A Baumann Eszter Anna énekesnő / basszusgitáros / dalszerző vezette Ann my Guard tavasszal jelentkezett utoljára hosszabb anyaggal, és a She of the Sea and Stars minden ízében különleges és változatos volt. A novemberben kiadott két újabb dalra szintén illenek ezek a jelzők, még a She...-hez mérten is.
Teljes cikkem az Underworld oldalán.
A számos formációban zenélő, holland Jason Köhnen és a legfőképp talán a Thy Catafalque-ból ismert Horváth Martina közös zenekara az Answer. Harmadik albumuk Transcendental címmel jelent meg ősszel, és címéhez illően különleges, akár spirituális élményt ad – mindezt a gothic/death/doom metal legszebb hagyományaira és Martina egyedi hangjára építve. Őt kérdezte meg az aktualitásokról.
Az interjú az Underworld oldalán olvasható.
Épp 40 éve, 1985-ben jelent meg az első Watchtower album, egy őrületes progresszív-thrash metal anyag, amire aligha volt még felkészülve a világ. Az alábbi lemezkritikát persze később, 2016-ban írtam (ja, nem 10 évesen, haha).
Nem a texasi csapat hozta be a prog témákat a metalba. A Black Sabbath már korábban beleszőtt ilyesmiket a zenéjébe, az Iron Maiden is bátran kísérletezett tempóváltásokkal, komplex témákkal már néhány éve, a Metallica ’84-es Ride The Lightning-ján is hallani ilyen törekvéseket, a Mercyful Fate ugyanazon évben megjelent Don’t Break The Oath albuma pedig megmutatta, hogy a heavy metalban mennyi lehetőség van még. A Fates Warning is elindult már a progresszív úton, ahogy a Queensryche debütanyaga is úttörő volt. Az egyes Watchtower mégis totális újdonság volt. Ők ugyanis a Rush és King Crimson féle komplexitást és zenészi játékot oltották bele a korszak thrash metaljába. A sikoltozós ének, a dzsesszbe hajló szólók, a döbbenetesen intenzív ritmusszekció együttese messzire elkerült minden bevett heavy metal tradíciót. Nem mondom, hogy nincsenek verzék és refrének, épp csak annyira borult mind, hogy nagyon nehéz beléjük kapaszkodni. Még úgy is, hogy az album nincs 38 percnyi, és a ’70-es évek progjára jellemző hosszú tételeket nem is írtak. Csupán két 6 perc körüli dal van, de azok sem monumentálisak. Viszont máig lezúzzák az embert.
A később a jóval divatosabb zenét, csajozós hard rockot játszó Dangerous Toys-ba távozott Jason McMaster magas hangú, agresszív szóköpködését csak ritkán váltja csordavokál szerű rész vagy mélyebb fekvésű ének, de ez tökéletesen passzol a tördelt ritmusokhoz, az ujjficamító riffekhez – na meg a szövegekhez. Ahogy a borító is sejteti, a nukleáris fegyverkezés, a hidegháború és az ezekből megjósolható jövő erősen jelen van a dalszövegekben, akárcsak a kortárs VoiVodnál. Viszont a Watchtower emellé politikai-társadalmi kérdéseket is feszeget, amikből nem tudom, mennyi mehetett át a korabeli hallgatóknak ezzel az idegesítő, nehezen érthető énekkel, de hogy máig érvényes megállapítások vannak benne a nyugati civilizációról, az biztos. Még amikor a világtörténelem egyik legvéresebb eseményéről (Argonne Forest) énekelnek, vagy egy ókori népet (netán Conan atyját, Robert E. Howardot) idéznek meg (Cimmerian Shadows), akkor is az azóta sem sokat változott jelenről van szó.
A zene pedig ennek megfelelően zaklatott, bonyolult és súlyos. Utóbbi szót nem a mai értelemben értem, mert ez a ’85-ös, eleve is szerény anyagi keretekből kihozott hangzás ma már vékonykának hat, de ha beleásod magad az albumba, ráébredsz, hogy iszonyatos mélységei vannak minden tekintetben. A dalok legtöbbje thrash témákra épül, de a Watchtower nem igazán illik sem a Bay Area-, sem a Slayer-vonalba, itt nem a sebesség és brutalitás a lényeg, hanem a mondanivaló zenei megjelenítése. Legalábbis én azt érzem, hogy a zene és a szövegek ritkán tapasztalható egységben vannak, és mindkettő pont olyan hideglelős, félelmetes, bizonyos értelemben gépies és elembertelenedett, mint a kor, amit ábrázol. És minden dalban van valami plusz (egy leállás, egy elmebeteg szóló), meg persze rengeteg hirtelen váltás. A címadóban például egy pillantra felvillan a Maiden szelleme, az Argonne Forestben van valami fura, egzotikus téma, a Violent Change „refrénjében”, ami pusztán a címből áll, szinte doomba áll a zene, a Cimmerian Shadows-t pedig olyan, misztikus atmoszféra lengi be, ami miatt kicsit ki is lógna az anyagról, ha nem lenne amúgy pont olyan, egyszerre zsibbasztóan és zseniálisan komplex, mint az összes többi. Talán a nyitó Asylum meg a Meltdown olyan, amit könnyebb befogadni, netán a Tyrants in Distress azzal a már-már megjegyezhető refrénnel, de amúgy mindmáig kihívás Watchtowert hallgatni. S hogy mégis kell, azt bizonyítja azok listája, akik biztosan tanultak tőlük: Dream Theater, Fates Warning, Psychotic Waltz, Cynic, Atheist, Death, Sieges Even, Spiral Architect, Meshuggah. Na meg a Metallica. Lars az …And Justice for All korszak fotóin rendre Watchtower pólót visel, egy olyan zenekarét, ahol szinte minden dalt a basszer Doug Keyser írt, míg ők pont a Justice-ról irtották ki a basszusgitárt…
’89-ben jelent meg a második, az elsőnél pengébb, de így is baromi nehéz Watchtower lemez, módosult felállással, aztán hol voltak, hol nem, de kézzel fogható új kiadványra mostanáig kellett várni, mert a napokban jelenik meg a Concepts of Math: Book One EP.
Ide kattintva a Palikával készült interjú egy része olvasható.
Emitt meg letölthető az első Underworld magazin, melyben a teljes interjú szerepel, és érdemes is elolvasni, nagyon-nagyon jókat mond az ember.
November közepétől már nem írok a HammerWorld magazinba (ex-Metal Hammer H.). Több más exhammeres kollégámmal az újonnan indult Underworld magazinban folytatjuk. Megpróbáltam röviden megfogalmazni, miért (néhányan legalábbis kérdeztétek). De aztán számvetés lett belőle, úgyhogy hosszú lett, de elöl van rövidebben a lényeg, aztán kihagytam pár üres sort, és jön némi önvallomás erről az egész zenei újságíróskodásról.
Hogy most miért jöttem el a Hammertől, a stáb egy részével egyetemben, az végül is inkább csak ránk tartozik. Nyilván mindig voltak súrlódások, mindenki követett el hibát, volt rá elég időnk, és számtalanszor éreztem úgy, hogy abba akarom hagyni. Mindig a zene tartott ott, és az utóbbi három évben a 2022 augusztusában elhunyt főszerkesztőnk, Lénárd Laci emléke miatt is folytatni akartam, de most eljött a pillanat, amikor már inkább máshol írok a zenéről. Hosszan zajlott az elszakadás, és benne van, hogy elmúltam 50 éves, és ennyi idősen már azt a nagyon kevés szabadidőmet (mert az újságírás mindannyiunknak, mindig is szabadidős tevékenység volt!) úgy szeretném eltölteni, hogy az nekem is jól essen. És az utóbbi kb. másfél évben annyira flottul mentek a dolgok a lapnál (a háttérben, miközben ugye a nyomtatott magazin nem tudott többé megjelenni), hogy amikor kiderült, hogy az az ember, akinek ezt elsősorban és legfőképp köszönhettük, eljön a laptól, elindult egy folyamat, aminek az eredménye az lett, hogy többen is követtük.
Ő (nem titok, Posta János a neve) új lapot indított, a több évtizedes tapasztalatára, tudására és kapcsolatrendszerére építve. És mivel továbbra sem tudom még letenni a zenét, az írást, úgy döntöttem, csatlakozom én is az Underworldhöz. Itt remélhetőleg nem kell senki olyannak velem dolgoznia, aki nem akar velem dolgozni, itt nem kell magyarázni senkinek, hogy hahó, különben azért van lap, mert mi megírjuk.
Nyilván sajnálom.
Amikor Lénárd Laci meghalt, azt mondtam magamnak, megyek, amíg tart a lap, ha már az indulásakor nem lehettem ott, legalább a végéig ott leszek, ha tudok, Laciért. Ez mégsem lesz meg, mindazonáltal azt gondolom, ugyanaz mozgatja az UW stábját is, ami őt.
Itt jön a hosszú rész:
Látom, hogy 2025-ben már avítt, lefutott dolog a lemezkritika, még a koncertbeszámoló is. Az internet korában már nincs szükség fix pontokra, akiknek az ízlésére támaszkodhatsz (akár úgy is, hogy tudod, hogy ha UN-nek 10 pont, neked 3). Az ifjabb generációkat nem érdekli, a zene sem úgy általában, és ha belegondolsz, ez az egész rock & roll őrület elkezdődött úgy az 1950-es években, azelőtt (vagy még inkább a mozik elterjedése előtt) nem volt ilyen, pláne nem volt sztárkultusz, úgyhogy nem csoda, hogy ez is lefutott, és ma már nagyon kevés zenei előadóból lesz világsztár. Nem baj. Mindennek van vége. Részemről a Hammernek most, az újságírásnak még nem, de majd egyszer ahhoz is öreg vagy halott leszek, oszt jónapot.
Némi önvallomás. Engem sosem érdekelt, hogy én legyek a Valaki. Biztos, hogy volt olyan korszakom, amikor élveztem a pezsgést, azt, hogy zajlott a metal és részese voltam, de akkor sem tudtam mit kezdeni azzal, ha valaki dicsért. Ahogy azzal sem, ha szidott, bár eddig szinte soha nem állt elém senki, hogy elmondja, mi baja velem meg az írásaimmal. Ez az „összetartó, őszinte és kemény” metal táborban is csak a hátam mögött esett meg, és nem is érdekelt. Úgyis csak én lehetek én, hiába felcserélhető mindenki, helyettem senki nem fogja leélni az életemet, és már jó ideje kisebb bajom is nagyobb annál, hogy akkor mi zajlik a metal óvodában. De amíg van szabad akaratom meg cseppnyi szabadidőm, meg kedvem, hát csinálom. Mert csak. Mert mindig van valami jó új zene.
Anno, '89 környékén, nekem a Hammer (sőt, az elődjének számító Metallica Hungarica utolsó száma) sorsfordító volt, 14 évesen hirtelen megismertem életre szóló zenéket. Ugyanez történt könyves vonalon, amikor a Commodore Világban olvastam A Gyűrűk Uráról, amit sikerült beszerezni, és egy életre megváltoztatott. Nekem ez az alapélményem, egy olyan korból, amikor nem volt internet, a tévében sem igen találtam olyat, ami hozzám szólt, de bezzeg ezek a zenék és könyvek! Falun laktam, hasonló érdeklődésű barátokat is csak az után találtam, hogy a Metallica Hungarica miatt beütött nálam a Queensryche. Innen jött a vágy, hogy magam is eljuttassam a jó dolgok hírét azokhoz, akik szintén keresik.
Tudom, hogy nem marad utánam semmi. Ha pl. arra gondolok, milyen magyar bandákat dicsőítettem a Hammerben a '90-es években, hát a zömük már sehol nincs, rég feloszlottak, alig emlékeznek rájuk. Ilyen az élet. De a covid alatt a Facebook oldalamon pörgetett visszaemlékezős sorozatom, amelyben előástam koncertbeszámolókat, melyek x évvel korábbi, adott napi koncertekről szóltak, rájöttem, hogy mi értelme van egyáltalán ennek az egésznek. Korábban arra jutottam ugyanis, hogy nincs sok, hát pl. a gyerekeimnek sem tudom átadni életem legjobb koncertélményeit. Viszont a reakciókból kiderült, hogy nem is csak az olvasóknak, haveroknak, de főleg a (magyar) zenészeknek nagyon sokat jelentett. Nem az, hogy "Úristen, Az Uzseka azt írta, hogy jó volt a koncert, most már tuti befutunk és meggazdagszunk", hanem az, hogy egyáltalán valaki figyelt rájuk és megemlékezett róluk. Kicsit, mint mikor az Avatarban azt mondják: „Látlak téged.”
És én látni akartam a másik emberben a jót, ahogy a zenékben is. Meglátni az embert a felszín mögött. Néha tán sikerült is. 100 év múlva senki nem fog emlékezni egyikünkre sem. Viszont abban az adott pillanatban, amikor mindez történt, ez igenis számított. Mert a figyelem energia (igen, még a negatív előjelű is, ld. politikusok), és azok a bandák, akik játszottak 20-30 embernek valami ótvar pinceklubban, sokszor csak tőlem (vagy tőlünk, a hammeres vagy más sajtóorgánumnál ténykedő kollégáktól) kaptak figyelmet. Számít ez? Aligha. 1000 emberből, aki gitárt vesz a kezébe, hogy majd akkor ő befut, jó, ha egy jut valamire, s nem biztos, hogy közben nem veszít el valami emberileg fontosat. Igen, zenésznek lenni iszonyat áldozatokkal jár. És ha bárkit valaha megbántottam az írásaimmal, netán az zavarja, hogy túl vajszívű voltam, akkor bocsánatot kérek. Mégis, mai fejjel azt látom, hogy bár évtizedeken át egész a covidig nem is tudatosodott bennem, ez volt a lényeg: hogy figyelmet adtam a művészeknek. Mert végül is az, aki a maga gondolatait, érzéseit, fájdalmait beleteszi egy akármilyen zenébe, szövegbe, az művész, akkor is, ha sosem jut vele semmire.
És a zömük nem is jutott. Azzal is tisztában vagyok, hogy jóllehet, én már tényleg a demós korszakban is jókat írtam a Thy Catafalque-ról vagy az Isten Háta Mögöttről, meg én ajánlottam a Dalriadát a későbbi kiadója figyelmébe, egyikük sem miattam, az én cikkeim miatt vitte valamire. Ha nincs bennük kitartás, ha nem tudnak megszólítani további embereket is a zenéjükkel, akkor nem lettek volna azzá, amikké lettek. Nem rajtam múlott.
Sőt, ha már így ömlik belőlem a szó, elmondanám azt is, hogy zenei újságírónak lenni magányos élmény. Igen, ismersz nagy csomó zenészt, mondhatni, hogy spanok vagytok, de egyszer írjál bármelyikükről egy rossz szót, és vége a haverságnak. Természetesen. Nem, én inkább távolságot tartottam, ahogy Lénárd Laci is tette - ugye ő nyilatkozta anno egy interjúban a Wanted magazinban, hogy Ozzynak a falon, a poszteren a helye, nem akarja emberként ismerni. Mi bölcsesség van ebben! De nyilván rengeteg remek embert ismertem meg a Hammernek köszönhetően, zenészeket, egyéb szakmabelieket egyaránt, ahogy az olvasók közül is. Még úgy is, hogy én mindig szürke eminenciás voltam, aki nem vágyott a megmondóember-szerepre, sem a rivaldafényre, és ez mit sem változott.
Ahogy az sem, hogy mindig próbáltam nyitott lenni, nyilván a magam keretei között. Mindig úgy gondoltam, a lapnak függetlennek kell lennie, de teret kell adnia a színtéren meglévő különféle véleményeknek. Ha egy zenekar olyat nyilatkozik is, ami nekem nem szimpatikus, attól még helye van a lapban. Az évek során ebben is voltak egyensúlyvesztések a lapnál, de mindig úgy voltam vele, az nem az én véleményem, itt vagyok balansznak, majd én szót adok azoknak is, akik más vonalon mozognak. Relatív, hogy ez mennyire sikerült, de nekem alapvető fontosságú, hogy az nem gyengeség, ha látod és elfogadod, hogy van más is azon kívül, amit te jónak meg helyesnek tartasz. És hogy nem az én dolgom megítélni a többieket. De mindenféle beállítottságú emberrel készítettem már interjút, aki kevés barátom vagy jobb ismerősöm van, azok között is van mindenféle, és azt látom, hogy a legtöbbjüknek bizony vannak jó meglátásai erről vagy arról, és hogy nem a beállítottságukon, hovatartozásukon múlik, hogy emberileg jófejek vagy sem, vagy hogy amit csinálnak, azt jól csinálják-e. És nem igen van ember hiba nélkül, de számít a szándék, s még inkább a cselekedet. És azt is tudja mindenki, hogy az érmének két oldala van, fentebb látható az enyém, de azt kevesen tudják, hogy az érem jobb híján gitárpengetőként is használható J és hogy a holtak szemére azért raktak régen érmét, hogy Kharón révész átvigye az elhunyt lelkét a Sztüx folyón az Alvilágba (angolul: Underworld – nem mintha ehhez sok köze lenne a lapnak).
Kellett némi akaraterő ezen a rusnya, rideg novemberi estén, hogy elvándoroljak a Muzikumba, de bíztam benne, hogy majd a zene felmelegít. Aztán úgy is lett.
Redbreast Wilson egyszemélyes előzenekarként frankó countryval melegítette be az egybegyűlteket, aztán a Bigfoot Preston band tolta az ízes, derűs americana/southern rockot.
Koncertbeszámolóm az Underworld oldalán.
Varga Krisztián gitárost a legtöbben a Thy Catafalque koncertfelállásából ismerik, de aki járatos a magyar underground színtéren, jó pár egyéb zenekarban láthatta már őt gitározni. Néhány hónapja kiadott egy szóló EP-t Departures címmel, melyen színes, izgalmas, de azért nagyon is metal instrumentális dalok hallhatók.
Az Underworld oldalán olvasható az interjú.
Dolgok, amikre nem számítottam: 1. Hogy eljutok valaha Undertaking koncertre. 2. Hogy 2025-ben még láthatom a Slogant, 3. Hogy közel 32 évvel az első hammeres cikkem után, mely a Slogan egyik koncertjéről szólt, az első már-nem-vagyok-hammeres cikkem, egy új magazinban, szintén a Sloganről (is) fog szólni.
Szóval fogadjátok szeretettel az Underworld-öt!
Nekem nagyon tetszik, s ezt a Hammer honlapon olvasható kritikában alaposabban is kifejtem.