Thea Beckman: Keresztes hadjárat farmerban

Thea Beckman (1923. július 23. – 2004. május 5.) holland írónő ezen regényét bátran nevezhetjük az ifjúsági irodalom klasszikusának. Egy tizenötéves fiú visszakerül a középkorba, konkrétan 1212-be, s egyenest belecsöppen a gyermekek kereszteshadjáratába (abba, amelyik Németországból indult). Nyilván van itt némi tanító-nevelő szándék, úgy a történelemről, mint a társadalomról, ám kinézi az ifjú olvasókból, hogy képesek értelmezni, ami oda van írva. És felnőtt fejjel is élvezetes olvasmány.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Faith Hope Love by KING'S X - 35

1990-ben ma 35 éve jelent meg a King's X harmadik albuma, ami nekem történetesen az első volt (és nyilván nem pont ezen a napon jutottam hozzá, jóhogy). Azóta is örök kedvencem a csapat, és minden cuccuk között ezt szeretem a legjobban. Nyilván a korabeli lemezkritikát nem én írtam, ami itt következik, az 2003-ból származik, a Hammer Hatásokk rovatában jelent meg.

 

Gondolom, minden Hammer-olvasónak, aki szereti is ezt a lapot, vannak kedvenc kritikái. Nekem is vannak, s ezek egyike az, amit Szűts Laci írt a '91 januári MHH-ban erről a lemezről. Szűk nagyon ráérzett, hogy a King's X nem csak a rockzene múltját idézi meg, de jövőjét is - a mai napig is viszonthallani azt a masszív bőgősoundot, ami Doug Pinnick játékát jellemezte, és a Seattle-i bandák (főleg Alice In Chains) is nagyon sokat vettek át tőlük.

Ez az album maga a zenei tejjel-mézzel folyó Kánaán, és abból is az a nagyon kellemes, napfényes fajta. Vannak persze ennél sokkal több hangot és hangszert felvonultató zenék, ám ekkora lélek meg feeling nem is tudom, van-e bármi másban?! És pláne az, amit a cím jelez: hit, remény, szeretet... Na igen, a texasi trió jó ideig a keresztényi értékeket, gondolkodásmódot is belevitte a dalaiba (elég döbbenetes volt hallani sok évvel később Pinnicket arról beszélni, hogy nem hisz már Istenben...), mindazonáltal white metalnak nem nevezném még a korai anyagaikat sem. Merthogy annyival több és más (volt) ez a banda mindennél, beleértve a white metal csapatokat is.

A F.H.L. a texasiak harmadik albuma (a 108-as MHH-ban írtam az első, Out Of The Silent Planet-ről, s a konceptanyag Gretchen Goes To Nebraska is sorra kerül tán egyszer). Ezzel ismertem meg őket, és a mai napig ezt tartom a legjobbjuknak (pedig mind király). Szinte hihetetlen, hogy csupán hárman képesek voltak ekkora zenét csinálni, de hát végül is Hendrix is trióban nyomta, meg a Rushban sincsenek többen, s azok is mekkora muzsikák már! Ezek hatása érezhető is, de igazából annyira egyéni a King's X, hogy nincs értelme a hasonlítgatásnak. Egyet mondok még azért: a sok-sok vokál, a dallamok egy része a Beatles-t idézi, de aki ez alapján nyálasnak hiszi Dougék zenéjét, az baromi nagyot téved - kevés zenekarnál van jelen ilyen mértékben az a súly és erő, ami a '60-as és '70-es évekbeli ősrock bandákat jellemezte. Doug basszusjátéka óriási, és amit ez a fekete fickó elénekel, az maga a csoda! De a másik két arc is vokálozik-énekel, s Ty Tabor óriási érzéssel gitározik, Jerry Gaskill döbbenetes figurákkal teli dobolása pedig önmagában is teljes élményt nyújt.

Dalaik pedig vannak ám mindenfélék; csak a legnagyobbak képesek ennyire színes, mégis ennyire egységes albumokat alkotni. A legtöbb nótába jut finom, kellemes, napsütötte énekdallam épp úgy, mint keményebb, súlyos téma. Pl. a nyitó We Are Finding Who We Are ilyen: nagy ősrock kezdés, aztán Beatles-esen vokálgazdag verze, amire egy kemény, zseniális, de egyszerű refrén jön. Nyers, vad, s mégis kifinomult, barátságos zene ez. A szövegek nem mindegyike szól mélyebb témákról (és a mélyebb témákat is sajátosan tudják megragadni, aminek köszönhetően sosem érzi úgy az ember, hogy rád akarnák erőltetni a hitüket). A Talk To You szövegén pl. mind a mai napig mosolyognom kell, pedig már ezerszer hallottam (egy levél tartalma, amiben Doug egy peches napját meséli el egy barátjának). Hihetetlen jók a líraibb vagy lassú hangvételű számok is: szerelmes és istenes nótának is szép az I'll Never Get Tired Of You, szívbemarkolóan őszinte és fájdalmas az Everywhere I Go, a záró, csellót és fuvolát is felvonultató Legal Kill-nél pedig kevés emberibb és emberségesebb, jó kedvre derítő nótát ismerek. Aztán ott van a komplex, hatalmas zenélésre épülő We Were Born To Be Loved, a menetelős címadó, meg az összes többi szám, hihetetlenül király mind. De azért a Legal Kill mellett a legnagyobb a Moanjam, ami valóban egy nagy jammelés, alighanem minden idők leggyorsabb, legkeményebb King's X nótája, amit '98-as, frenetikus budapesti koncertjükön is eljátszottak.

Hogy a King's X sosem lett igazi sztár, annak alighanem az az oka, hogy Amerikában nem tolerálják túlságosan, ha egy rockbandában fekete az énekes, meg amúgy is, túl jó volt ez a zene ahhoz, hogy holmi slágerlistákon szerepeljen... Viszont a szakma, a zenészek mindig is szerették őket, számtalan rajongójuk van ezen körökben (elég csak a Dream Theatert megemlítenem). Egyszerűen aki tud zenélni, vagy legalábbis úgy igazán beleássa magát a zenébe, megérti és megérzi, hogy ez a három texasi arc valami óriásit produkál. Tényleg megvan zenéjükben mindaz, ami a rockot mint zenét létre hívta, az az eredeti és eredendő erő, feeling, érzelmi többlet. Ha mindenkinek olyan gazdag lenne a karácsonya, amilyen gazdag ez a zene (lelki-zenei értelemben, nem anyagiakban), boldog és szép világban élnénk. De már az is valami, ha néha meghallgatsz egy King's X lemezt.

 

 

Nightbreed fesztivál, Bp. Analog Music Hall, 2025. okt. 18.

A Nightbreed fesztivált először 2000-ben tartották meg, Ecsegfalván, ebben a kicsi alföldi faluban, ami a fesztek idején a honi dark-gothic (és egyéb sötétebb tónusú) zenék fővárosává vált. Olyan bensőséges, barátságos hangulata volt, hogy aki valaha járt ott, máig emlegeti. Hosszas szünet után, 2025 májusában rendezte meg újra a bulit Ecsegen Tóth Gyula, a De Facto énekes-főnöke, egyben a Nightbreed főszervezője. De arra nem tudtam eljutni, így nagyon örültem, hogy Budapesten is megrendezik.

És persze nagyon jó is volt. Hammer honlapon róla a teljes cikkem, meg fotóim. 

 

 

The Cult: Love - 40

1985-ben, vagyis 40 éve ezen a napon jelent meg az angol The Cult második stúdióalbuma. Ez még nem volt annyira rockos, mint amikkel később sztárokká lettek, de bőven van rajta máig szerethető dal. Az alábbi lemezkritikát 1998-ban írtam, a Hammer Hatásokk rovatába. Mely akkoriban még új volt a lapban, és az volt a szabály, hogy rövid cikkeket kell írni. Pedig ennél sokkal többet lehetne mesélni a Love-ról...

 

A ’80-as évek első fele a new wave (újhullám) ideje volt; ez következett a punk és a disco után. A dark/gothic rockból kifelé tartó, de a későbbi hard rock sztárságnak még előtte álló The Cult-ot mutat a Love album, mely a new wave cuccok között igazi kemény rock volt. ma mondjuk altirocknak neveznék.

De a ma már sajnos nem létező angol csapat már ekkor tudott valamit, amit senki más. Ian Astbury jellegzetes, Jim Morrisonnal (The Doors) és kicsit Elvisszel rokon, érzelmektől túlfűtött, lélekkel teli hangja, Billy Duffy szellős, tágas, gigantikus rockriffjei és Jamie Stewart pulzáló, kifejező basszusjátéka alkották a Cult-féle varázst. A kezdetektől fogva volt valamiféle spirituális töltete a Cult zenéjének, meg egyfajta világtág-érzete, mintha a zene szárnyain suganna az ember, mint egy felhő vagy a szél a födek s vizetk felett. Ugyan egy rockernek ez az anyag még nem mutat annyit, mint a későbbiek, de hatalmas nóták már itt is voltak, rossz pedig egy se. A két legnagyobb dal a Rain és a She Sells Sanctuary. Tipikus Cult-slágerek, egyszerűségükben szépek, óriási, ízig-vérig rockklasszikusok! Egyébként a Rain refrén után riffjét autóbb a Metallica Enter Sandman-jében hallhattuk viszont kicsit másképp.

A Phoenixben Ian tűzimádata jelenik meg, a Nirvana is beindítós, a Big Neon Glitter a The Cure Boys Don’t Cry-ának rokona, a Love és a Revolution lassú, pszichedelikus tánc, a líraik közül pedig a Black Angel emelkedik ki: megrázó, megható dal a balsorsról. Astbury nem írt hosszú szövegeket, de szavainak súlya volt. Számomra sokáig ő testesítette meg az eszményi Rock énekest.

 

 

 

Nevermore: Dead Heart In A Deadworld 25

Ma 25 éve jelent meg a Nevermore legnagyobb sikert aratott albuma. Anno az alábbiakat írtam róla a Hammerbe. Ma is így látom, max. annyit tennék hozzá, hogy a The River Dragon...-nál nem fejtettem ki eléggé, mennyire kárpázatosan zseniális az egész, s micsoda szólóban csúcsosodik ki. Bizony.

 

Persze, hogy nagy volt a várakozás. Volt iszonyatosan komor és kiábrándult, volt továbbfokozhatatlanul komplex és pusztító, volt szinte elviselhetetlen lelki mélységekbe hatoló a Nevermore zenéje. Mit lehet csinálni ezek után?!

Elsőre az tűnt fel, hogy szellősebb az anyag, nem annyira tömény és masszív, zeneileg és hangzásilag sem, mint elődjei, és kevésbé bonyolult. És hogy így még sokszorta hatásosabb. Hogy minden eddiginél modernebb, köszönhetően Andy Sneap produceri munkájának és Jeff Loomis mélyre hangolt héthúros gitárjának, ám továbbra is igazi power metal. Elsőre még furcsa is volt. És már elsőre elbódítottak, elkápráztattak, elárasztottak, majd pedig megtisztítottak a dallamok. Aztán...

A Narcosynthesis című nyitódal tipikus Nevermore-féle energiabomba, amúgy Seven Tongues Of God/Beyond Within stílusban, de már itt előtűnik a modernebb megközelítés a szaggatott riffelés képében; a refrén pedig hamisítatlan Warrel Dane-i dark-psycho dallam. Az igazán nagy ütés azonban a következő We Disintegrate: egy hihetetlen thrash-power nóta, amire még a Forbidden, a Megadeth vagy a Testament is büszke lenne - de még ők sem tudtak ilyen megcsavart, eszelős és zseniális dallamokat írni, mint amilyeneket Warrel énekel, helyenként a Sanctuaryt idéző magasságokban szárnyalva. Az Inside Four Walls és az Engines Of Hate az album további politikus, a nyitó számmal rokon ívású dalai; előbbiben van pár Machine Head-es gitárvinnyogtatás (ez a legerősebb párhuzam Sneap korábbi munkáival), utóbbi pedig a címéhez méltón (A gyűlölet gépei) zakatol. Az anyag legpusztítóbb, legkeményebb dala azonban egy '66-os Simon & Garfunkel klasszikus, a The Sound Of Silence iszonyú félelmetes átdolgozása, ami a Heartwork-ös Carcass-nak is becsületére vált volna.  Az Evolution 169 sötét, monumentális, doom-os dal, a saját stílussal bíró Jeff lávakitörés-szerű szólója előtt némi Danzig hatással. A The River Dragon Has Come Led Zeppelin/Rush jellegű akusztikus kezdése után egy a Tiananmen Man-hez hasonló, szomorú hangulatú, komplex tétellé fejlődik. A The Heart Collector és az Insignificant olyan számok vonalát viszi tovább többé-kevésbé, mint a Sanity Assassin, a Passenger vagy a Sorrowed Man, tehát bővelkednek lírai és emelkedett pillanatokban. Ezek a dalok is gyönyörűek, de az album legszebbje - mely még az In Memory EP-n tapasztalt zenei tisztaságot is felülmúlja - Believe In Nothing címre hallgat, és nincs szó, ami kifejezhetné; ráz tőle a hideg. Himnikus, dallamos metal dalcsoda, ami csak a Queensryche legjobb pillanataival emlegethető egy lapon. És ez még nem minden, mert ott van zárásul a két részből összetevődő címadó. A rövidebb nyitórészben a szintén messziről felismerhető játékú Jim Sheppard akusztikus basszusgitározik egy olyan témát, ami mintha a Led Zep Stairway To Heaven-jének valami kifacsart tükröződése volna. Aztán berobban a második, pörgős-súlyos rész, amiben megintcsak iszonyatos dallamok és mélység vannak. Van Williams dobos talán itt hozza legkiemelkedőbb teljesítményét - ő a zenekarból a negyedik, akinek egyéni stílusa van. Többen meg nincsenek is...

Tudom, merész ilyet mondanom, de ideje, hogy Rob Halford felülvizsgálja nézeteit a metalzene fejlődőképességéről. Mert a vitathatatlanul fantasztikus Resurrection-t csak a Roy Z kreálta zseniális hangzás teszi maivá, amúgy Painkiller és még régebbi Priest az egész. Ezzel szemben a Nevermore olyan zenét csinál, amit tíz évvel ezelőtt nem lehetett volna. Még akkor is, ha a Dead Heart-ot nem érzem annyira korát-megelőzőnek, mint elődeit. Így is az év legjobb albuma, nálam maximum a Fates Warning veheti el tőle az elsőséget. Ez Metal 2000.

UNevermore 10

 

 

 

Thy Catafalque / Boru, Bp. A38, 2025. október 10.

Két éve már volt teltházas dupla Thy Catafalque koncert az A38 hajón, s most ismét. Csak az elsőre tudtam menni, arról a Hammer honlapján olvasható a lelkendezésem.

Douglas Coupland: X generáció

Douglas Coupland első regénye kultikus lett csomó helyen, pl. Amerikában, ill. nekem is vannak ismerőseim (vagy voltak barátaim), akik odavoltak érte. Úgy esett, hogy csak most olvastam el, több szempontból is túl későn, de hát eleve is túl későn jelent meg magyarul.

A könyv amolyan sztorifüzér, apró epizódokban mesél a mesélő, Andrew „Andy” Palmer, arról, hogy két barátjával kiköltözött a sivatagba, mert elegük lett a mai szóval fogyasztói társadalomból (ill. hogy ott miféle sztorikat találnak ki egymás szórakoztatására). Mondjuk effektíve nem a sivatagba, nem lettek buckalakók vagy valami, egyszerűen csak a kaliforniai Palm Springsben laknak, ami valóban határos a sivataggal, és főleg idősek lakják a környéket, tehát aki fiatal, az vagy gyanús, vagy olyan munkája van, ami kiszolgálja az időseket. Mármost a kb. 1990-ben játszódó történet három szereplője épp közeledik a harmincadik évéhez, amivel helyi viszonyok között még fiatalnak számítanak. 

Az első gondom az, hogy állítólag az X generáció az 1965 és 1980 között születetteket jelöli, de ’90-ben aki harminc, az még pont nem X-es. Én az vagyok, de pl. maga az író sem, ő ugyanis 1961. december 30-án született, és Coupland nyilatkozta is, hogy hogy elcsudálkozott, hogy így felkapták ezt, hogy X generáció, de ő különben az előző (Baby Boomer) meg az X közötti vékony mezsgyére utalva írta a regényt, melynek amúgy ő maga is tagja. Ezzel mondjuk nem kellene, hogy baj legyen, hát nem tök mindegy?! De nem az. Nem zárom ki, hogy az X generáció így érezte magát, ahogy Coupland (anti)hősei. Azt sem, hogy én is éreztem magamat így, ha nem is épp ’90 környékén, de mondjuk huszas éveim vége, harmincas éveim eleje tájékán. Annyi bizonyos, hogy nagy megfejtő korszak volt az, a velem egykorú barátaimmal együtt, és biztos imádtam volna akkoriban egy csomó klassz gondolatot, megfogalmazást, hasonlatot, amikkel Coupland telepakolta ezt a könyvet. Meglehet, még 2007-ben is így lett volna, amikor végre megjelent magyarul az eredetileg 1991-es könyv, akkor 32 voltam, talán nem lett volna túl késő. Most az, mert most meg 50 vagyok, és egy halom dologra már csak legyintek. Szóval nem érzem a magaménak a regény hangját. 

Ebben benne van az is persze, hogy ’90-ben mi még itten egész máshol tartottunk, mint a társadalom, amit Coupland leír és kritizál. 2007-re sok mindenben utolértük, szóval akár lehetne olyan hang, amit magaménak érzek. A baj az, hogy szerintem ez még mindig egy beat regény (szóval babyboom korabeli), alig valamiben különbözik, mittomén, a beat nemzedék fontos „szent könyveitől”. Jó, kiábrándultabb, ott van a hátterében, hogy nézd meg, a hippikből is mi lett, semmi, ugyanúgy beültek Woodstock után a zsíros vagy szar állásokba és a többi (de ezeket mondjuk nem írja le így). Ugyanakkor amit én X generációs életérzésnek gondolnék, abból nagyon kevés van itt. Vagyis… OK, lássuk. Pl. MTV, és a pop- meg hajmetal korszak vége, 1991, grunge, Nirvana és a többiek. Nekem az Az X generációs életérzés. Egy ’90-ben megjelent regényben nyilván nincs ez ott. De valahogy azt vártam, hogy majd jó sok zenei utalás lesz benne, hát van vagy egy.

Van viszont kismillió olyan utalás, ami totál amerikai, és meglepően sok utal a ’80-as évek előttre. Ezért is gondolom, hogy ez egy pre-X regény inkább. De meg tényleg annyi, számomra mit sem mondó utalás, idézet, hasonlat van benne, hogy az már fáraszt. Megértem, hogy egy mai fiatalnak fárasztó lehet, ha az én generációm elkezd sztorizni a maga korszakáról meg minden, de itt annyira csak amerikai dolgok vannak, hogy semmi kedvem utánakeresgélni, hogy mikről beszél Coupland, hiába, hogy gógle a barátunk. 

Viszont ha félreteszem mindezt, akkor mégiscsak tetszett. Még így is, hogy már kinőttem azt az életkort, amiről szól. Mondom, megfelelő időben nagyon szerettem volna, ebben biztos vagyok, és tök érdekes látni, hogy említett egyes ismerőseimnél azért hogy megjelent ebben-abban a hatása. És tényleg nagyon erős mondatok vannak benne, társadalomkritikailag is, meg úgy az emberről, az emberi létről, meg hogy milyen ilyen elveszett generáció tagjaként élni, stb. Meg látni azért, hogy Coupland olyan író, aki nagyon ráérzett a társadalmi ill. személyes történésekre, csomó dolgot szinte előre látott. És vannak jópofa, a szereplők által kitalált sztorik is benne (egy darabig ezek olyanoknak érződtek, mintha Vonnegut sci-fi író szereplőjének, Kilgore Troutnak a vicces kis történeteit rendesen el is mesélnék, nem csak a vázlatukat olvasnánk). Ha már itt tartunk: szerintem Coupland Chuck Palahniuk előfutára volt, csak itt nincs semmi olyan undorító meg brutális, mint Chucknál. 

Ami M. Nagy Miklós fordítását illeti, csomó munkáját nagyon szeretem (főleg a Nick Hornby és Roddy Doyle fordításait), de ez nem sikerült olyan jól. Főleg az elején zavart pár félrefordítás, ill. hogy szemlátomást nem tudta értelmezni, mire utalt Coupland, de aztán vagy ő rázódott bele, vagy én. Akárhogy is, mindenképp érdemes volt elolvasni ezt a könyvet, csak ne gondolja senki, hogy ha találkozik az X generáció egyik, még élő tagjával, akkor Coupland regényére hagyatkozva tévedhetetlenül megtippelheti adott tag életszemléletét, reakcióit, akármijét. Bár lehet, ehhez elég a józan paraszti ész is.

Vian: Félemez

A Vian ’99 óta létezik, de négyből hárman már több, mint harminc éve zenélnek együtt. Mondjuk nem épp megszakítások nélkül, sőt, 2-3 évvel ezelőtti EP-ik jókora szünet után jöttek ki (nem szólva a ’16-os visszatérés előtti még hosszasabb csöndről). De ők már a kezdetekkor is igen egyediek voltak, s ez azóta csak fokozódott.

A teljes cikk a Hammer site-on. 

David Michie: A titkos mantra

David Michie A Dalai Láma macskája című sorozat szerzője, de volt neki egy thrillere is (A lhászai mágus), s ennek érkezett meg végre a folytatása. Mely istenigazából külön is olvasható, pláne mivel a regény elején egy rövid összefoglalót is találunk az első részről – viszont aki az elsőt olvasta, az talán emlékszik, hogy az úgy ért véget, hogy nagyon is várta volna az olvasó, hogy kiderüljön, mi lesz azután.

A folytatás elgondolkodtató lett, s amellett, hogy izgalmas, sokat mesél a tibeti buddhizmusról is, de annyi minden másról. Ekulton írtam róla.

Beton: Önazonos

A Betont Kindák Márk gitáros indította el, akit a honi undergroundban talán a Sepultura tribute-ből ismernek leginkább, de több helyen is pengetett, és aki jó pár év alatt írta meg az Önazonos dalait. Az album, avagy a Beton maga mégis kevesebb, mint egy év alatt állt össze. A dobokat Márk régi spanja, Karsheh Nabil játszotta fel, s három legendás underground fazon csatlakozott még: Horváth István, azaz Pityesz énekes (ex-FreshFabrik, Neck Sprain, Sonic Bear Punch stb.), Jakab Viktor basszer (a ’80-as évek végi honi thrash színtér alapcsapatából, az Undertakingből), és Takács Jozzy gitáros (The Hellfreaks, Wendigo stb.).

A névsor alapján persze jót várt az ember, de hogy ennyire brutálisan erős lesz az album, arra nem voltam felkészülve. A Hammer honlapon olvasható a többi.

Robert Plant with Suzi Dian: Saving Grace

A hajdani Led Zeppelin-énekes 12. szólóalbumáról elsőként közzétett dal, az Everybody’s Song úgy betalált, hogy nagyon vártam a teljes lemezt. Aztán kiderült, hogy a country-s/folkos/blues-os anyag összes száma feldolgozás, más szerzeménye, és ez némileg más megvilágításba helyezte a Saving Grace-t. Mármint, a Zep is játszott feldolgozásokat, ismert szerzőktől és ismeretlenektől egyaránt (utóbbiakat hívják gyakran népdalnak), meg aztán 77 évesen miért ne játsszon minden idők egyik legnagyobb rockénekese azt, amit akar? Ha neki ez esik jól, ha az ő gondolatait-érzéseit mások dalaival van kedve épp előadni?

A teljes lemezkritika a Hammer honlapján olvasható.