Az 1990-ben indult finn Amorphis már második, Tales from the Thousand Lakes című, ’94-ben kiadott albumával kultikus státuszba lépett. A death/doom metalt gótikus és népzenei elemekkel vegyítő, rendkívül hangulatos anyag sokakra volt aztán hatással, de az igazi nagy áttörést az Elegy jelentette. Ez az album bizonyos értelemben az volt a folk metalnak, mint a Paradise Lost Draconian Times-a a gothic/dark metalnak: sokkal szélesebb közönségréteget ért el, mint bármely korábbi próbálkozás. Ugyanakkor viszont alapműve is az irányzatnak, amit ugyan nem az Amorphis kezdett el (számtalan bandánál bukkantak fel korábban is folkos témák, és a Skycladre használták először a folk metal kifejezést), de mégis ők emelték olyan szintre, ami nem csak sok ezer rajongót vonzott, de bandák százai számára is meghatározó inspirációt jelentett. Arról nem is beszélve, hogy a korábban is gazdag és érdekes finn metal underground előtt az Elegy nyitotta meg a kapukat a világ többi része felé. Megkockáztatom, még a Nightwish sem lehetne ennyire népszerű, ha az Amorphis ki nem tapossa előttük az utat a világba.
Persze, más volt az Elegy, mint a Tales. Először is, bekerült a csapatba Pasi Koskinen énekes, s vele sok-sok tiszta ének és dallam. Ezen az anyagon még kb. fele-fele arányban osztoztak a témákon Tomi Koivusaari gitárossal, aki továbbra is hörgött jellegzetes, mélyen brummogó hangján, Pasira csak a melodikus részeket bízták.
A lemezt nyitó Better Unborn keleties hangzású, szitárral díszített nyitása és szólója is sokként hatott az old school rajongókra, pedig itt még a hörgés dominál, csak a refrén dallamos. A klipes Against Widows-ban erősödik a népzene hatása – nekem valahogy kissé oroszosnak is tűnik, de ez nem lehet annyira meglepő, lévén szomszédos népek. Mindenesetre Tomi itt is hozza a brutál vokalizálást, hanem aztán a The Orphan szakít minden korábbi Amorphis hagyománnyal: enyhén pszichedelikus ill. ős hard rock témákra épülő, szépséges, bánatos dal ez.
Az On Rich And Poor-ban ott van az a sodrás, ami máig jellemzi az Amorphis egyes dalait, akárcsak a Hammond szerű billentyűk. Zseniális dal, de van ennél is jobb, a következő My Kantele, ami két változatban szerepel itt: egy hörgéssel dúsított, metalos verzióban, valamint a lemez végi acoustic reprise-ként, amiben harmónika és szitár is hallható. A lemez szövegeihez a finn népi költemények gyűjteményéből, a Kanteletárból merítettek, s mind közül ez a legszebb, legszívbemarkolóbb darab.
A vibráló Cares népzenei betétjét, akárcsak az album végi, amúgy inkább ’70-es évekbeli progresszív rockot idéző instrumentális Relief pár témáját annak idején kissé “lagzisnak” éreztem, de hát a népzene messze nem csak balladákból meg bánatból áll, és mai fejjel már sokkal jobban tudom értékelni ezeket a táncos részeket.
A Song Of The Troubled One lassabb, folkos, szép dal, a Weeper On The Shore is letisztultabb tétel, bár ebben is akad azért hörgés, meg egy olyan, szárnyaló gitárszóló, ami szintén a banda védjegyévé vált, azóta is rengeteg ilyet hallottunk tőlük. A bő 7 perces címadó pedig zongorával indul, és tényleg elégikus: vágyódás, bánat, gyász van benne, doomba hajlik, hosszasan, hömpölygősen.
Bármennyit változott is azóta az Amorphis felállása és zenéje, az Elegy megmaradt etalonnak. Máig az itt lerakott alapokra épül a zenéjük, még ha sok tekintetben sokat csiszolódott is. Ma könnyebben írnak fogós, emlékezetes melódiákat, dinamikusabb, erőteljesebb a csapat megszólalása, de az Elegy-t úgy egészében sosem szárnyalták túl.