Mr. Big: Lean Into It - 35 éves jubileum

35 éve jelent meg a Mr. Big legsikeresebb albuma, és 2011-ben írtam róla az alábbi sorokat.

 

 

A Mr. Big amolyan supergroupként alakult 1988-ban Kaliforniában. Első lemezük is megérne egy misét a Hatásokk rovatban, meg a hármas Bump Ahead (stb.) is, de most, hogy újra összeálltak, mégis a legnagyobb sikerükről akarok mesélni.

A csapatot Billy Sheehan, a Dave Lee Roth (ex-Van Halen) koncertcsapatából ismert, később Steve Vai-jal is turnézó basszusgitár-mágus indította be. Gitárosnak Mike Varney (Shrapnel Records) istállójából a Racer X-ben már nevet szerzett Paul Gilbert-et nyerte meg, az énekes az addig főleg szólóban dolgozó, máig kölyökképű Eric Martin lett, a dobos meg az a Pat Torpey, aki dolgozott a Led Zep-torok Robert Planttel is, de az Impellitteri ’88-as Stand in Line-ján is játszott. Csupa fényességes, nagy zenész, akik azonban az egyéni villantások helyett itt a dalokra, a dallamokra koncentráltak. Bár attól még a legtöbb dalukban találni olyan részeket, amiktől kezdő zenészeknek egy életre elmehet a kedve a próbálkozástól. Különben ez a korszak tele volt olyan, kiemelkedő hard rock albumokkal, amiken elképesztő a zenészi játék, ld. Van Halen-ék F.U.C.K.-ja, a Winger-től főleg a Pull, az Extreme Pornograffitti-je, a Lillian Axe Psychoschizophrenia-ja, és így tovább.

De a Lean Into It volt az egyik utolsó hard rock album, ami a grunge robbanás idején milliós eladásokat és slágerlistás helyezéseket produkált. Ez elsősorban a lemezt záró, kő egyszerű kis akusztikus dalocskának, a To Be With You-nak volt köszönhető. Ez akkora siker volt, hogy ’93-ban, mikor az Aerosmith előtt nyomták Martinék, diszkós kislánykák tömege sipítozta végig (én meg, tahó nyikhaj avagy jó metalos módjára végig hörögtem a fülükbe a szerelmes sorokat, hehe...). Az a koncert azért is emlékezetes volt, mert a Mr. Big bebizonyította, hogy élőben baromi erőteljes. Aki Paultól a Racer X-féle tekerős heavy/power metalt hiányolta, az az egyes lemezről vett Addicted To That Rush ill. a hármast és a koncertet is nyitó Colorado Bulldog kapcsán elégedetten vigyoroghatott.

De attól még tény, hogy a Lean Into It alapvetően és legfőképp hard rock, és akár az album összes dalából lehetett volna sláger. A szívhez szóló, tényleg szép Just Take My Heart (egy igazi szakítós lírai), valamint a Beatles-es/King’s X-es vokálokkal és Gilbert varázsos tapping témájával fűszerezett, egészen sajátos hangulatú Green Tinted Sixties Mind tényleg meg is járt pár listát.

A lemezt nyitó Daddy, Brother, Lover, Little Boy (The Electric Drill Song) nem csak király dallama, autózáshoz való tempója miatt maradt meg sokak emlékezetében, de azért is, mert a két gitáros fúróval (pontosabban fúróra szerelt pengetőkkel) játszott benne. Ami azért mutatja a csapat kísérletező kedvét és humorát is. Az Alive and Kickin'-ben felbukkan némi blues hatás, de amúgy Bon Jovi-fanoknak épp úgy bejöhet a dal, mint Van Halen mániákusoknak.

A CDFF-Lucky This Time-ban, amit a korszak egyik ismert dalszerző-muzsikusa, Jeff Paris írt, a Mr. Big-re annyira jellemző groove-osság is feltűnik. Torpey és Sheehan őrületesen húzós dolgokat műveltek ám, ld. még My Kinda Woman, vagy Road To Ruin. A Voodoo Kiss Martin New Orleans-i élményeit idézi fel, úgyhogy sűrű, koszos, feelinges cucc. Hasonló a kő blues-os A Little Too Loose, míg a Never Say Never lehetett volna az x-edik kislemez, mert olyan.

Bár az amerikai színtér aztán már nem kedvezett a Mr. Big-nek, 2002-ig még kihúzták (bár közben Ritchie Kotzen jött Paul helyére), mivel Japánban akkora sztárok voltak. És elsősorban a japán rajongók kitartó ragaszkodásának köszönhető az is, hogy nem rég visszatértek a What If... című anyaggal.

 

 

Rush: 2112 - 50 éves jubileum

Ma vagy legalábbis ekkortájt 50 éve jelent meg a kanadai Rush trió egyik legnagyobb hatású albuma, melyről az alábbi cikket 1998-ban írtam (amikor még szigorú karakterkorlát volt a Hatásokk rovatban).

 

 

A 2112 a Rush 4. lemeze. Bár az első három is tartalmaz örökérvényű szerzeményeket, ez az első alapművük; a Hard Rock/Heavy Metal egyik klasszikusa, de ezt nem mindenki tudja - ezért írok róla. A felvétel hangzása ma már persze régies, de ez mit sem von le az értékeiből. Ma is tökéletes, csak hozzá kell szokni. Dream Theater, Queensryche, Fates Warning - ők mind tanultak belőle.

Az anyag első fele egy 7 tételes történet, mely 2112-ben játszódik. A világot Syrinx Templomának Papjai irányítják számítógépek segítségével. Látszólag minden a legnagyobb rendben, mindenkinek jó ez a Szép Új Világ. Csakhogy főhősünk kedvenc barlangjában, amely egy vízesés mögött rejtőzik, egy szép napon valami rendkívül érdekes dologra lel. Egy gitárra, mely instrumentum a Szoláris Államszövetségben (már) ismeretlen. A srácot teljesen megbabonázza a húrok hangja, hogy mennyi érzelmet, gondolatot lehet velük kifejezni. Nagy örömmel járul a Papok elébe, mert úgy érzi, mindenkinek meg kell ismernie, amit talált, hogy szebb lehessen általa a világ. Azonban fájdalmas elutasításban van része. A gitár nem szolgálja az új világ érdekeit, csak a pusztítást, a bomlasztást segíti... Elgondolkodtató mű, hát még a folytatás, melyet majd az album elmesél, ha meghallgatod.

Az anyag másik felében "szimpla" dalok hallhatóak. De mind nagyszerű, szép (Tears), méltó a Rush hírnevéhez. Álljon itt a most ballagottaknak egy idézet a Something for Nothing-ból, s hogy lásd, Neil Peart dobos egyszerű szavakkal leírt gondolatai micsoda bölcsességet hordoznak: "Ami a Tiéd , az a Te királyságod, Amit teszel, az a Te dicsőséged, Amit szeretsz, az a Te erőd, Amit megélsz, az a Te történeted. Ott a fejedben a válasz, Engedd, hogy vezessen, Legyen szíved a horgony, És az üteme a Te dalodnak" (vagy valami ilyesmi).

 

 

 

Black-out: Esőnap - 30 éves jubileum

Nem tudom, pontosan mely napon jelent meg az Esőnap, de kb. márciusban lehetett - 30 éve. Az alábbi cikket 2021 őszén írtam róla.

 

 

A Black-out első teljes albuma, a ’94-es Fekete-kék nevezhető akár az első nagy figyelmet kiváltó magyar grunge albumnak, bár az is sokkal árnyaltabb volt ennél, de tény, hogy toltak Alice In Chains-t és Pearl Jamet akkoriban. A folytatás nagy kiadónál jött, és bár messze csiszoltabb, szebben szóló (és az élő hangzásnál szelídebb) lett az eredmény, újabb szintre lépett vele a négyes. Szerintem ez volt a legjobb albumuk, de mindegyiken vannak zseniális dalok.

Ám ahogy a hosszúra nyúló, de hangulatos Vihar intrója után megszólal a Spirál, az még ennyi év után is hidegrázást indít be nálam. Az énekes (és a borító képeit festő) Kowalsky ekkoriban még mélyen el volt merülve a tudatmódosító szerek világában, ez még ezen az elvont dalszövegen is átjön, de Csányi Szabi baljós, zaklatott riffje, az a lázas, kitörölhetetlen és ellenállhatatlan refrén a B-O egyik legnagyobb slágerévé teszik a nótát.

A szintén sötétebb tónusú Rabolj ki és a wah pedállal induló Maradni? talán a leginkább grunge-os, AIC-es darabok, de még ezekben is ott van Szabi és dobos tesója, Zoli remek vokálmunkája, ami ugyanolyan védjegye a csapatnak, mint Kowa éneke és szövegei. Utóbbiak voltak szerintem a B-O sikerének legfőbb kulcsai, mert hiába nehéz őket első olvasásra értelmezni, sajátos képeikkel teret adnak a hallgató saját értelmezéséhez.

A bő 6 percével a lemez leghosszabb dalának számító A Kert az, ahol egyértelművé válik, hogy Szabolcsék zeneileg is szintet léptek. A lazábbnak ható riff, az érdekes ritmusképlet (Andrics Laci basszer sem akármilyen zenész!) egy egyszerre varázslatos és beteg dalt épít, melynek keleties, fűszeres hangulatától képtelenség szabadulni. Ugyanez igaz a címadóra, mely úgy szellősebb és felszabadultabb, hogy közben mégis sötét és sírós. Érdekes, hogy bár a tagok hard rock közegből érkeztek, itt mégis inkább (bevallottan) new wave, pl. Simple Minds hatások bukkannak fel.

A törzsi betétekkel, megtekert riffel bűvölő Rituálé vagy a korai B-O-t idéző, direktebb Lepketánc és Tükör is adja, de az örök legnagyobb kedvencem az Óz és a csodák temploma. Szintén drogos dal, de nekem egészen mást jelent, és hihetetlen, ahogy behúz, pörget és felemel. „Legyek semmivel sem rosszabb, mint körülöttem bárki más.”

Ám az album slágere a záró Ma volt, vagy inkább annak kellett volna lennie, de a rádiók akkoriban még nem bírták megemészteni, hogy egy rockbanda ilyen dalt tud írni. A Jamie Winchester producer hathatós segítségével feljátszott szám nem lírai, de akusztikus, valahol a new wave és a latin zene között félúton, és olyan boldogság van benne, hogy máig elakad tőle a szavam.

Az Esőnap ott van a legfontosabb magyar rocklemezek között, akárcsak a B-O életmű zöme.

 

 

 

Képregénysaláta: Szüretelők / Grunge / Punk

Mármeg három képregényről írtam rövidebben: az egyik a burgundiai szőlőszüretről szól, a másik a grunge-, a harmadik meg a punk történetéről. Jó mind.

ekulton a teljes cikk.

  

 

 

 

Madder Mortem: Desiderata - 20 éves jubileum

A norvég Madder Mortem máig a legegyedibb metal zenekarok közé tartozik, s 20 évvel ezelőtt megjelent negyedik albumuk is ilyen volt. Korabeli cikkem róla lentebb.

 

Negyedik albumához érkezett a norvég Madder Mortem, amire majd’ négy évet kellett várnunk. A Century Media-nál lejárt a szerződésük, s hiába volt remek anyag a 2002-es Deadlands, amit ráadásul az Opeth előzenekaraként turnéztattak meg, tehát olyan közönségnek játszhattak, ami elvileg nyitott erre a különös metal zenére, igazából mégsem váltak ismertebbé. Azóta újabb tagcserék is történtek, de végül csak visszatértek. Mélységes örömömre.

Sosem fogom elfelejteni a csapat eddig egyetlen magyar koncertjét, a Tristania turnén még 2001 őszéről, amit egy interjúban Agnete M. Kirkevaag énekesnő is úgy emlegetett, mint a túra azon kevés állomásainak egyikét, ahol levette a közönség a zenéjüket... Döbbenetes élmény volt, akárcsak a lemezeik. A Desiderata is meg tudott lepni, pedig túl sokat nem változtattak az irányon. De akármennyire underground státuszú, ismeretlen is ez a banda, 10 másodpercnyi zenéjükből meg lehet mondani, hogy ők játszanak.

Ez elsősorban Agnetének köszönhető. A lánynak valami bődületesen erős hangja van, amit ráadásul roppant egyéni módon használ. Szép dallamokra is képes, akár még éteriekre is (de semmiképp sem Tarja vagy Anneke módra), de még azoknál is szédítő sötét mélység, drámaiság és súly van az énekében. Hát még amikor kiereszti a hangját, és üvölt, ahogy a torkán kifér! Talán csak az In The Woods egyik-másik dalában hallani ilyen szinte iszonytató, a gyanútlan hallgatót elsápasztó női éneket, mint amit pl. a záró Hangman-ben produkál. Már-már Badalamenti filmzenéit (pl. Twin Peaks) idézően indul ez a dal, vagy mondjuk a The 3rd And The Mortal, esetleg a Gathering volt még képes ilyesmi furcsaságot alkotni, de ami előrobban a finom témákból... Olyan nekikeseredett, fájdalmas, tragikus zene, amihez foghatót az In The Woods mellett talán csak a Neurosis-tól hallhattunk.

A további 11 dalt is végigelemezhetném így, bár tény, hogy a Hangman a legborultabb. Érdekes különben, hogy a nyitó dal, a My Name is Silence meg pont a „legslágeresebb”. Ez a nóta mindmáig az egyetlen esélye Kirkevaagéknak arra, hogy egy szélesebb közönségréteget is elérjenek. Lesz rá klip is, és valóban fogós, sodró, magával ragadó dal ez – mely mindazonáltal mit sem enged a Madder Mortem szintjéből, egyéniségéből.

A dalok legtöbbjét sötét hangulat (aminek az átlag dark/gothic-hoz semmi köze), súlyos, sokszor megtekert, thrashbe hajló riffek, és Agnete sajátos dallamvilága jellemzi. Sosem lehet előre kiszámítani, mi fog a következő pillanatban történni, mégsem lehet azt mondani, hogy kierőszakolt, direkt megcsinált kiszámíthatatlanság ez. Ennek a bandának mindig is egészen különlegesen, tekervényesen forgott az agya, mindig is valami mást akartak csinálni, és alig hiszem, hogy tudnának egyszerű zenét írni. Egyébként meg ez a mentalitás és hangulat nagyon is rokonságban áll a fent említett norvég bandákéval (meg a Green Carnation-ével is).

Még oldalakon át fejtegethetném, melyik dalba mit tettek, pedig még csak néhányszor volt időm meghallgatni, de hát van fületek, hallgassátok meg! Én is ezt fogom tenni az elkövetkező hónapokban – enélkül hogy is ismerhetném ki a Madder Mortem sötétlő erdejének szépségeit és mélységeit?!

 

 

Metal Church: The Human Factor - 35 éves

35 éve jelent meg az amerikai power metal egyik alapcsapatának egyik legjobb albuma, melyet Terry Date producer (Pantera) segítségével vettek fel. Az alábbi cikket 2008-ban írtam róla.

 

 

 

A Seattle környékéről származó Metal Church első öt albuma remekmű. A két korai korong (Metal Church 1984, The Dark 1986), amiken a 2005-ben elhunyt David Wayne énekelt, a US power metal alapvetései, de a Mike Howe-val készült három nagylemez is óriási, amiket minden heavy/power fannak ismernie kellene.

Ezek közül a középső volt a Human Factor, személyes kedvencem, ami ereje legteljében mutatta a bandát. A ’89-es Blessing In Disguise-ra még rányomták bélyegüket az előtte lezajlott tagcserék, komorabb, nehezebb anyag lett (bár szintén király), de a ’91-es korong telis tele van pozitív energiákkal. Ha nem jött volna a grunge korszak, amikor az öngyilkossággal volt egyenlő a zenekar neve, meglett volna az esélyük, hogy végre olyan sikeresek legyenek, ahogy lemezeik minősége miatt kellett volna.

Az anyag zömét az a Kurdt Vanderhoof írta, aki a Blessing környékén vált ki, és aki mégis mindvégig a banda közelében maradt, s a ’99-es újjáalakulásban is központi szerepet játszott (a szintén csodás utolsó Howe-os anyagra, a ’93-as Hanging in the Balance-ra is írt). A nem épp rocker külsejű csóka a metaltörténet egyik legnagyobb dalszerzője (függetlenül attól, hogy igazán nagy albumot az említett öt után már nem írt). Az sem mellékes, hogy a ráspolyos hangú Wayne távozása után a tőle sokban különböző Howe is remek frontembernek bizonyult.

A címadó nyitónóta rögvest egy jó ütős power téma, ami a zeneipar elembertelenedése ellen emelt szót: hogy már akkor is slágerlistás lehetett valaki samplerekkel, lopott részletekkel, kellő hátszéllel… A klipes Date With Poverty még inkább pofozkodós téma, némi rock & roll beütéssel, meg Duke Erickson állat basszustémáival. Akkoriban a Skid Row játszott hasonlóan tökös zenét. A sodró refrénű, enyhén sötétebb hangulatú The Final Word Amerikát védi belső bírálóival, ellenségeivel szemben. Érdekes, így is lehet hazafias gondolatokat megfogalmazni…

A nyitóhármas is olyan, hogy bármely power banda a fél életét adná érte, de aztán jön az In Mourning és az In Harm’s Way, amikre nehéz szavakat találni. Előbbi megírásából a Hetfield égési sérülése idején a Metallicában kisegítő John Marshall gitáros, utóbbiból pedig John mellett Craig Wells, a másik gityós is kivette részét. Az In Mourning bánatverte, mégis ellenállhatatlanul húzó riffet és zseniális refrént hoz, szövege pedig válasz a metalt ért támadásokra, melyek szerint kölykök azért haltak meg, mert ilyen zenét hallgattak. Howe-ék rámutatnak, hogy talán oda kellene figyelni a fiatalokra, ahelyett, hogy bűnbakot keresnek, és hogy egy Parental Advisory matrica nem teremt otthont. A Rush-t idéző csodaszép akusztikus témával lágyan induló, ám katartikus metallá fokozódó In Harm’s Way is a következő generációk iránti aggodalom és óvó gondoskodás jegyében született, és azokról a gyerekekről szól, akiket otthon bántalmaznak. Amilyen súly a zene, olyan a szöveg is!

E két megrázó szerzemény után nehéz mit mondani, de még ott jön a csaknem speed/thrash módra gyors In Due Time (a rájuk oly’ jellemző leállással a gitárszóló előtt, amivel ügyesen fokozzák a dinamikát), a feledhetetlen refrén akusztikus verziójával indító, szintén ütős Agent Green, a vágtató Flee From Reality, a középtempósan sulykoló, az alkoholizmus témáját boncolgató Betrayed, valamint a teljes zenekar által jegyzett pörgős harchimnusz, a The Fight Song, ami azonban csakis pozitív energiát ad.

Nem szóltam még Kirk Arringtonról, aki egyike azon dobosoknak a heavy metal történetében, akik az egyszerre ötletes, változatos és erőteljes játékot a legmagasabb szinten űzték. Ma már ő sem tagja a csapatnak (az eredeti gárdából csupán Kurdt mester van még ott), és a lemezek sem idézik a régi nagyságot, de maga a tény, hogy még mindig tolják, okot ad az örömre.

 

 

Catherine Fearns - metal zongorán / interjú

Catherine Fearns azzal szerzett magának sok hívet, hogy különféle metaldalokat ír át zongorára – ráadásul főleg death és black metal szerzeményeket. Emellett azonban zeneszerző, gitáros és író is, továbbá az élő bizonyíték, hogy sosem késő elkezdeni valamit, amit szeretnél kipróbálni. A Genfben élő angol hölggyel beszélgettem, és ahogy előre sejtettem, nagyon jókat mondott.

Az interjú az Underworld oldalán olvasható. 

 

 

 

Szabó Imola Julianna: Szimona és Korasek

Szabó Imola Juliannának immáron két Szimona könyve is egy lengyel biológusról, Simona Kossakról szól, aki valami hasonlót művelt a Białowieża nevű lengyel őserdőben és -ért, mint Jane Goodall a maga területén. Mindazonáltal Imola két könyve sokkal inkább mesekönyv, még ha valós eseményeken alapul is, és a mesét itt a varázslatos, elbűvölő, megindító, csodás értelemben értem. De közben nagyon okos is, amit és ahogy elmesél – s mellette gyönyörű a képi világa is. Ott a helye a kedvenc könyveim között.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Rock/metal zenészek kisállatai

Másodszor volt nem kimondottan zenére vonatkozó körkérdés az Underworld magazinban. Az első a szilveszterhez kapcsolódott, ez viszont a kisállatokhoz, akik/amik együtt élnek rock/metal zenészekkel, és kénytelenek elviselni a zajongásukat. Mindazonáltal az embereket kérdeztem, és olyan megindító, vicces, szép és jó válaszok érkeztek, annyi öröm van ezekben, hogy úgy gondolom, ez volt újságírói pályafutásom egyik legjobb húzása. Állati hálás vagyok érte minden résztvevőnek!

Idekattinva az Underworld magazin körkérdés címkéjű bejegyzései jönnek elő, ha erre a linkre kattintasz, akkor az állatos sorozat utolsó, 8. epizódja, de különben az egész szerepelt a márciusi PDF-ben is, ami viszont emide kattintva érhető el.

 

 

 

Stephan Schäfer: 25 nyár

Stephan Schäfer ezen első regénye bestseller volt Németországban, és két korosodó férfiról szól – a cím pedig arra utal, hogy az ő korukban jó esetben van még előttük úgy 25 nyár. S mivel magam csupán egy évvel vagyok fiatalabb a szerzőnél, aki ’74-ben látta meg a német napvilágot, és mivel úgy tapasztalom, az efféle középkorú férfiaknak nemigen terem se figyelem, se sok jó, bátorítást, jókedvet nyújtó könyv meg pláne (bezzeg a rögvalóságot és az úgyis-meghalunk-feelinget toló szépirodalom jut bőven), úgy gondoltam, adok neki egy esélyt.

Ekulton írtam meg, hogy mire jutottam. 

Thy Catafalque / Vulture Industries – Bp. Dürer Kert, 2026.03.15.

Ismét dupla TC a Dürerben, most teljes Geometria albummal és azon túl eltérő dalcsokorral. A második estén tudtam jelen lenni, ahol az ismét katartikus Kátai fellépés mellett egy módfelett szórakoztató Vulture Industries szeánszban is részem lehetett.

Cikkem róla az Underworld honlapján, fotógaléria emitt.

 

 

King Diamond: Fatal Portrait - 40 éves

A források eltérően nyilatkoznak King Diamond első szólóalbumának megjelenési dátumáról, de mintha több helyen láttam volna a mai napot, mintsem a februárit. Akárhogy is, 4 évtizeddel ezelőtt jelent meg ez a mestermű, és 2013-ban írtam róla az alábbiakat.

 

 

 

Bocs, ha későn szólok, november elején, hogy ezen a lemezen található október 31. himnusza – de legalább időben, hogy az egyik leggonoszabb karácsonyi dallal készülhessetek. Mindkettő King Diamond első szólóalbumán található, legalábbis az újrakiadáson.

Miután King Diamond zenei nézeteltésérek miatt (Hank Shermann, a Fate egyik gitárosa poposabb irányba akarta vinni a gárdát) kivált az okkult szövegeiről és elképesztően egyéni, a szó igaz értelmében progresszív metalt játszó Mercyful Fate-ből, saját neve alatt indított új zenekart. Tehette, hiszen már a Fate-ben legendássá vált embertelen magas hangjával. Új csapatába vele jött Mike Denner gitáros és Timi Hansen basszer is, dobosnak a ma a Motörheadben püfölő, de már '86-ban is felismerhető stílusban játszó Mikkey Dee érkezett, a másik gitáros pedig Andy La Rocque lett – ő az egyetlen, aki máig ott van King zenekarában.

Először egy karácsonyi kislemezt adtak ki '85 decemberében, a No Presents for Christmas-t, melyből kiderült, hogy az ijesztő arcfestést viselő Kingnek beteg, de hatásos humora van. Az első album három hónap múltán jelent meg, és egyértelművé tette, hogy előbb keresztelkedik meg a Sátán, mint hogy King kommersz zenét csináljon. Ugyan zeneileg egyenesebb vonalú, könnyebben befogadható a Fatal Portrait, mint a Fate volt (kivéve a káprázatos gitárszólókat), ám King csaknem végig magas hangon visítozta végig a lemezt, és bár volt néhány refrénje, alapvetően nem a fogós dallamokra helyezte a hangsúlyt, hanem arra, hogy a frászt hozza a hallgatóra. És jól ment neki, hiszen máig kiráz a hideg a dalaitól. (Meg a kettővel későbbi "Them" albumon amúgy is minden korábbinál komplexebb zenét csinált.)

A Fatal Portrait (szemben a későbbiekkel, a Spider's Lullabye-t kivéve) csak félig koncept album. Az első négy dal és a záró Haunted mesél el egy igen beteg történtet, mely egy kislányról szól, akit négy éves korában az édesanyja addig tartott elzárva a padláson, míg meg nem halt. Közben az anya festetett egy portrét a lányról, akinek a szelleme azon keresztül kezdi kísérteni őt… King mindig is a természetfeletti/gótikus horror mestere volt, nála nem a belezésen van a hangsúly, hanem az iszonyaton, a fejben és a szívben megélt kínokon. Nála jobban senki nem tud borzongatni.

A nyitó The Candle félelmetes hangokkal és orgonával indul, majd gyorsabb, sodró metal riffelés veszi kezdetét. A The Jonah doomosabb, olyan ódon hangulattal, hogy az újonnan festett falról is lepereg tőle a festék és mállani kezd a tégla. A The Portrait-ból kiderül, hogy Slayerék honnan merítettek több, mint ihletet az olyan klasszikusaikhoz, mint a Seasons vagy a Dead Skin Mask. De ha a legemlékezetesebb dalokat kellene megneveznem, hát a Halloween és a Haunted lennének azok. Meg még a Dressed in White. King később bevállalt jóval fogósabb dallamokat, refréneket is, bizonyítva, hogy neki az is megy, de a Fatal Portrait sem csak azért szerethető, mert olyan eszement félelmetes.

Az album remasterelt újrakiadására a No Presents… mellé felkerült a The Lake, egy eléggé tipikus, de a többihez mérten kevésbé kidolgozott szám. Ha úgy nézem, már a Fatal Portrait-n ott volt minden, amit a későbbi King lemezek kibontottak, tökélyre fejlesztettek. De önmagában is klasszikus anyag, ahogy a '90-es The Eye-jal bezárólag mind. Amiket azután adtak ki, azok meg "szimplán csak" nagyon jók voltak. Long live the King!

 

 

Opeth: Blackwater Park - 25 éves jubileum

Ma 25 éve jelent meg az Opeth egyik legjobb albuma (és volt ám nekik jó pár legjobbjuk). Korabeli lemezkritikám alant. 

 

 

Első hallásra nem sok újdonságot nyújt a Blackwater Park az eddigi Opeth albumokhoz képest. Ám az Opeth műveit hónapokba, évekbe telik kiismerni, így az első impressziók náluk aligha meghatározóak. Minél többet hallgatom az új anyagot, annál jobban tetszik, egyre mélyebbre hatolok, s egyre újabb csodákat fedezek fel benne.

Az album borítója sokban hasonlít az előző, Still Life-éhoz, a zene pedig mintegy összefoglalása mindannak, amit az Opeth valaha is megalkotott. Ugyanakkor több a death metalos, hörgős rész, mint az előző albumon. Már a nyitó The Leper Affinity alaposan megzúzza a hallgatót, mire az első finomabb, éteri részlet megérkezik - ami pedig jön, csaknem törvényszerűen, ahogy az Opethre, de csakis rá jellemző. Ezek az északi őrlések is zseniálisak, épp annyira, mint az akusztikus gitárral kísért, gyönyörű tiszta énekhangon előadott részek. Már ebben a dalban is van egy ilyen, ami rögvest a korai King Crimsonnal vetekszik. S ha már Crimson: a nagy prog.-ős '69-es debütlemezén hallható Moonchild dalba illene a fájón rövid, akusztikus gitár és zongora kettősén alapuló, instrumentális Patterns In The Ivy. Oly' leírhatatlan, éteri szépséget árasztanak ezek a részek, amilyet csak ritkán tapasztal az egyszerű halandó. Olyan szépséget, melyért szenvedni kell.

A Bleak egy rendkívül sötét, félelmetes dal, de ebbe is szőttek egy csodaszép részt, s hozzá egy rövid, flamenco-gitáros szólót. Aztán jön az album azon tétele, amilyet még sosem hallottunk az Opeth-től, a csaknem teljesen akusztikus gitárakkordokra (de nem akkordbontásra!) épülő Harvest. Ha eddig nem érezné úgy a hallgató, hogy az Opeth zenéje kívül áll nem csak minden trenden és stíluson, de az időn is, itt végképp meggyőződhet róla. Ez a fajta progresszivitás nem jellemző napjaink ilyen stílusmeghatározással illetett zenekaraira; ez a 70-es években volt jellemző, s ma az Opeth viszi tovább, olyanokkal együtt, mint az In The Woods..., az Arcturus, a Primordial, vagy a VoiVod, melynek sosem tagadott hatása leginkább a The Funeral Portrait-ban tűnik elő. A The Drapery Falls emelkedettsége, misztikussága is ezt támasztja alá. Ez a dal tökéletes lenne egynémely Poe-mű megzenésítéseként is. A Dirge For November szintén a nordikus zúzások és a leheletfinom dallamok tökéletes, opethi elegyét adja, ahogy a záró címadó darab is.

A Blackwater Park semmivel sem kevésbé zseniális vagy tökéletes album, mint elődei. Ez a varázslatos, fájdalommal és sötétséggel teli, mégis gyönyörűszép zene fölötte áll a szavaknak is, nem csak térnek és időnek. Ha azok a zenekarok kerülnek szóba, akik a zenét a zenéért játsszák, s akik előbbre viszik azt, akkor az Opeth-et az elsők között kell megemlíteni.

 

 

 

David Gilmour: On An Island - 20 éves jubileum

Ma 20 éve jelent meg David Gilmour egyik legjobb szólóalbuma. Korabeli cikkem alant.

 

David Gilmour 60. születésnapján jelentette meg harmadik szólóalbumát (a többi: David Gilmour 1978, About Face 1984, Meltdown Concert DVD 2003). Persze, őt elsősorban nem a saját neve alatt kiadott anyagok miatt ismeri a világ, hanem mert 1967 óta tagja a Pink Floydnak. Élő rock legenda, aki lemezek millióit adta el, éneke és gitárjátéka ezer közül is felismerhető, és így tovább.

Múlt évben a Live8-re újból összeállt a Floyd, de csak arra. Így pláne ideje volt már ennek az új szólóanyagnak. A lemezen szereplő muzsikusok közt megtaláljuk a Floyd billentyűsét, Richard Wright-ot, a Roxy Music szintisét, Phil Manzanera-t, a címadó tételben pedig David Crosby-t és Graham Nash-t a szintén a rocktörténelemkönyvek lapjairól ismerős Crosby, Stills, Nash & Young formációból. De a lemez nem holmi sztárparádé; ahogy a dalok sem azért születtek, hogy a slágerlistákat ostromolják.

Az On An Island egy lenyugodott, bölcs album. Tulajdonképpen számvetés egy igen gazdag életet élt, 60 éves embertől, de mentesen az én-vagyok-a-mindentudó-jellegű direkt megfejtésektől. Megannyi emlék, élmény visszhangzik benne, megannyi élettapasztalat, lepárolódott életbölcsesség – de az egészet derű és egyszerűség hatja át, olyasvalami, ami a tisztességben megőszült, a maga harcait meg- és túlélt, a végső állomás felé már félelmek nélkül lépkedő ember sajátja. Azt kívánom, bár minél többen elérhetnénk ezt az állapotot!

A zene is elsősorban ezt a megállapodott, de erős alapokon nyugvó békét árasztja. David jellegzetes dallamai és gitározása mellett számos apróbb-nagyobb momentuma utal a Pink Floyd-ra, a finom akusztikus akkordoktól a szaxofon szólókon és blues-os részeken át a nagyzenekari, monumentális témákig. Nem minden ízében nyugis azért, de a rock csupán egy a számos alkalmazott, David keze alatt egységessé váló stílus közül. Még folk és country is került a dalokba (pl. Smile), és ugyanolyan kellemes hallgatnivaló, mint az anyag egésze. Mint zene nem kihagyhatatlan, s még annyira sem fontos darabja a rocktörténelemnek, mint az utolsó PF korong, a The Division Bell. De attól még nagyon jól esik.

Az ízléses és szép digibook CD-tok pedig csak a hab a tortán. Milyen is lehetne egy ilyen ember lemezének csomagolása, ha nem ilyen?!

 

 

William Goldman: A herceg menyasszonya

Ez egy kultikus regény, mely nálunk is az volt az első, 1999-ben megjelent magyar kiadás illetve az 1987-es, nálunk először állítólag 1990 márciusában vetített mozifilm kapcsán. Ám ez hazánkban maroknyi embert jelentett csupán, míg Amerikában (de feltehetőleg a többi, angol anyanyelvű országban is) a kultikus státusz rajongók sokezreit jelenti. Ezért is örülök nagyon, hogy a General Press kiadja ismét, annak meg még inkább, hogy a 25. és 30. évfordulós kiadásból átemelték az extrákat, így azoknak is szolgálva valami újjal, akik már olvasták az SHL Hungary által kiadott, sűrű apróbetűs első verziót.

Teljes, hosszú cikkem róla ekulton. 

Interjú Gyuricza Mártával, A néma karnevál írójával és az Ezerfejű történetei képregénysorozat illusztrátor-társszerzőjével

Gyuricza Márta az Ezerfejű történetei című díjnyertes képregénysorozat rajzolója és társszerzője. Első regénye 2025 vége felé jelent meg A néma karnevál címmel, és ugyanolyan egyedi és szokatlan, mint a képregények. A fantasy létére szokatlanul súlyos kérdéseket boncolgató regényről kérdeztem – s megannyi másról. És jó erőseket mondott.

Az interjú az ekult oldalán olvasható. 

 

 

Pink Cream 69: One Size Fits All - 35 éves

35 éve jelent meg a német hard rock / dallamos heavy metal kiválóság második albuma, melyről 2015-ben írtam az alábbiakat.

 

 

Nincs különösebb apropója, hogy írjak a PC69 második albumáról. Feltehetőleg készül az új anyag, de nem hiszem, hogy akár a One Size Fits All máig meglévő rajongóinak zöme nagyon várná. Nem mintha a német (vagy legalábbis németországi) banda bármikor is lement volna kutyába, de tény, hogy igazán emlékezetesre az első két albumuk sikeredett. A harmadik Games People Play annak ellenére is szürkébb lett, hogy azt még Andi Deris énekessel írták és vették fel, és rajta volt egyik legnagyobb slágerük, a Keep Your Eye on the Twisted. Deris aztán a Helloweenbe távozott, ahol máig vígan elvan, bár, bocs a fanoktól, én nem érzem annyira kiemelkedőnek az ottani munkásságát, mint amit az első két PC69 lemezen csinált.

Deris a dalszerzésből is alaposan kivette a részét, s abban és az ének terén is olyat alkotott, amire nehéz volt csípőből rálegyinteni, hogy "á, ez olyan német". Meglehet, a névválasztás szerencsétlen volt, ahogy a borítóik is, hiszen egy-két daltól eltekintve ez nem partizós glam rock, de hogy nem is volt tipikusan, pejoratíve germán, az biztos.

Mondjuk kiköpött Los Angeles sem. A PC69 zenéje ugyanis a hard rock és dallamos heavy metal olyan elegye, melyben épp úgy van ész, mint erő, melódia és szigor, játékosság és zenészi tudás. Van, ahol eszembe jut az Accept (pl. Signs of Danger), itt-ott talán a Scorpions is, amúgy meg a Def Leppardtól a Dokkenen, Lionon, Leatherwolfon át a Queensryche-ig csupa olyan banda hatását érzem, akik messze többet nyújtottak, mint a bugyilehúzós, alkoholmámoros glam bandák vagy a korszak sörhabban tobzódó német próbálkozásai.

És ez volt a tökéletes albumuk. Még a butácska szövegű Piggy Back Bitch is ott van, ahogy a nyitó, a többinél is slágeresebb Livin' My Life For You is. Szintén kiverhetetlen a fejből a Do You Like It Like That refrénje – amilyen alattomosan bekúszik a fülbe, annyira komoly a szövege. Derisnek már akkor is voltak gondolatai, és ha az a kérdés, hogy miért nem lettek sokkal sikeresebbek, hát a német háttér mellett ez a másik, amit legfőbb okként tudok találni: hajbandának nem illett gondolkodnia… És bizony náluk még a kötelező lírai számoknak, a nagyívű Ballerinának és az LP verziót záró Where the Eagle Learns to Fly-nak is van mélysége. Utóbbi mindmáig megborzongat, s nem csak a szövege miatt, ami amúgy megfelelne a monumentalitást és drámát igénylő német léleknek, hanem a dalba szőtt tágasság-érzet miatt is: tényleg mintha oda vinne, ahol a sasok repülni tanulnak.

A Talk To The Moonba orbitális nagy Queensryche riffet tettek, de az enyhén gótikus hangulat és a hátborzongató refrén miatt máig imádom. A speed metalba hajló Hell's Gone Crazy is örök kedvenc, ahogy a szintén kitörölhetetlen refrénnel megáldott Walkin' Out To Heaven is. Egyedül a CD verziót záró We Taught The Childrent találom gyengébbnek, az már tényleg átcsap giccsbe.

Az a helyzet, hogy nem sok olyan anyagot tudnék említeni az utóbbi évtized hard rock/heavy metal felhozatalából, amelyik hozza ezt a szintet. Ebben persze benne van részemről a nosztalgia, de annál többről van azért szó. Deris dallamai, a többi tag fifikás vagy épp pofonegyszerűségével ható témái máig olyan nívót képviselnek, amit nem lehet megtanulni. Megvan bennük az a mágikus plusz, aminek köszönhetően kiállta az anyag az idő próbáját.

 

 

Tina Oziewicz: A türelem lekvárt főz

A kötetnek az az alcíme, hogy „Az érzések kedvenc szokásai”, ami némileg magyarázatot ad a kissé furcsa címre, de így sem voltam felkészülve az élményre, amit ez a szép kis könyv adott. Értem én, hogy Oziewicz műve remekül használható, ha el szeretnénk magyarázni az óvodás-kisiskolás korú gyerekeknek, hogy mik az érzelmek és hogy működnek, de attól még amit itt látok, az varázslatos és kissé elvont. Sőt, az illusztrációk első pillantásra nem is tetszettek, merthogy kissé groteszknek hatottak, és a groteszket, pláne gyerekkönyvben meg -filmben nem annyira kedvelem. De hamar ráébredtem, hogy Aleksandra Zając sajátos stílusú képei nagyon is szeretetreméltó, kedves lényeket ábrázolnak – művészien talán, de mindenképp valami gyermeki varázslatossággal, rácsodálkozással és beleérzéssel. Akárcsak a szöveg.

Teljes cikkem ekulton. 

Daryl Gregory: Valódiak voltunk

Daryl Gregory új regénye arra épül, hogy a világában (mely amúgy a miénk volna) egy napon, kb. hét évvel a történet jelene előtt, minden ember szeme előtt megjelent a felirat, hogy „egy szimulációban élsz”. Ennek aztán lett számos különféle hatása, egyesek becsavarodtak, mások gyilkolászni kezdtek, és így tovább. De idővel aztán jobbára megnyugodtak a kedélyek, és ez az egy nagy bizonyosság további nagy kérdéseket szült, melyekre továbbra is ki-ki a maga módján válaszol. Az a kirándulócsoport is, mely busszal látogatja meg Észak-Amerika Lehetetlenjeit - a fizika törvényeinek ellentmondó "csodákat". Mind más okból jött az útra, mindnek megvan a maga története, és ha ez nem lenne épp elég érdekes, Gregory akciófilmbe illő izgalmakat hozó cselekményt is kerekít.

Teljes cikkem ekulton.

Bruce Dickinson: Skunkworks - 30 éves

Ma 30 éve jelent meg Bruce Dickinson azon szólóalbuma, amely a leginkább megosztónak bizonyult. Azért megosztom, haha. A cikkem korabeli, nem életem legjobbja, de fiatal voltam és kellett a... oh wait. Csak viccelek. Minden sorával együtt tudok érezni :)

 

Repültél-e valaha a zene szárnyán, bármiféle szer vagy ital nélkül, tisztán a muzsikára bízva magad? Kócolta-e össze hajadat a dallamok szele? Könnyezett-e a szemed, ahogy nőtt a sebesség? És mondd, érezted-e már a Zene szabadságát?

Én igen. Sokadik alkalom volt, mégis meglepett, ahogy Bruce Dickinson új CD-je magával ragadott. Rögtön belevetett egy hiperugrással az űrverseny kellős közepébe (Space Race), ahol galaktikus cowboynak (nem, nem a Galactic Cowboys-ra gondolok!) érezhettem magam. Legnagyobb rémületemre a világ széléig lovagoltam, de a zene egy pördüléssel vissza is hozott nyomban (Back From The Edge). Aztán kellemes, szép dallamokkal nyugtatott, mígnem úgy rám ijesztett az Interia refrénje, hogy majd' a szívbajt hozta rám. Lassan belecsúsztam a Solar Confinement szabadon áradó dallamfolyamába, s a Dreamstate álomszerű, lebegő gitárhangjai eloldozták az utolsó szálat is, ami a valósággal összekötött. Erre persze rám szóltak, hogy része vagyok a gépezetnek (Inside The Machine), ez az igazság, és csak ne is ugráljak. S közben andalított a dallam... Hogy aztán a szédítő Headswitch tovapörgessen. Utam, a lemez még nem ért véget, átvezetett a felettébb különleges Octavián, s mikor a Strange Death In Paradise utolsó hangjai is lecsengtek, olyan volt, mintha egy félőrült álomból ébrednek. "Na, most mi van?!" meg "Hol vagyok?!"

És akkor elgondolkodtam. Fantasztikus és sokszínű volt ez a repülés, mégis néha nehéz rá visszaemlékezni. Az előző út, amire magával vitt ez a Bruce, jobban tetszett... Csak tudnám, hogy mi volt ez! '70-es évekből kinőtt űrkorszaki hard rock?! És tényleg a King's X-re hasonlított egyik-másik pillanata? Volt benne valahol valami grunge-os? Nem is tudom... Lehet, hogy ez a furfangos fickó túljárt az eszemen, és nekem nem esik le, hogy hol volt már hasonlóban részem, ki vitt hasonló útra?! Vagy talán valami új történt velem? Talán valami sosem látott-hallott dolgot mutatott nekem ez az énekes zseni és ifjú csapata? Még sokat fogok repkedni a Skunworksszel, hogy rájöjjek a válaszokra!

(Utólagos megjegyzés: a borító zseniális, bár a tükrözött szövegek "kicsit" nehezen olvashatóak.)

9 

 

Amorphis: Eclipse 20

Ma 20 éve jelent meg az első Amorphis album, amin Tomi Joutsen énekelt. Íme a korabeli lemezkritikám.

 

Milyen lesz az Amorphis a ’96-os, klasszikussá vált Elegy óta itt éneklő, meghatározó Pasi Koskinen nélkül? Ez volt a nagy kérdés. Az Eclipse pedig a nagy válasz. A jó válasz. Tomi Joutsen (Sinisthra) személyében ugyanis egy Pasiéhoz hasonló, de kissé kevésbé karcos orgánumú, karakán kiállású csókát találtak az énekesi posztra. Tominak nem okoz gondot felvenni a fonalat ott, ahol a 2003-as, remekbeszabott Far From North-tal félbeszakadt, simán hoz mindent, amit elődje tudott, sőt. Most már csak az a kérdés, élőben is ilyen jó-e.

Annak idején a Far… albumról azt írtam, az Elegy óta a legjobb, meg hogy keresztmetszetét adja az Amorphis legjobb dolgainak. Ez lényegében az Eclipse-re is igaz. Sőt, Tomi sűrűbben üvölt, s itt-ott, pl. az erősen az Elegy-t idéző, keleties témákkal is ellátott Perkele (The God Of Fire)-ben még hörög is, a régi fanok nagy örömére. De a dallamok terén is rendben van az arc. Nem tudom, ő írta-e az énektémákat, de rosszat nem hallani tőle.

Egy teljesen tipikus Amorphis nótával indul az album a Two Moons képben: maharadzsás ősrock szinti, azonnal ható, energikus riffek és refrén – aki erre nem indul be rögtön, az nem Amo-rajongó. Más kérdés, hogy még a vér-Amorphis-esek sem biztos, hogy ráismernének imádottjaikra az első kislemezként is kiadott House Of Sleep-ben. Ebben is ott vannak azok a csodás finn ízek, de amúgy totál To/Die/For-Charon-ilyesmi a nóta. Egy ilyen szerintem belefér, és ne feledkezzünk meg arról, hogy az Amorphis volt az originális finn banda, állítólag mégsem olyan sikeresek, mint a HIM-vonalról sokan.

Meg ki tudna rájuk haragudni, ha rögtön egy Leaves Scar-ral folytatódik a lemez, ami durvább verzéjével, akusztikus betéteivel és gyönyörű refrénjével minden Amorphis-mániákus álma?! És ez az összes további dalra igaz! A Born From Fire tipikus finn dallamai, belesüppedősen vastag Hammond szőnyege; a zongorát is felvonultató, szívet tépően bánatos, de a végére bemetalosodó Under A Soil And Black Stone; a szintén finomabb húrokat pengető The Smoke; az enyhén Pink Floyd-os verzéjű, ám refrénjében együtt üvölteni való részeket hozó Same Flesh; a leginkább folkos Brother Moon;  az Am Universum/Tuonela irányát legjobban felidéző Empty Opening; meg a Hammond orgonás-népzenés bónusznóta Stone Woman – bocs, de én ezekbe nem tudok belekötni! Nekem ez az album ugyanazt a magával ragadó atmoszférát, feelinget hozza, amiért oly rég szeretem ezt a bandát. Leginkább persze, már csak az énekesváltás adta helyzet miatt is, az Elegy-re emlékeztet, szóval elég metalos. De persze a többi megszokott elem (ősrock, pszichedelia és prog.rock, a Végtelen Fonat módjára egymásba csavarodó témák) is itt van. Meglehet, egyesek fanyalognak majd rajta egy darabig, mondvacsinált okokra hivatkozva, de hát az Elegy-t sem fogadta mindenki jó szívvel, aztán mégis mekkora alapművé érlelték az évek.

S csupán azért nem adok rá maximális pontszámot, mert az Eclipse-ből, bármekkora sikereket hoz is majd a csapatnak (s kívánom, hogy a kultikus státuszt végre túllépjék ezzel az anyaggal, mert megérdemlik!), nem lesz, nem lehet soha akkora klasszikus. Ugyanis minden, amit hoz, minden vadállat riff, örökre rögzülő dallam, népzenei hatás és Kalevalán vagy bármi egyében alapuló verssor már egy kicsit önismétlés ettől a bandától.

De ennek ellenére a maga nemében tökéletes. Hail to Finland!

 

Christopher Moore: Múzsa a díványon

Egy újabb gyönyörűséges katyvasz Christopher Moore-tól, olyan szereplőkkel, mint Klimt, Schiele, Freud, Jung, Frankenstein és az ő szörnyetege - de nem közülük kerül ki a főszereplő. De pusztán e névsor is sejteti, hogy ez most egy összetettebb regény, csomó komoly mondanivalóval, bár azért itt-ott megcsillan a jól ismert és közkedvelt (?) Moore-humor is.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Rush: Moving Pictures 45

Ma 45 éve jelent meg a Rush legsikeresebb albuma. Az alábbi cikket 2011-ben írtam róla:

 

A trükkös című és borítójú Moving Pictures, a kanadai Rush 8. stúdióalbuma volt pályájuk legsikeresebbike, ami csak az USA-ban több, mint 4 millió példányban kelt el. Mai fejjel szinte elképzelhetetlen, de tény, hogy több daluk is slágerlistás lett róla. Pedig még a legslágeresebb szám, a Rush koncertek örök darabja, a Tom Sawyer sem kimondottan könnyed cucc. OK, van egy rendkívül fülbemászó szintitémája, a dallama is emlékezetes, de attól még ez Rush, a progresszívebb fajtából. Geddy Lee énekes-basszer amúgy már korábban elkezdett kísérletezni a billentyűs hangszerekkel, de ezen a lemezen még nem volt olyan jelentős a szerepük, mint később. Valami fojtott izgalom, s néhol ünnepélyesség van a dalban, na meg egy remek dobszóló is Neil Pearttől.

A Red Barchetta is örök kedvenc a fanok körében, egy sci-fi novella inspirálta, és lényegében az autózásról szól, persze a Rush-ra jellemző csavarral. Finom témával nyit, és ahogy az egész album, ez is átmenetet képez a korábbi, progresszívebb irány és a ’80-as évekbeli pop-osabb, könnyedebb Rush dolgok között. Alex Lifeson szólója tökéletesen közvetíti a száguldás élményét. Az instrumentális YYZ megintcsak sűrűn játszott darab. A cím a torontói repülőtér kódja morze nyelven, amit az elején el is játszanak, kissé King Crimson-rokon prog borulással, de amúgy nem annyira nehezen emészthető darab.

A Limelight szintén nagy sláger volt. Szövegében Peart azt fogalmazta meg, mennyire rühelli a zenész élettel járó ismertséget. Azt mondanám, ez a dal mindmáig nagyon jellemző a Rush-ra, úgy mindenestül. Nem mondom, hogy ez a legjobb számuk, vagy a legnagyobb kedvencem, de valahogy minden benne van, amiért ezt a zenekart máig szeretni lehet.

A The Camera Eye majd’ 11 perces, két részes szerzemény, ami lassan indul, de aztán jó sűrű lesz, bár mihez képest – ha azt vesszük, hogy két nagyváros, New York és London akkori életvitelét írták bele, hát, azóta csak őrültebb lett a világ... A Witch Hunt keményen társadalomkritikus, egyben eléggé félelmetes, fenyegető hangulatú dal, amiben az a Hugh Syme is szintizik, aki rengeteg Rush lemezborítót készített. S a záró Vital Signs-ban némi reggae hatás is érvényesül, meg erősen ’80-as évekbeli, samplereket alkalmazó hangzás, ami akkor még persze kísérletező és újító volt, és előrevetítette a következő néhány Rush anyag hangzásvilágát is.

 

Ponte Del Diavolo: De Venom Natura

A torinói zenekar második albuma számtalan különféle elemet olvaszt egybe. A ’80-as évek new és dark wave zenéitől a pszichedelikus témákon (a Δ9 (161)-ban van a legtöbb, keress rá, hogy delta 9, és megérted, miért) és doom metalon át a blackig csomó mindent, s ehhez néha némi „egzotikusat” is hozzátesz. És a végeredmény elég egyedi és erős is.

A teljes lemezkritika az Underworld oldalán olvasható. 

Köhler Ágnes interjú

Köhler Ágnes számos lemezborítót készített már, de fotósként is sokat adott a metal világához – nem szólva arról, hogy hosszú éveken át énekesnőként is aktív volt. Mindezekről is megkérdeztem őt, ahogy közelgő portrékiállításáról is, melynek Az Árnyék fénye – A Lélek árnyai a címe.

Az interjú az Underworld oldalán olvasható. 

 

 

Gyuricza Márta: A néma karnevál

Gyuricza Márta első regénye épp oly szövevényes, fura és egyedi, mint az általa illusztrált képregények (elsősorban az Ezerfejű történetei c. sorozat). Olyan, mint egy alternatív történelmi regény, melyben a maszkák avagy venezusok népe kerül összetűzésbe a többi emberrel. Rendkívül rétegzett, számos jelentést hordozó, egyúttal izgalmas regény.

Teljes cikkem róla ekulton. 

nís: emberöltő

A nís harmadik anyaga kb. 23 perces, négy dalt rejt, és úgy folytatja az eddigi irányvonalat (melyet lehet nevezni pl. grunge-os prog.metalnak is), hogy megint csavar egyet rajta. Ez részben annak is köszönhető, hogy bár volt már korábban is magyar nyelvű daluk, most először énekel Zsíros Ádám a teljes anyagon magyarul.

Teljes cikkem róla az UW oldalán. 

pozvakowski.: rapid

A pozvakowski. 2000-ben alakult, de új albumuk semmivel sem kevésbé izgalmas és sajátos, mint a korábbiak, pedig az évek során sok különféle irányba elkalandoztak. Azért az általuk használt experimentális noise rock meghatározás most is helytálló.

Teljes cikkem róla az Underworld oldalán. 

Motörhead: 1916 - 35 éves

35 éve jelent meg a Motörhead egyik legjobb albuma, amin volt egy s más, amivel alaposan megleptek mindenkit Lemmyék, de attól még a régi fanok is imádták.

Alábbi cikkem 2008 nyarán íródott. 

 

 

Ha jól számolom, ez volt az 1975-ben alakult Motörhead 10. stúdióalbuma. Nem tartozik a klasszikus korai cuccok közé, de nekem ez a legnagyobb kedvencem, emellett most jött ki a 20. albumuk (Motörizer), rajta egy (Teach You How To) Sing the Blues c. nótával, és ez bizonyára utalás az 1916 korongot nyitó The One To Sing The Blues-ra, úgyhogy van miért írni róla.

Ez a nóta különben egy igazi Motörhead rock & roll, sodró, kő egyszerű, alapvető rock riffel, és azonnal kétvállra fektet. Mondják, hogy több korábbi lemezüknél gond volt a hangzással, de ez az anyag még mai füllel is szépen zakatol. A kettes I'm So Bad (Baby I Don't Care) motorosabb tempóra vált, nyilvánvalóan önéletrajzi utalásokkal a Lemmy-féle szövegben. A legendás énekes-basszer mindig is igaz rock & roller volt, egyike a rockzene történetének leghitelesebb arcainak.

Bár e két szerzemény is gyanúsan fülbemászó, a No Voices In The Sky-nak kimondottan dallamos a refrénje, ami azért korábban nem igen fordult elő a Motörheadnél. Ehhez képest igen komor a szövege, a világ akkortájt is förtelmes helyzetéről szól, de közben végtelenül feelinges r&r, amiben Wurzel meg Phil Campbell nagyokat szólóznak.

A következő Going To Brazil Chuck Berry-szerű alap rock & roll, és arról szól, hogy hogyan repül a zenekar és személyzete Rióba (azt már jótékony homály fedi, hogy mit csinálnak a brazil városban, hehe). Aztán jön a korong első meglepetése, a Nightmare / The Dreamtime, ami a címéhez méltóan horrorfilmzenének is beillene. Megfordított beszéd, szintik, némileg pszichedelikus szóló is van ebben a lassú, fojtott dalban, és nem megfelelő állapotban hallgatva bizonyára csúf parát okoz.

De a Love Me Forever még nagyobb döbbenetet okozott a Motörheadbangerek körében. Ez ugyanis egy lírai nóta, az első a banda történetében, még ha be is keményedik egy kissé... És az a helyzet, hogy Lemmy lehet akármekkora rosszfiú, ezek a sorok (hogy pl. „Szeress örökké, vagy egyáltalán ne...”) kurvára hitelesebbek tőle, mint amiket az akkortájt még épp menő hajbandák százai összenyáladztak a balladáikban. Hidegrázósan szép, hatalmas nóta, teli valódi élettapasztalattal.

Az Angel City újra vidámabb cucc, aminek ahhoz van köze, hogy Lemmy és a dobos Phil Taylor akkortájt költözött át Angliából Los Angelesbe, bár a szöveg még a ködös Albionban született. Lemmy arról énekel, mit fog majd L.A.-ben csinálni (pl. „Bon Jovi piáját vedelem majd ingyér”). Még némi szaxofon is került bele, igazi bár-rock & roll. A Make My Day sem vesz vissza a tempóból, sőt a lemez egyik leggyorsabb, legkarcosabb témája. De a R.A.M.O.N.E.S. még nagyobb, 2 perc sincs punk rock sláger, tisztelgés a stílus anyabandája előtt, aminek az akkor még életben lévő Ramone-ok nagyon örültek. Hát, nincs is ennél szebb ajándék, az hétszentség! De még a Shut You Down is király csapkodós, pörgős rock & roll.

Hanem a záró 1916 minden idők egyik legkiakasztóbb, legmegrázóbb Motörhead dala. Pontosabban Lemmy-é, hiszen egyedül írta, a producer Peter Solley tett hozzá némi szintis vonósokat és dobgépet meg szervezett be egy csellóst. A dal a somme-i csatáról, az I. Világháború egyik legdurvább mészárlásáról szól, amikor röpke 3 óra alatt 19 ezer fiatal angolt kaszáltak le a német gépfegyverek. A srácok egy része még 18 sem volt, csak hazudta, hogy annyi, hogy elmehessen hősnek, aztán ott halt meg a véres, saras, szaros harcmezőn, legjobb esetben a barátja karjai közt, és senki nem emlékszik már rájuk. Lemmy iszonyat hitelességgel jeleníti meg a háború borzalmait és értelmetlenségét, amit az is bizonyít, hogy egy rajongója megírta neki, hogy mutatta a nagyfaterjának, aki szintén ott volt, csak túlélte, és végigsírta az öreg a számot... Egy lassan menetelő, emelkedett, hidegrázós dal ez, és szebb emléket állít minden háború minden névtelen halottjának, mint az összes kibaszott emlékmű és ünnepség és szentbeszéd. Hát ezért mondom én, hogy Lemmy a Császár.