csütörtök, február 14, 2019

Alain de Botton: A szerelem csapásai


Jogos Alain de Botton felvetése, hogy a legtöbb szerelmi történet ott ér véget, ahol a való élet kezdődik: X és Y ilyen-olyan nehézségek árán végül egymás karjaiban köt ki, boldogok, mint atom, és úgy is élnek, míg meg nem halnak. De a valóságban ez csak annyiban igaz, hogy élnek, amíg meg nem halnak (kivéve azokat, akiknek átmossa az agyát a tévé meg a többi, azok már korábban átmennek zombiba, ez azonban nem ehhez a könyvhöz tartozik – bár megfelelően megvilágosodott szemszögből nézve ez is szinte mindenki).

Ez a könyv arról szól, hogy mit rontunk el és miért. Kíméletlenül őszinte és pontos megállapításokat tesz az alapvetően filozófusnak számító de Botton, s teszi mindezt egy konkrét pár történetén keresztül. S bár annak érdekében, hogy regényszerű lehessen ez a sztori, tényleg vannak konkrétumai a párnak, ám az író azon volt, hogy az életükben felmerülő problémák minél általánosabbak legyenek. Annyira nagyon nem is kellett megfeszítenie magát ez ügyben, hiszen amit a közel-keleti származású Rabih és a skót Kirsten megélnek, annak a zömén így vagy úgy, de minden házaspár keresztülmegy.

És de Botton azt mondja, hogy alapvetően az okozza a gondokat, hogy a sebeinken keresztül szemléljük a világot, életünk párját meg végképp. Meg hogy a gyermekkorunkban megélt feltétel nélküli szeretet az, amit a párunktól remélünk megkapni, aki ezt a szerelem kezdetén kialakuló rózsaszín köd leple alatt látszólag meg is adja. Csak aztán kiderül erről a párról, hogy ilyen meg olyan, s ráadásul még amolyan is. És ha akárki lenne, talán látnánk, hogy hát csak ember a nyomorult, de mivel az életünket bíztuk rá (a házasság kötelékében), iszonyatosan rosszul esik tőle, hogy mégsem tudja megadni, amit ígért az elején. Mi több, esetleg a fejünkhöz vágja, hogy mi se neki.

Az a baj ezzel a könyvvel, hogy a maga már-már tabudöntögető módján nagyon sok igazság van benne. És az igazságot ezer emberből 999 nem fogadja túl jól. Hát ki szereti, ha oldalanként pofán csapják? Ahhoz is meg kell érni, és akkor az még csak egy. Merthogy, és ezt szerintem nem hangsúlyozza ki eléggé ez a könyv, a párkapcsolathoz két ember kell, ezért is hívják párkapcsolatnak. Az a fokú tudatosság, belátás, megértés és együttérzés, hovatovább felébredett bölcsesség, amit de Botton előír mindenkinek, aki párkapcsolatra adja a fejét, érzésem szerint a nyugati civilizációban élők 99,99%-ának semmivel sem elérhetőbb, mint a Csomolungma csúcsa. Az pedig, hogy a kivételes maradékba tartozók közül kettő egymás párja legyen, már-már a lehetetlennel vetekszik.

Végig, ahogy olvastam a könyvet, az motoszkált bennem, hogy vajon mire futtatja ki az egészet de Botton. Mi lesz az ő biznisze, amiért ezt az egészet leírta. Aztán kibújt a szög a zsákból: története házaspárja végül a párterápia segítségével érti meg végre annyira egymást, hogy élhető életük legyen. És elhiszem de Bottonnak (akiről mondjuk nem tudom, van-e párterapeutai praxisa, de ahogy nézem, nem merő filozofálgatással keresi meg a betevőt), hogy működik a dolog. Mert akárhova nézek, azt látom, hogy az emberek többsége nem tud beszélni az érzéseiről, ha mégis tudna, nincs kinek elmondania, ha mégis van, hát a barátainak beszél róluk, akik valószínűleg a barátság lényegét abban látják, hogy neki adjanak igazat és a másik felet szidják, s ha mégis lenne olyan barát, aki megmondja az igazat, akkor meg a kérdező fél fogja valószínűleg úgy érezni, hogy anyádpicsáját. Tehát elhiszem, hogy egy külső szakember segíthet. Nem rovom fel de Bottonnak, hogy nem említ más megoldási lehetőségeket, mert relatív, hogy vannak-e: bármely megoldás, módszer, út csak annak hozhat eredményt, aki hajlandó és képes is végigmenni rajta. Azzal viszont bajom van, hogy nem írta oda, hogy a párterápia akkor segíthet nagyon sokat, HA mindkét fél részt vesz benne. Mert ha csak az egyik próbál valamit tenni, akkor az, legyen ez az egyik fél bármilyen belátó, megértő, igazi felnőtt, nem lesz elég. Lehet, hogy hosszú távon érett viszonyulásával élét veszi a másik fél támadásainak – de ebben a verzióban meg mintha túl sok lenne a "lehet", és ahogy az egyik Nomad dal fogalmaz: "az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz legyen".

Mi több, ebben a könyvben, bár bőven van szó a női oldalról is, érzésem szerint mélyebben jelenik meg a férfié. Rabih csórikámról minden kiderül, de Kirstenről nem annyira. És ha már az a cél, hogy beszéljünk őszintén minden szarról, akkor itt érzek némi hiányt.

Mégis szívesen odaadnám ezt a könyvet mindenkinek, aki már párkapcsolatban él, vagy egyszer majd fog. Sosem késő belátni a hibáinkat, rájönni, hogy mi mozgat minket (sokszor tudat alatt), és mi a párunkat, mindig van remény valamit jobbá tenni. És felnőttként kutya kötelességünk lenne, hogy tegyünk már saját magunkért, hogy jobban képben legyünk, hogy ismerjük meg magunkat, hogy jobb párja lehessünk a párunknak, jobb szüleje a gyerekünknek.

S persze lehet, hogy van ebben a témában sokkal jobb könyv vagy megfejtés, de addig is, míg ez kiderül, csak olvassa végig mindenki. Mert végig kell olvasni, akárhogy is fáj, amit de Botton ír, nem szabad félbehagyni, mert eljut valahova, ad valamiféle megfejtést, és az messze több, mint ami a legtöbbünknek jut.