Ann my Guard: She of the Sea and Stars EP kritika és interjú

Baumann Eszter Anna zenekara, az Ann my Guard a covid kezdetekor adott ki utoljára egy dalosnál hosszabb anyagot (a remek Furia EP-t). Akkoriban úgy gondoltam, hogy messze kimagaslik ez a csapat az énekesnős rock/metal bandák sorából, egyrészt Eszter remek dallamérzéke, dalírói készségei, másrészt a dalokba foglalt mélységek miatt. Az új anyag azonban metalt nem igen tartalmaz, rockos gitárból sincs sok, mégis talán az eddigieknél is erősebb a hatása.

Az EP-ről szóló kritikám idekattintva olvasható.

És készítettem egy interjút is Eszterrel, amelyben nagyon erős, jó gondolatokat fogalmazott meg, túl a zenén pl. a nőiségről és az anyaságról is. Ha elolvasnád, ide kattints.

Skid Row: Subhuman Race (1995)

Az internet emlékeztetett rá, hogy ma 30 éve jelent meg a Skid Row harmadik albuma, és mivel épp gépnél vagyok, hát előástam a magam cikkét róla, amit amúgy 2011-ben írtam, de most sem gondolom másként.

 

Most, hogy Sebastian Bach, a Skid Row volt énekese új anyaggal jelentkezett, különösen van miért megemlékezni a vele készült utolsó SR albumról. Ez volt a harmadik sorlemezük, egyben a legkevésbé sikeres. A ’89-es, még inkább hard rock debütalbumon van a két legnagyobb slágerük (18 and Life, Youth Gone Wild), a ’91-es Slave to the Grind meg egyszerűen a metal történetének egyik legállatabb anyaga (ha tudni akarod, milyen az az igazi power metal, szemben azzal, amit ma Euróban annak hívnak, hallgasd meg a címadót!). A 4 éves kihagyás után megjelent Subhuman Race ezekkel nem vehette fel a versenyt, sem az épp futó grunge- meg punk-divattal, viszont sűrűbb, nehezebben emészthető anyag volt a korábbiaknál, amin kora hatásai is érezhetők voltak. ’95-re megcsappant a táboruk, az MTV sem nyomta őket többé, így messze kevesebb fogyott a Subhuman-ből, mint az első kettőből, és aztán Sebastian is kilépett a még alternatívabb/grunge-osabb irány felé mozduló bandából.

De attól még ez is óriási anyag volt! Elsősorban a líraibb, dallamosabb tételek miatt érzem így, de tulajdonképpen máig ugyanolyan nagyot ütnek a brutkóbb témák is, mint annak idején. Tény azonban, hogy leginkább azt a három számot szeretem róla, és veszem elő mindmáig, amikben a melódiáké a főszerep. A Skid Row-nak a lírai vonal mindig is nagyon ment, de úgy érzem, a Subhuman-en hallható dalok még a korábbiaknál is többek. Egyrészt mélyebbnek, fajsúlyosabbnak tűnnek, másrészt meg egyik sem tisztán lírai. Az Eileen talán inkább lassú középtempós, egy kattant nőről szól, aki Dave Sabo gitáros szomszédságában lakott, és van az egésznek valami hátborzongató, egyszersmind gyönyörűséges hangulata, plusz ott a dal végén az az iszonyatos Fight/Down-vonalas, belassulós zúzás. Az Into Another is káprázatos, emelkedett dallamaival fog meg, de a valahogy régies hangzású gitárszóló is nagyon rendben van. A Breakin' Down a kultikus Angyalok háborúja (The Prophecy) c. film betétdala volt, amiben Christopher Walken játssza a lázadó Gábriel arkangyalt zseniálisan, és a szám akár Pearl Jam is lehetne, ha nem Seb énekelné, és megintcsak kiráz tőle a hideg, ha hallgatom. Nem tudom leírni ezeket a dalokat, hallani kell őket, annyi érzés van bennük!

Persze a többi nóta is rendben van. A lemeznyitó és első klip My Enemy olyasmi húzós, groove-os, brutál metal cucc, ami akár a Panterának is jól állt volna, a Firesign-t a refrén előtti átkötő rész dallama meg maga a vadállat refrén viszi el, a Bonehead egy gyors, fasza punk & roll cucc, a Beat Yourself Blind újra a Pantera/Metal Church-vonalas groove-os zakatot hozza (a refrén meg abból áll, hogy Bach hatféleképpen énekli el a dal címét). A Remains To Be Seen-ben meg a Frozen-ben érzek némi grunge-ot, előbbiben inkább Alice In Chains-t, utóbbiban meg Soundgarden-t, de persze mindkettő igazi Skid Row. A címadó Subhuman Race gyors zakat a Slave to the Grind vonalán, a Face Against My Soul, a Medicine Jar és a záró Iron Will pedig jobbára az az irány, amit Sabo-ék előtt a Guns N’ Roses hozott be a köztudatba, az a fajta kemény, pörgős hard rock, aminek nincs sok köze ahhoz a hajmetalhoz, ami ellen a grunge fellépett...

Az anyagot valami nyersebb, természetes, de súlyos és élő sound jellemzi, Bob Rock (Metallica, The Cult, stb.) producer munkája nyomán. Ebben benne van, hogy a finomabb részek alatt minden hangszernek szépen van tere, a brutkóbbak alatt viszont kissé egybemosódik a dolog. Illett is ez a korszak szellemiségéhez. Ám sem a hangzás, sem a király dalok, sem az alteresebbre vett külső nem voltak elegendőek, hogy a Skid Row az első ligában maradhasson.

Azóta értékelhetőt meg inkább Sebastian csinált, bár az ő szólólemezei sem érik el az első három Skids anyag szintjét. Amiket viszont máig jó hallgatni.

 

 

 

Bak Róbert: Ameddig elhiszem (első és utolsó versek)

A legtöbb ember élete egy pontján ráeszmél, hogy meg fog halni, de azt kevesen tudják előre, ha már csak kis idejük van hátra, s hogy azt a keveset is egyre több szenvedés fogja övezni. Bak Róbert egy közülük. Az Ameddig elhiszem versei őszinték, mi egyebek is lehetnének egy ilyen helyzetben? Van bennük harag, értetlenség, lemondás, gyász. Az élet, a világ, az abban ténykedő ártó, alávaló erők olyan tisztán látása, amihez ott kell állni a halál kapujában. Nincs bennük hit, remény. Vagy talán mégis. És van bennük szeretet, mármint az az igazi, csillogástól mentes. 

Teljes cikkem róla ekultura.hu-n.

Odion: Narcissus EP

Az Odiont a Reason három tagja alakította, bár Dudás Gábor énekest a legtöbben alighanem a Thy Catafalque-ból ismeritek. Kun József dobos és Vándor Erik gitáros mellé pedig a főként a Dividedból ismert Purnhauser Pál basszusgitáros érkezett, valamint a szintén a TC kapcsán ismert, de korábban a Képzelt Városban is csellózott Bos Michaela. Ilyen nevek kapcsán az embernek óhatatlanul is vannak elvárásai, de az Odion már ezen a bemutatkozó EP-n is jóval többet ad, mint amit várnál tőlük.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapján.

Peter Wohlleben: Értsük meg a fákat

Üdítően érdekes és sokszor lelkesítő könyv ez, melynek van egy praktikusabb oldala is. Wohlleben ugyanis számos különféle fafajra kitér, mesél azok jellegzetességeiről, és arról is, hogy melyiket hogy érdemes a saját kertünkben ültetni, nevelni, gondozni (vagy épp miért nem való adott növény a kertbe).

Teljes cikkem róla ekulton.

 

(Megjegyzés: "papíron" ez az 1000. bejegyzésem a blogomon. Egy csomó régi bejegyzésben a link már nem él, a Hammer esetében a régi honlappal oda is lettek ezek, bár nálam megvannak, csak az idő és késztetés nincs meg, hogy akkor legalább ide feltegyem azokat a régebbi dolgokat. Akárhogy is, közel 19 év alatt jött össze ennyi. Hú.)

Zivatar: Apocalypse Campaign / EP kritika és interjú

A Zivatar Petheő Attila énekes-gitáros-dalszerző zenekara, mely kb. tíz éve indult (előtte Attila a Doomsday-t vezette), és ez a bő 40 perces album vagy EP sem mutat számottevő elmozdulást az eddigi irányvonaltól. Maradt a sötét, fajsúlyos gothic/death/doom metal, a My Dying Bride, korai Paradise Lost vonalán. Az viszont újdonság, hogy az aktuális felállás élőben, egyben játszotta fel az anyagot. Mely igen erős lett.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapon. 

Az Attilával készült, alapos interjú teljes verziója pedig itt érhető el.

Sven Nordqvist: Palacsintatorta

Ha jól látom, a Palacsintatorta volt az első Pettson és Findusz könyv, ámde nem ebben a formában, hanem úgy, ahogy a General Press már korábban, A ​kandúr szülinapi tortája címmel kiadta. Merthogy cikkem tárgya az a fajta lapozgatós, „kukucskálós” könyv, melyet kisebbeknek szánnak. De saját tapasztalatból mondom, hogy nagyobbak is remekül szórakoznak, míg kinyitnak minden kis rejtett ajtót, elhúzigálnak minden kis fület meg bigyót, és megtalálják az összes rejtett apró részletet.

Teljes cikkem ekulton.

Jay Allen Sanford: A Pink Floyd élmény

Az angol Pink Floyd az ismert világegyetem egyik legnagyobb rockzenekara volt, hatásuk a zenére általában, de a popkultúrára és akár korunkra is felmérhetetlen. Ám az, hogy forradalmi újításokat hoztak a rockzenébe, és hogy sok-sok millió albumot adtak el, nem jelenti azt, hogy merő öröm és diadalmenet volt a pályájuk. Sőt. Ez a fekete-fehér képregény is tökéletesen visszaadja, milyen zaklatott, belső konfliktusokkal terhelt pálya volt ez, mennyi emberi és művészi ellentét, probléma zajlott – gyakran nem is csak a háttérben.

Teljes cikkem a képregénykötetről ekulton.

QUEENSRYCHE / NIGHT DEMON – Bp. Dürer Kert, 2025.02.23.

Magam is úgy mentem a Dürerbe, hogy jó, hát biztos jó lesz meghallgatni a The Warning és a debüt EP dalait élőben, ha már épp efféle nosztalgia turnét tart az ún. Queensryche zenekar, de az élmény messze felülmúlta ezt. Túl a helyben érzett örömön és többszöri katarzison, beindította az agyamat is, aminek az eredménye ez a rettenet hosszú koncertbeszámoló lett (megannyi fotóval).

 

Képregénysaláta: Kispál, CDT, Bedlam

Három Master-Lab Comics zenei képregényről írtam egy csokorban az ekultra: Kispál és a Borz, Cadaveres De Tortugas és The Bedlam. Mind jó. Még szép.

Katt ide a cikkét.

Molnár Krisztina Rita: Ilyen kék virágok

Molnár Krisztina Rita a rá oly’ jellemző műveltség, megfigyelőkészség, lelki béke, megértő odafordulás és elegancia „elemeit” alkalmazva olyan könyvet írt, mely nem is annyira érződik írástechnikai műnek (Személyiségfejlesztő írásgyakorlatok ugyanis az alcíme), sokkal inkább kalandnak, amelyen szelíden, de biztos kézzel vezet végig MKR. S így ajándék az olvasónak, amennyiben az nekivág, és elvégzi a feladatokat. 

Teljes cikkem róla ekultura.hu-n.

George Orwell - Matyáš Namai: 1984

Az 1984-et mindenkinek el kell olvasnia. A tisztánlátás végett. Hanem Matyáš Namai képregényes verziója saját jogán is zseniális. A fiatal cseh képregényesnek olyan kiforrott, sőt, felismerhető stílusa van, amihez foghatóval kevés pályatársa büszkélkedhet. Ezt már a Csernobil: Az atomváros bukása című kötettel is bizonyította, ám az 1984 talán még erősebb lett. 

Teljes cikkem róla ekulton.