nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

csütörtök, július 05, 2007

Black Sabbath, Bp. PeCsa, 2007. júl. 4.

A Wisdom-ról, de még az első Sabbath nótáról is lecsúsztunk a Neil Gaiman dedikálás miatt (arról csak annyit, hogy jól tettem, hogy korán odamentem, mert kb. 19:10-től tartott vagy 22:00-ig… Olyan jó, hogy ennyien szeretik Gaiman írásait!). Szóval sűrű egy nap volt ez, ennyi istenség egyszerre! :) Az meg külön áldás, hogy Tony Iommi-ék 99%-ban elkergették az esőfelhőket – a borult idő meg amúgy is passzolt hozzájuk, hehe.

Pontban 8-kor kezdett a Black Sabbath, bő másfél órányit játszottak, és bár hiányoltam ezt-azt, meg Vinny Appice dobszólója és a Heaven & Hell-ben elővezetett hosszas, maszatolós gitárszóló helyett fért is volna, de így sem panaszkodnék. Jó hangzású, remek látványvilágú, hangulatos és pozitív koncert volt ez. Egyfelől igazi vén profikhoz illő, de közben nagyon is családias (noha kb. teltház volt a PeCsa szabadterén).

Dio-t ill. a Sabbath-ot már láttam külön-külön, de nem hittem, hogy valaha együtt láthatom a klasszikus Heaven & Hell és Mob Rules (na meg a ’92-es Dehumanizer) lemezeket készítő gárdát (jó, tudom, hogy a H&H-n még Bill Ward dobolt). Most persze Heaven & Hell néven turnéznak, hogy az Ozzy-s Sabbath mozgolódásait (vagy Sharon Osbourne idegszálait) ne zavarja a móka, de hát ez nyilván mellékes.

Nagyon tetszett a program összeállításában, hogy nem az ezen turné előtt megjelent The Dio Years c. válogatást tolták egy az egyben. Vagyis, tetszett volna az is, de akkor nem hallhattunk volna olyan csemegéket, mint a nagyívű The Sign of the Southern Cross, vagy a Computer God. Utóbbi a második Dio-s korszak egyetlen, méltatlanul alulértékelt lemezéről, a Dehumanizer-ről szólt, akárcsak a szimplán zseniális I. Az a helyzet, hogy ez az anyag simán ott van a legkirályabb Sabbath korongok között!

A friss válogatásra írt 3 új nótából csak a jó lassú doom Shadow Of The Wind hangzott el, aminek nem tudom, van-e köze Carlos Ruiz Zafón hasonló című, remek regényéhez, de itt az egyik csúcspont volt, számomra legalábbis. A H&H-t kissé tönkrevágta Iommi mester szólója, bár amúgy leborulok nagysága előtt, hiszen Ő Minden Metal Riffek Atyja. És eszembe jutott erről a dalmonstrumról, hogy azért a Maiden innen tanulhatta az ó-ó-ó-zós közönségénekeltetős dolgokat. A Heavy Metal egyik legfontosabb dala ez, de most a Die Young nagyobbat ütött. Különben meg nyilván minden elhangzott nóta örökérvényű darab, vitának nincs helye.

Az is döbbenetes volt, hogy ennyi idősen (Ronnie James Dio pl. július 10-én tölti be a 65-öt) ilyen jól játszanak. Persze, a rutin meg az évek, de nem minden öreg róka tudja úgy megszólaltatni a régi slágereket, ahogy Iommi-ék. Gyönyörű, fennséges volt a dalokból áradó erő és energia. Dio igazi gentleman, remek frontember, végtelenül pozitív arc. Iommi a szokott kőszikla stílusban adta elő magát, de a riffjei is tonnásak voltak. Néha el-elmosolyodott, ami külön megtiszteltetés a számunkra. Geezer Butler bőgőjátéka így élőben pláne szenzációs, egy pillanatra nem pihent, Vinny Appice pedig iszonyat húzósan és erőteljesen dobolt.

Ami a vizuális oldalt illeti, nyilván nem ment stagediving és színpadszántás, viszont a színpadkép baromi impozáns volt. Vár- vagy templomfalat mintázott, és a műsor egy részében három templomablak-alakú vetítővásznat is leeresztettek. Csuda jól nézett ki!

Szóval az egy szem ráadás, a Neon Knights után mégiscsak elégedetten távozhattunk. Egy örök emlékkel gazdagabban, vissza a szürke mindennapokba, de feltöltődve. (Nagy köszi Livesound-éknak!)

Címkék: