Kellett némi akaraterő ezen a rusnya, rideg novemberi estén, hogy elvándoroljak a Muzikumba, de bíztam benne, hogy majd a zene felmelegít. Aztán úgy is lett.
Redbreast Wilson egyszemélyes előzenekarként frankó countryval melegítette be az egybegyűlteket, aztán a Bigfoot Preston band tolta az ízes, derűs americana/southern rockot.
Koncertbeszámolóm az Underworld oldalán.
Varga Krisztián gitárost a legtöbben a Thy Catafalque koncertfelállásából ismerik, de aki járatos a magyar underground színtéren, jó pár egyéb zenekarban láthatta már őt gitározni. Néhány hónapja kiadott egy szóló EP-t Departures címmel, melyen színes, izgalmas, de azért nagyon is metal instrumentális dalok hallhatók.
Az Underworld oldalán olvasható az interjú.
Dolgok, amikre nem számítottam: 1. Hogy eljutok valaha Undertaking koncertre. 2. Hogy 2025-ben még láthatom a Slogant, 3. Hogy közel 32 évvel az első hammeres cikkem után, mely a Slogan egyik koncertjéről szólt, az első már-nem-vagyok-hammeres cikkem, egy új magazinban, szintén a Sloganről (is) fog szólni.
Szóval fogadjátok szeretettel az Underworld-öt!
Nekem nagyon tetszik, s ezt a Hammer honlapon olvasható kritikában alaposabban is kifejtem.
1990-ben épp e napon jelent meg a Tesla nevű fura hard rock banda akusztikus koncertfelvétele, ami alighanem a legnagyobb sikerük lett, plusz nagyban okolható az unplugged bulik akkoriban indult divatjáért. Én is annyira szerettem, hogy aztán 2014-ben ezt a cikket írtam róla.
A kaliforniai Sacramentóban még 1982-ben indult banda ekkortájt ért sikerei csúcsára, bár a Great Radio… dupla platina lett az USA-ban, míg a Five Man… "csak" szimpla. A Tesla mindig kilógott a sorból, már eleve a nevük (Nikola Tesla egy zseniális-őrült szerb feltaláló volt, különc alak, akinek nevét máig legendák övezik) is kiemelte őket a korszak hard rock bandái közül. Bár az MTV-s hajmetal korszakban arattak ők is, sosem tartoztak a rágógumi slágereket toló, szex-pia-rakenroll vonalas bandák közé. Zenéjükben rengeteg '60-as és '70-es évekbeli hatás érvényesül, szövegeik is messze mélyebbek, és amúgy is kerülnek minden sztárallűrt. Egyszerre egyszerű és fifikás muzsikájukért azok voltak és vannak oda, akik a zenét magáért szeretik.
'90-ben már nem volt teljesen új dolog az unplugged, vagyis torzított-, elektromos- helyett akusztikus gitárokon zajló zenélés, de így is az elsők között voltak rock vonalon, akik ilyet műveltek. Akkoriban több ilyen koncertet is adtak (megvan egy olyan felvétel is, amin Don Dokken is vendégszerepel, és együtt tolják a Dokken klasszikus Breaking the Chains-ét!), de lemezre (meg a Five Man Video Band című videóra) a '90. július 2-i philadelphiai buli került.
A 14(+1) számos anyag maga a megtestesült Feeling. Van valami laza elegancia is abban, ahogy zenélnek, de a lényege az az esszenciális jókedv, ami minden komolysága mellett is oly’ nagyon jellemező a Teslára. Öt feldolgozás is van az anyagon: a Truckin' a Grateful Deadtől (egybeszőve a nyitó Comin' Atcha Live-val), The Beatles: We Can Work It Out, Creedence Clearwater Revival: Lodi, Rolling Stones: Mother's Little Helper, na meg a Signs a kanadai Five Man Electrical Bandtől, akiknek a nevét átköltve lett meg az album címe. Ezt a Signs-t '90 vége felé naponta sokszor lehetett látni az MTV-n, de még így sem tudtam megutálni.
Az anyag többi része meg amolyan best of az első két Tesla lemezből, olyan zseniális dalokkal, mint a Before My Eyes, a Paradise, a hátborzongató Modern Day Cowboy, vagy a Love Song, aminek simán ott a helye minden idők legjobb szerelmes dalai között.
Az is jó a Five Man…-ben, hogy a hibák, idétlenkedések, Jeff Keith sajátos humorú konferálásai is rajta vannak, még a közönség reakciói is kézzelfoghatónak hatnak. Igazi mágia van ebben a cuccban, nem holmi szemfényvesztés. Elcseszett, rossz kedvű napokon, de még amikor igazán mélyen van az ember, akkor is jobb, mint bármi gyógyszer.
De már első megjelenésekor is igaz volt rá a Retró útikalandkönyv alcím, ugyanis a két szerző azt meséli el, hogy 1987-ben, ifjú karatésként hogy jutottak el Japánba.
25 éve jelent meg az a Pain Of Salvation album, amivel sok magyar rajongójuk megismerte őket, hiszen ezt turnéztatva jártak először Magyarországon, a SummerRocks fesztiválon. Imhol a korabeli lemezkritikám.
A svéd csapat az előző két lemezén is hasonló, az egyéni virtuózkodást mellőző, mégis elképesztően komplex zenét játszott, s harmadszorra is koncept albumot írtak. Ám a promoCD-hez nincs szövegkönyv, így az anyag gondolati oldaláról nem tudok mit mondani, túl azon, hogy biztosan értelmes, elgondolkodtató, megérintő, stb. Miként az eddigiek is...
Nehéz anyag A Tökéletes Elem I, tizenakárhány meghallgatás után is az újdonság erejével hat rám - noha egyre több dallam, részlet válik ismerőssé -, olyannyira összetett, rétegzett, és minden egyes meghallgatáskor (különösen, ha tényleg odafigyelek rá, nem csak valami mellett szól) elképeszt, elvarázsol. Dicsérhetném a jobbnál jobb riffeket, a lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb énekdallamokat (mert Daniel Gildenlöw énekes-gitáros ezernyi hangon tud megszólalni, épp úgy képes az Iced Earth-ös Matthew Barlow-t idéző karcos metalüvöltésekre, mint a Ray Alder/Geoff Tate igényességű prog.rocker dallamokra, hogy az elvont dolgokat meg a különféle suttogásokat-szavalásokat ne is említsem), magasztalhatnám a meglepőbbnél meglepőbb váltásokat és zenei megoldásokat - de mindenek fölött áll az album Hangulata, az az, ami annyira különlegessé teszi. Ezek szubjektív dolgok; nem biztos, hogy pl. a zenedobozt idéző csilingelő hangokkal keretezett Ashes másban is egy havas-csillagos téli éjszaka képét idézi fel, vagy hogy a vonósokat is felvonultató Moving On Earth másnak is régi fekete-fehér filmeket vetít lelki mozivásznára. Abban mégis biztos vagyok, hogy ha rászánod az időt és türelmet, egyszer csak elég lesz lehunynod a szemed, hogy egy másik, saját világába vigyen az album.
...meg itt-ott eszembe jut a Dream Theater (pl. az Idioglossia előbb - súlyos riffjeiben - az Awake albummal, később viszont a Metropolis II-vel rokon), de ez itt nem másolat, hanem egyenértékű alkotás. Aztán ott van a lírai Her Voices, ami a végére olyasmi monumentális dallá válik, mint az Iced Earth A Question Of Heaven-je a Dark Saga végén. Vagy a Reconciliation, ami a slágeres Fates Warninggal rokon dallamos prog.metal...
Mindegyik dal egy kis világ, tele érzéssel, gondolattal, lélekkel, de az album mégis egész, és csakis Pain Of Salvation. Iszonyú sokat kell hallgatni, de meg is érdemli. Ahogy a maximális pontszámot is.
Ma 30 éve jelent meg az utolsó Alice In Chains soralbum, amin még Layne Staley énekelt. Itt következik a korabeli lemezkritikám, amihez annyit fűznék hozzá, hogy akkortájt még nem volt nem, hogy internet, de konkrétan papíron kellett bevinni a cikkeinket, amiket aztán alighanem LL gépelt be, és konkrétan ebben az esetben egyrészt kimaradt az utolsó bekezdések egyike (az egyik "látomásom"), s mivel sajnos nincs meg az eredeti, teljes cikk, így azt már nem tudom rekonstruálni, másrészt a lapban felcserélődött két bekezdés (gondolom, Laci ki akart belőle vágni, aztán meg visszatette, csak rossz helyre), úgyhogy most félig igazságot szolgáltatok az akkori agymenéseimnek.
Szóval nem volt egy szerelem első hallásra, mint az előzőek többségénél. Úgy voltam vele, mint a legutóbbi King’s X-szel (Dogman). És a folytatásban is: minél többet hallgattam, annál jobban megtetszett. Ahogy azt megszokhattuk Jerryéktől, ez az album is más, mint az elődei. De nem annyira más… És nem is annyira forradalmi. Világsiker lesz, és továbbra is az AIC lesz az a grunge banda, amelyet a metalosok is szeretnek. De olyan alkony hangulata van… Voltak olyan hírek, hogy ezután abbahagyják a srácok az AIC-t, és szerintem ez lenne a helyes lépés. Mert minden de ellenére ez az album képes szépen lezárni az AIC történetét, hogy emelt fővel, büszkén és élve hagyhassák abba Layne-ék… Hiszen az első klipnóta, a metalos és King’s X-es Grind, a Nirvanás/Jar Of Flies-os Heaven Beside You akusztikus dallamai, a már-már punkos So Close (az album majd’ egyetlen gyorsabb felvétele), vagy a Stones-os, akusztikus Over Now meghozzák majd a sikerrt a világ minden táján. Azok a Chains-esek pedig, akik a Love, Hate, Love-ot vagy a Sickmant is élvezettel tudják hallgatni, imádni fogják a leginkább Dirt-ös Headcreeps-et, a God Am-et, vagy a Facelift-es Again-t. Személyes kedvencem pedig a bő 8 perces, pszichedelikusan kábító Frogs (volt régen egy interjú a fiúkkal, amikor zivatarban mentek békát fogni. Lám: annyit fogtak, hogy dal lett belőle, hehe).
A legtöbb szám abban a stílusban, olyan hangzással íródott, mint a Last Action Hero filmzenéjéül szolgált két AIC nóta. Hiányoznak a Dirt-ös gitárok, viszont itt van Mike Inez királyi basszusjátéka. (Sean Kinney, Layne Staley és Jerry Cantrell király, mint mindig!) A Jar Of Flies a másik AIC munka, amire sűrű visszautalás található. A Sludge Factory és a Nothing Song pedig annyira eszement, hogy csak a Sap EP-n található bonus-nóta (Love Song?) képes túlszárnyalni őket.
Az AIC zenéjére különösen igaz, hogy mindenkinek mást mond, mindenkiben más képeket fest. Még egyszer mondom, nem akarok senkit befolyásolni a saját képeimmel, ezért szerintem előbb hallgasd meg magad az anyagot, és csak utána folytasd innen az olvasást. Ja, és nagyon fontos: ne ítélj elsőre!!! Ez egy óriási lemez, de időt kell neki adni, hogy erről meggyőzhessen!
Tehát, amikor először meghallgattam az anyagot, az volt az érzésem, hogy olyan, mint mikor egy nagy nyári záporban csontig ázik az ember, aztán, amikor hirtelen előbukkan a nap, a szemeken át benyúl és megszorítja az agyat… Tudod, hogy végre vége, és meg fogsz száradni, és jó idő lesz, de elsőre a fény nagyon fáj.
Egyébként kíváncsi lennék, kinek milyen ez a lemez, kinek mit jelent. Tudod, ha ez az Alice In Chains ’95-ben, akkor én így szeretem őket.
U.N. 10
1990-ben ma 35 éve jelent meg King Diamond ezen albuma. Ezzel kattantam rá, és máig az egyik leghangulatosabb, leghátborzongatóbb albumnak tartom. Az alábbi lemezkritikát 2006-ban írtam a Hammer Hatásokk rovatába.
King Diamond albumai közül elsősorban a ’87-es Abigail-t szokás klasszikusként emlegetni, de az azt követő, összefüggő „Them” és Conspiracy is kiemelkedő alkotásai a metal történelemnek. Szerintem mégis a The Eye a legjobb. Ezen az anyagon Kingék némileg dallamosabb, közérthetőbb irányba fordultak, ami a szövegek által megjelenített sztoriban és a zenében is megjelent.
Nagy teret kaptak a billentyűs hangszerek, amik inkább dúsították és masszívabbá tették a zenét, mintsem lágyították volna – azokról a mélyen dörgő-hömpölygő Hammond témákról mindig kormos füsttel lángoló fáklyák, és éji egekig csapó máglyák jutnak eszembe... S mivel a szövegi koncepció nem annyira erősen meghatározó, mint a megelőző King lemezeken, a Mester szabadabban, több dallammal énekelhet. Az olyan nóták melódiái, mint a Father Picard, a The Meetings vagy az 1642 Imprisonement, kétségkívül Diamond legemlékezetesebb, örökkön kísértő darabjai...
Mindemellett olyasmi, tökéletes heavy metalt játszik a remek zenészekből álló csapat (élén Andy La Rocque gitárossal), ami a Mercyful Fate zenéjében gyökerezik, de sokat adott a kései Death, vagy épp a Nevermore zenéjéhez is. Komplex, de megjegyezhető témákkal teli, izgalmas, mindmáig rozsdamentes fémzene.
Minden King Diamond album valamilyen történetet mesél el. A The Eye annyiban lóg ki a sorból, hogy csak csekély részben King agyszüleménye a sztori – a java a francia inkvizíció idejéből származó iratokon, tehát megtörtént eseményeken alapul.
A nyitó Eye Of The Witch és a záró The Curse adja a mában játszódó keretet – egy nyaklánc áll a történet középpontjában, a Szem, melybe ha az ember május 1-én belenéz, akkor újra átéli mindazt a borzalmat, amit az említett időszakban viselői megtapasztaltak. Kezdve a boszorkánysággal megvádolt lány, Jeanne szenvedéseivel, akit megkínoz és megéget az inkvizíció (The Trial, Burn). Jeanne volt tehát a lánc első tulajdonosa, az ő szeme került valami csodás módon a medálba... Később két kicsi lány a máglya helyén játszadozva rátalál a láncra – a Two Little Girls csilingelő hangjaival minden idők egyik leghátborzongatóbb King dala... Aztán megismerjük a bűnei elől egy apácazárdába menekülő Madeleine-t (Into the Convent), aki ahelyett, hogy békét lelne ott, egy olyan perverz apát, David atya irányítása alá kerül, akinek kedvelt szokása az apácák megerőszakolása. Madeleine megtalálja a Szemet, David atya pedig belenézve szörnyet hal. Ám a helyére érkező Picard atya még rosszabb – a sátáni pap valami szerrel elkábítja a nővéreket, és igen durva dolgokra veszi rá őket (pl. csecsemők keresztre szegelése...). Madeleine és a többi apáca nincs egészen tudatában, mit tesznek, szép lassan mégis megőrülnek (Behind These Walls, The Meetings). Picardot később elviszi a pestis, Madeleine nővért pedig bebörtönzik (ha jól értem azért, mert a borzalmas találkozók végül nem maradtak titokban), ahol aztán végre megtalálja lelke békéjét (1642 Imprisonement).
Az album hangulata teljesen magával ragadja az embert, tényleg olyan, mintha belenéznél a Szembe. A gótikus ill. természetfeletti horror, a sötét középkor, a katolikus egyház vétkei – mindezek zenei megjelenítésében King Diamond utolérhetetlen. És persze május 1.-én csak óvatosan a The Eye-jal!...
1990-ben ma 35 éve jelent meg a King's X harmadik albuma, ami nekem történetesen az első volt (és nyilván nem pont ezen a napon jutottam hozzá, jóhogy). Azóta is örök kedvencem a csapat, és minden cuccuk között ezt szeretem a legjobban. Nyilván a korabeli lemezkritikát nem én írtam, ami itt következik, az 2003-ból származik, a Hammer Hatásokk rovatában jelent meg.
Ez az album maga a zenei tejjel-mézzel folyó Kánaán, és abból is az a nagyon kellemes, napfényes fajta. Vannak persze ennél sokkal több hangot és hangszert felvonultató zenék, ám ekkora lélek meg feeling nem is tudom, van-e bármi másban?! És pláne az, amit a cím jelez: hit, remény, szeretet... Na igen, a texasi trió jó ideig a keresztényi értékeket, gondolkodásmódot is belevitte a dalaiba (elég döbbenetes volt hallani sok évvel később Pinnicket arról beszélni, hogy nem hisz már Istenben...), mindazonáltal white metalnak nem nevezném még a korai anyagaikat sem. Merthogy annyival több és más (volt) ez a banda mindennél, beleértve a white metal csapatokat is.
A F.H.L. a texasiak harmadik albuma (a 108-as MHH-ban írtam az első, Out Of The Silent Planet-ről, s a konceptanyag Gretchen Goes To Nebraska is sorra kerül tán egyszer). Ezzel ismertem meg őket, és a mai napig ezt tartom a legjobbjuknak (pedig mind király). Szinte hihetetlen, hogy csupán hárman képesek voltak ekkora zenét csinálni, de hát végül is Hendrix is trióban nyomta, meg a Rushban sincsenek többen, s azok is mekkora muzsikák már! Ezek hatása érezhető is, de igazából annyira egyéni a King's X, hogy nincs értelme a hasonlítgatásnak. Egyet mondok még azért: a sok-sok vokál, a dallamok egy része a Beatles-t idézi, de aki ez alapján nyálasnak hiszi Dougék zenéjét, az baromi nagyot téved - kevés zenekarnál van jelen ilyen mértékben az a súly és erő, ami a '60-as és '70-es évekbeli ősrock bandákat jellemezte. Doug basszusjátéka óriási, és amit ez a fekete fickó elénekel, az maga a csoda! De a másik két arc is vokálozik-énekel, s Ty Tabor óriási érzéssel gitározik, Jerry Gaskill döbbenetes figurákkal teli dobolása pedig önmagában is teljes élményt nyújt.
Dalaik pedig vannak ám mindenfélék; csak a legnagyobbak képesek ennyire színes, mégis ennyire egységes albumokat alkotni. A legtöbb nótába jut finom, kellemes, napsütötte énekdallam épp úgy, mint keményebb, súlyos téma. Pl. a nyitó We Are Finding Who We Are ilyen: nagy ősrock kezdés, aztán Beatles-esen vokálgazdag verze, amire egy kemény, zseniális, de egyszerű refrén jön. Nyers, vad, s mégis kifinomult, barátságos zene ez. A szövegek nem mindegyike szól mélyebb témákról (és a mélyebb témákat is sajátosan tudják megragadni, aminek köszönhetően sosem érzi úgy az ember, hogy rád akarnák erőltetni a hitüket). A Talk To You szövegén pl. mind a mai napig mosolyognom kell, pedig már ezerszer hallottam (egy levél tartalma, amiben Doug egy peches napját meséli el egy barátjának). Hihetetlen jók a líraibb vagy lassú hangvételű számok is: szerelmes és istenes nótának is szép az I'll Never Get Tired Of You, szívbemarkolóan őszinte és fájdalmas az Everywhere I Go, a záró, csellót és fuvolát is felvonultató Legal Kill-nél pedig kevés emberibb és emberségesebb, jó kedvre derítő nótát ismerek. Aztán ott van a komplex, hatalmas zenélésre épülő We Were Born To Be Loved, a menetelős címadó, meg az összes többi szám, hihetetlenül király mind. De azért a Legal Kill mellett a legnagyobb a Moanjam, ami valóban egy nagy jammelés, alighanem minden idők leggyorsabb, legkeményebb King's X nótája, amit '98-as, frenetikus budapesti koncertjükön is eljátszottak.
Hogy a King's X sosem lett igazi sztár, annak alighanem az az oka, hogy Amerikában nem tolerálják túlságosan, ha egy rockbandában fekete az énekes, meg amúgy is, túl jó volt ez a zene ahhoz, hogy holmi slágerlistákon szerepeljen... Viszont a szakma, a zenészek mindig is szerették őket, számtalan rajongójuk van ezen körökben (elég csak a Dream Theatert megemlítenem). Egyszerűen aki tud zenélni, vagy legalábbis úgy igazán beleássa magát a zenébe, megérti és megérzi, hogy ez a három texasi arc valami óriásit produkál. Tényleg megvan zenéjükben mindaz, ami a rockot mint zenét létre hívta, az az eredeti és eredendő erő, feeling, érzelmi többlet. Ha mindenkinek olyan gazdag lenne a karácsonya, amilyen gazdag ez a zene (lelki-zenei értelemben, nem anyagiakban), boldog és szép világban élnénk. De már az is valami, ha néha meghallgatsz egy King's X lemezt.
A Nightbreed fesztivált először 2000-ben tartották meg, Ecsegfalván, ebben a kicsi alföldi faluban, ami a fesztek idején a honi dark-gothic (és egyéb sötétebb tónusú) zenék fővárosává vált. Olyan bensőséges, barátságos hangulata volt, hogy aki valaha járt ott, máig emlegeti. Hosszas szünet után, 2025 májusában rendezte meg újra a bulit Ecsegen Tóth Gyula, a De Facto énekes-főnöke, egyben a Nightbreed főszervezője. De arra nem tudtam eljutni, így nagyon örültem, hogy Budapesten is megrendezik.
És persze nagyon jó is volt. Hammer honlapon róla a teljes cikkem, meg fotóim.
1985-ben, vagyis 40 éve ezen a napon jelent meg az angol The Cult második stúdióalbuma. Ez még nem volt annyira rockos, mint amikkel később sztárokká lettek, de bőven van rajta máig szerethető dal. Az alábbi lemezkritikát 1998-ban írtam, a Hammer Hatásokk rovatába. Mely akkoriban még új volt a lapban, és az volt a szabály, hogy rövid cikkeket kell írni. Pedig ennél sokkal többet lehetne mesélni a Love-ról...
A ’80-as évek első fele a new wave (újhullám) ideje volt; ez következett a punk és a disco után. A dark/gothic rockból kifelé tartó, de a későbbi hard rock sztárságnak még előtte álló The Cult-ot mutat a Love album, mely a new wave cuccok között igazi kemény rock volt. ma mondjuk altirocknak neveznék.
De a ma már sajnos nem létező angol csapat már ekkor tudott valamit, amit senki más. Ian Astbury jellegzetes, Jim Morrisonnal (The Doors) és kicsit Elvisszel rokon, érzelmektől túlfűtött, lélekkel teli hangja, Billy Duffy szellős, tágas, gigantikus rockriffjei és Jamie Stewart pulzáló, kifejező basszusjátéka alkották a Cult-féle varázst. A kezdetektől fogva volt valamiféle spirituális töltete a Cult zenéjének, meg egyfajta világtág-érzete, mintha a zene szárnyain suganna az ember, mint egy felhő vagy a szél a födek s vizetk felett. Ugyan egy rockernek ez az anyag még nem mutat annyit, mint a későbbiek, de hatalmas nóták már itt is voltak, rossz pedig egy se. A két legnagyobb dal a Rain és a She Sells Sanctuary. Tipikus Cult-slágerek, egyszerűségükben szépek, óriási, ízig-vérig rockklasszikusok! Egyébként a Rain refrén után riffjét autóbb a Metallica Enter Sandman-jében hallhattuk viszont kicsit másképp.
A Phoenixben Ian tűzimádata jelenik meg, a Nirvana is beindítós, a Big Neon Glitter a The Cure Boys Don’t Cry-ának rokona, a Love és a Revolution lassú, pszichedelikus tánc, a líraik közül pedig a Black Angel emelkedik ki: megrázó, megható dal a balsorsról. Astbury nem írt hosszú szövegeket, de szavainak súlya volt. Számomra sokáig ő testesítette meg az eszményi Rock énekest.
Ma 25 éve jelent meg a Nevermore legnagyobb sikert aratott albuma. Anno az alábbiakat írtam róla a Hammerbe. Ma is így látom, max. annyit tennék hozzá, hogy a The River Dragon...-nál nem fejtettem ki eléggé, mennyire kárpázatosan zseniális az egész, s micsoda szólóban csúcsosodik ki. Bizony.
Persze, hogy nagy volt a várakozás. Volt iszonyatosan komor és kiábrándult, volt továbbfokozhatatlanul komplex és pusztító, volt szinte elviselhetetlen lelki mélységekbe hatoló a Nevermore zenéje. Mit lehet csinálni ezek után?!
Elsőre az tűnt fel, hogy szellősebb az anyag, nem annyira tömény és masszív, zeneileg és hangzásilag sem, mint elődjei, és kevésbé bonyolult. És hogy így még sokszorta hatásosabb. Hogy minden eddiginél modernebb, köszönhetően Andy Sneap produceri munkájának és Jeff Loomis mélyre hangolt héthúros gitárjának, ám továbbra is igazi power metal. Elsőre még furcsa is volt. És már elsőre elbódítottak, elkápráztattak, elárasztottak, majd pedig megtisztítottak a dallamok. Aztán...
A Narcosynthesis című nyitódal tipikus Nevermore-féle energiabomba, amúgy Seven Tongues Of God/Beyond Within stílusban, de már itt előtűnik a modernebb megközelítés a szaggatott riffelés képében; a refrén pedig hamisítatlan Warrel Dane-i dark-psycho dallam. Az igazán nagy ütés azonban a következő We Disintegrate: egy hihetetlen thrash-power nóta, amire még a Forbidden, a Megadeth vagy a Testament is büszke lenne - de még ők sem tudtak ilyen megcsavart, eszelős és zseniális dallamokat írni, mint amilyeneket Warrel énekel, helyenként a Sanctuaryt idéző magasságokban szárnyalva. Az Inside Four Walls és az Engines Of Hate az album további politikus, a nyitó számmal rokon ívású dalai; előbbiben van pár Machine Head-es gitárvinnyogtatás (ez a legerősebb párhuzam Sneap korábbi munkáival), utóbbi pedig a címéhez méltón (A gyűlölet gépei) zakatol. Az anyag legpusztítóbb, legkeményebb dala azonban egy '66-os Simon & Garfunkel klasszikus, a The Sound Of Silence iszonyú félelmetes átdolgozása, ami a Heartwork-ös Carcass-nak is becsületére vált volna. Az Evolution 169 sötét, monumentális, doom-os dal, a saját stílussal bíró Jeff lávakitörés-szerű szólója előtt némi Danzig hatással. A The River Dragon Has Come Led Zeppelin/Rush jellegű akusztikus kezdése után egy a Tiananmen Man-hez hasonló, szomorú hangulatú, komplex tétellé fejlődik. A The Heart Collector és az Insignificant olyan számok vonalát viszi tovább többé-kevésbé, mint a Sanity Assassin, a Passenger vagy a Sorrowed Man, tehát bővelkednek lírai és emelkedett pillanatokban. Ezek a dalok is gyönyörűek, de az album legszebbje - mely még az In Memory EP-n tapasztalt zenei tisztaságot is felülmúlja - Believe In Nothing címre hallgat, és nincs szó, ami kifejezhetné; ráz tőle a hideg. Himnikus, dallamos metal dalcsoda, ami csak a Queensryche legjobb pillanataival emlegethető egy lapon. És ez még nem minden, mert ott van zárásul a két részből összetevődő címadó. A rövidebb nyitórészben a szintén messziről felismerhető játékú Jim Sheppard akusztikus basszusgitározik egy olyan témát, ami mintha a Led Zep Stairway To Heaven-jének valami kifacsart tükröződése volna. Aztán berobban a második, pörgős-súlyos rész, amiben megintcsak iszonyatos dallamok és mélység vannak. Van Williams dobos talán itt hozza legkiemelkedőbb teljesítményét - ő a zenekarból a negyedik, akinek egyéni stílusa van. Többen meg nincsenek is...
Tudom, merész ilyet mondanom, de ideje, hogy Rob Halford felülvizsgálja nézeteit a metalzene fejlődőképességéről. Mert a vitathatatlanul fantasztikus Resurrection-t csak a Roy Z kreálta zseniális hangzás teszi maivá, amúgy Painkiller és még régebbi Priest az egész. Ezzel szemben a Nevermore olyan zenét csinál, amit tíz évvel ezelőtt nem lehetett volna. Még akkor is, ha a Dead Heart-ot nem érzem annyira korát-megelőzőnek, mint elődeit. Így is az év legjobb albuma, nálam maximum a Fates Warning veheti el tőle az elsőséget. Ez Metal 2000.
UNevermore 10
Két éve már volt teltházas dupla Thy Catafalque koncert az A38 hajón, s most ismét. Csak az elsőre tudtam menni, arról a Hammer honlapján olvasható a lelkendezésem.
