Kiadó: Trivium Kiadó
Kiadás éve: 2007 (első kiadás)
Fordította: Loósz Vera
Eredeti cím: The Missing Rose
Oldalszám: 182
Ára: 2390 Ft
Kategória: szépirodalom
Serdar Özkan egy 1975-ben született török író, akinek első regényét eddig kb. 25 nyelvre fordították le, és 30 országban jelent meg. Nálunk is kapható már bő egy éve, ám úgy tűnik, egyelőre nem érte el azokat, akiket kellene, pedig ez olyan könyv, ami sokak figyelmére érdemes.
Már a cím miatt is eszébe juthat egyeseknek A kis herceg, Antoine de Saint-Exupéry legfontosabb műve, amiből a borítón ez az idézet olvasható: „Felelős vagy a rózsádért”. Ez a mondat, ez az utalás fontos szerepet játszik a regényben, és nyilvánvaló A kis herceg hatása is, ám szívesebben hasonlítanám A megtalált rózsát Paulo Coelho ill. Richard Bach egyes műveihez. Elsősorban is a Coelho-féle Az alkimistához, hiszen Özkan könyvében is van utazás a belső béke, az igazi én keresése kapcsán, egzotikus helyek és gondolatok, és beépített apróbb történetek, mesék.
A megtalált rózsa főszereplője Diana, egy fiatal és szép nő, aki San Francisco-ban él. Szíve régi vágya, hogy író legyen, ám környezete, mely rajong érte, és a vadászat római istennőjével egyező neve miatt szinte „isteníti” valahogy egy teljesen másik, hétköznapibb, kiszámítható és biztos megélhetést nyújtó irányba húzza. A lány napjai tépelődéssel telnek, annál is inkább, mivel imádott édesanyja váratlanul meghalt, és egy olyan feladatot hagyott rá utolsó kívánságként, amitől ódzkodik, amitől fél, ami túl nehéz. Meg kell találnia ikertestvérét, Mary-t, akiről egész eddig nem is hallott, és akitől egy éves korában választották el…
Édesanyja Dianára hagyja Mary négy levelét, amiknek a segítségével kellene rálelnie, csakhogy azok olyan elvontan lettek megfogalmazva, hogy Diana kezdetben egy szavát sem érti. Kivéve az utolsóét, melyből kiderül, hogy Mary megtudta az apjuktól, hogy anyjuk él (mindketten úgy tudták, a másik szülő meghalt), és már arra is rájött, hogy hol lakik. Csakhogy Mary eléggé labilis idegrendszerű embernek tűnik, aki, ha rájön, hogy hiába minden, már nem találkozhat életében az anyjával, képesnek látszik akár meg is ölni magát…
Diana végül csak nekifog a nyomozásnak, melynek során különféle érdekes emberekkel ismerkedik meg, eljut Isztambulba, egy csodálatos rózsakertbe, ahol azt tanulja, hogyan is hallja meg a rózsák, a szabadság és szépség eme gyönyörű jelképeinek szavát. Mindeközben apránként legyűri a depressziót, és elkezdi felfedezni, megismerni önmagát, s egyebek mellett megérti, mire célzott az édesanyja, mikor ezt mondta: „Az egyetlen dolog, amire szükséged van ahhoz, hogy különlegesnek érezd magad, te magad vagy.”
Özkan nem kiemelkedően, de azért szépen ír, bár a fordító és a szerkesztő egy picit bátrabban ill. több figyelemmel is bánhatott volna a szöveggel (szóismétlések, elütések, ilyesmik). Leírásokra, magyarázatokra nem igen pazarolja a sorokat, ami egyfelől néha azt eredményezi, hogy pillanatokra el-elveszti az olvasó a fonalat, másrészt megvan az a nagy előnye, hogy így mindenki úgy értelmezi az írást, ahogy szeretné. Márpedig az efféle, lelki utazásra csábító, szimbólumokkal teli könyveknél pont az a lényeg, hogy megtaláljuk, nekünk mit mond. Ráadásul az író, aki négy évet töltött az USA-ban, ahol egyetemre járt, megannyi különféle kultúrából ill. szerzőtől merít, az említettek mellett William Blake, a szufi költő Yunus Emre, Szókratész, a görög és római mítoszok, a furfangos török bölcs, Naszreddin Hodzsa egy-egy gondolata, története is felbukkan. Így rendkívül gazdag, sokszínű, Kelet és Nyugat különbségei helyett a közös pontokra koncentráló könyv született, ami alighanem mindenkinek mond valamit.
Azért én elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretik Coelho műveit, ill. akik keresik önmagukat, a saját útjukat, a szívük hangját, ill. életük párját.
Kiadó: Animus Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Oldalszám: 419
Ára: 3490 Ft
Kategória: sci-fi/fantasy, szépirodalom, ifjúsági
Az azért nagyon nem szerencsés, hogy úgy másfél év telt el Csodaidők tetralógia első (Az ogfák vöröse) és második (Kiszakadtak) részeinek megjelenése között. Hogy miért alakult így, az sem érdektelen kérdés, de inkább koncentráljunk a könyvre!
És ez lenne első, legfontosabb tanácsom is minden leendő olvasónak. Ugyanis nagyon oda kell figyelni a regény minden sorára! Azért is, mert annyira összetett, ezernyi apró részletből építkező, számos különféle szálat bonyolító történet ez, és azért is, mert az írónő annyi mindent mond, s szavainak akkora súlya van. Nehéz olvasmány.
Magam ugyan csupán egy éve olvastam az első részt, de így sem bántam volna, ha a folytatásban több az olyasmi magyarázat, amiről amúgy már Az ogfák vörösében is szó volt. Raana Raas (aki ezen a néven a sztori egyik szereplője, amúgy viszont Görgey Etelkának hívják) nyilván úgy vette, hogy olvasói képben vannak, és ez bizonyára így van azon rajongói mag esetében, akik a kezdetektől követték a sztori alakulását a Csodaidők honlap útján. Azonban a kevésbé erős memóriával bíró humanoidok számára bizony néhol igencsak kapaszkodni kell majd, hogy megértsék, ki kivel van, miről beszél és mi történik. Annál is inkább, mivel az első könyvben lefektetett alapok itt egytől egyig mozgásba lendülnek, és különösen a politikai és háborús vonalon úgy beindulnak az események, ahogy tavasszal a jégolvadás.
Mivel az első könyvről szóló cikkemben nagy vonalakban leírtam az alapvető tudnivalókat, itt hagy ne ismételjem el. Legyen elég annyi, hogy a 3900-as évek első felében járunk (úgy 6 évvel az előző regény vége után). Az emberlakta világűr két legfőbb népe, a kaveniek (avagy niesiek: egy korábbi, a földi civilizációtól elszakadt, ezért külön, sajátos kultúrát képviselő népcsoport) ill. a külsősök (a „mi leszármazottaink”) között már küszöbön a háború, s e kettő közé szorulva őrlődnek a kiszakadtak. Ők azok, akik elhagyták a Kavent, vagy akiket kitettek onnan, és kénytelenek a külsősök között élni, akik viszont nem fogadják őket be. Saját, merev tradíciók szerint élő fajtájuk jellemzően nem hajlandó őket visszafogadni, és számuk egyre nő, így szintén fontos szereplői lesznek az eseményeknek.
A háború ugyan a felszínen a kulturális különbségek miatt készül kitörni, de valójában a az egyre terjeszkedő Csillag Unió elnökének (ill. katonai vezetésének) hataloméhsége áll mögötte. A könyv legmegrázóbb, legütősebb része épp az, amikor az emberi kegyetlenéget, a háború értelmetlenségét ábrázolja. Az írónő még csak nem is direkte realistán vagy különösebben részletekbe menően, csupán végtelenül egyszerű szavakkal írja le a vérontást, a szenvedést, a borzalmakat. A katonai stratégiákra vagy az ilyen-olyan harci helyzetekre (magyarán az akciórészekre) alig pazarol szót, mégis, ez a keresetlen egyszerűség megteszi a magáét: felér egy hatalmas pofonnal, és jól az ember emlékezetébe vési, hogy ezt a gyilkolást, ezt a gyűlölködést, ezt ne, ezt nem szabad, ezt sosem lehet igazolni semmivel!
A könyv fejezetei továbbra is Judy, Giin és Yaan között oszlanak meg. Judy, akit ugyan továbbra is kételyek gyötörnek, hogy valóban Giin-e az apja, lassan nővé serdül. Elég jól beilleszkedett a kaveni életbe ill. a Raas családba, ám a felnőtté válást, bármily’ különleges képességekkel és remek intelligenciával bírjon is, ugyanúgy megszenvedi, mint bármely korabeli fiatal. Giin még mélyebbre ássa magát a bolygóközi politikában, egyre súlyosabb terheket vesz a vállára, elveiből mit sem engedve küzd az igazáért, amivel önmagát és családját is veszélybe sodorja. Mindeközben családját vezetnie, lánya útját pedig egyengetnie kellene (házasság meg hasonlók) – ám ő is csak ember, s mint apa, néha nem tud mit kezdeni nagykorúvá cseperedő lányával. Yaan pedig, aki immáron kiszakadtként, Paul Martyn néven él, egy neves katonai iskola kiemelkedő tehetségű végzőse, aki aztán olyan megbízatást kap, ami egész további pályájára hatással lesz.
Az előző részben tapasztaltakhoz mérten Yaannál mutatkozik a legnagyobb változás és fejlődés – igaz, elég meredek dolgokon is megy keresztül. Hiszen, mint külsős katonatiszt, sokszor épp a kiszakadtakkal, azaz a saját fajtájával kell szembenéznie. Ám az idő és a mindaz, amit megél, érettebb emberré teszik – lényegében tragikus hőssé nemesedik. Már nem olyan felelőtlen, és a lelkiismerete is előkerül, így aztán ifjúkori forrófejűségéért ő is alaposan megfizet. Raana Raas-nál egyébként is minden cselekedetnek megvan a maga eredménye, következménye, amivel aztán az embernek szembe is kell néznie. Ráadásul minden eddiginél bőkezűbben osztja a sorscsapásokat a szereplőkre, ami újabb jele annak, hogy az írónő tisztában van a valós élettel. Ami a jellemábrázolásokban, a szereplők személyes életének leírásában is tisztán érezhető.
Emellett azonban a korábbinál is nagyobb szerepe van a regényben a politikának. Giin igazát az olvasó könnyebben megérti, mint azt, hogy a Kaven, tehát a sajátjai miért viseltetnek olyan mélységes ellenérzéssel az irányában. Az ő komplex alakjában a nagy vallásreformerek is visszaköszönnek, akik, hogy megmentsék hitüket, és annak tömegeket összetartó, megsegítő, felemelő erejét, akár a saját egyházukkal is szembeszálltak. De akár aktuálpolitikai színezetet is belemagyarázhatunk, mert hiszen alighanem pont így járna egy valamirevaló, született vezető (akinek amúgy nyomát sem látni a jelen magyar politikában), ugyanígy ellene fordulna mindenki... Mert Giin valójában a Csillag Unió azon törekvései ellen küzd, amik mögött a Kaven elpusztításának szándéka áll, akár azon áron is, hogy egyes, kőbe vésett hagyományokat felborítson (pl. azzal, hogy kiszakadtak adoptálására buzdít). Ám míg Giin törekvése vagy a külsős vezetés sokszor undorító húzásai érthetőek, a kiszakadtak helyzete leginkább kaotikus, és pont rajtuk, általuk dől el nagyon sok minden.
Az utolsó 100 oldalig megfeszített figyelem szükségeltetik a könyv olvasásához, hogy az ember követni tudja az egyre bonyolódó szálakat – aztán pedig eljön az elkerülhetetlen, és megmutatkozik a Kiszakadtak igazi ereje. Akkor aztán az olvasó alig jut lélegzethez, s végül kóválygó fejjel rakja le a könyvet. És nekilát számolni a napokat a harmadik rész megjelenéséig (amit a kiadó Karácsonyra ígér).
Kiadó: Európa Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: M. Nagy Miklós
Eredeti cím: Slam
Oldalszám: 324
Ára: 2800 Ft
Kategória: szépirodalom, ifjúsági
Nick Hornby az eredetileg 1995-ben megjelent Pop, csajok, satöbbi-vel (High Fidelity) lett ismert és elismert író. A Betoncsók (Slam) mindössze az ötödik regénye, de írt ő sok minden egyebet, pl. zenei ill. könyvkritikákat, stb. És ez az első könyve, ami kimondottan ifjúsági, bár így vagy úgy csaknem minden korábbi regényében volt valami, amit a 20 alattiak és értékelhettek. És persze ezt meg bárki felnőtt élvezettel olvashatja, akinek tetszettek az eddigiek is.
Hanem itt mégiscsak egy tizenhatéves srác, Sam a főszereplő. Intelligensebb fajta ürge ő, aki a mindössze 32 éves anyjával él. Feltett szándéka, hogy ne essen ugyanabba a hibába, amibe a szülei, azaz, hogy túl korán legyen apa. Nem akarja ugyanúgy tönkrevágni az életét, szeretne egyetemre menni meg minden, ám a tiszta fejű gondolkodás még nem garancia arra, hogy ez sikerülni is fog… Így esik, hogy Sam teherbe ejti Aliciát, a lányt, akivel életében először szexelt (bár nem máris az első alkalommal). Hiába figyelt, öt másodperc alatt megváltozott az élete. Ez persze nem derül ki azonnal, s a gondokat tetézi, hogy a köztes időben el is hidegülnek egymástól. Alica pedig meg akarja tartani a babát…
Samről azt is fontos tudni, hogy szabadidejében gördeszkázik, és szokása beszélgetni a szobája falán lógó poszteren látható Tony Hawkkal (aki a deszkázás koronázatlan királya meg ilyenek). Az vesse rá az első követ, akinek nincs valami apró furcsaság az életében. Más kérdés, hogy a többséggel nem esik meg, hogy egy poszter elvarázsolja, és a jövőbe repíti… Persze ezt a húzást sem holmi fantasy-ből meg mágikus realizmusból kölcsönzött módszerrel oldja meg Hornby, hanem a rá jellemző lazasággal és természetességgel: Sam elalszik, aztán a jövőben ébred, és megtapasztalja, mi hogy lesz, ha már megszületett a fia, aztán visszatér a jelenbe, és folytathatja a tépelődést, hogy jajmilesz.
Hornby stílusa ugyanolyan közvetlen, mint ahogy eddig megszokhattuk (ahogy M. Nagy Miklós fordítása is élményszámba megy), és úgy hiszem, valóban képes lehet úgy megszólítani a fiatalokat, hogy azok is levegyék, miről beszél. Akik meg már nem annyira ifjak, ill. van némi tapasztalatuk a gyerekek terén, azok bizonyára úgy érzik majd, hogy van abban életbölcsesség meg igazság, amit írónk elővezet. Különben teljesen hétköznapi dolgokról szól a könyv, régen sem volt ritka, hogy ilyen fiatal fővel váljanak szülővé emberek (pl. anyai nagyanyám is 17 volt, mikor első gyerekét megszülte), legfeljebb a mai társadalmi berendezkedés ad más hátteret a dolognak. De ugyanúgy megesik, és Hornby azt mutatja be, hogy attól még nem dől össze a világ, nem kell belehalni, ugyanakkor arra sincs garancia, hogy az ilyen párok hosszú távon is együtt tudnak maradni. De ettől függetlenül még lehetnek jó szülők, és lehet normális élete a gyereküknek, feltéve, hogy minél több szeretetet kapnak. Csak ezt ő mindenféle pátosz nélkül tudja leírni. Ezért is szeretjük olyan sokan.
Kiadó: Delta Vision Kiadó
Kiadás éve: 2008
Fordította: Hegedűs Lívia
Eredeti cím: La Caste des Méta-Barons
Oldalszám: 194
Ára: 3490 Ft
Kategória: képregény / manga
A Metabárók kasztja egy gigászi űropera, melynek első kötete három részt foglal egybe. A képregénnyel komolyabban foglalkozók közül sokan a műfaj egyik klasszikusának tartják ezt a sorozatot, így nagy öröm, hogy immáron magyarul is olvasható, ráadásul igen remek kiadásban.
A sorozat első része eredetileg 1992-ben jelent meg Franciaországban, noha készítői közül egyik sem francia. Az író, Alexandro Jodorowsky chilei (ill. orosz zsidó) származású, míg a rajzoló Juan Gimenez argentin. A történet alapötlete, vagy inkább annak csírája kb. 1975-ben született meg, amikor a filmrendezőként is ismert Jodorowsky egy olyan Dűne-adaptáción dolgozott, ami irdatlan költségei miatt végül soha nem valósulhatott meg (viszont H.R.Giger innen került át az Alien-sorozathoz: A bolygó neve: halál, meg a többi). Frank Herbert zseniális űreposza mindenesetre annyira beette magát a rendező-író elméjébe, hogy aztán a Metabárókban igen sok apróbb-nagyobb momentum képében vissza is köszön (nehéz volna pl. a Shabda-oud boszorkákat nem a Bene Gesserit-nővérekhez hasonlítani) – mindazonáltal nem szimpla Dűne-nyúlásról van szó. Viszont tény az is, hogy bármennyire is űroperáról van szó (amiben igen sok a fantasy elem), a Star Wars szériánál messze fajsúlyosabb, betegebb, meredekebb. Olyannyira, hogy sokszor Ian Watson Warhammer sorozata is eszembe jut róla.
A metabárók egy különleges családot, vagy inkább vérvonalat képeznek, amit legyőzhetetlen harcosok sora képez. Szokásuk a következő báró rituális megcsonkítása, ami beavatásként és próbaként is működik, ill. az, hogy a mindenkori fiúnak le kell győznie (meg kell ölnie) a mindenkori apát – hiszen különben nem lenne biztosított, hogy méltó a Metabáró címre… Mindezek hátterét egy olyan űrbéli világ adja, ami az említett két alapvető sci-fi sorozatot idézi kiterjedtségben, kimunkáltságban és változatosságban. A keretet pedig két robot, Tonto és Lothar beszélgetése adja. Mindketten a „jelenlegi” metabárót szolgálják, s előbbi meséli el utóbbinak uruk ill. a család származását. Minden rész egy-egy ős sztorija, ennek megfelelően az első kötetben Othon, az ükapa, Honorata, az ükanya és Aghnar, a dédapa krónikái olvashatóak.
Amellett, hogy a sztori nem szűkölködik a beteges, brutális, véres ill. erotikus jelenetekben, nyilvánvaló, hogy a kegyetlen metabárók legalább valamiféle erkölcsi kódexet követnek, szemben a bolygóközi intrikákat űző megannyi hataloméhes szereplővel, akik között épp úgy megtaláljuk a császári párt, mint a fent említett boszorkányrendet, vagy a galaktikus kalózokat. Jodorowsky fantáziája azonban képes túllépni az űroperai kliséken (bár itt is robbannak fel bolygók a nagy szerelmek ill. egyszemélyes bosszúhadjáratok kapcsán), és egy csomó olyasmit sző a történetbe (még ha ez sokszor nyilván Dűne-hatásra történik is), amik megdöbbentik az olvasót. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a görög mítoszokból is merített a szerző, ahogy a metabárók ereje, képességei (és mentalitása) is közelebb van az istenihez, mint az emberihez.
Mindehhez páratlanul szép, művészi igényű, bár sokszor némi Valejo-hatást mutató (nagy mellű hősnők, nagy izmú hősök, nagyon randa szörnyek) illusztrációkat készített Gimenez. Neki, az ő saját stílusának is nagyban köszönhető, hogy a Metabárók kasztja atmoszféra, hangulat szempontjából is messze átlagon felüli.
Nyilván létezik ennél „okosabb”, értelmesebb képregény is, ahogy butább is, bőven, de így is csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a fenti sorok kapcsán akár csak egy szikrányi érdeklődést is felfedezni vélt önmagában.
Sorozatcím: Cthulhu Hírnökei
Kiadó: Tuan Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Habony Gábor, Szántai Zsolt
Eredeti cím: The Maker of Moons
Oldalszám: 281
Ára: 2290 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom
Jellemző, hogy a minap megkérdezte tőlem egy bolti eladó, hogy mi az, amit olvasok, mert hogy a Sárga Király Lovecraft. Ez nem őt jellemzi, hanem azt, hogy Lovecraft és az ő írásai milyen sajátos kultusszal ill. követőkkel bírnak.
Robert William Chambers (1865. május 26. – 1933. december 16.) amerikai író és művész volt, aki valóban hatással volt Howard Phillips Lovecraftra, a természetfeletti horror királyára. Emellett a Sárga Király alakját át is emelte az egyik Cthulhu történetébe (Suttogás a sötétben). Mindez már a kötetet nyitó, A Holdvarázsló c. novellánál nyilvánvalóvá válik: mintha csak Lovecraft stílusának és támaválasztásának előfutára volna. De ahogy haladunk előre a kötetben, úgy fakul ki ez az érzés, s csak a könyvet záró A Sárga Jel-nél kap erőre újra. Addigra meggyőződésemmé vált, hogy Chambers egynémely ötletéből Lovecraft csíráztatta ki a maga módszereivel a maga saját förtelmeit. De ez egy másik történet.
Természetesen Chambers írásai sem előzmények nélkül valók. Nyilván a korszak (az 1800-as évek utolsó évtizedei), ill. párizsi tanulmányai kapcsán is megannyi hatás érte, de számomra a legegyértelműbb, már a félelmetesebb dolgoknál, Edgar Allan Poe befolyása. De ez a kiterjedt életműnek csupán töredékét jellemzi. Ahogy látom, számos romantikus meg ilyesmi könyvet is írt Chambers, amik bestsellerek voltak a maguk idejében, bár sokkal kevésbé maradtak meg a köztudatban, mint a Sárga Királlyal kapcsolatos dolgai.
Persze, mai szemmel olvasva nyilván nem adja, nem is adhatja ugyanazt még a legsetétebb novellája sem. Sőt, számomra sokkal érdekesebb volt a korszak New York-i életét vagy a vadregényes Bretagne-t megjelenítő sorokat olvasni, mint a sztorik zömét. OK, itt-ott, különösen az említett nyitó és záró írásokban, valóban félelmetes, borzongató dolgokat írt Chambers, amik megérdemlik, hogy Lovecraft ill. Poe hasonszőrű novelláival emlegessük őket együtt, de amúgy kicsit döcögősek a történetek, a stílus nem különben.
A kötetben szereplő novellákból tehát több is Bretagne-ban játszódik, ahol a főszereplő (és/vagy mesélő) jellemzően módosabb amerikai férfiú, aki előszeretettel járja a természetet, és lődöz vadakra, mígnem valami varázslatossal és/vagy iszonytatóval találkozik. Egyes helyek ill. szereplők visszatérnek, bár a szerkesztés fura, tekintve, hogy később érkezik az időben korábban megtörtént sztori (A Lila Császár ill. A Hírnök), de hát az eredetiben is így volt. Emellett átjön, hogy Chambers maga is szerette a természetet, a vadászatot, és jól ismert megannyi növény- és állatfajt.
Az író a New Yorkban játszódó történetek közül kettőben is utal saját képzőművészi pályájára – az Egy kellemes este esetében egy hírlapillusztrátor szemén keresztül látjuk az eseményeket, míg A Sárga Jel mesélője egy festőművész. A legtöbb írásban erősen jelen van a romantika, még ha sötétebb körítésben is, és mivel amúgy egy mai olvasó számára ezek eléggé alapvető sztorik, igazán a háttér, a hangulat lehet az a plusz, amitől tetszhet a kötet.
A magyar kiadásról annyit, hogy igyekszik meglovagolni a Lovecraft-kötődést, ami érthető is, s a borító is sokkal inkább Lovecraft és követői leírásait idézi, semmint bármit, ami valóban szerepel a könyvben. Szerintem helyénvaló és üdvös lett volna egy rövid életrajzot közölni, feltüntetni a novellák megjelenésének idejét, valamint a zömében francia nyelvű, novellaeleji idézetek fordításait is. Úgyhogy jöjjön még egy kis Chambers történet, forrás természetesen wikipedia meg fantasticfiction.co.uk: első novelláskötetének valóban A Sárga Király (The King in Yellow) volt a címe, 1895-ben jelent meg, jelentős sikert aratva. Első négy írása kapcsolódik a címhez ill. egy színpadi darabhoz, amit ha valaki elolvas, megőrül. De hogy ki vagy mi az a Sárga Király, Chambers sehol nem írja le úgy istenigazából. Hanem ez a kötet nem ennek, hanem az egy évvel később kiadott The Maker of Moons-nak a fordítása, melyben szintén megjelent az előbbi kötet két darabja. Mindezt azért hasznos tudni, mert meglehet, hogy ez a későbbi válogatás jobban koncentrál Chambers rémtörténeteire, viszont még kevesebb támponttal szolgál a Sárga Király személye kapcsán, és az egyszeri olvasó, aki nem jár utána mindezeknek, bizony sok mindent nem fog így érteni. De persze, talán így a jobb az ő elméje épségének…
Akárhogy is, a Tuan Kiadó kezdeményezése, hogy összeszedje „Cthulhu Hírnökeit” (amivel, felteszem, a gótikus horror korai, ismeretlen ill. elfelejtett alkotásait exhumálására tesznek kísérletet), üdvözlendő, és kíváncsian várom, miféle sötét, hagymázas írásokat találnak és tálalnak még nekünk.
Valami szívás minden évre jut. Most épp az történt, hogy 7-kor kellett volna kaput nyitni, de 9 lett belőle, és csak 10 körül kezdődött a koncert. Merthogy EU ide vagy oda, a román határon lekapcsolták a Queensrÿche kamionját (benne a sok díszlettel), és jókora késéssel értek csak Budapestre. Ami viszont remek alkalmat adott arra, hogy szót váltsak megannyi régi jó ismerőssel, haverral, baráttal, és ez önmagában is jól esett, ezúton is üdv mindnyájuknak, a PeCsa környéki kocsmák pedig bizonyára áldják a határőröket...
Viszont aztán a csúszás okozta fáradtság zenekaron és közönségén is érződött, rajtam legalábbis biztosan, de attól még mindenki tette a dolgát becsülettel, és így csak megkaptuk az áhított, óriási élményt.
Kevés momentumtól eltekintve az történt, ami a Mindcrime at the Moore DVD-n is látható: mindkét Operation: Mindcrime albumot eljátszották, vetítéssel, díszletekkel, Pamela Moore-ral, színészekkel, meg minden. Mindez azonban azzal járt, hogy az előadásból szinte teljesen kimaradt a közönséggel való kommunikáció, és a népek is inkább feszülten figyelték a színpadon zajló eseményeket, s így alig-alig volt koncerthangulat. Persze, a hideg így is jópárszor kirázott az imádott dalok hallatán, de a ráadástól eltekintve nem volt meg az a feeling, ami a rock/metal koncertek savát-borsát adja. És úgy tűnt, a közönség jó része nem annyira tud mit kezdeni ezzel az élménnyel. Hogy akkor ez így még nem színház, de már nem koncert, és hogy az első Mindcrime lemez, akármennyire konceptalbum is, azért nem musical...
A két évvel ezelőtt kiadott, s itt némi szünet után következő II. résznél viszont nagyon érződött, hogy azzal a tudattal írták, hogy ilyen körülmények között fogják színpadra állítani. Ott sokkal jobban működött a teátrális körítés és a színészi játék. Mondom ezt úgy, hogy hátborzongató volt megtapasztalni a Suite Sister Mary-ben Pamela és Geoff Tate felülmúlhatatlan duettjét, és aztán élőben is látni a megfejtést, hogy ki és hogyan ölte meg Mary-t... Ahogy persze az is súlyos volt, amikor Nikki - a zseniális Murderer?-ben - kitölti bosszúját Dr. X-en. Viszont itt kellett volna rögvest átugrani a záró All the Promises-re (amiben újabb szenzációs Pamela-Geoff duettet láthattunk-hallhattunk, ellenben a legvégén a bárányfelhős kék égre Nightwish-es betűkkel írt The End csúful giccses volt, és nem vagyok benne biztos, hogy iróniának szánták...), mert a köztük lévő 5 tétel eléggé töltelékbe hajlik... Amúgy viszont így élőben jobban működött a lemez java, mint vártam, s az olyan dalok, mint az I’m American, a Hostage (a bírósági tárgyalás közepette, az esküdtek soraiban feltűnt Geoff felesége is), a The Hands és persze a The Chase (ami alatt, ha jól vettem ki, nem csak a Ronnie James Dio által megszemélyesített Dr. X, de Nikki/Geoff sorai sem élőben mentek) megmozgatták valamelyest a közönséget is, de még a kései albumokat idéző, lazább Speed of Light is jó volt.
A ráadásban pedig ezek szóltak: Jet City Woman, Empire, Silent Lucidity (sajnos a másutt játszott Walk in the Shadows nem), és a közönség kiéhezetten vetette bele magát a buliba. Mert itt végre megvolt mindaz, amit a két Mindcrime előadásából hiányoltam, és pillanatok alatt lett forró hangulat (amúgy végig meg lehetett fulladni a hőségtől). Scott Rockenfield mosolyogva dobolt, noha eladdig mind erősen koncentrálva zenéltek. Persze Tate tette bele a legtöbbet a produkcióba, ömlött róla a veríték, és végig kiválóan énekelt (bár néha a játékot, mintsem a dalolást helyezve előtérbe). A klasszikus szólóknál még mindig nem eléggé alázatos Mike Stone továbbra sem tudja helyettesíteni Chris DeGarmo-t, akinek nem csak játéka, de lénye is nagyon hiányzik, viszont becsülettel végigizzadta az első részt egy gázmaszkban. No persze, hogy erre mi szükség volt, az életben meg nem fogom érteni, de nem ez az egyetlen ilyen húzása a később érkezett gitárosnak. A többiek, Michael Wilton gitáros és Eddie Jackson basszer pedig egész egyszerűen csak láthatóan fáradtak voltak, kicsit meg is öregedtek, de amúgy is háttérbe kellett vonulniuk a két Mindcrime alatt. A színészek jól megoldották a feladataikat, Pamela Moore nem különben: kicsit husi már, de a hangja még mindig csodás, és a szemében tapasztalatot és derűt is láttam.
Mindezekből úgy tűnhet, nem tetszett a koncert, pedig de, nagyon is. Hatalmas élmény volt végre-valahára így, egyben látni-hallani azt az albumot (ill. zenekart), ami minden más zenénél többet jelent és adott nekem. Eddigi magyar koncertjeik (a rövidke délutáni fellépés a ’91-es Monsters of Rockon, ill. a 2004-es Summer Rocks fesztiválon, ahol a hangzás volt közel élvezhetetlen) nem alakultak túl jól, meg egyik sem önálló show volt. Mindazonáltal az általam látott prágai (2000) ill. bécsi (2004) bulik sokkal jobban tetszettek, és remélem, eljutnak még hozzánk egy egyszerű, szimpla best of programmal is. Ez a koncert, nem is tudom, kicsit megkésett... Ha ’91 táján jönnek, amikor az Empire sikere kapcsán külön turnét csináltak, amin a teljes Mindcrime-ot eltolták, akkor életem koncertje lehetett volna. Így már nem. Így „csak” egy a számos emlékezetes, nagyszerű, ám nem meghatározó élmény közül. Egy egészen különleges előadás, ami példátlan a metal történetében, ugyanakkor valahol túllépése is a műfaj kereteinek, amitől nem csak több, de kevesebb is lett.
Köszönet Werának és Mészáros Orsinak a fotókért!
Kiadó: Képes Kiadó
Kiadás éve: 2008
Szerző: Bill Willingham
Rajzolók: Lan Medina, Steve Leialoha és Craig Hamilton
Oldalszám: 120
Ára: 2990 Ft
Kategória: képregény / manga
Bill Willingham 2002-ben indította útjára a Fables képregénysorozatot, mely azóta ritkán látott sikereket ért el, megannyi Eisner-díjat sepert be, és Amerikában már a 10. gyűjteményes kötete jelent meg.
Az alapötlet akár Neil Gaimantől is jöhetne, s talán úgy is van, de ez az az eset, amikor annyira jó az eredmény, hogy még ez sem számít: a Meseföldről elűzött-elmenekült Fabulák (azaz mesehősök) napjaink New Yorkjában tengődnek. Legalábbis azok, akik képesek emberi alakot fenntartani, mert a többieket valahol vidéken, a Farmon őrzik és védik. Hogy a mondénok (azaz a hétköznapi emberek) ne jöhessenek rá titkukra, kilétükre, súlyos kompromisszumokra van szükség. Ezek legfőbbike az általános amnesztia, ami a múltban (azaz az eredeti mesékben) elkövetett vétkekre borít fátylat. Vagy inkább borítana, hiszen ha valakit egyszer megevett valaki más, azt aligha fogja elfelejteni…
Ezen alapokra az első kötet lényegében egy klasszikus detektívtörténetet épít fel. A cselekmény Rózsa Piros eltűnése körül bonyolódik. A kicsapongó életet élő, szépséges leányzó, aki nem mellesleg Hó Fehérke testvére, csupán egy vérben tocsogó, szétdúlt szobát hagy maga után, és nem lehet tudni, ő maga vagy holtteste hova tűnt. A nyomozást Meseváros seriffje, Ordas Farkas vezeti, aki viszont a kormányzó Burkus király jobbkezének, Hó Fehérkének alárendeltje. A gyűrött ballonkabátos, Columbo-szerű, lepusztult és macho, mégis érző szívű Ordi mégsem riad vissza attól, hogy a szép hölgyet is felvegye a gyanúsítottak listájára. Mert, ahogy az már lenni szokott, jó pár embernek, azaz Fabulának állhatott érdekében Rózsa Piros meggyilkolása…
A zseniális koncepcióhoz a kivitelezés is felnő. Ügyes a történet, és a remek rajzok (ízelítőül) csak erősítik a képregény atmoszféráját (bár sajnos az egyes fejezetek eredeti, James Jean által készített, fantasztikus borítóit javarészt kispórolta a kiadó, de itt megnézhetők). A legtöbb mesehős és múltja ismerős a magyar olvasó számára is, de még így is nagyon kell figyelni, annyi apró poén, utalás rejtőzik a képregény kockáin. Az még a legalapvetőbb húzás, hogy a Fabulák zömének akadnak kisebb-nagyobb problémái a modern kor és környezet, ill. a megváltozott, speciális viszonyok miatt, s így pl. a Szépség és a Szörnyeteg között az utóbbi 300 évben megromlott a viszony, aminek következtében utóbbi kezd visszaváltozni elátkozott alakjába. Vagy Hó Fehérke egykori Hercege épp Rózsa Pirossal lépett félre, ami aztán válásukhoz is vezetett. Egyébként előbbire bizonyos értelemben Ordas Farkas is feni a fogát, amint az a kötetet záró, külön kis remekmű novellából kiderül. Ez az írás árul el igazán sokat arról is, hogy miért kerültek a mesehősök ebbe a helyzetbe. Világukat az Ellenlábas, egy titokzatos, ismeretlen figura támadta meg, és egyedül a mi Földünkre menekülhettek hódító, gyilkos haragja elől.
A képregény hazánkban tapasztalható új reneszánszának egyik (ha nem a) legörömtelibb fejleménye a Fabulák megjelenése. Remélem, hamarosan érkezik a következő, és azt is, hogy nálunk is nagy siker lesz! (Mert ha az lesz, akkor nem maradhat kifogása a honi kiadóknak a Gaiman-féle Sandman magyar verziója ellen!)
A Solar Scream első albumát (Divider) 2006-ban vette fel, 2007 végén jelent meg, így nem csoda, hogy már inkább az új nótákra szeretnének koncentrálni, amikből 3 fért a 7 számos programba. A nyitó Still Running Deep jött be a legjobban, nagyon hangulatos, de a többi is rendben volt, a lemezesek közül meg a Misery Entwines tetszett most leginkább, remek a ritmus, amire épül, viszi magával az embert. De a Permanence slágernek is beillő refrénje is ott volt. S a végén nyomtak egy System Of A Down-Aerials-t is, jól, de kissé minek? A gitáros SolarTom utóbb azt mondta, hogy azért ezt, mert nem akartak valami egyértelműt, de hát az ő zenéjük amúgy sem az. Illik sokmindenhez, más nézőpontból meg sehova, egyszerűen azért, mert annyi minden van benne: progos dallamok, Katatonia-rokon modern dark-témák, néhány zúzósabb dolog, miazmás. És jól zenélnek, sőt, a nem rég visszatért basszer, Csabi is jól tolta, meg a kezdeti görcsösség is oldódott, de az, hogy ketten konferálnak, nem OK (függetlenül attól, hogy Tamás mikrofonja szólt-e), és a kiállás sem 100%-os. No de majd, apránként.
A Lake Of Tears még soha nem járt nálunk, ami elég fura, tekintve, hogy a ’90-es évek közepi gothic/death/doom hullám kb. minden valamirevaló bandája sűrűn fellép itt, és mindig sikerük van. De az ő pályájukon ettől függetlenül is annyi baki, probléma volt, hogy az is nagy szó, hogy még léteznek. Igaz, közben fel is oszlottak… Lehettek volna ők is sztárok a stílusirányzaton belül, hiszen ’95-ös második lemezüket, a Headstones-t kultikus tisztelet övezi egy szűkebb körben, a ’97-es, pszichedelikusabb irányba forduló A Crimson Cosmos-on meg ott volt a Devil’s Diner, egy gót diszkósláger, amire nagyon lehet ropni. De aztán az amúgy is minden idők egyik legbénább metalkiadójának számító Black Mark annyit szerencsétlenkedett velük, hogy most ott tartanak, ahol.
Ez magyar viszonyokat nézve kb. 200 embert jelent (pláne két nappal a Zöld Pardon beli, közelingyenes Paradise Lost után), akik viszont azért jöttek, mert tényleg szeretik a Könnyek Tavának zenéjét, és olyan fogadtatásban részesítették a svéd négyest, hogy tisztán látszott rajtuk a meglepődés. A borízű hanggal bíró Daniel Brennare énekes-gitáros, aki kinézetre bármely falusi lagzis bagázs szintisének is elmehetne, szimpatikusan hajtogatta, hogy „jól van, barátaim, jól van”, és az egész csapat barátságos, szerény csókákból állt, akik idült mosollyal fogadták a masszív „lékoftírz” kórust. Egyedül a viking külsejű basszer Mikael Larsson nézett ki úgy, mint aki egy ilyen zenekarban játszik, de a lelkesedés és a tűz mindannyiukban megvolt.
Megtépázott karrierje során 7 albumot adott ki a csapat, ezek közül a rém gyenge hangzású The Neonai-t most hanyagolták, de a múlt évi Moons and Mushrooms-ról is csak két számot (a tempósabb You Better Breathe While There's Still Time-ot és a szomorkás Like a Leaf-et) toltak. Az eggyel korábbi Black Brick Road-ot viszont 5 nóta képviselte, köztük a jó pörgős The Greymen. Legmelankólikusabb anyagukról, a Forever Autumnról az itt samplerről felcsendülő hegedűvel induló, de amúgy nem totál beállt, szintén slágernek is beillő So Fell Autumn Rain szólt, az első Greater Art-ot meg az As Daylight Yields idézte meg. A már említett Crimson Cosmosról vett To Die is to Wake volt az intro, plusz Boogie Bubble, a közönségkedvenc Cosmic Weed, és a táncra csábító Devil’s Diner.
Hát igen, ezek jobbára elég jó dalok meg minden, de azért egyikre sem volt akkora zúzás és ováció, mint a 6 db Headstones-os számra! Kivételes egy album volt az, amolyan igazi elfeledett, avagy kevesek által ismert gyöngyszem. Szokás mondani, hogy a Lake Of Tears igen egyszerű zenét játszik, és ez így is van, pl. SolarTom is azt mesélte, hogy gitárosi pályája korai szakában milyen könnyen meg tudta tanulni a LOT szerzeményeket. Ami a Headstones-t mégis naggyá tette, az az, hogy ez az egyszerűség ott a természet tisztaságát, elemi erejét idézte meg. A címadó Headstones akkordjaiban ott a hegyi forrás vize, az emberrel egyidős gyász esszenciája; a Ravenlandben és a Sweetwaterben észak minden komorsága, hidege és nemessége; az A Foreign Roadban az ősrock és -metal alapvető riffelése, a Dreamdemons-ban és a második ráadás Burn Fire Burnben maga a tűz. És erről beugrik még egy hasonlat: faragatlan ez a zene, mint a tábortűz fahasábjai, de egész éjjel melegen tart a tél ege alatt, lángjaiban régmúlt idők képei lobognak, füstjében ősök szelleme suttog.
Családias hangulatú, igazi underground koncert volt ez, olyan, amire mindig jó lesz visszaemlékezni.
Vadág erdeiben – Óföld elfeledett vadjai
Sorozatcím: A képzelet mesterei
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Körmendi Ágnes, Kleinheincz Csilla
Eredeti cím: In the Forrest of Serre, The Forgotten Beasts of Eld
Oldalszám: 458
Ára: 2790 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom
Az 1948-as év szökőnapján született amerikai Patricia McKillip két rövidebb regényét foglalta egy kötetbe a Delta Vision kiadó. Az Óföld elfeledett vadjai 1975-ben World Fantasy díjat nyert, a Vadág erdeiben-t pedig Mythopoeic díjra jelölték 2004-ben. Három évtized telt hát el a két írás megjelenése között, mégis remekül megférnek egy fedél és a Boszorkányerdő cím alatt.
A Vadág erdeiben az orosz népmesékből merít sokat. A tűzmadár, Minden Boszorkányok Anyja (avagy Baba Yaga), a sűrű, sötét erdőségek, és maguk a szereplők is az orosz-szláv folklórban gyökereznek, és talán sokaknak meglepő lesz tapasztalni, mennyi párhuzam, áthallás, hasonlóság van a magyar népmesékkel. Egy feleségét és gyermekét elvesztett, halálvágyó herceg az egyik főszereplő, aki háborúból hazaútján lovával eltiporja az említett boszorkány kedvenc fehér tyúkját, szörnyű átkot vonva ezzel szegény fejére. Mire nagy nehezen hazaér, apja, Vadág rettentő ura azzal a számára szörnyű hírrel várja, hogy már útban van kastélyukba a herceg számára kiszemelt új ara, egy szomszédos király legkisebb lánya, akit egy különös varázsló kísér el útjára. Amellett, hogy e két nemesi sarj kapcsolata furán, nehézkeses és kínosan alakul, a történet legfőbb szála mégiscsak az, ami a varázslók hataloméhségéről szól. McKillipnél nem csak, hogy mindennek ára van, de a maga mesés, költői módján ijesztően félelmetes és reális képét festi meg a hatalomvágynak.
Az Óföld elfeledett vadjai inkább legendákra épít, legendás állatokra, akikről rég elfeledett énekek szóltak, akik csodálatosak és félelmetesek – és akiket egy varázsló leszármazottja, az elefántcsontszín hajú Szibella ural. Világtól elzárt, hegyi birtokán tartja e különleges lényeket, akikkel mentálisan tud kommunikálni, ám ő egy még náluk is különlegesebb teremtményt szeretne fellelni, s magához láncolni. Mindeközben azonban az emberi világtól elzárt szépség apránként csak megismerkedik az emberekkel, az egymással örökös harcban álló birodalmak ügyes-bajos dolgaival, amikbe végül maga is belekeveredik. Saját, különös hatalomvágya mellett az emberi érzésekkel való szembesülés, azok megtanulása is megannyi veszélybe sodorják őt, és ahogy a kötet másik írásánál, itt sem lehet előre kitalálni a fordulatokat, melyek mögött a valós élet és az emberi lélek alapos ismerete rejlik.
Mindkét történet telis tele van ősi szimbólumokkal, amik ebben a közegben is hordozzák súlyúkat, erejüket. S ha ez nem volna elég, McKillip szépirodalmi igénnyel ír, sokszor költőien, szavai, mondatai úgy burjánzanak és ejtik rabul az olvasót, ahogy azon roppant erdőségek növényei, ágai, indái, amik már az ember előtt is itt voltak. És pl. ilyeneket ír: „Akárcsak a víz, a mesék is megtalálják a saját útjukat; oda mennek, ahol szükség van rájuk.”
Könnyű Ursula Le Guin meg Anne McCaffrey műveihez hasonlítani Particia McKillip regényeit, hiszen hasonlóan fantáziadús, átható atmoszférájú, egyéni, tartalmas és igényes írások. A fantasy mániákus rajongói közül sokan fanyalognak a nők által írt fantasy-re, de a fent említettek, és még sokan mások, olyasmit tudnak, amit egy férfi író sem. Ez valami olyan plusz, aminek nyilvánvalóan köze van nőiségükhöz, de nem e cikk tárgya a meghatározása. Meg aztán, különben is, ez a két kisregény messze nem tipikus fantasy, annál jóval fajsúlyosabb, mélyebb, vadabb és szépségesebb. Bárcsak minél többen olvasnák, akik amúgy szeretik a szárnyaló fantáziát és az arany- meg vas-szálakkal beleszőtt mondanivalót!
A magyar kiadásról még annyit, hogy Körmendi Ágnes fekete-fehér borítófestménye közelebb visz e történetek lényegéhez, mint sok csicsás, csupaszín borító, amiket a külföldi kiadásokhoz készítettek. Ági volt a könyv javának fordítója is, s zömében jó munkát végzett, ám nem hagyhatom szó nélkül, hogy zavaróan sok hiba, elgépelés maradt a szövegben, ami nem csak az ő vétke, de a szerkesztőé és a korrektoré is. Erre sokkal jobban oda kell figyelni.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Eredeti cím: Neverwhere
Ára: 2490 Ft
Eredetileg 1997-ben jelent meg a Sosehol, Neil Gaiman első saját regénye, merthogy azelőtt csak a Terry Pratchettel közösen írt Good Omens-t (Elveszett próféciák, 1999, Benefícium Kiadó) jegyezte. És amellett, hogy eredetileg egy BBC-féle tévésorozat volt, több verziója is kiadásra került az angol nyelvterületeken. Nekünk magyarul egy olyan verziója jutott, amiben nincs benne a Mr. Croupról és Mr. Vandemarról szóló plusz fejezet, ill. a londoni metró térképe.
Gaiman-fanok körében általános volt az aggodalom, hogy mit lehet kihozni magyarul egy olyan könyvből, aminek velejét a londoni metróállomásokra való utalás (avagy azokra építés) adja. Véleményem szerint a kiadó jobban tette volna, ha beilleszt egy függeléket az utalások magyarázatával, de még tán a lábjegyzetelés sem lett volna ciki. Ezt még most sem késő orvosolni a honlapon! Mert túl azon, hogy tényleg vannak benne lefordíthatatlan dolgok, aki még sosem járt Londonban, vagy ne adj’ Isten nem tud angolul ill. következtetni, az nagyon sok finomságról lemarad így. Miközben a fordítás korrekt, sok helyütt egészen hangulatos.
A történet főszereplője Richard Mayhew (csak nekem esett le, hogy a neve 180 fokkal elforgatva szintén Mayhew-nak olvasható?!), egy Londonba szakadt skót, aki teljesen átlagos, normális, sőt, sikeresnek mondható életet él. Lehet, hogy a munkája kissé unalmas, a nője meg fontosabbnak tartja a külsőségeket meg a karriert, mint egynémely egyéb dolgokat (pl. perpatvart rendez, mikor Richard segíteni akar egy vérző, koszos lányon, akibe egy fontos vacsorára menet botlanak az utcán), de mégiscsak olyan élet ez, amit sokan irigyelnének. Csakhogy Richard az említett balhé ellenére régi vágású úriemberként viselkedik az említett sebesült leányzóval, tehát nem hagyja ott meghalni, és ezzel bizony nem csak jegyese haragját sikerül kiváltania.
A hajléktalan külsejű ifjú hölgyről kiderül, hogy Ajtó a neve, és nem ebbe a Londonba tartozik, hanem az Alsóba, és két olyan figura (a fentebb említett két Mr.) üldözi, akik nem nézik jó szemmel, ha valaki segít annak, akit el kellene kapniuk. Mayhew mindezek folyományaként hamarosan azzal szembesül, hogy Felső Londonban, a saját világában észre sem veszik, s ha mégis, akkor sem emlékeznek rá. Létének minden nyoma eltűnik, s nem tehet mást, mint hogy megpróbálja újra megtalálni Ajtót. S ezzel igazi nagybetűs Kalandok veszik kezdetüket, melyek során Richard megismeri Alsó London fura népeit (patkányszavúakat, angyalokat, legendás és mesés lényeket, szörnyeket, csupa olyat, akik aláhullottak a valóság résein), ill. ráébred, hogy a metró állomásainak fantáziadús elnevezései ott bizony valós alappal bírnak. Amibe keveredik, az rengeteg veszélyt és fájdalmat hoz szegény naiv fejére, ám az események közepette ő maga is megváltozik. Igazi Odüsszeia ez, és bátran felemlegethetők vele kapcsolatban Homérosz műve mellett Lewis Carroll Alice könyvei is, hiszen Richard is egy elvarázsolt alvilágba száll alá.
Izgalmas és színes regény a Sosehol. Nem mondom, néha érezni, hogy tévésorozatnak készült, hiszen nem bővelkedik leírásokban, ellenben nincs is túl bő lére eresztve, de Gaiman valami fenségesen alkalmazza a klasszikus írói fogásokat ill. a mesebeli meg legendákból, mítoszokból kölcsönzött, friss, egyéni módon megjelenített karaktereket és cselekményszálakat (de hát ezt már a hírnevét megalapozó Sandman képregény sorozat óta tudjuk). S mindezt remekül ötvözi a modern London adta háttérrel. Az igen erős atmoszféra mellett az is nagy erénye a könyvnek, hogy ami szörnyű meg félelmetes meg setét, az tényleg az, miközben sok helyütt sziporkázó humorral ír (bár itt-ott erőltetettnek tűnik, ill. nem is tagadhatná, hogy hatott rá Pratchett). A történet maga kevésbé megtekert, bár minden relatív – aki már olyan rég olvas, mint mondjuk én, az nyilván kitalál ezt-azt előre, míg más, később érkezettek odáig lesznek meg vissza a váratlan fordulatoktól. Akárhogy is, végig élvezetes olvasmány, és a befejezés, az a sajátos reflekció a társadalmilag normálisnak elfogadott életre, az nagyon ott van!
És, Isten legyen hozzám irgalmas, azt sem bánnám, ha valaki írna valami hasonlót Budapestről. Titkok, furcsaságok, szép és különös helyek itt is vannak dögivel, és ebben a kivételes esetben elnézném a Gaiman-nyúlást :)
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 80
Ára: 2490 Ft
Kategória: képregény / manga
Lehet azon vitatkozni, elmélkedni, hogy végül is hogy áll a magyar képregényszíntér, ill. a magyar képregényművészet, bár igazából ezt is, mint minden mást ebben az országban, alapvetően meghatározza az, hogy tízmilliónyian vagyunk egy nem túl nagy területen, és ez semmi esetre sem sok. Ami nem totálisan mainstream, kommersz, divatos, az úgy istenigazából jól és könnyen nem tud itt megélni. Ha az ember egy picit is különlegesebbet akar alkotni, kiadni, vagy mondjuk másokat rábeszélni annak megtapasztalására, akkor készüljön fel rá, hogy nehéz dolga lesz, harcolnia kell. Nem panasz, csak tény. S persze a sosem egyszerű körülmények mellett és ellenére mindig is voltak, s remélhetőleg lesznek is különleges, világszínvonalú dolgok, események, alkotások, amiket magyarok követnek el. És a Spirál is ilyen.
Az igényes kivitelű képregényalbumot kézbevéve elsőként természetesen a rajzoló-festő Futaki Attila teljesítményével találja szembe magát az olvasó. Emberünk állítólag napi egy képkockát fest meg, a maga egyéni, szuggesztív és ütős stílusában. Szürreális és hiperreális keveredik művészetében – a történet hátteréül, színhelyéül szolgáló Budapestet ismerjük, mégis megijeszt. Tényleg ilyen lepusztult, elidegenedett, kiüresedett és szürke? – merülhet fel a kérdés azon szerencsésekben, akik ritkán látják szép városunk árnyoldalait. Ám Futaki képei csak másodsorban reflektálnak a valóságra, a mai magyar helyzetre. Elsősorban a Nikolényi Gergely által írt történet főhősének lelkivilágának kivetülései.
Jól tette, aki metafizikai horrornak nevezte, bár a kortárs urbánus pszichothriller is jó közelítés, hiszen beteges, súlyos sztori ez, melyet jómagam nem is annyira értek, mint inkább érzek, a zsigereimben, az agyam leghátsó meg legmélyebb szegleteiben, és persze nem jó érzés. Bizonyos olvasatban arról szól, hogy Adamnak szerelmi csalódása van. Nem tiszta, hogy mi is történt valójában: a csaj félrelépett, vagy mosolyszünetet tartottak, vagy az egész csak Adam kételyekkel, tépelődéssel teli, (ön)bizalomhiányos elméjében zajlik. Mindenesetre ami fájdalmat, kínt ezutóbbiak (meg a „mi ennek az egésznek az értelme” jellegű kérdéseken való filózgatás) adni tudnak, azt félelmetes erővel jeleníti meg a Spirál. Emellett a történetvezetés David Lynch-szerűen borult és kavarós, felbukkannak benne valóságos szörnyűségek épp úgy, mint elképzeltek, s a szürkés képek között csupán a kiáradó vér színe vörös... Lehet így is, úgy is értelmezni, lehet, hogy nem is kell sehogy, mert mindenkinek azt mond, amit neki mondania kell, de az a szerencsés, akinek inkább semmit...
Nem csak a cím miatt érzem úgy, hogy a Nine Inch Nails The Downward Spiral című albuma (Closer klip itt) tökéletes zenei aláfestése lehetne egy a Spirálból készülő filmnek. Ahogy az sem, ez sem való mindenkinek, ezt sem lehet akármikor elővenni. De a Spirál így is kimagasló és fontos, mégis, az alkotókon kívül más számára is értékelhető művészi alkotás, egyszersmind látlelet a mai városi ember lelkéről. Nem mindenkiéről, tudom én, sőt, de maga a tény, hogy mindez valóságosnak hat, hogy mindez többé-kevésbé akár meg is történhetne, sokat elmond korunkról.
Kiadó: Scolar Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Lőrincz Balázs Bendegúz
Eredeti cím: Volvo Lastvagnar
Oldalszám: 240
Ára: 2350 Ft
Kategória: szépirodalom
Ahogy Doppler című regénye végén megígérte, Erlend Loe megírta a folytatást. Az eredeti cím Volvo Tehergépjárműveket jelent, és annyiból közelebb is áll a könyv tartalmához, hogy itt már nem Doppler az első számú főszereplő (bár nem is a Volvo).
Az 1969-es születésű norvég író norvégül 2005-ben megjelent könyve amúgy ott veszi fel a fonalat, ahol az előzővel elejtette, igaz, könyvön belül x oldallal később. Előbb ugyanis megismerhetjük a két főszereplőt, Maj Brittet és Von Borringot. Ezek ketten Svédországban élnek, a világtól relatíve elzárt vidéken, ám a Norvégiába átnyúló erdőben, egyidősek, úgy kilencven körül, és szívből gyűlölik egymást, noha gyermekkorukban még jóban voltak. Mindketten magányosak és különcök, ami talán senkit nem lep meg, aki olvasta Loe magyarul eddig megjelent regényeit, mert ő valahogy csípi az ilyeneket. Hanem hát ég és föld a különbség köztük. Maj Britt lázadó öregasszony, aki füvet szív (jót tesz ugyanis a fájós lábának), borsot tör az államhatalom és a hivatalnokok orra alá, és internetes honlapján bomlasztja a rendet. Szóval hozzá képest Doppler gumianarchista. Von Borring ezzel szemben megrögzött cserkész és madármegfigyelő, aki katonás rend szerint él, fura, ám egészséges dolgokat eszik, mindig a szabad levegőn alszik, különben meg arisztokrata származású, ami alapból szembe állítja őt a munkás-paraszt család sarjával, Maj Brittel.
A Volvo ott gurul be a képbe, hogy Maj Britt néhai férje a Volvo Tehergépjárműveknél dolgozott, ő találta ki a ’70-es évek végére azt a forradalmi újítást, hogy a vezetőfülkének legyen egy toldaléka, ahol a sofőr alhat, és erre alapozva készült el a Globetrotter modell, ám Birger (a férj) helyett a fejesek aratták le a babérokat, ahogy az sűrűn megesik. 
Mármost, hogy ez a sztori igaz-e, nem tudom, mindenesetre a Volvo honlapján hiába is kerestem rá az író névére, ugyanakkor tény, hogy Loe ettől eltekintve csak dícséri a céget. Egyébként egy ilyen autóval válik utóbb, a könyv végéhez közeledvén Doppler a könyv címében jelzett cím birtokosává (de nem az autóévá), bár szeretném a könyvborító tervezőjével együtt hinni, hogy inkább az ezen képen látható csőrös verziót vezette, mivel az szerintem sokkal állatabbul néz ki.
Szóval, Doppler, Gregus nevű fia és Bongó nevű rénszarvasa, a világ elleni háborújuk, avagy a nagy erdőségen általi séta közepette épp Maj Britt tanyájánál bukkan elő ill. fel a regény lapjain, és már nem is ő a mesélő, hanem az író, aki ezt a könyvet írja. Van azonban ennél is csúfabb jele annak, hogy Loe levette a kezét Doppler nevű (anti)hőséről: a vadonba költözésével a globalizált világ és az előreprogramozott fogyasztói lét elleni lázadását valóban hathatós formában kifejező, negyvenes fószer ebben a könyvben bizony eléggé nyeretlenül viselkedik. Lehet persze, hogy így járna bárki, aki korábban sosem fogyasztott marihuanát, pláne annyit, amennyit a reggae zenés-táncos buliba hajló találkozásuk során Maj Britt belédiktál Dopplerbe, mindenesetre nekem picit hiteltelennek tűnik, hogy aztán azt csinálja a fickó, amit mondanak neki. Értitek, ő, aki pont amiatt lécelt le, mert elege lett abból, hogy mások szabják meg az életét, meg ilyenek. De aztán lehet, hogy mire odaért Svédország eme tanyájára, már odalett minden további ötlete és akaratereje, hát honnan tudjam én, aki sem ezt, sem azt még sosem?! Mindenesetre Doppler olyan idétlenül és tarthatatlanul viselkedik, hogy a saját fia olvas be neki (szavai rímelnek arra, amit bármely rendes polgár is felhozna hősünknek felelősségről, kötelezettségekről, meg az ember helyéről és feladatairól, amennyiben férfi/férj/apa), majd faképnél is hagyja, s Bongó nem különben. Aztán előbb Maj Britt, majd Von Borring használja őt ki kénye-kedve szerint (nos, nem egészen...), és az író nem különben.
Loe-tól persze eddig is megszokhattuk, hogy magasról tesz a regényírás bevett szabályaira, szokásaira és eszközeire, de ennyi kiszólás, belterjes poén és idétlenség még egyik általam olvasott könyvében sem volt. De a könyv végére mégiscsak úgy tépkedi össze a szálakat, hogy nem lehet rá haragudni, sőt. Megkockáztatom, akármennyi sületlenség van is a regényben, akármilyen szarkasztikus, sőt helyenkint cvíder is Loe, a befejezés felér egy katarzissal.
Meg különben társadalomkritika és emberismeret terén is hozza a szokott szintet a szokott stílusban (amit most is képes vagyok Vonnegutéhoz meg Salingeréhez hasonlítani). Talán filozofálásból kevesebb jut, cserébe sokat megtudhatunk a madármegfigyelésről, a cserkészetről, norvégokról és svédekről, meg arról, ahogy ezek egymásra licitálnak, a linzerkarikákról (recepttel), a Volvo Tehergépjárművek történetéről, meg számos további apróságról.
Arra külön kitérnék, ahogy a rockzene ebben a könyvben megjelenik. Maj Britt kapcsán persze szóba kerül Bob Marley, Doppler pedig a svéd-norvég vita hevében bedobja, hogy nekik (mármint a norvégoknak) van pár death metal bandájuk, ami sikeres Olaszországban. Hogy ne ringasson mindez abbéli tévhitbe (téged, aki ezt olvasod), hogy akkor most valamit megtudtál, elmondanám, hogy a norvégoknál igazán a black metal a jelentős, és számos ezen stílusban alkotó zenekarukat övezi kultikus tisztelet szerte a világon. Mi több, a Grammy díj Spellemann nevű norvég megfelelőjét a megfelelő kategóriában már elnyerte black metal csapat, méghozzá a Dimmu Borgir, mely formációt én, aki ezt írom, eléggé kedvelem. Mindazonáltal, ha zenei hasonlatot kellene találnom Erlend Loe írásaihoz, azt mondanám, ő amolyan punk regényeket ír, de nem ám olyan agresszív-tufa cuccokat, mint mondjuk a Sex Pistols meg az Exploited, hanem olyan, szövegileg igen tartalmas, de amúgy slágeres, és azért eléggé egyéni és szabadelvű dolgot, mint mondjuk a Bad Religion.
A regény végén pedig felcsendül a Rage Against The Machine örökzöldje, a Killing in the Name, és mivel én, aki ezt írom, jófej vagyok, idelinkelem a klipjét, hogy aki nem tudja, mi fán terem, az mégis megtapasztalhassa, mi a francot üvöltözik Maj Britt, hogy „fuck you, I won’t do what you tell me!”
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Fedina Lídia
Eredeti cím: The Scarecrow and His Servant
Oldalszám: 224
Ára: 1999 Ft
Kategória: gyermek / ifjúsági
Philip Pullman egyike kedvenc íróimnak, elsősorban Az Úr sötét anyagai (His Dark Materials) trilógia miatt, ami a főműve eddig, és itt bővebben írtam róla. Ám a nagy sikerű trilógián, valamint a viktoriánus korban játszódó, fiataloknak szóló, nyomozós Sally Lockheart sorozaton kívül jó pár egyéb ifjúsági ill. meseregényt, történetet írt. Ezek közé tartozik a Jack és a Madárijesztő is, ami 2004-ben jelent meg Angliában.
A Peter Bailey kedves rajzaival illusztrált rövid regény egy olyan madárijesztőről szól, melybe belecsap a villám, s ennek eredményeképp életre kel. Mindez egy elképzelt Itáliában, kb. a XVIII-XIX. században történik, részint szép, részint háborúsújtotta vidékeken. A Madárijesztőnek hamarosan társa akad az árva fiú, Jack személyében, aki titkárául szegődik a fura, öntörvényű, nemes lelkű, ám többnyire kissé bugyuta figura mellé. Azt már a történet kezdetén megtudjuk, hogy a Madárijesztő készítője, az öreg Pandolfo úr valami fontos iratot rejtett el a tarlórépafejű fickó szalmabélésébe, ám megannyi kalandon, viszontagságon kell átverekednie magát Jacknek és gazdájának, mire megtudhatják, mi is áll azon a papírdarabon. Annyit mindenesetre sejthetünk, hogy köze van Tavaszvölgyhöz, és a gazdag és gaz Buffaloni családhoz, akik igyekeznek mindent uralni és birtokolni, beleértve Pandolfo úr földjét.
Az angol kiadó 9-11 éveseknek ajánlja a könyvet, nyilván nem véletlenül, hiszen az idősebbek talán túl soknak fogják találni a más mesékből, történetekből ismerős eseményeket, jeleneteket. Szó sincs nyúlásról, de hát az ember egy idő és sok könyv után mindenképp Robinson Crusoe-ra gondol, ha hajótörésről olvas, és így tovább. Ezzel nincs bajom, ahogy a csodás fordulatokkal sem, viszont itt-ott bizony akadnak logikai hibák, amik elég meglepőek Pullmantól. Emellett a fordítást sem érzem mindenütt eléggé hangulatosnak, bár a végén az a bírósági tárgyalás rendben van, s az író humora így is meg-megcsillan.
Összességében ez egy nem kihagyhatatlan, de azért szórakoztató, jópofa és kellemes olasz atmoszférájú sztori. A tökéletes óramű ill. A tűzijáték gyermeke pl. szerintem sokkal-sokkal jobb, ennek ellenére ez a regény 2005-ben megkapta a Nestlé Smarties Book Prize Ezüst Díját, ill. 2004-ben a Carnegie Medalra is jelölték, és úgy fest, a Wallace és Gromit filmeket meg a Shaun, a bárány sorozatot is jegyző Aardman fog belőle animációs filmet készíteni, ami jó ötletnek tűnik.
Klasszisokkal jobban szólt az A38-on a To-Mera, mint múlt évben a Szigeten. Az akkori hangzás élvezhetetlen volt, most azért jóval érthetőbb volt a dolog, bár kötve hiszem, hogy túl sokat hallottak magukból odafönt, meg elviseltem volna több kakaót a gitáron (Tom MacLean zseni), főleg az elején. Így a nyitó Blood, az első lemez slágere nem tudott akkorát ütni, ami azért kár, mert aztán, a záró Inside the Hourglass-ig nem is igen volt olyan dal, amibe könnyebben bele lehet kapaszkodni. Nem csak, hogy veszettül komplex ez a zene, de sokszor olyan érzésem van, még most is, pedig már rengetegszer hallottam mindkét albumukat, hogy egyszerre 2-3 különböző szerzeményt hallok… 
Csúnyán elnagyolva kb. mintha az Awake-korszakos Dream Theater, egy hangulatos bárban zenélő, gátlástalan jazz banda, és mondjuk Poe írásainak atmoszféráját ill. csalódások, szakítások és hasonlók fájdalmait megidéző muzsika keveréke volna. Juliette (ex-Without Face, az amúgy angol banda magyar énekesnője) hangja sokszor egész másutt szárnyal, mint ahol Tom és a többiek zúznak vagy borulnak. Ezzel együtt ennél megfelelőbb közönséget nehezen találhatnának maguknak, s az alapos taps is ezt mutatta. De így is csak a buli végére engedett fel zenekar és akik nézték-hallgatták, ugyanakkor meg, ha bármikor közben behunytam a szemem, egyedül voltam, és működött a varázs. Persze, ha meg kinyitottam, akkor… Maradjunk annyiban, hogy Juliette-et nem csak a hangja emeli ki a metalénekesnők közül :)
A svéd Pain Of Salvation múlt év februárjában játszott ugyanitt, azóta nincs új lemezük, szóval talán emiatt is voltunk most kevesebben (bár nem kínosan). Múltkor alighanem valamiféle bizonyítási kényszer dolgozott bennük, az akkor még friss Scarsick kapcsán, most viszont végig totál felszabadultan, lazán játszottak, sőt, jóval súlyosabban is. A Falling-The Perfect Element kezdés persze nem ezirányba mutatott, de aztán egymást érték a dalok közötti és közbeni poénok, a három húrcsépelő rengeteget mozgott, de még a jellemzően fa orcájú Fredrik Hermansson szintis is el-elmosolyodott, ha azt hitte, senki nem látja, de én résen voltam, hehe.
Persze, valahol tán fura, hogy ennyi mókázás ment ilyen borult-komplex-nehéz zene mellett, de a Daniel Gildenlöw énekes-gitáros-lyányokkedvence által vezetett csapat szinte hazajár ide (ugye a Remedy Lane c. lemezük a góré budapesti élményeit is felidézi), és pont ez a hozzáállásuk teszi őket baromi szimpatikussá. A dalok magukért beszélnek, miért játszanák hát pluszban a szigorút? A kigyúrt, rasztás Johan Hallgren gitáros volt Daniel mellett a legaktívabb, vokálok terén is, és jó a hangja, de a már-nem-is-annyira-új basszer Simon Andersson is kedélyesen zorkóskodott gyilkos kardhegyekben végződő szakállával, s a valóban új dobos, a francia Leo Margarit is remekül helyt állt.
A kb. 2 órás programba mindegyik lemezről raktak valamit. Igazán az első lemezről (Entropia) eltolt Nightmist-nél kezdtem jól érezni magam – az est egyik legmetalosabb, legsúlyosabb nótája volt. A hajó is itt mozdult be először. És az valami gyönyörű érzés, ahogy a zenére ring és reng a jó öreg A38-as! Hatalmasat ütött az Ashes, meg a ráadás egésze (Scarsick, Chainsling, Disco Queen), hidegrázósan szépséges volt a This Heart of Mine, de amúgy mindegyik dal jó volt. A hangzás is, többé-kevésbé – bár sikerült megint megsiketülni, amitől az elmúlt hónapok perszonális koncertínsége miatt el is szoktam. Sebaj, lényeg, hogy a Pain Of Salvation egyike napjaink legjobb bandáinak, és egy nem csak a nyári idő miatt forró hangulatú koncerttel tettek bennünket gazdagabbá.
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Pék Zoltán, Huszár András, Galamb Zoltán, Heinisch Mónika, Török Krisztina, Gálla Nóra, H. Kovács Mária, Roboz Gábor
Eredeti cím: I Sing the Body Electric
Oldalszám: 300
Ára: 2580 Ft
Kategória: szépirodalom, sci-fi / fantasy / horror
Az Agave Könyvek Ray Bradbury életműsorozatának második darabja is egy novella-antológia, akárcsak az egy évvel ezelőtt kiadott Az öröm masinériái. Ebben valamelyest későbbi darabok kapnak helyet, és eredetileg 1969-ben jelent meg. 18 írás található benne, amik közül az utolsó nem novella, hanem hosszabb lélegzetvételű vers.
Most nem térnék ki Bradbury pályájára, arról egyéb műveiről szóló cikkekben úgyis lehet olvasni. Inkább azt szeretném valahogy megfogalmazni, hogy miért jó. És mivel ez szubjektív, hát nem is olyan könnyű. Természetesen sokan, akik olvasnak, azt várják el az adott szellemi tápláléktól, hogy elvarázsolja őket, kiemelje a hétköznapokból ésatöbbi, és Bradbury mindezt úgy tudja, ahogy csak kevesen. Engem általában az első mondatával megfog, és akármilyen rossz legyen is a kedvem, egy oldal alatt átránt a maga világába. Hanem neki minden írása más és más, hiába, hogy pl. több is játszódik a Marson, vagy épp Dublinban. És az a fantasztikus, hogy a legrövidkébb műve is tökéletes, kerek egész, amiben minden benne van. Annyi ötletből, amennyit Bradbury élete eddigi kb. 88 éve alatt kitalált és megírt, akár 100 író is megélne. De ő semmit nem húz tovább a kelleténél, és egy-egy szavával, mondatával oly’ sok mindent tud átadni, amire mások 100 oldal alatt sem volnának képesek. Mintha festmények vagy költemények lennének, vagy akár zene, úgy működik. Lehet, hogy csak nálam, meg a többi Bradbury-rajongónál, de így van: pillanatok alatt képes olyan emlékeimre, érzéseimre, tapasztalásaimra ajtót nyitni, amik évek óta nem jutottak eszembe, amik többek, mint amit én szavakkal leírhatónak vélnék. De Bradbury csak leír három szót, nekem meg minden beugrik róla, illat, hang, érzés, hangulat, minden. Nagyon-nagyon kevesen képesek erre.
Aztán meg szokás ugye kiemelni, hogy Bradbury volt az, aki a fantasztikus irodalmat szépirodalmi szintre emelte. És így is van: aki odáig van a valóban zseniális Gabriel García Márquez-ért, az jó ha tudja, hogy Bradbury írásai közül jó sokat lehet teljes joggal mágikus realizmusnak nevezni. Jó, persze, Borges, Poe, meg még sok-sok más nagy előd esetében is elővehetjük ezt a divatos skatulyát, de ami a lényeg: Bradbury valóban szépen ír. Hol csodaszépen, hol elbűvölően, hol pedig, nos... ha valami csúfról vagy rosszról mesél, akkor az is ugyanolyan valóságosan ott van.
Szóval valami elképesztő ötletei vannak, és ha nem tetszik is mindegyik novella ugyanolyan nagyon, mindben ott van a szikra, a különleges és különös valami, ami köré épül az egész. Van, hogy teljesen hétköznapi dolgokról ír, de mindig olyan egyéni, megkapó módon teszi, hogy az ember nem győz álmélkodni. Nem feltétlenül megrázó erejűek vagy fantasztikusak a húzásai, sőt, sokszor épp a visszafogott finomságával meg a lényeglátó ember- és életismeretével igézi meg az olvasót. Rám legalábbis jobbára így hat, ha Bradbury-t olvasok: ihletem lesz tőle, nyomban kedvem támad valamire, amihez az adott novellának köze van, vagy, ha történetesen sötét és félelmetes a téma, akkor meg egyszerűen csak felnézek egy kicsit a könyvből, és szerencsémre ez többnyire elég, hogy ne parázzak nagyon. :)
Mielőtt röviden írnék a kötet mindegyik darabjáról (pusztán hogy rávilágítsak a témagazdagságra, ám senki ne gondolja, hogy ettől majd érteni fogja, mitől olyan jó!), még annyit: most jutottam el oda, hogy ha kiraknának egy lakatlan szigeten, s csak egyetlen író összes művét vihetném oda, akkor Bradbury volna a választásom. Persze, van ebben némi csalás, hiszen óriási mennyiségű írásainak javát még nem olvastam, de az biztos, hogy akár egyetlen könyve is hetekre feltöltheti az embert ihlettel, gondolkodnivalóval, kinyithatja a szemét a világ számos különféle apróbb-nagyobb részletére. Azt hiszem, kedvenc íróim közül is jó páran így vannak vele, pl. Neil Gaiman és Joanne Harris nem is tagadja, hogy Bradbury hatott rájuk, de Daniel Wallace (Nagy hal, Mr. Sebastian és a Fekete Mágus), sőt két filmrendező, a francia Jean-Pierre Jeunet és az amerikai Tim Burton is roppant gyanús nekem. (Igaz is: Bradbury kivette a részét az Addams Family megalkotásából is, és kedvenc ünnepe a Halloween.) Meg hát különben is, nyilvánvalóan a képzelet irodamának ma élő szerzői között az egyik (ha nem a) legnagyobb.
A Kilimandzsáró-gépezet: egy Hemingway-rajongó méltatlannak tartja kedvenc írója halálnak körülményeit ill. végső nyughelyét, és úgy intézi, hogy minden máshogy alakuljon.
A kastély rettentő lángolása: az ír tárgyú novellák egyike, remek humorral és sok emberséggel, a húsvéti felkelés idejéből.
A holnap gyermeke: egy jövőbeli fiatal párnak, a szabályozott szülés véletlen hibája folytán kék színű, piramis alakú (azaz egy másik dimenzióba ragadt) gyermeke születik.
A nők: lényegében egy tragédia csábításról, a nők erejéről meg a férfiak befolyásolhatóságáról. Legalábbis így is lehet értelmezni.
Ihletett Csirke Motel: a gazdasági válság idején, 1928-ban játszódó sztori, bizonyára több-kevesebb önéletrajzi elemmel, meg egy tyúkkal, melynek tojásai üzeneteket hordoznak.
Gettysburgtől hátszélben: valaki robot-szerű formában újra megalkotja Abraham Lincolnt, másvalaki meg újra csak lelövi – avagy van-e végzet?
Igen, mi ott a folyónál: egy poros amerikai kisvárost halálra ítél, hogy az újonnan épülő autópálya tőlük (nem, s mégis) túl messze halad el – s ahogy mindezt a lakosok megélik.
A hideg szél, és a meleg: újra Dublin, ahol különös, mediterrán vendégek jelentkeznek be a Royal Hiberian Hotelbe, fura felfordulást okozva többek életében.
Éjszakai hívások: egy ember évtizedekkel ezelőtt a marsi kolóniákon ragadt, egyedüliként, és várja, egyre várja a megmentő űrhajó hívását, s a telefon csöng is, sokszor, csak épp a hívó valamelyik régebbi önmaga.
Kísérteties újdonság: egy gazdag család sarja el akarja adni írországi házát, miután felújította, s közben ő és egykori szeretője megízlelik az ifjúság múlását és a kicsapongások átkát.
A villamos testet énekelem: a leghosszabb írás, egy Elektromos Nagyiról, aki csaknem maga a tökély, de vajon tud-e bármely tekintetben helyettesíteni egy meghalt édesanyát?
Az újratemetés napja: egy építkezés miatt áttelepített temető kapcsán egy idős nő újra találkozik régi szerelmével, aki fiatalon meghalt, még mielőtt egybe kelhettek volna.
Nicholas Nickleby barátja a barátom nekem is: 1929, Green Town (ahogy Bradbury néha Waukegant, szülővárosát nevezi), Illinois, szóval megintcsak írónk gyermekkora sejlik fel apró részletekben. A városkába különc idegen érkezik, aki Charles Dickens néven mutatkozik be, és nekilát egy fiúnak lediktálni A két város c. regényét.
Muszklis: az egyik legsúlyosabb írás, noha semmi fantasztikus nincs benne. Főszereplője a 30-as éveibe lépett, ám még mindig fiatalokkal sportoló Muszklis, aki kissé mintha elveszett volna a body building meg hasonlók világában, s nincs igazi élete. Ha eddig nem esne le, hogy Bradbury ritka jó ismerője az emberi léleknek meg létnek, akkor majd ennél.
A férfi a Rorschach-ingben: továbbra is pszichológia, egy neves pszichiáter sajátos tehetségéről és módszereiről.
Kilencedik Henrik: egy híján mindenki elhagyta Nagy-Britanniát, s melegebb éghajlatra költözött, ám a vén Harry mégsem hajlandó elutazni.
A Mars elveszett városa: odüsszeia, klasszikus gótikus sztori-elemekkel, egy különös városról, amely megérzi az ember legmélyebb vágyait, reagál rájuk, és függésbe taszít.
Apolló Khrisztosz: sajátos, kissé talán epikus hangvételű „karácsonyi” vers arról, hogy az ember kimegy a világűrbe, ahol még számos létforma élhet, és mindenütt csak Isten lába nyomában jár, avagy a legkülönfélébb formákban és stációkban létezhet Isten szava, meg Jézus. És így tovább.
Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 2008 (második kiadás)
Fordította: Békés András
Eredeti cím: A Canticle for Leibowitz
Oldalszám: 376
Ára: 1498 Ft
Kategória: szépirodalom, sci-fi
A Maecenas kiadó múlt évben indította el „A sci-fi klasszikusai” c. sorozatát, Theodore Sturgeon Több mint emberi c. remekművével. A második kötet is megjelent már magyarul, a Galaktika fantasztikus könyvek sorozatban 1988-ban, s ez is három kisregényből épül fel.
Eredetileg 1959-60-ban jelent meg a regény, és írója, akárcsak Kurt Vonnegut, II. világháborús élményeit igyekezett vele feldolgozni. Miller számos olaszországi légi bevetésen vett részt, többek között egy VI. században épült Benedek-rendi apátság lebombázásában is, ami egész életére rányomta bélyegét, és nem kizárt, hogy öngyilkosságában (1996) is közrejátszott. Mindenesetre több regény nem maradt utána: számos (köztük még Hugo díjat is nyert) novelláját a Hozsánna... előtt írta, a folytatást pedig (Saint Leibowitz and the Wild Horse Woman), Miller útmutatásai alapján már Terry Bisson fejezte be.
Az 1961-ben az év legjobb regényének járó Hugo-díjjal kitüntetett mű első része (Fiat Homo) a 26. században játszódik, kb. 600 évvel a Tűzözön után. Ebben a jövőben csupán néhány elszigetelt kolostor próbálja megőrizni az atomháború előtti korok tudását, írásos emlékeit (a Memorabíliákat). Közvetlenül az atombombák pusztítása után, az Egyszerűsítés idején a csőcselék igyekezett kiirtani minden tudást és minden tudóst, mivel úgy vélték, hogy az emberiség nagy fene tudása, technikája volt a pusztulás kiváltó oka. Csupán az elszórt római katolikus apátságokban találni már e letűnt kor tudásának töredékeit – amiket maguk a szerzetesek sem értenek. Lelkiismeretes, önfeláldozó munkájuk egy boldoggá (ám szentté még nem) avatott mérnök, Leibowitz nyomdokait követi, aki a Tűzözön után könyvcsempészettel és magolással igyekezett átörökíteni a tudást. Egyébként minden tekintetben kora-középkori állapotok uralkodnak abban a Texarkanához közeli apátságban is, ami végig a regény helyszínéül szolgál.
Egy fiatal novícius, Francis testvér talál rá, mintegy véletlenül (vagy talán a reménybeli Szent Leibowitz közbenjárására?) a sivatag homokja alá temetett atombunkerre, ahol valószínűleg Leibowitz személyes tárgyaira bukkannak. Bár képtelenek megfejteni az ott lelt tervrajzot, azt mégis vallásos tisztelettel őrzik és másolják, s közben reménykednek, hogy rendjük névadóját végül szentté avatják majd.
A második rész (Fiat Lux) újabb 600 évvel későbbi eseményekről szól: ez már a lassú felvilágosodás kora, amikor a szerzetesek által megőrzött ismeretek segítségével világi tudósok igyekeznek (újra)felfedezni a technika megannyi csodáját. Korának egyik kiemelkedő tudósa érkezik a texarkanai apátságba, ahol egy ügyes kezű és jó eszű barát kifejlesztett egy kezdetleges, ám működő elektromos lámpást. Új kor hajnala ez, melyben az emberi elme előtt káprázatos távlatok nyílnak – s újra felmerülnek azok az ősi kérdések erkölcs, hit és tudás kapcsolatáról ill. ellentéteiről... S közben a kinti világban a legkülönfélébb törzsek és kisebb államok által uralt, számos apróbb-nagyobb részre szabdalt Észak-Amerikát egy erőszakos és fortélyos polgármester-féle akarja egyesíteni és saját uralma alá hajtani...
Újabb 600 év elteltével (Fiat Voluntas Tua) mintegy újra megérkezünk jelenünkbe: két roppant államközösség, egy ázsiai és egy nyugati uralja a Földet, s apránként a világűrt is, s mindkettő rendelkezik atomfegyverekkel – amiket aztán be is vetnek... Leibowitz rendje még mindig létezik, s még mindig őrzik a Memorabíliákat, amik, úgy fest, mégsem emlékeztetik a nagyhatalmakat arra, hogy ez az egész hova vezet...
Megrázó erejű regény ez, rengeteg iszonyat súlyos mondanivalóval. Talán fura is, mennyi humort szőtt bele Miller, pl. Francis testvér szerencsétlenkedései ill. a Nyavajás Titkárgép (egy rendetlenkedő fordítómasina) útján. Ráadásul ez nem olyan fekete humor, mint Vonnegutnál vagy Sturgeonnél, sem olyan morbid, mint Philip K. Dicknél – inkább mintha rávilágítana: mind emberek vagyunk, esendők, idétlenek. Igen, minden szereplőjét emberinek mutatja be, és ettől válik oly’ hitelessé a történet.
Ám ezen emberek sorsán keresztül mégiscsak az egész emberiségéről mesél, s arra a következtésre jut, hogy a mi fajtánk nem tanul a történelemből, arra van kárhoztatva, hogy újra meg újra lefussa ugyanazokat a köröket. Elinduljon a nulláról, egyre fejlődjön, erősödjön, de addig, hogy már ne tudjon gátat szabni saját erejének, s elpusztítsa önmagát. Miller a hidegháború korszakában írta regényét, az ’50-es évek atombomba-parája tehát nagyon is benne van, ám nem is az a lényeg, hogy mivel irtjuk ki magunkat, hanem a hatalom, a tudás megfékezhetetlensége, a régi értékek veszendőbe menetele.
Bámulatosan rajzolja fel mind az apátság (és szerepe) változását, mind azt, hogy egy-egy esemény és annak megítélése mint változik az évszázadok folyamán. Pl. az egykori csetlő-botló, csökött agyú, ám elkötelezett Francis testvérre még 1200 év múltán is emlékeznek, mint afféle legendás, szent-szerű alakra, aki megtalálta egy másik szent relikviáit. Leibowitz rendje kezdetben afféle underground és tudatlan értékmentő akciócsoport, később hatalommal bíró, meghatározó erejű szervezet, míg végül valami fölös sallang, elhallgattatni való kárálás a két óriáshatalom fülében, olyasmi, amit háborús időkben jobb szőnyeg alá söpörni, akár a lelkiismeretet... Mert igen, végeredményben a vallást állítja be Miller az emberiség emlékezetének és lelkiismeretének, aminek a „modern időkben” már oly’ kevés a szava, hogy szinte már csak azért tud tenni valamit, hogy a pusztulás és szenvedés emberhez méltó formát öltsön...
Vaskos, nehéz témák ezek, és még mennyi minden van itt! A mélységek, az emberség, a humor és a szépség mellett még valamiféle misztikus-vallásos szál is található a regényben. Ott van először is a különféle neveken minden részben felbukkanó bolygó zsidó figurája, no meg a befejezés káoszán átragyogó... no, ezt csak nem írom le.
Annyit még, hogy a sok filozofálás és minden egyéb sem megy az olvashatóság kárára. Miller elképesztően sok mindent sűrített bele ebbe a könyvbe, s váratlan és különféle húzásai áramütésként hatnak az olvasóra, de hosszú távon is sok gondolkodnivalót adnak. S meglehet, egy s más, vagy akár minden alakulhat még máshogy, mint ahogy e regény „jósolja”, amíg ember lesz, érdemes megtartania és újra meg újra elővennie ezt a könyvet. Mert azon kevesek egyike, amik tükröt tartanak az emberiség s a történelem elé, rajtuk keresztül mi is, és eljövendő korok is megnézhetik magukat, és borzongva gondolhatnak rá, hogy így is alakulhatnak a dolgok, s jó érzéssel, hogy ha más nem is, egy elképzelt apátság szerzetesei azért imádkoznak, hogy minden korok emberei tanuljanak a régiek hibáiból.
Kiadó: Gabo Kiadó
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Sóvágó Katalin
Eredeti cím: World Without End
Oldalszám: 1064
Ára: 4590 Ft
Kategória: szépirodalom / Háborús / történelmi
Az angol Ken Follett számos bestsellert írt, melyek között az első, a Tű a szénakazalban filmen is nagy siker volt. Ám minden könyve között épp az lett a legsikeresebb, ami a leginkább kilógott a sorból. Az 1989-ben kiadott A katedrális (Pillars of the Earth) ugyanis nem thriller volt, hanem történelmi regény, méghozzá olyan, ami igazi kultuszművé vált az évek folyamán. Maga Follett is azt tartja a legjobbjának, és a rajongók folyamatos nyaggatása vette végül rá, hogy megírja a folytatást.
Bár Az idők végezetéig nem kimondottan folytatás. Ugyanabban az elképzelt angol városban, Kingsbridge-ben játszódik, mint elődje, ám 200 évvel később, s noha a szereplők közül többen is A katedrális-ban megismert figurák leszármazottai, ami néha jellemükön is érződik, túl sok kapcsolódási pont nincs. Így önállóan is megállja a helyét – én mégis azt javasolnám mindenkinek, hogy A katedrális-sal kezdje. Igaz, mindkét kötet túllépi az 1000 oldalt, de mindkettőben van annyi izgalom és érdekesség, hogy érdemes legyen végigolvasni.
A könyv abban a kingsbridge-i katedrálisban kezdődik, amelynek építéséről a 18-19 évvel ezelőtti, nagy előd szólt. Az 1327-ben játszódó első részben megismerjük a regény négy – akkor még gyermek – főszereplőjét. Társadalmi hovatartozásuk és személyiségük tekintetében is óriási különbségek vannak közöttük, ám ekkor átélnek valamit, ami egész életükre kihat, és összeköti őket. Tanúi (és így-úgy résztvevői) lesznek, amint egy lovag megöli a királyné őt üldöző két katonáját az erdőben, majd elrejt egy súlyos titkot tartalmazó levelet, aminek II. Edward király különös, pletykákkal, találgatásokkal övezett halálához van köze.
Tíz évvel később, már a felnőttkor kapujában találkozunk velük újra. A jó fejű és ügyes kezű Merthin inasnak áll egy építőmesternél, öccse, a nálánál magasabb, erőszakos hajlamú Ralph fegyvernök lesz a gróf udvarában. A nyomorgó, lopásból élő családból származó Gwenda egy olyan, fess fiatalemberbe szeret bele, akinél semmi esélye nincs, míg barátnője, a módos kereskedő apjával élő, az ő szabadelvűségét, éles eszét és bátorságát öröklő Caris viszont nagyon is jóban van Merthinnel.
Bár mindez csupán a történet kezdete, nem szeretnék róla sokkal többet elárulni, mert a bő 1000 oldalon hol komótosabban, hol nagyon is pörgősen zajló cselekmény számos izgalmas fordulatot rejt. Ez sem Follett, sem A katedrális, sem úgy általában a szórakoztató irodalom kedvelői számára nem lehet meglepetés, sőt, sok olyasmi történik, amit egy tapasztaltabb olvasó előre ki tud találni. Viszont a sok szálon futó, számos szereplőt felvonultató regény így is csaknem folyamatosan fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését, és akármilyen elrettentően vaskos is a könyv, jól lehet vele haladni. Persze, oda kell figyelni, hogy ki kivel van, de ennyi azért belefér. Egymást érik a szerelmek (sok erotikával fűszerezve), intrikák, tragédiák, gyilkosságok. Helyenként egészen ügyesen csavarja Follett a sztori különféle szálait, és sokszor szinte felbosszantja az olvasót egyes szereplői égbekiáltó gonoszságával, sunyiságával, butaságával vagy épp szerencsétlenségével. De ez már az első részre is jellemző volt: az ember együtt él, izgul, szenved a szereplőkkel.
Olyan központi szál ugyan nincs a történetben, mint az előző könyvnél a katedrális építése, ám végigvonul a regényen a harc a régi, a begyöpösödött ill. az új, a változás között. Hiszen míg A katedrális-ban a Philip/Fülöp prior (itt már az angol neveket használta a fordító, nem magyarított) által vezetett kolostor igyekezett útmutatást, segítséget, oktatást nyújtani a népnek, addig a folytatásban épp a szerzetesrend a haladás, a fejlődés kerékkötője, amely addig nem hajlandó belátni egy új torony vagy híd építésének, javításának szükségességét, amíg az össze nem omlik...
A történelem, akárcsak A katedrális esetében, jobbára inkább csak háttér, adalék, de néha főszereplővé lép elő. Különösen a III. Edward angol király által a francia trónért indított százéves háború, valamint a pestisjárványok kapnak nagy hangsúlyt. Ralph megjárja a híres crécy-i csatát (egyes hadtörténészek szerint ezzel vette kezdetét a lovagság, mint haderő hanyatlása), a pestis pedig Kingsbridge-et is megtizedeli, és épp a katedrálishoz kapcsolódó Benedek-rendi kolostor ispotálya lesz a betegek végső menedéke.
Emellett számos hosszabb-rövidebb leírással színesíti Follett a regényt, bemutatván a középkor megannyi különféle aspektusát. Ahogy az előző műben, itt is sok érdekeset tudhatunk meg az építészet mellett pl. az alábbiakról: a vidéki és városi élet, az igazságszolgáltatás, a hatalmasok ill. a jobbágyok és szabadok, céhek (avagy gildák, ahogy a fordításban szerepel), kereskedők, katonák, apácák és szerzetesek, vagy épp a gasztronómia, a nők helyzete, netán a posztófestés fogásai – ezekről mindről s még megannyi másról szó van érdekfeszítő, olvasmányos formában.
Hogy mennyi hiba van a szövegben a hivatalos történelemhez mérten, azt én meg nem mondhatom. Egy elírást találtam: aligha ment a pápához bárki Rómába akkortájt, hiszen az (ahogy másutt helyesen írja a könyv) a regény idején Avignon-ban tartotta udvarát. Esetleg megkérdőjelezhető Caris és Gwenda, a két erős akaratú női főszereplő viselkedésének korhű mivolta. A maguk szintjén mindketten oly’ mértékben lázadnak a rájuk kényszerített normák ellen (a felvilágosult Caris tulajdonképpen feminista elveket vall), hogy az bizonyára az elképzelhetetlennel volt határos akkoriban. De ki tudná bebizonyítani, hogy nem lehetett akár így is? És miért tenne meg Follett főszereplőnek egy teljesen átlagos, a férfiak akaratának és a szokásjognak mindenben behódoló nőt?! Meglehet, legjobb esetben is vakmerő szavakra ill. cselekedetekre sarkallja írónk e kettőt, de kategórikusan kijelenteni, hogy mindez nem történhetett meg, nem hangozhatott el, azért egy kicsit erős. Túl azon, hogy a történelmet ugye a győztesek írják, és hogy a legnagyobb történetírók sem lehettek teljesen objektívak, és nem láthattak és tudhattak mindent ők sem, számomra azért is megkérdőjelezhető, fenntartásokkal kezelendő tudományág ez, mert az a tapasztalatom, hogy a legtöbb ember általában arra sem emlékszik, egy nappal korábban mi történt vele. Hogy tudhatnánk hát évszázadokkal korábban történt eseményekről mindent, vagy akár csak eleget?! Mindenesetre a hírhedt középkori sötétség és ostobaság nagyon is érzékletesen jelenik meg a regényben, és Follett nem szépít abban sem, ahogy leírja, hogy a „tanult” papok, a kor egyedüli „hivatalos” gyógyítói milyen nagy szerepet játszottak a pestis terjedésében...
Azt már inkább tartom hibának, hogy a cselekmény, a szereplőkből kiindulva sokszor kiszámítható. Vagy még inkább, hogy hiába mozgat számos szereplőt és történetszálat, legtöbbjük bizony eléggé egysíkú. Aki gonosz, az gonosz, aki meg jó, az jó, és kész. Egyszer-egyszer belepillanthatunk eme karakterek elméjébe, motivációiba is, de csupán Merthin és Caris nevezhető komplexebb személyiségnek. De még az ő furcsa, vívódásokkal, elválásokkal és összeborulásokkal teli kapcsolatuk is előre sejthető végkifejlet felé halad, meg amúgy is ők a pozitív szereplők, elsősorban értük lehet izgulni.
Ezzel együtt is zömében az a fajta könyv ez, amit letehetetlennek szokás titulálni. Ha nagyon szigorúan nézem, egy-két mellékszál, pár leírás talán kimaradhatott volna, de ezektől sem lenne számottevően rövidebb a regény. A vége előtt kissé megtorpan ugyan, és maga az amúgy jóra sikeredett befejezés mintha kissé kapkodós volna, de összességében nagyon is megéri elolvasni annak, aki tartalmas kikapcsolódásra vágyik.
Kiadó: Trivium Kiadó
