FIRKIN: Kocsmadalok

A Firkin 2008 óta tolja az ír/kelta melódiákkal kevert punkos rockzenét, jobbára angol nyelven, de néha magyarul is, s ez a második teljesen magyar nyelvű albumuk. A dalok ismerősek korábbi Firkin-kiadványokról, egy részüket angolul ismertük eddig, más részük megvolt már magyarul is, csak itt másféle verzióban (koncert, unplugged) hallható.

A sok vicces, tényleg kocsmai ill. tengerésztéma között jól megférnek a komolyabbak, és feltűnő, hogy több dal is milyen pozitív üzenetet hordoz. Higgy magadban, ne add fel, úgy vagy jó, ahogy vagy. Ez rohadtul közhelyes is lehetne, de ahogy Firkinék előadják, úgy el tudom hinni. Jó példa erre Az út végén című dal, ami a ’18-as We are the Oneson Odyssey címmel szerepelt, és azóta az úgymond élethimnuszaim egyike lett. Magával ragadó, lelkesítő, s közben ott van benne az a semmivel sem összetéveszhető ír hangulat is.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapon.

Interjú - velem...

Nem gondolom, hogy pont velem kellene interjút készítenie bárkinek, nem vagyok művész, csak mert néha fotózok, és az újságírónak az a dolga, hogy kérdezzen, nem az, hogy őt kérdezzék. De Gede Norbert a Rockbooktól olyan kérdéseket is feltett, amelyeken egy ideje már gondolkodom, és előbb-utóbb nekiültem volna megfogalmazni, leírni a válaszaimat. Hát akkor most ez megtörtént. Úgyhogy megtisztelő és jó élmény volt, köszönöm szépen.

Ide kattintva olvasható, és szólok, hogy cefet hosszú interjú, és főleg a Hammerről szól, de meg fotózásról is, miegymás.

Reinhard Kleist: Nick Cave – Uram, kegyelmezz

Nick Cave ausztrál énekes-zenész-író, aki mára Leonard Cohenre emlékeztető státuszba került, amint teltházas koncertje az Arénában is jelezte. De nem volt ez mindig így, Cave nagyon mélyről és messziről jött, és aki kicsit is odafigyelve hallgatja a dalait, hamar megérti, hogy nagyon mélyre és messzire is jutott…

Reinhard Kleist német képregényrajzoló eredetileg 2017-ben megjelent képregénye Cave életének zömét feldolgozza, bár Cave egyik fiának két évvel korábban történt halála nem szerepel benne, s nyilván az sem, ami az után következett. De azért így is épp eléggé megdolgozza az olvasót ez a kötet…

Teljes cikkem róla ekulton.

KAJGÜN – A jazz-metal punkjai (interjú)

A Kajgün egy négytagú formáció, mely a jazz, progresszív, pszichedelikus zenékből épp úgy merít, mint a metal különféle irányzataiból. A Söptei Balázs (gitár, fretless basszusgitár), Mesterházy Győző (dob), Czimmermann András (szaxofon, fúvósok és szintetizátorok) és Tóth Ádám (theremin, elektromos hegedű) felállású zenekar ének nélküli, tisztán improvizációra épülő muzsikát játszik, így nincs két ugyanolyan koncertjük. Oddha Raur címet kapott, novemberben megjelent második albumukról kérdeztem őket.

Az interjú a Hammer honlapján olvasható.

SAPIENS – Tánc a világ végén (interjú)

A Sapiens egy alapvetően elektronikus zenében gyökerező projekt, melyet Fodor „Fodi” Zoltán énekes (Storm The Studio, ex-Nomad/Godlam/Bedlam) és Persoczki „Perso” Gábor hangszeres (ex-Cada­veres de Tortugas/ManGod) hozott össze. Első albumuk azonban rejt nem kevés rockot is, és a komoly, fajsúlyos mondanivaló miatt is metalosok is szeretni fogják.

A velük készített interjúm a Hammer honlapon olvasható.

 

 

AVATARIUM: Between You, God, The Devil and The Dead

A stockholmi Avatariumot még Leif Edling Candless basszer alapította 2013-ban, s bár ő már rég kiszállt, máig itt van a szelleme, hiszen a hatodik albumon is bőven van doom. Talán még több is, mint az előzőn (az Until Forever And Again alapriffje pl. simán elfért volna a méltatlanul mellőzött, végtelenül baljós és sötét Chapter VI-en). A két évvel ezelőtti Death, Where Is Your Sting? lemezük nagyon beütött nálam, és kicsit féltem is, hova lehet az után még lépni.

De az új album is 10 pontos lett, és a HammerWorld oldalán írtam le, hogy miért jutottam erre a véleményre.

Schäffer Erzsébet: Pipacsvirágom

Schäffer Erzsébet a ’90-es évek eleje óta ír a Nők Lapjába, s a Pipacsvirágom volt az első kötet, melyben összegyűjtötte a különféle történeteit. 2000-ben jelent meg először, s azóta három további kiadása volt, legutóbb 2023-ban – miközben megannyi további könyvet is megírt. Sok minden változott azóta, a már akkoriban is eltűnőfélben lévő régi világ, ahonnan ő és számos története is jön, csak még inkább múlttá vált. De ma is nagyon sokat adnak ezek a rövid írások.

Hogy ezt hogy értem, az ekultura.hu-s cikkemben fejtettem ki alaposan.

Tengeri Püspök / Dead Gray / Alva – Dürer Kert, 25.01.17.

Újabb három fellépős undeground koncert a Dürer kistermében, melyről csak lelkendezni tudok. Sőt, nem tudtam nem észrevenni, hogy mindegyik zenekarban szerepelt olyan arc, aki fellépett anno a Pintér Miklós kollégám által szervezett Chris Cornell emlékesten 2017-ben, továbbá, hogy szakszóval élve dobos-extravaganza volt ez az est. De most komolyan: Markó János, Bánfalvi Sándor, Hohl Árpád. Ilyen kaliberű ütőhangszerest egymagában is ritkán látni, erre itt három volt belőlük, és ha semmi más nem történik, csak pusztán önmagukban elporolják a dobcuccot, akkor is orcánkra fagyott volna a széles vigyor egész estére.

Hammer honlapon a teljes cikkem, plusz link sok fotóhoz.

Bran koncert és táncház – Gyömrő, Hankó István Műv.Kp., 2025. január 12.

A Bran több, mint harminc éve zenél, s magam is ott voltam, mikor húsz éve utoljára játszottak Gyömrőn. És lehet, hogy szalad az idő, de az biztos, hogy a Bran dalain nem fog. Mely dalok persze csak részben az övéik, hiszen a zenekart vezető Kovács Gáborján gyűjtötte sokukat Írországban és egyéb olyan helyeken, ahol a kelták emléke máig él. Emberünk máig megőrizte vásott, huncut mosolyát, ahogy elmeséli, a következő dal miről is szól, mi a háttere – és a maga szelíd, kedves, ihletett módján mindről tud mondani valami érdekeset vagy vicceset, ha ugyan nem mindkettőt.

Csodás koncert és táncház volt ez, és ekulton olvasható róla a teljes cikkem, s ott van link további fényképekhez is.

XXI. Stagediving Fesztivál, 2025. január 11., Bp. Dürer Kert

Az úgy volt, hogy a XXI. Stagediving Fesztiválon láttam néhány zenekart, Gáti Viktor kollégám meg többet is, és minderről a Hammer honlapon olvasható a koncertbeszámolónk.

 

 

Viszont mivel benne volt a kezemben az írógörcs, tehát merő kényszerességből végül csak írtam azokról is, amiket mindketten láttunk, de Viktor írt róluk a honlapra (mert amúgy valahova úgyis feljegyezném magamnak, hogy mit éltem át már megint), úgyhogy iderakom a magaméból azt, amiről a honlapra nem én írtam:

A Watch My Dying részéről ez volt a múlt évi Egyenes kerülő album lemezbemutató koncertje. Ezt szó szerint értelmezték: felsétáltak a színpadra, és egy az egyben eljátszották az albumot, megszakítás nélkül. Annyi volt csupán változás, hogy míg lemezen Ritzel Ani énekelte a záró Utolsó fejezet-et, most Dudás Ivett helyettesítette őt, akit mostanában a Thy Catafalque-ban látni legsűrűbben. Ani ugyanis hamarosan szülni fog. Ivett tündéri jelenség, s csak még inkább kihozta ennek a dalnak a kontrasztját a többihez mérten. Ugyanis végig szinte csak fekete-fehér háttérvetítés ment, fény is csak fehér volt, és a hangzás is az album rideg, embertelen arcát erősítette fel. Többeknek is az volt a véleménye erről az anyagról, hogy ilyen, én ezen hamar túltettem magamat, ahogy ráleltem a dalok különféle rétegeire, de ezen a koncerten olyan volt, mint valami ipari monolit. A gitárok mondjuk nekem tömény zúgásnak hatottak, a koncert második felében volt tisztább csak a hangzás, de lehet, direkt ez volt a koncepció. Mindenesetre ilyen félelmetesnek, zordnak még tán sosem láttam a WMD-t (pedig még csak 20x láttam őket).

A koncert második felében aztán lettek színek is, és amolyan szűkített best of-ot kaptunk, melynek csúcspontja a Nicht vor Dem Kind volt, amiben a Nest Of Plagues énekes-basszer Ivanics Dániel vendégszerepelt. Ugye a lemez megjelenése óta ment a kommentháború a két zenekar között, mely nyilván csak poénkodás volt, annak viszont príma, de most bejelentették, hogy ennek vége, innentől minden sima.

De volt más csemege is, a Fényérzékeny alatt ugyanis különféle egyéb WMD-barát bandák elferdített neve tűnt fel a kijelzőn (vagy más motívum utalt rájuk, mint pl. a pixeles Thy Catafalque borító). Minthogy ez volt a 21. Stagediving, s végül egyedül a WMD maradt, mint olyan fellépő, aki mindegyiken jelen volt, ez a gesztus egészen megható volt, amellett, hogy annyi belsős poént sűrítettek bele, amennyit még én sem tudok megfejteni. Akárhogy is, emlékezetes koncert lett ez is.

Aztán szerettem volna belenézni az Archaicba, de ők szó szerint megtöltötték a kistermet, az ajtónál állt a tömeg képezte fal, úgyhogy nem jutottam be. Így már csak a PETOFI-ből tudtam megnézni kb. négy dalt, mielőtt a másnapi elfoglaltságok miatt feladtam. Most láttam őket először, és még annál is jobbak voltak, mint amire számítottam, úgy is, hogy az influenza ledöntötte a lábáról az egyik gitárosukat, aki helyett így a basszer Bence pengette a hathúrost, basszusgitár meg nem volt. Hogy élőben meglesz ennek a kb. metalcore-nak, vagy dallamosabb metal/hardcore keveréknek a kellő energiája, azt sejtettem, de megélni mégis más szint. Azt viszont remélni sem mertem, hogy a nagyon erős, gyakran költői dalszövegek is ilyen jól átjönnek majd koncerten. Azt írták a koncert kapcsán, hogy „Jövőre kevesebb alkalommal csíphettek el minket a színpadon. Az is lehet, hogy ez lesz az egyetlen 2025-ös budapesti koncertünk.” Hát, én mégis remélem, hogy mielőbb újra látom őket.

További sok fotómért katt ide.

Rush: Permanent Waves / 45 éves

Ma 45 éve jelent meg a kanadai prog-rock trió hetedik albuma. Az alábbi cikket a 40. évfordulóra írtam, 2020-ban.

 

2020 januárjában elhunyt Neil Peart, a legendás kanadai progresszív rock zenekar, a Rush dobosa és szövegírója. Nem volt, nem is lesz többé ilyen zenekar, mely minden albumával valami maradandót alkotott. Négy évtizedes működésük alatt generációknak mutatták meg, hogy létezik olyan, hogy valaki hű marad önmagához, miközben folyton változik, fejlődik, s utat enged az újdonságoknak, melyeket beolvaszt a maga világába. Peart innovatív, komplex játéka megannyi dobost inspirált, de a szövegei voltak csak igazán hatással tömegekre. Az emberség, a nyitott és kíváncsi elme, a kölcsönös tisztelet hangján szólt, máig megrázó éleslátással. Nyilván Geddy Lee énekes-basszer és Alex Lifeson gitáros is zsenik (pl. ők írták az összes zenét), nekik is ugyanakkora részük volt abban, hogy a Rush sokak példaképévé váljon. Hogy lehet rock & roll külsőségek nélkül és agyament témákat összerakva is hatalmas nótákat írni, hogy lehet emberközelinek maradni a legmonumentálisabb színpadképek mellett is. Hogy lehet így is.

A Permanent Waves egy új korszak kezdete volt számukra is (egyben megnyitotta a ’80-as éveket, hiszen januárban jelent meg). Nem hagyták teljesen maguk mögött az előző Hemispheres-en csúcsra járatott progresszív irányt, de a korábbiaknál több rövid és könnyebben ható dallal jelentkeztek, ahogy a billentyűs hangszerek is itt kezdtek igazán teret kapni a zenéjükben. Átmeneti anyag ez, mégis tökéletes.

A nyitó The Spirit Of Radio a valaha írt egyik legnagyobb Rush sláger, vibráló alaptémája és szuper dallama azonban szinte profetikusan szól a zene eliparosodásáról, termékké válásáról. Van benne egy laza reggae téma is, ami újdonság volt, szemben a régi időket idéző riffel. A Freewill is örökzöld darab, egyszerre van benne a ’80-as évek csillogása és a klasszikus Rush mélysége (és itt énekelt Geddy utoljára azon a sokak számára idegesítő magas hangján). A szabad akaratról szól, és Alex disszonáns szólója is jelzi, hogy ez nem egyszerű téma.

A Jacob’s Ladder zseniálisan építkező hét és fél perce baljós és ragyogó is, mindig megborzongok tőle, valahányszor hallom. Az Entre Nous csaknem az ellentéte, szinte popba hajlik, mégis tipikus Rush, és kb. az emberi kapcsolatokról szól, arról, hogy bár sosem ismerhetjük meg egymást teljesen, mindig lehet próbálkozni. A Different Strings egyike azon kevés Rush nótának, amihez Geddy Lee írt szöveget. Akusztikusan indul, de nem lírai, inkább mesélős, és a lemezborítókat készítő zseni, Hugh Syme zongorázik benne. Alapból egyszerű, szintén az emberi dolgokról szóló dal, amolyan kevéssé ismert gyöngyszem.

A 36 perc sincs albumot a bő 9 perces, három részből álló, nagyon is prog Natural Science zárja. Itt a téma az, hogy elfeledkeztünk a természetről, arról, amit általa tanulhatunk – s ma aktuálisabb, mint valaha. A középső, sötétebb, Hyperspace című rész ott visszhangzik a VoiVod és a Fates Warning zenéjében is, Alex metal szólót tol benne, ám a befejezésében van valami ünnepi, áradó és reményteli is – ellenpontozva Lifeson újabb disszonáns témáival. Meg ilyen sorokkal, hogy „a leginkább veszélyeztetett faj az őszinte ember”…

Nem állítom, hogy minden Rush dalt ugyanannyira szeretek, de azt igen, hogy gyenge albumot nem adtak ki, tökéleteset viszont többet is, és ezek közé tartozik a Permanent Waves is.

Tengeri Püspök: Disconnected

A jobbára veszprémi Tengeri Püspök 1998-ban alakult, hol voltak, hol nem (mondhatni, illőn a mende-mondákból vett névhez), aztán 2024 decemberéig kellett várni az első albumukra. A Tool sehol nincs hozzájuk képest… Anno az egyik demójukról írtam, de még az is az előző évezredben volt. Akárhogy is, a mai felállás ’18 óta létezik, s az utóbbi pár évben észrevehetően egyre inkább jelen voltak a színtéren. A Disconnected pedig egy érett, rendkívüli anyag lett.

Hammer honlapon a teljes lemezkritika.

Nulladik Változat: 35

A Nulladik Változat 35 éve indult, és az új albumra pár korábban íródott, de kiadatlan szerzeményt is elővettek újra. Mégsem visszatekintő vagy összegző anyag ez, hiszen a csapatnak régesrég megvan a maga hangja, jellegzetességei, és ez most sincs másként.

Ezzel együtt ez egy fura dalcsokor, melynek van némi koncepciója (vagy lehet aszerint is értelmezni), és elég jól jellemzi a borítófestmény. Mely, a két évvel ezelőtti Hol a határ albumhoz hasonlóan ismét Huczek Zoltán műve, csak míg az egy főleg kék kép volt, itt ugye sűrűbbek a színek, de felszabadultabbnak is hat a látvány. Idővel kiderül, hogy ez részben csak látszat…

A teljes lemezkritika a Hammer honlapon olvasható.

Guillaume Musso - Miles Hyman: Az írók titkos élete

Tény, hogy nem olvastam az eredeti regényt, meg semmi mást sem napjaink egyik legsikeresebb francia szerzőjétől. Kerülgettem pont ezt a könyvét, de végül nem került rá sor. Aztán mikor láttam, hogy nagyalakú, gyönyörűen illusztrált képregény verzió is készült belőle, és a Park ezt ki is adta, úgy döntöttem, eljött az idő.

Aztán ekultra megírtam, hogy tetszett.

Sentenced: Amok / 30 éves

Ma 30 éve jelent meg a finn Sentenced bizonyos szempontból legfontosabb albuma.

Az alábbi cikk viszont 2006 februárjában íródott, az újrakiadás kapcsán. 

 

A múlt év (2005) egyik fontos eseménye volt a Sentenced feloszlása. A finn sötétlelkűek olyan stílusosan fejezték be a működésüket, hogy azt tanítani kellene. Csak így lenne szabad. Egy király utolsó lemez, egy ütős búcsúturné (mely minket a Szigeten érintett), na meg az a zseniális klip az Everfrost-ra – pazar!

Nem meglepő módon a kiadójuk ennek kapcsán leporolta az Amok-ot, azt az albumot, ami meghozta a csapatnak az áttörést (s hozzácsapták a Love & Death EP-t is). Itt az alkalom megemlékezni róla.

Némi csatazajjal nyitja a lemezt a The War Ain’t Over, aminek aztán egy Maiden-es riff az alaptémája. ’95-ben a tradícionális heavy metalt a legtöbb fórumon halottnak kiáltották ki, így a csapat az árral szemben haladt. Az Amok volt a harmadik albumuk (előtte: Shadows Of The Past 1991, North From Here és The Trooper EP 1993), és az elsők között voltak azon death metal felől érkező bandák sorában, akik heavy metallal keverték a hörgős témákat (javarészt megelőzve a göteborgi irányzatot, viszont a Carcass ’93-as mesterműve, a Heartwork után).

Az Amokon még Taneli Jarva basszer énekelt (utána ki is szállt, manapság a The Black League-ben nyomja), és a csóka képes volt igen emlékezetes dallamokat hörögni. Az anyag legnagyobb slágere kétségkívül a klipes Nepenthe – egy tökéletes gothic/heavy/death metal elegy, némi női énekkel, kitörölhetetlen melódiákkal. Nem csoda, hogy még a múlt évi Szigeten is nyomták! A kettes számú kedvenc a Dance On The Graves, ami alighanem a death & roll alapnótáinak egyike, és amiben a szinte mindenütt érezhető Maiden mellett még Billy Idol meg ilyesmik is feltűnnek. Pörgős, feelinges nóta.

A Phoenix és a New Age Messiah is alapvető heavy metal riffekre épít, a Forever Lost és a komolyzenei ihletettségű, instrumentális The Golden Stream Of Lapland a fagyos, nordikus hangulat tökéletes megtestesítői (kell-e mondanom, hogy ott van a lemezen a finn folk hatása is?!), a Moonmagick címéhez illően félelmetes és sötét, a Funeral Spring meg az Icon-korszakos Paradise Lost- és Nephilim hatásaival arat.

Sokan – köztük magam is – mindmáig az Amok-ot tartják a legjobb Sentenced albumnak. A korszak legjobb, legemlékezetesebb, legfontosabb albumai közé tartozik. Életben tartotta a metalt, és sikerükre, bátor kiállásukra számtalan később érkező csapat épített.

 

 

 

SAPIENS: Sapiens

Néhány hónapja jött a meglepő, de örvendetes hír a Sapiens projektről, melyben Fodor „Fodi” Zoltán énekel (Storm The Studio, ex-Nomad/The Bedlam), és Peroczki „Perso” Gábor felel a zenéért (ő a Cadaveres De Tortugasban és a ManGodban énekelt és basszusozott korábban, de az utóbbi időkben saját neve alatt adott ki érdekes anyagokat). Meglepő, azon is túl, hogy Fodi Japánban él, szóval ritkán látjuk idehaza – mert előre megfontolt szándékkal főleg a ’80-as évek elektronikus zenéire épülő muzsikát játszik a duó.

Hogy aztán tetszett-e az album, arról a Hammer honlapon írtam.