VON HERTZEN BROTHERS: In Murmuration

A Von Hertzen Brothers egy 2000-ben alakult finn hard/progresszív rock csapat, melynek gerincét a három von Hertzen fivér alkotja. Hogy tényleg ez-e a családnevük, arra nem vennék mérget, de a nomen est omen mondás náluk csontra igaz: tényleg szívből zenélnek. Magam ezt először 2011-ben tapasztaltam meg, akkor a Pain Of Salvation előzenekaraként jártak Budapesten, majd néhány hónappal később már jobban vártam őket, mint az épp ’70-es évekbeli prog rockba váltott Opethet.

Új albumukon visszatért a rájuk annyira jellemző derű és szórakoztató, örömteli muzsikálás (ami az előző lemezen kevésbé volt jelen, cserébe az az egyik legjobb covid-lemez lett...).

A Hammer honlapon olvasható a kritikám.

Watch My Dying – XXV / Ørdøg – X / The Answer Lies In The Black Void, Bp. A38 Hajó, 2024. november 1.

A WMD 25 éves lett, az Ørdøg 10, a The Answer Lies In The Black Void meg szimplán csak baromi jó gótikus doom metalt nyom, úgyhogy mindhárman remek koncertet adtak. Volt sok meglepetés, sok hátborzongás és mélyről feltörő üvöltés, és sok mosoly és még könnyek is, bizony.

Hammer honlapon a cikkem.

Watch My Dying interjú

A Watch My Dying új albumára igen sokat kellett várni, de az Egyenes kerülő hozza is a szintet, sőt. Például a szeptemberi Hammer Hangpróbáján is első helyezett lett. S mivel egyúttal 2024-ben ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a zenekar, hát jó sok mindenről kérdeztem ki Veres Gábor énekest, Eszenyi Imre basszusgitárost, Bori Sándor gitárost és Potkovácz Márk dobost (Szabó Viktor gitáros igazoltan volt távol).

Ráadásul az interjú a Hammer digitális verziójában jelent meg, ahol 10 oldalt tesz ki (és nem is került bele minden). Ez minden bizonnyal (vagy jó eséllyel) a magazin fennállásának leghosszabb interjúja, és érdemes is végigolvasni, mert 25 év alatt azért leszűrtek a srácok ezt-azt. Kiemelek itt pár részletet, de a teljes interjúnak megvan a maga íve, már csak amiatt is jobb egészében olvasni. (Közben a honlapra is felkerült a teljes verzió, ott is olvasható.)

 

 

Fotó: Hilák Antónia

 

Hallottam olyan véleményt, hogy a WMD zenéje és szövegvilága valahogy túl művészkedő. Ti ezt hogy látjátok? Direkt fogalmaztok nehezebben megfejthetően, vagy egyszerűen csak így jön?

Gábor: „Értem, hogy mit nem értenek a dalszövegeken, meg ez biztosan képez is egy korlátot, amivel nincs kedve mindenkinek bíbelődni. Olyan dolgok érdekelnek, amik nem feltétlenül illeszkednek maradéktalanul a metal retorikába. Ezeket igyekszem a lehető legpontosabban megfogalmazni, de van, amit nagyon nehéz belepasszírozni egy dalszöveg kereteibe. Hogyan fogalmazod meg egyszerűen azt, hogy hátat fordítva alszik valaki, akit szeretnél felébreszteni, mert mondanál valamit, de úgy el vagytok hidegülve, hogy ettől szinte látod a leheletét? Vagy ha hozzáérnél a vállához, olyan ridegnek éreznéd, mint egy márványszobrot, amitől lefagy a kezed és aminek a felszínéről leperegnek a szavak?

Hogyan csinálsz együtt énekelhető, közös sörözésre alkalmas dalszöveget arról a pillanatról, amikor várod apád leleteit a kórházban? És amennyire egyszerűen és közhelyesen jut eszedbe, hogy miért pont veled történik ez, ugyanilyen egyszerű lett volna többször mondani neki, hogy szereted? Meg vajon honnan volt benned ez az ellenállás, mi volt ennek a  értékegysége?

Nagyon nehéz az ilyeneket pontosan megfogalmazni, és megértem, ha sokan úgy vannak vele, hogy bőven elég a zene energiája, meg nem kell annyit okoskodni egy metaldalban. Én meg ezeket sosem valami lila művészkedős szerepben tetszelgésnek élem meg, hanem csak ösztönösen leírom, ami eszembe jut. Az Egyenes kerülőnél teljes erőből próbáltam gyököt vonni ezekből a többrétegű mondatokból, mert mindig szerettem volna érthető és világos lenni, csak ha ettől is tovább gallyazom, akkor már nem azt jelentik, amit mondani akartam velük. Végtelenül irigylem azokat, akik ezt meg tudják csinálni, de ahhoz Radnótinak vagy József Attilának kell születni, én meg ilyen ügyetlen vagyok hozzá sajnos.”

 

Nnektek milyen érzés meghallgatni a saját lemezeteket?

Márk: „Nehéz az, hogy az ember évekig ezzel kel meg fekszik. Csomó álmatlan éjszakát okoz, hogy próbálom tanulni a dalokat. Felébredek hajnali kettőkor, hogy oda ez a dobtéma kellene, nem az. Nehéz eltávolodni tőle. Ezért általában a lemez megjelenése után pár hónappal szoktam csak meghallgatni, akkor már egy kicsit tisztábban látom.

De most volt egy olyan, hogy Görögországban nyaraltunk a párommal, és neki nem magyar az anyanyelve, és kérdezte, hogy amúgy miről szólnak a WMD-dalok. Megmutattam neki az Utolsó fejezetet, és mondta is, hogy gyönyörű, meg nagyon érzelmes, de miről szól a dalszöveg. És ültünk a reptéren hazafelé, elkezdtem fordítani angolra a szöveget, és nem bírtam végig, mert elcsuklott a hangom, és elkezdtek folyni a könnyeim, mert annyira erős. Hallottam ezerszer a dalt, szeretem, de csak akkor ütött be úgy igazán, hogy mennyire nehéz hangosan kimondani Gábor dalszövegét. De a Zuhogó testek is ilyen volt, ahogy elolvastam a dalszöveget, rendesen elsírtam magamat rajta. Annyira mély tartalmat mozgat meg az emberben. De zenészként igaz, hogy nagyon nehéz külső füllel hallani, és nem munkaként tekinteni rá. Évekkel később tudod csak más füllel hallgatni.”

 

És van olyan, hogy sok évvel később előveszed, és azt mondod, amit én mondanék, a külső hallgató, hogy „azt a kurva élet, hogy lehet ilyen jó?!”

Márk: „Azt szoktam mondani, hogy úgy vagyok ezzel a zeneírással, hogy nem mi írjuk a dalokat, hanem a dalok önmagukat írják, meg akarnak születni. És onnantól kezdve, hogy megszületik egy dal, valahogy önálló entitássá változik, elkülönül tőled. Nálam rendszeres élmény, főleg, ha dalszöveget írok, hogy olyan, mint az álmodás vagy eszméletvesztés. Elkezdek írni, valami meg akar születni, valami nagyon ki akar jönni, és utána ránézek, hogy »Úristen, ezt én írtam?!« Gábor is mondta, hogy sokszor így működik neki is. Ilyenkor az ember elkap valamit odaátról, vagy nagyon mélyen belülről, vagy valami kollektív dologba nyúl bele. A művészlét talán olyan mintha érzékeny radarunk lenne valamire, ami nálunk több vagy nagyon mélyen van, és ez meg akar születni. Ilyenkor a zenész szerintem csak annyit csinál, hogy ezt megpróbálja minél alázatosabban szolgálni, hogy a lehető legjobb dal szülessen. De utána mi is rácsodálkozunk, hogy »Jé, ezt ki írta?! Hogy lettek ezek olyanok, amilyenek lettek?« Soha nem tudja senki.”

Hogy a közönség hogyan reagál, az számít?

Gábor: „Az mindig meglepetés. Néha olyan dalokra mondják, hogy »Hú, ez nagyon jó lett!«, amire nem is számítottál. Soha nem lehet, meg nem is kell mások fejével gondolkodni.”

Értem, csak mondjuk a hallgatónak ad valamit nagyon durván a zenétek, és mit mond erre a művész?

Gábor: „Hogy bocsánat. Pardon. (nevetés) Nehéz. Nem is nagyon tudok ezzel mit kezdeni. Egyébként olyan keserves a zeneírás, a zenekarozás, hogy olyan, mint amikor kijössz a fogorvostól, hogy kihúzták a fogadat, és a váróteremben megtapsolnak az emberek, és nem tudod, mi bajuk van.” (nevetés)

 

Több dalban is érzem nem is megkeseredettséget, hanem hogy ebben az országban ilyen élni középkorúként. Ugyanakkor meg huszonöt éves a zenekar, még mindig itt vagytok, tehát kell, hogy legyen valami pozitív is, amit leszűrtetek az évek alatt.

Imre: „A zenekar mindenképpen a mérleg azon nyelvén van, ami a sok negatívumot ellensúlyozza. Ez az alapkoncepció. Hiába vannak nehézségek a zenekarban, maga a zenekar a hétköznapi nehézségeket kompenzálja.”

Gábor: „Nem is feltétlenül a zenekar, hanem maga a zene. Mióta egy picit eszméletemen vagyok, meg ilyen zenéket hallgatok, 11-12 éves korom óta, azóta volt itt rendszerváltástól kezdve mindenféle, teljesen más világ van. De az az egy biztos volt, hogy mindig lesz következő Slayer-lemez, meg Motörhead, ilyenek. Most már az sincs. Ebben a teljesen megváltozott korban még az is teljesen fejre állt, amit a tapasztalatai alapján az ember elképzelt, hogy x év múlva miféle életet fogunk élni. De önmagában véve a zene sosem hagy cserben, arra lehet számítani, az nem fog változni. Lehet, hogy kifordul magából körülötted minden az országban, meg öltönyös gazemberek jönnek-mennek, mégis van egy csomó dolog, ami nem változik, ami maradandó. És az maga a zene.”

Sanyi: „Kicsit kellemetlen az embernek a saját dolgairól beszélni, de szerintem zeneileg és szövegileg is a WMD egy kicsit időtlen. Például kifejezetten élvezem Gábor finom odaszúrásait a jelen rendszernek, amiket lehet, hogy nem is annak szánt, de hiszek abban, hogy ezek a dalok érvényesek. Nem is mondanám, hogy modern, meg azt se, hogy retro. Egyik sem igaz rá."

 

A teljes interjú ill. a magazin ide kattintva tölthető le.

Gondolatok Halloweenről (2020-ból)

Az alábbit négy éve, 2020-ban tettem közzé Facebookon. Jobbára ugyanígy gondolom most is, ezért rakom fel ide. (Nyilván most épp nincs se tele, se kék hold, történetesen épp újhold van. A kép pedig saját, a tököt Márk fiammal faragtuk, 2021-ben.)

Tudom, sokan ellenzitek a Halloweent, és igazatok van. Semmi közünk hozzá, nem a mi ünnepünk, csak egy újabb Nyugatról behozott baromság, ami hamis, és csak arra jó, hogy különféle kereskedők még több fölösleges szart adjanak el nekünk. Elmondom, én miért szeretem mégis.

Először is, mert hiányoznak az ünnepek, azok, amelyek a természethez kapcsolódnak. Nem hiszem, hogy csak nekem. Biztos vannak még sok helyen aratóbálok (legutóbb művházvezető koromban jártam olyanon, na, azt a fajtát nem nekem találták ki), és a Halloween részint a kelta Samhain ünnepből ered, melyet az aratások lezárultával, az év sötét felének kezdetével tartottak, ezen a szent napon. Amivel csak azt akarom mondani, hogy nálunk is van hagyománya annak, hogy lezárjuk az év aktív részét, és felkészüljünk a sötétre, amikor a természet magábafordul. Persze, hogy nem így élünk mi emberek, de a testünk és alighanem a szellemünk is igényelné ugyanezt. És úgy emlékszem, még apai nagyanyám is mesélt olyat, hogy szokás volt az asztalon ételt-italt hagyni, míg elmentek Halottak vagy Mindenszentek napján a templomba/temetőbe (de lehet, keverem a Karácsonnyal). Persze, hogy ez pogány szokás, de a kereszténység legnagyobb ünnepei közül a Karácsonynak és a Húsvétnak is megvannak a pogány előképei/megfelelői.

A holtakra én sem horror jelmezben, bulizva, idegen hülyeségeket másolva szeretnék emlékezni. De ez nem is az a nap. Ugyanakkor a kelta és egyéb mítoszok szerint ezen a napon átjárhatóvá válik az evilág és a Másvilág közötti fal, és erről meg azt gondolom, hogy bárki bármiben hihet, az józan paraszti ésszel is felfogható, hogy mindennek meg kell adni a maga idejét. Ha nincsenek is szellemek, kísértetek, boszorkányok, vérfarkasok és egyéb természetfeletti lények, lehet egy nap, amikor megengedett, hogy „legyenek”. Mert ezzel, mint egy szelepen, távozhat a feszültség. Persze, hogy erőltetett is lehet ez az egész, mint a Bolondok napja április 1-én, vagy akár a Szilveszter: miért kell nekem pont azon a napon buliznom, miért lehetek csak azon a napon idétlen, és miért nem megengedett máskor? De ez is csak olyan, mint a természetben: néha túlcsordul a folyó vize, néha leomlik az évezredeken át mindenféle hatásnak kitett szikla. Talán jobb befolyásolni azzal, hogy azt mondjuk: ma lehet.

És amikor a fiaimmal tököt faragunk, az közös tevékenység, az valami természetes (és néha elég undorító ), mert a föld adta anyagot alakítjuk. Ez is ünnep.

És a hulló levelek. A színeik. A tudat, hogy soha egy levél sem maradt fenn a fán, ahogy soha egy ember sem maradt még életben. És jó arra gondolni, hogy a levélből avar lesz, építi a talajt, táplálja a fát, az életet adót, amely nem hal a levelekkel, jövőre újra kihajt, újra millió levelet hoz, melyek közt nem lesz két egyforma. Ha semmi más nincs is, miután elmegyünk innen, csak ennyi, hogy táplálhatjuk a földet, ami életet adott, akkor én azzal már ki tudok egyezni. Megnyugtató abban a tudatban élni, hogy így lesz.

Mikor ma a szüleimtől elindultunk haza, köd kezdte belepni az utcát, és a következő településig a földeken és a dombok között úgy lebegtek a köd pászmái, akár a szellemek. Sosem láttam még ilyen teljességben és szépségben ezt a tüneményt, csodaszép volt, és félelmetes is, akár a Halloween. Ráadásul pont ma van telihold, állítólag kék hold, bármit jelentsen is ez. És azt érzem, ebben a világban élek, érzékelem, reagálok rá, meghatároz, és ezért ünnepelni is akarom, és hálát adni érte. Akármi behurcibált hülyeség legyen is a Halloween, a gyökerei ugyanezek, és én ezt hiányolom a mi ünnepeinkből. Mert akármikor meg lehet állni egy pillanatra, érzékelni az élet apró csodáit és hálát adni értük, de az nem egészen ünnep. És szeretem a Mindenszenteket is, kimenni a temetőbe, ahogy kisgyerekkorom óta mindig, emlékezni a szeretteinkre, a családtagokra, egyre több emberre (és állatra), akik itt voltak, adtak valamit, aztán elnyelte őket a föld. Gyertyát gyújtani, fényt küldeni nekik, még akkor is, ha ez az élőknek szól, akkor is, ha ők már mit sem érzékelnek ebből. Honnan tudhatnám? Honnan tudhatná bárki biztosan? De abban a csöndességben és bensőségességben is a természet vesz majd körül, a hulló levelek, a szél, az eső, a napfény. Ma még itt vagyunk, és ismerhettük őket, és ezt mindet meg kell ünnepelni. Tudom, hogy a tudomány már sok-sok sötét babonáról és vallási részletről lerántotta a leplet, de mi még mindig csak emberek vagyunk, akik egy nap majd meghalnak. Ezért jogunk van örülni és ünnepelni, hogy élünk, és hogy holtunkban is hasznosak lehetünk a földnek.

Ja, és persze Bradbury is tehet róla. Ahogy ő írt a Halloweenről megannyi történetében, az bennem a gyerekkorom őszi élményeinek parazsát élesztette fel, még szép, hogy megszerettem ezt az ünnepet.

 

 

MAJESTY / AT NIGHT I FLY – Bp., A38 Hajó, 2024.10.22.

(Mindkét fellépőt én fotóztam, de csak az elsőről írtam én, mert a második kb. felénél távozni kényszerültem a durva megfázásom miatt.)

Életem első At Night I Fly-koncertje volt ez (szégyellem is, hogy csak most), meg persze a második albumuk lemezbemutatója. A collision/fusion/division döbbenetes anyag, zeneileg, szövegileg is, s e kettő olyan harmóniában van, amihez foghatót ritkán tapasztalni. Belefeledkezős, odafigyelést igénylő, megrázó erejű album, de élőben sem működik kevésbé. 

Teljes cikk a Hammer site-on. 

Queensryche: Promised Land (1994)

Október 18-án volt 30 éve, hogy megjelent a Queensryche utolsó igazán fontos albuma. Előszedtem hát a cikket, amit 2009-ben írtam az akkor még csak ugye 15 éves lemezről a Hammer Hatásokk rovatába. Merthogy jellemzően most is így gondolom.

Az 1990-es Empire orbitális sikere (tripla platina lett Amerikában) után négy évvel érkezett csak új album a Seattle-i Queensryche-tól. Egy olyan anyag, amit az Empire-t záró Anybody Listening?, ill. a király zenékkel teli Last Action Hero filmzenén hallható Real World már előre jelzett, mégis sokaknak meglepetést és döbbenetet okozott.

A Promised Land sajátos válasz volt az Empire ésszel nehezen felfogható sikerére. Akkora sztárok lettek azzal a lemezzel, hogy attól a legtöbb ember elszállna, kifordulna önmagából, és beszippantaná az ezzel járó mindenféle. Persze Ryche-ék nem lennének azok, akik, ha ők is a csajozós-pénzszórós-kábszerezős megoldást választották volna. Ők bizony befordultak ettől a nyilvánvalóan megérdemelt, mégis nehezen kezelhető sikertől, ami alighanem saját maguk addig rejtett részleteivel is szembesítette őket. Ez elég világos a szövegeket olvasgatva.

A lemeznek megvan a maga íve, hiába nem konceptalbum, a dalok kapcsolódnak egymáshoz. A 9:28 am félelmetes ill. csilingelő hangjai egy születést tárnak elénk, amiből jön az I am I eszmélése. A keringő ütemeket, hipnotikus szitárt és csellót is felvonultató, metalos fülnek igen szokatlan dal jelezte, hogy a csapat nem állt meg a folyamatos fejlődésben és változásban, és továbbra is progresszívek a szó eredeti értelmében. A szünet nélkül következő Damaged a legzúzósabb nóta, gépies dolgai miatt a Rage For Order album jut róla eszembe, és folytatja a lélekbevágást.

Az Out Of Mind-dal kicsit elhagyjuk a személyesebb terepet, ez a kissé elvarázsolt, talán Pink Floyd-os, és főleg akusztikus dal a sérült emberekről szól, akiket a társadalom kivet magából, és elzár biztonságos falak közé, ám Geoff azt énekli, olyanok, mint mi… A Bridge az apa-fiú kapcsolatról szól. Mindig is gyanús volt, hogy a dallama mennyire hasonlít az akkortájt az Ugly Kid Joe által feldolgozott Cats in the Cradle-höz. Azóta rájöttem, hogy az egy ’74-es Harry Chapin szerzemény, amit amúgy Zorán is nyom, csak míg az az apa szemszögéből szól arról, hogy kurvára nem törődött a gyerekével, itt a fiú az, aki kő őszintén elmondja az apjának, hogy nincs híd köztük, mert soha meg sem építette az öreg… Nagyon súlyos téma, 3 és fél percben az élet, amúgy gyönyörű, folkos rockban előadva.

A majd’ 8 perces Promised Land is az élet sűrűjében járó emberek dala, azoké, akik az út során oly’ sokat vesztettek, s míg a felszínen akár sikeresek is lehetnek, valójában merő üresség az életük. A témához illően súlyos a zene is, bár szaxofon és samplerek színezik. Különféle (pl. egy ébredő várost idéző) zajokkal megyünk át a Disconnected-be, aminek verze alapja szinte funky-s, ám hamar kiderül, hogy nincs itt tánc, csak totál kiakadás. Elborult, futurisztikus refrénű, nagyon különös dal, megint némi Rage utóízzel. Sokáig azt hittem-reméltem, hogy ez lesz a QR (s így a metal) új iránya, de tévedtem, s valójában inkább Massive Attack lemezekben meg a Pi filmzenében találom meg a folytatását.

A Lady Jane zeneileg zongorára épülő, vonósokkal dúsított, szomorú-romantikus darab, de a szöveg nagyon súly, ha nem tévedek, pl. a kábszerezésről is szól. Eddig folyamatos hidegrázás az album, de a My Global Mind pörgős, Empire-vonalas hard rock témái azért oldják egy kicsit a feszültséget. Más kérdés, hogy a szövegben Geoff-ék előrevetítik, mit jelent majd az akkor még gyerekcipőben járó internet, az információs kor („Nem akarok kapcsolatot, csak információt…”). A One More Time-ban is van Empire-szerű húzás meg dallamok, de a szövege megintcsak a nagybetűsnek hazudott életről szól.

A záró Someone Else?-ben csak Geoff-ot és egy zongorát hallani, amin Chris DeGarmo gitáros játszik (bár van zenekaros, masszívan Pink Floyd-os, de szintén zseniális verziója is). A lelket lecsupaszító, kő őszinte, egyszersmind önbecsapó vallomás ez, nem mondom, hogy Geoff Tate-től, egyszerűen alighanem bárkitől, aki ebben a nyugati civilizációban válik felnőtté, és nem valósítja meg azokat a hamis álmokat, amiket a média, a reklámok és még annyi más folyamatosan igyekszik a fejünkbe plántálni. Egyszerre súlyos és gyönyörű, és pillanatokra bár, de az igazi, elpusztíthatatlan lélek hangja is felcsendül benne.

’94 óta a Queensryche nem csinált olyan albumot, ami ehhez vagy a korábbiakhoz fogható lett volna. De a Promised Land ma is frissnek hat, ahogy a Mindcrime-ot, ezt sem tudta senki lemásolni.

ADAM 30: Játékelmélet

A szolnoki Adam 30 zenekar első és egyetlen albuma, a Játékelmélet pontosan 30 évvel ezelőtt jelent meg. Akkor csak kazettán, ám három évtized múltán gyakorlatilag ugyanaz a kiadó (a helyi zenei élet motorja, Pap Béla személyesen) kiadott belőle egy vinylverziót, méghozzá olyat, melyhez hozzácsomagolták az anyagot CD-n is.

Anno a Játékelméletről írt kritikám volt az egyik első cikkem, ami a Hammerben megjelent. Emiatt gondolhatnék rá nosztalgiával, de az a helyzet, hogy ez az album azon, örökre beégő zenék közé tartozik nálam, amelyek akkor is elindulnak néha a fejemben, mind a mai napig, ha amúgy esetleg évekig nem veszem elő. Így nem is kellett volna, hogy meglepjen, mégis megrázó élmény volt ilyen formában is kézbe venni és meghallgatni az anyagot – megrázó, mert mai füllel is ugyanolyan érvényes. Pedig 17-19 év körüli srácok írták és játszották fel az albumot. Persze, láttunk már ilyet, a történelem és az irodalom is számos fiatal zsenit tud felmutatni. Hogy az Adam 30-at nem emlegetjük egy lapon a Kispállal, a Quimbyvel meg a szintén a ’90-es években indult/befutott, többi nagy magyar alternatív rock bandával, az alighanem annak köszönhető, hogy kb. ’95-ben feloszlott a csapat, s ment ki-ki a maga dolgára, amerre az élet vitte. Bujdosó János énekes-gitáros-dalszerző nevét azért ismerik egy páran, hiszen ő azóta számos zenekarban megfordult, s mostanság is penget az Európa Kiadóban, ill. a saját neve alatt futó, változó lélekszámú formációkban. De minden túlzás nélkül zseniális, amit ez az ember és társai létrehoztak a Játékelmélet képében.

Zeneileg azért, mert messze érdekesebb, színesebb volt, mint a hozzájuk mérten poposabb, befogadhatóbb Kispál és a többiek. Sokat merítettek a ’70-es évek progresszív rockjából, amennyiben szabadon kalandozott a zene, de nagyon is kifejező, átható módon. És annyi mindent tettek hozzá, a népzenétől a metalig.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapon.

 

Mr Tan – Mato: Ningyo

A Ningyo egy olyan helyen játszódik, melyről már sokan hallottak: Aokigaharában, amely név a fák tengerét jelenti, de sokkal többen ismerik úgy, mint az öngyilkosok erdejét… Bár az erdőt a japán folklór mindig is szellemjárta helynek vélte, kb. az 1960-as évektől lett kedvelt utolsó célpontja az öngyilkosoknak. A történet főszereplő-mesélője, Kai azonban nem ezért megy ide. Hanem hogy rájöjjön, mi vette rá a bátyját, hogy 28 éves korában, azon a helyen vessen véget az életének. És valami természetfelettivel találkozik...

Akárcsak a szerzőpáros előző mangája, ez is nagyon erős érzelmi és hangulati tartalmat hordoz.

Teljes cikkem róla ekulton.

George Orwell - Odyr: Állatfarm - Képregény

George Orwell klasszikus kisregénye, szatírája számos magyar kiadást megért már, s jelen kötet abban sem első, hogy illusztrált. Viszont amennyire én tudom, ez az első képregény változat belőle. Mely képregény ráadásul egészen speciális valami. Odyr festményei, rajzai sajátos hangulatot árasztanak, egyedi képi világuk ugyanolyan fontos része ennek a verziónak, mint az örök érvényű, ma is brutálisan ütős és helytálló történet.

Teljes cikkem róla ekulton.

Hubert - Zanzim: Férfibőrben

Egyszerű stílusú, de a képregény lehetőségeit remekül kihasználó kötet ez, melynek története a reneszánsz Itáliában játszódik, és bár befóliázták, nem a szexuális tartalom benne a veszélyes a rendszerre, hanem az, hogy megmutatja, milyen képmutató a társadalom, és milyen erőt képvisel, ha valaki képes gondolkodni és kiállni önmagáért.

Teljes cikkem róla ekulton.

Émile Bravo: A 7 törpemedve bolondos meséi

Émile Bravo valóban bolondos meséket írt, melyekben úgy keveri össze megannyi jól ismert mese elemeit, hogy az mérhetetlenül vicces eredményt hoz. Lehetne az egész erőltetett, láttunk már olyat is nem egyet, de a magam részéről nagyon sokat nevettem ezen a keményfedeles, minőségi képregényen, s a gyerekeim nem különben.

Teljes cikkem róla ekulton.

AT NIGHT I FLY: collision/fusion/division

Öt évet kellett várni az At Night I Fly második albumára. Az első Mirror Maze is rendkívüli anyag volt, ahogy azt a tagoktól el is várhattuk. Elvégre Bátky „BZ” Zoltán énekes (Wall Of Sleep, After Cyring, ex-Stonehenge/Wendigo, stb) és a Dreyelands hajdani legénységének egy része szövetkezett itt össze. Nyilván a második lemezre sem dobták félre a progresszív rock/metal vonalat, és a tagok eddigi pályája alapján is lehetett rá számítani, hogy ismét remekművet alkotnak. De egy dolog az elvárás, és egy másik a beteljesülés.

Az van, hogy lehet a collision/fusion/division-t „csak úgy” is hallgatni. Nem mondom, elég sűrű anyag, de annyi emlékezetes dallam, hitetlenkedő fejcsóválásra késztető téma van benne, hogy pusztán szórakozásból is élmény pörgetni. Ha azonban rászánod az időt, hogy fejhallgatóval, a szövegeket olvasgatva vedd végig az anyagot, akkor jön majd át igazán az album ereje, súlya.

A teljes lemezkritika a Hammer honlapján olvasható.

UNTO OTHERS: Never, Neverland

Az Oregon állambeli Portlandben lakozó Unto Others még Idle Hands néven indult 2018-ban, és ez a harmadik albumuk. És részint halál tipikus Unto Others zenét rejt, viszont számos meglepetéssel is szolgál. Bár maga a banda is meglepő volt a felbukkanása idején, merthogy valami egészen elbűvölő elegyét játsszák a ’80-as évekbeli dark rocknak meg ugyanazon időszak hard rockjának, meg még ennek-annak. Van, aki azt mondja, semmi egyéni nincs ebben a zenében, de szerintem a jól ismert, ezerszer hallott témákat valami olyan, szinte naivnak ható természetességgel használják fel újra, s mellé van valami végtelenül egyszerű, ám nagyszerű a dallamaikban, hogy engem legalábbis ismét meg tudtak győzni.

A teljes lemezkritika a Hammer honlapján olvasható.

NEST OF PLAGUES: Hellsolation

A harmadik Nest Of Plagues album már nem deathcore, annál sokkal változatosabb. A Hellsolation konceptalbum, részint Ivanics Dániel énekes-basszusgitáros kényszerbetegségéről, de merítettek hozzá az ismerősi körükben történt tragédiákból is. Ennek megfelelően ez egy zaklatott és felkavaró, nehéz anyag. Viszont annyi erős témából építették meg, hogy túl azon, hogy tökéletesen visszaadja a súlyos mondanivalót, zeneileg baromi élvezetes és változatos. Nyilván a masszív riffeké, magukkal rántó groove-oké és Dani hörgéséé a főszerep, de vannak eltalált énekdallamok is, és rengeteg klassz téma is, legyen bár apró motívum, díszítés, mind hozzáad valamit az összképhez.

Teljes lemezkritikám a Hammer honlapján.

WATCH MY DYING: Egyenes kerülő

Lehet, hogy sokat kellett várni az effektíve ötödik WMD albumra, cserébe 10 pontos lett. Bár persze, melyik nem. Ez a zenekar sem az útját nem keresi, sem megfelelni nem akar, sem megmutatni, mit tud. Az Egyenes kerülő egy kijelentő mondat, amiben minden benne van.

Minden, ami WMD, és minden, amit ma egy gondolkodó ember érez, gondol, tapasztal, egy olyan ember, aki ebben a világban és országban él. Nem belezsúfolták a mindent, hanem megmutatják a részleteit, és a hallgató önmagában megtalálja a többit, kinn a tükörben, benn a visszhangokban. Ahogy a Fedetlen lépés című dalban énekli Veres Gábor: „Itt vagyok még, nem tűntem el, remélem így is megfelel”. (Mellesleg eztán, ha bárki kérdezi, mi van a Hammerrel, ez lesz a válaszom.)

A teljes lemezkritikám a Hammer honlapján olvasható.

Brian Jacques: Martin, a harcos

A Rőtfal regéi sorozat első regényében gyakran szóba kerül Martin, a harcos. De ő akkor már amolyan legenda, akinek alakja csupán a faliszőttesen látható. A sorozat eredeti kiadási sorrend szerint számított 6. kötete meséli el az ő történetét, s azt sem teljes egészében, csak hogy hogyan lesz a rabszolga egérkölyökből népének megmentője, az ifjú harcos. Rőtfal apátsága itt csupán a kerettörténetben említődik meg.
Klasszikus kaland/történelmi regények, fantasy irodalom keveredik ebben a talán ifjúságinak is mondható regénynek, mely azonban épp úgy tartogat komor, valóságos részeket, mint humort, szerethető helyeket és szereplőket.

Teljes cikk ekulton.

David Michie: Az őszülő bajusz bölcsessége

A Dalai Láma macskája sorozat 4. (vagy 5., attól függően, hogy számoljuk) kötete ez. Ahogy a címe sejteti, szól az öregedésről, az egyre közelebb érő elmúlásról, s persze mindezt tibeti buddhista szempontból tárgyalja. Ugyanakkor nagyon is érthető, kedves, együttérző formában. Sőt, ebben a könyvben a cukiságnak nem is igen jut hely, hiába, hogy macska a főszereplő-mesélő. És ad néhány érdekes gondolatot alighanem bárkinek, vallástól, életfilozófiától függetlenül.

Teljes cikkem róla ekulton.

Philip Pullman: A tűzijáték gyermeke, avagy a Három Ajándék

Három dolog miatt szerettem nagyon ezt a rövidke könyvet, túl a felemelő, mégsem nyálas vagy erőltetett befejezésen, mely, mint azt így bő húsz évvel az első olvasás után már látom, olyan üzenetet hordoz, amit valóban egy életre magával visz az ember. Az egyik Pullman meseszövése, az, hogy a kalandregények ill. távol-keleti mesék elemeit olyan frissen, szokatlanul, szerethető módon alkalmazza. A másik a regénybe írt emberség, barátságosság és humor, melyet remek karakterek jelenítenek meg – miközben Pullman, ahogy tőle megszokhattuk, az élet valóságát sem kendőzi el. A harmadik pedig Nick Harris illusztrátor munkája (a borító másnak a műve). 

Teljes cikkem róla ekulton.

Fekete Zaj: Enslaved, Perihelion, Unto Others, Archaic – 2024.08.16., Sástó

A sástói Fekete Zaj fesztivál második napjára sikerült eljutnom. Legfőképp az Enslaved miatt mentem, és az ő koncertjük még annál is döbbenetesebb és jobb volt, mint amit remélni mertem, de további sok jóban is részem volt még.

Hammer honlapon a beszámolóm, emitt meg jó sok fényképem.

Jill Thompson: Halál: A Halál kapujában

Minden idők egyik legkiválóbb képregénysorozatának, a Sandmannek egyik leginkább közkedvelt mellékszereplője volt Halál. Ő, akárcsak Sandman (vagyis Morpheus, az Álomúr) a hét Végtelen egyike, és Neil Gaiman és haverjai egy gót lányról mintázták a karakterét. Menő volt már akkor is, menő azóta is.

Volt már Halálnak külön képregénye, magyarul a Fumax ki is adta káprázatos gyűjteményes kötetben (Death – Halál: Teljes gyűjtemény), ámde ez az annál kisebb méretű könyv más típusú képregény: manga. Mármint, manga stílusban rajzolta Jill Thompson (és fekete-fehérben). A sztori alapját a Sandman Párák évszaka című fejezete adja, azt részint újra is meséli, más szemszögből, ill. annak következményeit mutatja meg Halál, nos, életére nézve. Mindezt jó sok cukiskodással és humorral nyakonöntve, ami nekem egy kicsit sok is, de azért tetszett.

Ekulton írtam róla hosszabban.