Húsz év telt el azóta, hogy a kalifornia Palm Deserben lakozó Kyuss kiadta utolsó albumát és feloszlott. Pont, mielőtt divatba jött volna az a sivatagi- vagy stoner rock, amit ugyan nem ők találtak ki (a Hawkwind meg más bandák már a '70-es években tolták a rakétát, csak akkor space rocknak meg pszichedelikusnak hívták az ilyesmit), mégis valahogy a keresztapjai lettek.
Így aztán a Kyuss legendává vált, és tény, hogy a négyből három albumuk máig etalon (valahogy a '91-es debüt, a Wretch sosem talált be nálam, bezzeg a Blues for the Red Sun és a Welcome to Sky Valley!). A beszédes című utolsó anyagot néha hajlamos vagyok a kedvencemnek gondolni, bár ez nem ilyen egyszerű. Talán ez a legszínesebb albumuk, vagy a legkiegyensúlyozottabb, vagy tudom is én, mindenesetre a borító sugallta kékeges, napsütötte hangulat uralja, míg a korábbiak valahogy borultabbnak és sötétebbnek hatnak. De alapvetően ugyanazt csinálták a végén is: mélyen búgó-dohogó riffek, húzós rock & roll dobolás, kattant, játékos kis témák, meg John Garcia hol a punk, hol meg a pszichedelia felé hajló dallamai. Emberünk hangja emlékeztet a The Cult-os Ian Astbury-ére, bár nem olyan öblös, és ugyanúgy mérhetetlen sok feeling van benne, mint a többiek játékában.
Persze a banda agya Josh Homme gitáros volt, aki a Kyuss történet lezárása után egyedüliként tudott igazán sikeres lenni, ő viszont a Queens Of The Stone Age-dzsel kb. milliomos lett. Azért a bandáért kevésbé vagyok oda, hiányzik Garcia óbégatása, meg az orbitális riffek, viszont túl sok van Homme agymenéseiből.
A lemezt a 3 percnél is rövidebb, ám annál ütősebb Hurricane nyitja. Picit olyan, mint az alap "slágerük", a Green Machine, és nincs akkora, mint a másik alap, a Demon Cleaner, de így is nyomban legyalul mindent. A klipes One Inch Man sem kutya, groove-os, elvarázsolt cucc, de nem annyira, hogy ne robbanjon be a végén. Az instrumentális Thee Of Boozeroony sem kisebb kolosszus, egyszerűen nem bírok betelni ezekkel az irdatlan, dohogó riffekkel. Mintha a föld gyomrából törne elő, olyan mélyen búg az album zöme, s mellé, akármennyi füvet fogyasztott is a négyes, olyan húzása van, amilyenre nagyon kevés banda lenne képes. Ott van még remek példának az El Rodeo vagy a Gloria Lewis.
A Kyuss másik arca meg, ami amúgy nem válik el élesen emettől, az elszállós, gyakran akusztikus gitáros témáké, meg a hosszas jammeléseké. A Phototropic olyasmi, belassult cucc, amilyet a kemény rockban talán a Black Sabbath csinált először (Planet Caravan). Ebben, akárcsak a Catamaranban olyan finom, kellemes, lebegős hangok vannak, hogy az ember csak valami végtelen elégedettséget tud érezni tőlük. Utóbbi picit olyan, mint amit később a Red Hot Chili csinált, amikor funk helyett akusztikus témákkal operált (Scar Tissue meg ezek). Tudom, hogy durván szabad asszociáció (még úgy is, hogy nem tudnám megfejteni Garcia szövegeit) de a gyerekkorom békés, bensőséges pillanatai jutnak eszembe erről a két dalról. Ami elég fura egy stoner bandánál, nem igaz?
Bár a Kyuss pont attól volt nagy, hogy fura volt, hogy szart minden szabályra, ahogy azt a három részből álló, 11 perces Spaceship Landing is bizonyít. Ezt jó sok csönd követi, meg két rövidke rejtett track.
Garcia meg a többiek azóta sem bírtak leállni a zenéléssel, számtalan formációban muzsikáltak az elmúlt két évtizedben, és ez klassz, de a Kyuss volt az igazi zsírság, és jó, hogy feloszlottak, mert ennyire jó nem lehet semmi nagyon hosszú távon. Ez így volt kerek, és máig az ő cuccaik a legnagyobbak ezen a vonalon.