Rengeteg a kérdés, és Gaëlle Josse próbál válaszokat találni, de egészen más megközelítést alkalmaz, mint a többi életrajzíró és nyomozó. Ez a könyvet kézbevéve nyomban meglátszik, ugyanis a vékony kis kötetben nincsenek fényképek. Hogy lehet úgy mesélni egy fotósról, hogy nem mutatjuk meg a képeit?! De Vivian Maierről lehet, és Josse legfőbb erénye, hogy elismervén bár a magától értetődő, kivédhetetlen szubjektivitást, feltételezéseiben igyekszik objektív, de még inkább együttérző maradni.
Sűrű, nehéz kötet. Herbert ebben is tudott olyan meglepőeket és újdonságokat hozni, hogy az ember csak néz, hogy ezt hogy. De nagyon kell figyelni, és helyére (talán) csak az utolsó kötetben kerül minden.
Az van, hogy Laci valószínűleg rühellne egy könnyes, nyálas megemlékezést, de muszáj leírnom néhány dolgot. Azzal kezdem, hogy ’89-ben, 14 éves koromban láttam őt és Cselőt a Rockstúdió c. tévéműsorban, ahol elmondták, hogy indul a Metal Hammer Hungarica. Mikor Pesten jártam, egy újságárusnál megtaláltam az utolsó Metallica Hungaricát, amit követően lett a lap Hammerré. Abban volt Lénárd Laci Queensryche interjúja. Életem egyik legfőbb fordulópontja volt ez. Olyan lelkesen írt a QR zenéjéről, az Operation: Mindcrime-ról, hogy valami kis butikban beszereztem kalózkazettán, és lassan, de biztosan úgy betalált, hogy életem legfontosabb zenéje lett. Így nyilván kialakult bennem egy ősbizalom Laci iránt (Cselő ugyanezt a Crimson Glory: Transcendence lemezkritikával érte el). A legjobbkor jött, és tényleg akkora hatással volt az életemre, hogy egészen máshol lennék, egész más ember. Pláne miután megtisztelt azzal, hogy lehetőséget adott írni az imádott Metal Hammerben. Nekem, a 19 éves vidéki suttyónak. Máig nem is értem, hogy történt.
Persze, nem tudom, mi lesz a lappal, meg egyáltalán, a metallal. Minden elmúlik, bár valahogy az nem volt benne ebben, hogy LL meghalhat ilyen korán… Szoktam viccesen mondani, hogy ha annyi millióm lenne, ahányszor kérdezték tőlem, hogy „írsz még a Hammerbe?”, akkor kő gazdag lennék, de ez is jelzi, hogy régesrég nagyon külsős vagyok én már ott. Máshova vitt az élet, más dolgom van, meg nem is értettem egyet dolgokkal, és bár ugyanúgy a mindennapjaim része a zene, és igen, írok is még a Hammerbe, ez már csak amolyan „hobby”, hogy ne vesszen el a múltam oly nagy része, hogy legyen, ami megtart, és mert még mindig segít és ad, és szeretném továbbadni. Mikor múlt évben megújult a lap, és megvoltak a magunk belső vitái, harcai a szerkesztőségben, legalább annyit a szemébe mondhattam ennek az embernek, hogy szeretem és tisztelem. És bár nem ért teljesen készületlenül a halála, mégis megrendít, hogyne, és örülök, hogy akkor legalább erre volt lehetőségem. Ha már közeli barátok sose lehettünk, meg a színtér sem adta meg neki azt a szeretetet és tiszteletet, amit megérdemelt.
És maradnak az emlékek, a számtalan koncert, amin együtt zúztunk és örültünk (tegnap, a halála napján is olyan póló volt rajtam, amit olyan koncerten vettem, ahol együtt voltunk), az alkalmak, amikor magával vitt kocsival, vagy épp elröpített valameddig bulik után. Az eszelős lapzárták, amikor mind szénné melóztuk magunkat. És a rengeteg zene, amiket az ő kritikái, véleményei kapcsán ismertem meg, és belém égtek. A lelkesedése. Komolyan, ha nem tudsz lelkesedni valamiért az életben, akkor megette a fene az egészet. Lénárd Laci maga volt a lelkesedés. Köszi mindent. Mindent.
Az van, hogy az egész kibaszott életemben rengeteg különféle tanítást kaptam már arról, hogy minden véges, hogy semmi nem tart örökké. Nyilván mindenki más is, csak asszem, engem jobban foglalkoztat ez, mint az emberek többségét. Rég nem tudok úgy nézni a világra, bárkire és bármire, hogy ne legyen ott a tudatomban, akár leghátul, hogy ő is, az is, én is, mind elmúlunk egy nap. De valahogy, minden előjel ellenére is, úgy éreztem, Laci nem mehet még el, ilyen korán nem. Azt szeretném, ha fennmaradna az öröksége. Ha mindazok ellenére, amik a világban zajlanak, úgy a metal színtéren, mint általában véve, és amik mind azt jelzik, hogy eljön ennek a zenének is a vége, mégsem így történne. Ha megerősödne, és mindig lennének iszonyat riffek és dallamok, amik felszabadítják az embert, amik erőt adnak, amik segítenek, amik valahogy egyenlőek az élni való élettel, vagy épp meggátolják, hogy az élni sem érdemes élet legyőzzön. Olyan zenék, amik éltették és kitöltötték Lénárd Laci életét.
A debreceni Ghost Toast kísérletező, instrumentális prog rockot játszik, melyben a világzenétől a zúzós metalig bárminek van helye. A dalokba gyakran tesznek hangmintákat, beszédet, samplingelt éneket. Ötödik albumuk, a Shade Without Color a két évvel ezelőtti konceptanyag folytatása, mely a kiüresedés témakörét járja körül a csapatra jellemző szabad értelmezésben. A finn Inverse Records által kiadott anyagról faggattam Rózsavölgyi Bence gitárost, Stefán „WarYou” János basszusgitárost, Cserős Zoltán dobost, míg Pusker János billentyűs-csellista igazoltan volt távol. A márciusi lapszámban megjelent interjú teljes verziója a Hammer honlapon olvasható.
Két verzióban írtam meg a cikket, ekultra általánosabban, FotóVideóra nyilván fotósabb szemszögből.
Weinsteint elsősorban az érdekli, hogy az átlagemberre, a társadalom kisebb egységeire (közösségek, család, egyén) hogyan hatnak a jövő változásai, melyeket nyilván a jelenből igyekszik megjósolni. És meglehet, ritka, hogy egy sci-fi mű „előrejelzései” pontosan megvalósuljanak, Weinstein írásai, pont az emberi lépték és nézőpont miatt borzongatóan hitelesnek hatnak.
A Walesben élő Finn Beales fotósorozatokon keresztül mesél el történeteket - elsősorban reklámkampányokban, de könyve bárkinek érdekes és értékes lehet, aki szeretne fejlődni a fotózásban.
Két helyre is írtam róla: ekultra inkább általános szemszögből, míg a FotóVideó oldalára fotós szemmel.
A budapesti Perfect Pill jó tíz éve indult, progresszív és grunge elemekkel tarkított modern rockot játszik, keserédes dallamokkal. Sok daluk szól a világunktól való elidegenedésről, az álmodozásról és a valósághoz visszavezető útról. Új albumuk, a White Noise az év egyik legjobbja. A kérdéseimre Szabó Levente énekes-gitáros és Szenkovits Arshak gitáros válaszolt.
Az interjú a Hammer oldalán olvasható.
Elsőre nem is voltam igazán lelkes az Art deco plakátok kapcsán, ám az első terem végére magával ragadott a két világháború közötti korszak miliője. Remek kiállítás, érdemes megnézni!
Cikkem a kiállításról a FotóVideó oldalán.
Részt vehettem a felújított Operaház egyik első előadásának, a Parsifalnak a fotós próbáján. Lett belőle cikk az ekulton (ajánló, a zöme a sajtóanyag), ill. sok-sok kép, ami meg az ekult FB oldalán látható. Érdekes és klassz élmény volt, sajnálom, hogy csak az első felvonást tudtam megnézni (az úgy egy és 3/4 óra volt).
Ebben a képregényben pedig ott van feketén-fehéren a csapat pályájának első évtizede, és tök jó. Teljes cikkem ekulton.
Nicholas Nixon 1975 óta évi egyszer lefényképezi feleségét és annak három húgát, vagyis a Brown nővéreket. A Mai Manó Házban május végéig megtekinthető sorozat képein így végigkísérhetjük az idő múlását, s közben saját magunkkal is szembenézhetünk.
Teljes cikkem a FotóVideó honlapján.
A Nulladik Változat 1989-ben alakult, a hazai alternatív rock színtér egyik meghatározó alakja. Új albumukra mégis nagyon sokat kellett várni. A Hol a határ címmel megjelent korong kapcsán Fenes Tibor énekes-gitárost kérdeztem, és a Hammer honlapján el is lehet olvasni, miket válaszolt. Elárulom: jókat.
Fotó: Szeifert Judit
Még akkor is, ha Carsten Henn regénye nem is annyira cukros, mint elsőre gondolnánk.
Ötödik albumuk a pont két éve kiadott Shape Without Form folytatása. A két anyag nagyon tágan értelmezett koncepciója az üresség, mely T.S.Eliot Az üresek című versén alapul (onnan az albumcímek is). Ám nem szükséges ismerni az előzményt, hogy magával ragadjon az új lemez, ahogy a kiüresedés különféle útjain sem muszáj elmerengeni – ez az a zene, amelyet a hallgató a maga szabad asszociációi szerint hallgathat, kedvére. És az benne a legfurább, hogy minden súlya-komorsága mellett is végeredményben felemelő, reményt adó - és szép.
Ez simán az egyik legjobb zenész életrajz, amit valaha olvastam, és ekulton a teljes cikkem.
A Pitypangbor nem kimondottan regény, inkább novellák füzére, melyekben azonban végig jelen van a 12 éves Douglas Spaulding és az ő családja. Douglas többé-kevésbé maga a gyermek Bradbury, s Green Town, a regény helyszínéül szolgáló városka sem egyéb, mint az Illinois állambeli Waukegan, ahol Bradbury felnőtt. Több novellájában is megjelenik ez az idilli, kedves kisváros, mely egyúttal a Gonosz lélek közeleg című, a maga módján horrorisztikus regény helyszíne is. De még az is végtelenül nosztalgikus, és az is a gyermekkor felmagasztalása. Hát még a Dandelion Wine.
Ez PKD korai zsengéje, a magyarul még ki nem adott maradék kevés egyike, még az igazán nagy művei előttről. De attól még ennek is megvan a maga súlyos mondanivalója, s mivel a totalitárius rendszerről ill. ember és számítógép kapcsolatáról szól (melyben utóbbi a vezér), hát érvényesebb, mint valaha. S nem mellesleg elég izgalmas is.
Érdekes panelek, jellemábrázoló közelik, atmoszférikus nagytotálok és a harc hevét érzékletesen megjelenítő képek sorjáznak itt is, ám művészi újításoknak épp úgy nincs helye, mint a színeknek. Nem is baj, ez a Conan sorozat így tökéletes. Nem tudom, ki hogy van vele, elvégre mégiscsak már-már ódonnak számít ez a képregény, én még azt is szeretem benne, hogy a stílus gyakran a korabeli Füles magazinokban megjelent magyar képregénysorozatokra emlékeztet. Ám ez távolról sem jelenti azt, hogy nincs változatosság, vagy hogy már nem John Buscema rajzait tartom a leghívebbnek Robert E. Howard örökségéhez. Így is minden résztvevő hozzátesz valami egyénit.
Az ekulton viszont alaposan kifejtettem, hogy mire gondolok.
• Könyv
Michael Ende: A Végtelen Történet
Ursula K. Le Guin: Szigetvilág sorozat 1-4.
Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg
David Almond: Half a Creature from the Sea, Bone Music, Counting Stars
Neil Gaiman: Sandman: Az álmok fejedelme-gyűjtemény 3.
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei
Frank Herbert: A Dűne istencsászára
Theodora Goss: Különleges hölgyek európai utazása I-II.
Andy Weir: A Hail Mary-küldetés
Stan Sakai: A kard (Usagi Yojimbo 12.)
2021 nekem valahogy inkább az újraolvasások ill. néhány rég esedékes kötet éve volt, mintsem az újdonságoké. 46 évesen újraolvasni A Végtelen Történetet olyan élmény volt, ami heteken át tartott ébren, járt a szellememben, és talán még most is így lenne, ha nem kezdek bele utána valamibe, ami idővel képes volt lekötni.
Ursula K. Le Guin első Szigetvilág regényét már rég olvastam, most újra elővettem, s aztán a három folytatását, és lenyűgöző volt az a valódi, megélt, hiteles életbölcsesség, amit fantasybe tudott oltani.
Ray Bradbury egyik legismertebb regényét is újraolvastam, de azt azért, mert újra kiadták, és most is elvarázsolt, akárcsak a Sandman még múlt év végén kijött 3. gyűjteményes kötete. Másik örök kedvencemtől, David Almondtól két korábbi novelláskötetet és egy új ifjúsági regényt olvastam, és továbbra is az egyik (ha nem a) legjobb élő írónak tartom, aki képes meglátni az emberben a jót, és azt mutatni meg az életből, amit én is keresek. S a lista többi résztvevője is emlékezetes élmény volt.
The Secret of Roan Inish
Holdfény királyság
Addams Family
Vancsó Zoltán: Peter Gabriel slideshow
Ebben az évben a magától értetődőkön túl is volt sok minden, ami elejét vette, hogy moziba menjek, vagy legalább megnézzek valamit. A fenti listán csupán két új film van, a többi rég várta már, hogy engem is elvarázsoljon, Vancsó Zoltán slideshow-ja meg pláne különleges volt.
Horváth Attila 50: Madrass, Flop, A Kert, Magyar Rockhírességek Csarnoka
Tulpa / Űrlénykirály x Galambos Péter, Urániamozi
Eilema / Icenap, Analog Music Hall
Slowmesh, Hammer special unplugged
Bloody Holly and the RicketZ, Hammer special unplugged
Koncertből sem jutott sok, bár több, mint múlt évben. Magától értetődik, hogy a Mezolitnak mondott, de azért a világ első Thy Catafalque koncertje volt a legfontosabb ebben az évben, de minden, amire eljutottam, gyógyír volt. Plusz volt két rövid unplugged koncert, amit a munkahelyemen vettünk fel a két zenekarral, Hammer interjúk exkluzív mellékleteként, hát, olyan élményben sem volt még részem sose. Hála!
Enslaved: Ruun II - The Epitaph
Justin Sullivan: Stone and Heather
Magma Rise: From The Heights From The Ground
Osi And The Jupiter: In Death [Carry Me Home]
Thy Catafalque: A kupolaváros titka
Tori Amos: Speaking With Trees
Unto Others: When Will Gods Work Be Done
Ebben az évben kevesebbet fotóztam, tesztelni sem volt nálam annyiféle cucc (viszont interjúztam Haller Szabival, aki lánglelkű ember és zseniális fotós), de azért készítettem néhány olyan képet, amiknek tudtam örülni, vagy amik jelentenek nekem valamit. Pl. ezeket:
2020 nyilván speciális év volt, és ’21 is, mégis máshogy. Nem szimplán megismétlődött az előző. Nyilván. Azt gondolom, hogy minden korábbinál fontosabb az alábbi, ami Frank Herbert Dűne c. regényében (meg a belőle készült filmben) amúgy is sokszor előkerült 2021-ben. Nem arról van szó, hogy mert nekem aztán ez olyan jól megy, nem ez a lényeg. Hanem, hogy minél ritkábban engedjük be a félelmet (és ebben pl. a fentiek is sokat segítenek):
„Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.”
A Szigetvilág varázslója eredetileg 1968-ban jelent meg, magyarul a Móránál ’89-ben, és önmagában is lebilincselő olvasmány. Megismerkedünk benne a Szigetvilággal, egyúttal a sorozat egyik főszereplőjével, Karvallyal, aki kecskepásztornak születik Gont hegyei közé, majd idővel fény derül mágikus tehetségére. Ám hogy belőle lesz minden idők egyik legnagyobb varázslója, az első részben legfeljebb csak írói sugallat, hiszen szinte csoda, hogy túléli azt az iszonyatot, amit ő maga hozott saját fejére ifjonti tudatlanságában.
Le Guin ezen regényeiben, túl a csodás világon, a rétegzett, remek szereplőkön, vagy épp a sárkányokon (a Keep Of Kalessin innen vette a nevét!), s túl a lassan épülő, mégis magával ragadó cselekményen, nekem az írás (és a fordítás!) szépsége, a leírtak bölcsessége és tisztasága adta a legtöbbet. Olyan letisztult, természetközeli ez a világ és a szereplők, s közben mégis olyan emberség és életbölcsesség árad a könyvekből, amihez foghatót csak nagyon kevés más írónál tapasztaltam (még úgy is, hogy világos, hogy Le Guin sokakra hatott, Pullmantól akár G.R.R.Martinig). Jelen korunkban, mikor valami, A legtávolibb part-ban zajlóhoz hasonló szörnyűség történik velünk, olyan ez a sorozat, mint gyertya vagy fáklya lángja a sötétben.
(A cikk megjelent a HammerWorld magazin 2021. novemberi, No. 339-es számában.)