit, és hogy meghalt, és sosem tudjuk meg…
Mégis érdemes végigolvasni (mind a hatot), mert szemléletformáló ereje van.
Ha úgy nézem, ez alapvetően egy ostoba tinifilm a Netflixen, amiben történetesen metal szól, tehát mégis tetszik.
Ha úgy nézem, egész sok különféle fiatalkori probléma megjelenik benne. Felszínesen, de ott van. Ha neked is van hasonló bajod, talán pont jól jön, hogy egy ilyen filmben szóba kerül, mely azt sugallja, hogy de azért rendbe jöhetsz, majd "a zene segít". De az is lehet, hogy csak felidegesít, hogy elbagatellizálják. És épp úgy igaz, hogy ennyitől senki nem gyógyul meg, mint az, hogy de attól még nagyon sokat segíthet a zene.
Igen, amerikai, tinivígjáték rakat klisével és hülyeséggel. De igen, a metal ez is. Lázadás, sebzettségből fakadó fuck you a világnak. De az is, amit Hunter Odüsszeusz kapcsán előad az osztályban. Remek beszéd, és igaz, akkor is, ha a metal ennél is sokkal több.
Zeneileg gyorstalpaló a legfontosabb bandák említésével, és valahol vicces, hogy Tom Morello, a Rage Against The Machine gitárosa volt a producer (meg a Skull Fucker dalát is ő írta), és egy kis szerep kedvéért fel is tűnik, Scott Ian (Anthrax), Kirk Hammett (Metallica) és a mindig bölcs Rob Halford (Judas Priest) társaságában. (Volt hasonló a Pop, csajok, satöbbi filmverziójában is, meg sok más helyütt.)
Bolondos, aranyos, néhol komoly, néhol szörnyen blőd film ez, de a zenén túl is bőven van benne jó, amiért megéri megnézni. (És Hunter egy kicsit Lénárd Lacira emlékeztetett, talán ilyen lett volna fiatalon, ha zenésznek áll Amerikában, nem pedig metal lapot indít emitt a végét járó(?) múlt rendszer napjaiban.)
Minőségi, szórakoztató képregény (több különféle rajzolóval), de a
mítoszok sűreje, a mélysége is ott van. Épp ezért többször olvasós darab
ill. sorozat.